Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-05 / 103. szám
/, 1974. május 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP r*ABLO CASALS: MEGNYÍLIK A VILÁG' GORDONKAZNI először tizenegy éves koromban hallottam. Ekkor kezdődött el hosszú és olyannyira szeretett baráti kapcsolatom a csellóval! Zongoristából, hegedűsből és csellistából álló trió hangversenyezett Vend- rellben és apám elvitt a koncertre. A Katolikus Központ kis termében tartották helybéliek, halászok, parasztok előtt, akik, mint az ilyen alkalommal általában, ünneplőbe öltöztek. A csellista Josep Garda volt, a barcelonai Városi Zeneiskola tanára, szép, magashamlokú, kunkorodó hajszú ember, szinte illett az alakja a hangszeréhez. Ahogy megláttam a gordonkát, megigézve bámultam rá — még sosem láttam csellót. Már az első hangok lenyűgözően hatottak rám, úgy éreztem, még a lélegzetem is eláll. Volt valami gyöngéd, szép és emberi — igen, nagyon emberi — ebben a hangban. Ilyen gyönyörűt még sohasem hallottam. Ragyogtam a boldog- ságtóL Az első darab után így ' szóltam apámhoz: — Apa, ez a legcsodálatosabb hangszer, amit hallottam. Ezen akarok játszani! A koncert ut^íh. egyre csak a csellóról beszéltem, és könyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet. Ennek már több mint nyolcvan éve, azóta hűségesen kitartok e hangszer mellett, társam és barátom lett egész életemben. Persze a hegedű, a zongora, meg más hangszer is örömet szerzett, de számomra a cselló valami egészen különleges és egyedülálló. Kezdetben a hegedűt is úgy tartottam a kezemben, mint a csellót. Anyám megértette, mi játszódik le bennem. — Pabló úgy lelkesedik a csellóért — mondta apámnak —, lehetővé kell tenni számára, hogy csellózni tanuljon. Vendrell- ben nines képzett ember, aki megfelelően taníthatná. El kell intéznünk, hogy a barcelonai zeneiskolába járhasson. Apám elképedve hallgatta. — Mi a csudát beszélsz? — kérdezte. — Hogyan mehetne Pabló Barcelonába? Hol van nekünk erre pénzünk? De anyám kijelentette: — Majd megtaláljuk a módját. Én magam viszem eL Pabló zenész, egész természete az, erre hivatott. Valahová feltétlenül el kell mennie. Nincs más választásunk. Mindez azonban egyáltalán nem győzte meg apámat, hiszen már az járt az eszében, hogy az asztalosság lesz a kenyerem. — Nagyzási mániád van — mondta anyámnak. EGYRE GYAKRABBAN és egyre hevesebben vitatkoztak a dolgon. Ez bizony nagyon bántott, éreztem, engem kell elmarasztalni a kettőjük közötti nézeteltérésért, és gondolkoztam, hogyan tudnék véget vetni ennek, de se- hogysem jöttem rá, mit tegyek. Végül, kelletlenül ugyan, apám beadta a derekát. Irt a barcelonai Városi Zeneiskolának és megkérdezte, felvennónek-e. Azt is megemlítette, hogy kis, háromnegyedes csellóra lesz szükségem és érdeklődött, tudnak-e olyan hangszerkészítőt, aki csinálna ilyent a számomra. Kedvező vállasz jött és már közelgett a barcelonai utazás, de apám még ekkor is hangoztatta borús sejtelmeit. — Kedves Carlos — mondogatta anyám —, biztos lehetsz benne, hogy ez a helyes. Ennek meg kell történnie. Csak ez való Pablónak. Apám azonban csak rázta a fejét. — Nem értem, nem értem. Anyám pedig így szólt: — Tudom, Carlos, de bízzál a dologban. Bíznod kell, igenis bíznod. v Igazán rendkívüW volt ez a helyzet. Anyám tanult valami zenét, de persze nem volt zenész, mint apám. Mégis tudta, milyen jövő vár rám. Azt hiszem, tudta ő azt már az elején is, mintha valami különös megérzése, sajátos elő- érzete lett volna. Tudta és ennek értelmében cselekedett oly határozottan, biztosan és nyugodtan, hogy nem győztem bámulni érte. És nemcsak barcelonai tanulmányaim alkalmával volt ilyen, hanem máskor is, amikor válaszul előtt álltam pályámon. Ilyen volt öcséim, Luis és Enrique dolgaiban is. Még gyerekek voltak, ő azonban már tudta, milyen útra lépjenek. És később, amikor a világon már mindenféle hangversenyeztem és némi siker is kísért, boldog volt, de nagy hatást nem gyakorolt rá, hisz már jóelőre tudta, hogy í gy lesz. Az életben magam is rájöttem, miben hitt anyám. Kialakult bennem az a felfogás. hogy ami történik, annak meg kell történnie. Persze nem azt akarom mondani, hogy semmit sem kell tennünk jelen helyzetünkben, vagy azért, amire törekszünk. Állandóan változik körülöttünk minden — ilyen a természet, és mi is változunk szakadatlanul, hiszen a természet részei vagyunk. Az a dolgunk, hogy állandóan jobbá tegyük magunkat. De azért úgy hiszem, valamennyiünknek megvan a sorsunk. VEGYES ÉRZELMEKKEL ^utaztam el Vendrellből. Ez volt az otthonom, itt töltöttem el gyermekségeimet. Bicikliztem a kanyargó utcákon, apám zongorázott és leckéket adott kis házaink nappali szobájában, sok-sok kedves órát töltöttem él a templomban, birkóztam és mindenfélét játszottam iskolatársaimmal — sehogy sem akarózott elhagyná ezeket a kedves, meghitt dolgokat Hisz csak tizenegy és fél éves voltam, ez még zenész számára sem nagy idő. Barcelona csak mintegy ötven mérföldnyire van Vendrell- től, de mintha idegen országba utaztam volna. Milyen lesz? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim és tanítóim? Ugyanakkor persze az izgalom tói is remegtem. .. Együtt utaztunk anyámmal. Apám a búcsúzáénál gyöngéden átölelt az állomáson, arra gondoltam, amit egyszer mondott, amikor meghanapott egy kutya és a kórházba vittek: — Csak azt mondogasd magadnak: egy férfi sosem sír. 0» Részlet a világhírű csellista Öröm és bánat c. emlékirataiból! Környezetünk kultúrája (8) • • Öcsi és az autódivat Oc»i — civil nevén Kovács Krisztián — a Hahó a tenger című filmben (most újította fel a tévé) hatéves kisiskolásként azzal dicsekszik Évinek, az osztálytársának, hogy kapásból megmondja a mellettük elhúzó autók márkáját. Az „esztétikai egységek” tehát ott suhannak az utcán és már a kisgyerek tévedhetetlen szeme — mert öcsi nincs egyedül, a fiús szülők a megmondhatói — felfedezd, hogy ez Fiat, ez Trabant ez Zsiguli és így tovább. S a legritkábban azonosítja a márkát az autógyárak emblémáival. Inkább az orr és hűtődíszítés formájával, az ablakok alakjával, a kilincsekkel, az oldalsó díszléccel, tehát olyan külső jegyekkel, amelyek a forma- tervező iparművészek asztalain, kísérleti laboratóriumaiban hosszú gyötrődések után születtek meg. Aztán aki jól odafigyel az autókra, esetleg egy kicsit visz- szafelé, a múlit felé ügyel, hátrafelé is kiterjed az érdeklődése az hamar felfedezi, hogy nemcsak a márkákat lehet felismerni, hanem a gyártó országokat is. (A közelmúltban az Élet és Irodalomban irt erről érdekes kis cikket egy művészettörténész). Közismertek az amerikai autók hatalmas méretei: valóságos országúti cirkálók ezek. A francia autók többnyire valamilyen formai különlegességgel rendelkeznek: hol békaorra van a Kocsinak, höl hátul „ül le”, máskor furcsán visszafelé dől a hátsó ablak és így tovább. Az olasz autók déliésen tempera^ mentumosak, kecsesek, többnyire kicsik, fürgék. A német kocsik már külsőre is a megbízhatóság látszatára törekszenek, 6 így tovább. ‘S persze nemcsak a személyautók „divatoznak”. Az autóbuszok is. Több mint egy évtizedig a hangsúlyozottan áramvonalas IKARUS-ok elől széles pofájukkal, keskeny ablaiícsíkutokal, hátid eüvókomyo- dó faxrészükkel — ahol jól elfért a motor — mintha az országutakra plántálták volna át a sínautó és más gyorsvonatok stabilan megbízható és igen korszerűen ható formáit. Az IKARUS azonban éppen most váltott — engedve a divatnak. Jóval nagyobb az üvegfelület a kocsikon, és persze szögletesebb is lett az egész konstrukció. Jól tette, hogy engedett a divatnak. * Miért kell a járműveiknek is a divatot követni? A Rolls-Royce majd egy fél évszázada azonos formát gyárt és több évtizede a Volkswagen is kitart a bogárhátú, kis forrna mellett. Nos a Rolls-Royce már régen nem egyszerű autó, hanem vagyont jelképező szimbólum, mint egy drága brilliáns. Tulajdonosa így kívánja tudatni a világgal, hogy nagyon gazdag. A Volkswagen felett pedig már többször meghúzták a lélekharangot, s hogy mégis tovább él annak legfőbb oka, hogy a növekvő városi forgalomban igen praktikusak kis méretei, és a jelenlegi olajhelyzetben előnyös viszonylag kis fogyasztása is. Maga 0 Volkswagen Művek már többször próbálkozott új típussal, de azok közül egy sem vált be. nem volt hát miért odahagyni a régi formát. Miért divatoznak hát az autók, és mi szabja meg a divatot? Először is az egyre újabb konstrukciós, szerkezeti változások. Világos, hogy más formát kiván egy far- motoros, egy orrmotoros kocsi, vagy mondjuk egy olyan autóbusz, amelynek a motorját a sofőr mellett az utastérben helyezték el. Ennél kisebb jelentőségű technikai változtatások is .gyakran, megkövetelik, és megérik a változtatásit a formán. Mert a divat változásainak másik oka, az általános formatervezői, iparművészeti stílusokban,' azok alakulásában rejlik. E sorozat elején már szó esett arról, hogy ébresztőórák, villanykapcsolók sőt még a kanalak is a gömbölyded oválisból, egyre inkább a szögletes felé közelednek. Valaha az áramvonal hódított, s a tervezők mindent lekerekítettek, legömbölyítettek, amit és ahol csak lehetett A szögletes formák azonban rendszerint könnyebben előállíthatok szériagyártásban, meg jobban is jelzik az anyag megmunkálásának nyomait, továbbá jobban megmutatják egy-egy tárgy szerkezetét konstrukcióját Ezek lehettek a szögletesség divatjának racionális, logikus, ésszel magyaráz!iáió okai. Mert minden divatjelenségnek. így ennek is, vannak, kiszámíthatatlan összetevői. Az egyik ilyen összetevő valószínűleg éppen az volt hogy a közönség megunhatta az áramvonalat, a gömbölyű - séget. Éppen a divat uniformizálta ezt a formát s ha valamit megunnak, akkor rendszerint éppen az ellenkezőjéből lesz a divat Jött — és jön — a nyíltan vállalt szögletesség. • S az okok között valószínűleg képző- művészeti természetűek is akadnak. A szobrászat, a plasztika mai fejlődése, a festészet absztrakciói, a műanyagok előretörése mind együttesen hathatott, amelynek végeredménye, hogy megint csak kedveljük a szögletes formát amit egy évtizede még nagyon ódivatúnak éreztünk, s amit ma lassan megint nagyon modemnek tartunk. * Naponta felszállónk az új buszokra; mellettünk húrnak el az új autóformák és nem is igen gondolunk rá, hogy ezek a szépnek — vagy csúnyának — tartott járművek ugyanolyan művészeti irányok, stílusok kohójából valók, ugyanúgy alkotóművészek szellemi műhelyeiből, vagy azok közeléből kerülnek ki, mint akiknek a kiállítására soha el sem megyünk. Az utcán sétálunk, közlekedünk és tulajdonképpen mozgó képzőművészeti tárlatot kísérhetünk figyelemmel! Nem is ez az egyetlen „kiállítási tárgy” fogad bennünket az utcán. S ha jól odafigyelünk 6ok más műtárggyal is találkozhatunk még! Bernáth László nyomott volna vissza. Azután mégis kimondta: — Az semmi, hogy megkapott minden szükségest? Hogy gond nélkül élt? A z anyja megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szemrehányó arcát. Szerette volna megmagyarázni, hogy igenis mindig hiányzott neki valami, azon túl, hogy fedél volt a feje fölött, hogy eleget ehetett a tulajdon főztjéjjől, s hogy időnként új ruhát, cipőt kapott idősebb lányától és vejétől. Ez a furcsa és nyugtalanító hiány már az ura életében jelentkezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bizonytalanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellenőrizhetetlenül formát vált, sűrűsödik, foszlik, áttetsző lesz, szinte láthatatlan — mégis szüntelenül ott van a lélek egén. Majdnem harminc esztendeig hallgatott az iszákos, szertelen, verekedő ura mellett és hallgatott azután is az idősebb lányánál. Nem úgy, hogy nem szólt, hiszen beszélhetett eleget. De valami, vagy valaki örökös némaságra kényszerült benne. Egy szinte külön lény, akit nem ismert, de aki mégis, valami különös, sajgó fájdalommal, azzal a tizennyolcéves, a távoli fiatalság köde mögött rejtőző teremtéssel kötődött össze, aki, valaha volt, s 'aki nesztelen és észrevétlen elsüppedt benne, mintha akarata ellenére élve eltemették volna. El kellett nekem jönni hazulról. nem maradhattam otthon tovább — mondta hangosan a lányának. Ügy érezte. hogy ezzel megvallotta neki a kifejezhetetlent is, hogy ezekben a szavakban minden benne van. De Ilus arca nem változott, megközelíthetetlen, zárt és indulatoktól átjárt maradt. A folyosóra nyíló ajtó hevesen feltárult. Hátrakötött fejű, fiatal, szőke nő szaladt be. papucsban, hosszú fürdő- köpenyben, amit félkézzel fogott össze a melle alatt. Amikor a vendéget észrevette, megtorpant: — Én csak azért, Marika . néni... nem akarok sokáig zavarogni ... de Zsófi szeretné tudni, befizet-e a vasárnapi autóbuszkirándulásra. Mert, hogy sok a jelentkező és éppen azért... — Befizetek, hogyne fizetnék be — felelt az asszony. A szóké nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint aki tudja, hogy egyikük számára most a szoba külön életén túl lüktető valóság jelentkezett, s azzal egyedül kell szembenézni. Bajóné felfogta ezt a tapintatot s őis elfordult, hogy jelezze: csakugyan így áll a dolog. Pillantása a szatyorra siklott, amit lánya a széke lábához támasztott, s amit jól megtömtek, mert az oldala kidudorodott, s vászonnal letakart domború teteje a fogók közepéig nyomult. „Nekem hozott hazait. Vajon ideadja-e?” — gondolta Bajóné. — Hát ez ... ez kell anyámnak, nem az unokái — szólalt rríeg Ilus keserűen. — A kirándulás, mozizás, meg a jóég tudja még mi. — Dehogy is .Csakhát itt adódik az ilyesmi... — mondta az asszony. Ha úgy akarom, megyek, ha úgy akarom. nem. Lánva szemrehányóan, nézett rá. mintha valami eddig rejtett, s most napvilágra kerülő bűnét ismerte volna meg. — Hát ezért... morogta megbántottam Igein, hát ezért. Ezért is. Hogy mehessen, ha kedve támad és maradjon, ha úgy tetszik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem érti. Harminchét évig nem ismerte ezt az örömet. Meg azt. hogy saját pénze van és arra költi, amire akarja. Erről sem lehet már lemondani. — Szeretem én az unokáimat. hogyne szeretném — kezdte lassan. — Csak hát belefáradtam. Ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vigyáztam én, most már ... — A téglacipelésbé nem fáradt bele? —5 vágott közbe izgatottan, robbanó indulattal Ilus. Hidegbe-melegbe, szélbe-esőbe... abba nem fáradt bele? — Az más — felelt a anyja — az egészen más. H ogyan fejezze ki, miért más? Maga se tudja pontosan. De az, ahogyan kötelességévé vált a hajnaltól hajnalig tartó családi szolgálat, ahogyan aggódva igyekezett lányának, vejének kedvére tenni és minden percet kihasználni — olyan volt, mint egy prés, *ami egyre tűrhetetlenebből nyomta, szorította a testét- lelkét. — Az más... — ismételte meg sóhajtva attól a tehetetlenségtől, hogy nem képes belső érzéseit, gondolatait pontosan kifejezni. — És éppen most — kezdte ismét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a szavakra és még inkább a tu- i Iáidon gondjára figyelt. — Éppen most, amikor mi is építeni akarunk és ... — Csak nem vagy megint állapotos? — kérdezte az asszony. Tekintete a kardigán széthúzó szárnyai között emelkedő domborulatot tapogatta körül. — A harmadik hónapban vagyok — válaszolt Ilus az iménti megbántottsággal szemében és nagy. barnán fénylő arcán. — Meg építünk is. Erzsinek eldaikálta mind a három gyerekét, hogy dolgozhasson az új házon nyugodtan Nekem miért nem? Én alábbvaló vagyok? Nekem miért nem teszi meg? Két év se kell. és készen lesz a házunk. Anyámnak is öröme lesz belőle. Hát ez az. Gyerek, építkezés. Először az ura sodorta el a maga zaklatott, ijesztő éleiével. Azután Erzsi meg a veje azzal a nagy lélegzetet elfojtó sietséggel. Három gyerek, munka szakadásig, a filléres takarékosság, azután az építkezés. az új. nagy ház. az úi bútorok. Most meg Ilusék rohannak amazok nyomában. Örökké az ő lihegő előretörésük szelében élni, tartani a lépést, az egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá. az ő háztartást vezető. gyereket gondozó munkájára terveztek el mindent. Még két esztendőt kívánnak tőle. Ezért utazott ide Budapestre, a munkásszállásra Ilus. — Nem lehet — ingatta a fejét — nem lehet. — Amit abbahagyott az ember, azt már nem igen lehet újrakezdeni. Amit bírtam, megtettem Most már __a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh és az értetlenség fintora lánya arcán megfájdította a szívét. Mégsem mondhatott egyebet. Mint aki véglegesen döntött egy végtelenül fontos dologban. s érzi, hogy a döntést semmiképpen nem lehet megmásítani. . \ ■ — Tudtam, tudtam. Erzsit mindig jobban szerette nálam. Pedig az ő ura, meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig megmaradhatott volna. De náluk? Ki tudja. — Ne haragudjál... mondta az asszony. — Dehogy is szeretem én Erzsit nálad jobban. Csakhát... Csakhát... hSláláig most már élni akar. Ezek a furcsa szavak tolultak a szájára, de resteilte őket kimondani Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de valahogy mégis annyira igaznak, hogy el kellett mosolvodnia. — Hát szervusz, isten áldjon — mondta a felcihelődő Húsnak. — Csókolok mindenkit. Nemsokára hazalátogatok, és viszek valami szép ajándékot a gyermekeknek. M egölelte a lányát, jobb- ról-balról megcsókolta krtüzesedett arcát. Ilus, haragtól és gondtól sötéten, csukott szájával éppen csak megérintette az övét. Azután kezébe fogta a szatyrot cs nyomában az anyjával, nehéz. kemény léptekkel elindult az ajtó felé. Ügy lépett ki a folyosóra és úgy ment rajta végig, hogy egyszer sem főidül t vissza. X
