Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

»

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974. mSjus 5®.

A ma tőr színjátszók-«Tápok óta érezte a

feszültséget, de «, sem az idejéből, 1 sem az erejéből " nem futotta, hogy végére járjon. Legidősebb fia, Tamás amúgvis tartózkodó ter/nészet volt, harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. A puszta gondolat el bágyasztotta, hogy miután hazaért az irodából. megfőzött másnapra, kimosta a szennyes ruhát, és éjjel a maszek munkájával szándékozott foglalkozni, leültesse a fiát, szegény nagymama karosszékébe, hogy szembe nézhessen vele. s mint egy nyomozó kereszt- kérdésekkel szedje ki belőle, mi bántja, miért duzzog.

Tudta, hogy a jeleneten át kell esnie, különben a rossz hangulat hetekre húzódik, mégis halogatta a leszámolást.

Zajt hallott az előszobában, több láb topogását; a három gyerek érkezett haza. Egyszerre! Ez még soha nem fordult elő. Fölémelyedett a gyomra. Nyilván, találkát beszéltek meg. mert terveznek valamit és együttesen akarnak föllépni. Ki más ellen, ha nem ő ellene?

— Szia,’ anyu, — köszönt a három gyerek.

— Szervusztok, — válaszolt; de nem nézett föd a munkájából, Tamás zokniját stoppol gáttá.

Máskor, ntühedyt megérkeztek, úgyszólván szétfröcs- csentek, Tamás a konyhába, zsíroskenyeret enni. Erzsiké a leckéjéhez, Cicuka a legkisebb. előbb mindig őhozzá jött hízelegni. Most ő sem mozdult.

Múltak a pillán átok, sokasodtak. mint az öltések a lyukas zoknin. Téglásné azon tűnődött, melyikük hol volt. Tamás a sportkörben, Cicuka a barátnőjéhez kéred zkedett. Hogy Erzsiké hova, arra már nem emlékezett. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy összebeszéltek és megvárták egymást.

Nem könnyfbem meg a

dolgukat, — határozta el, s úgy tett, mint aki se lát, se hall, annyira leköti a munka.

— Anyu, — szólalt meg Tamás. — beszélni szeretnék veled.

— Nem látod, hogy dolgom van? A te zoknidat stoppolom.

— Meghaladott álláspont

— Mit mondasz? — kapta föl a fejét a váratlan megjegyzésre.

—. A lyukas zoknit, — mondta a fiú mély meggyőződéssel. — el kell dobni. A te órabéredet számítva, ez a munka veszteséges.

Tátogott. mert nem jutott eszébe megfelelő visszavágás. Tamás volt a kedvence és ahogy most félig félénken, félig nyeglén állt előtte, egyszerre szerette volna pofon vágná és megcsókolni.

— Haggyuk ezt, — legyintett. — Vagy erről akarsz beszélni?

— Nem egészen erről, de

ilyesmiről... — elakadt, s

rövid szünet után hozzáfűzte: — gazdasági dolgokról.

— Már százszor megmondtam, — vonta föl idegesein vállát az asszony, — hogy nem értek a politikai gazdaságtanhoz.

— Épp ez az.

Értetlenül pillantott föl. Tamás mögött a két lánya, Erzsiké tizenhat évesen, teljes virágjában, Cicuka a nővé válás feleútján. Egyikük sem mert a szemébe nézni, Erzsiké dacosan beharapta az ajkát. Cicuka — kpzel a síráshoz — a zsebkendőjét morzsolgatta. Ezt is meg kellet érnem, gondolta keserűn, a gyermekeim úgy állnak szembe velem, mint ellenségeit.

— Hadd hallom, mit akarsz.

Tamás leült, halkan, folyamatosan beszélt, mintha memoritert mondana. Közlendőjének az volt magva, hogy ők, azaz a három gyerek, ezentúl szeretne abból a pénzből, élni, amit anyjuk gyermektartás fejében az apjuktól kap, meg abból, ami édesanyjuktól hasonló címen ugyancsak megilleti őket.

Először megkövültén, aztán dühösen hallgatta fia fejtegetését, de uralkodott magán, visszafojtotta a feltörő szemrehányásokat: — hát ezt érdemiem tőletek, ezért dolgozom rátok, mint egy cseléd, áldozom fel az éjszakáimat különmunkára és vonok meg magamtól minden örömet? Ebbe a nyugtalan belső monológba villámcsapásként hasított bele a félelem:

— El akartok költözni hazáiról?

Még be sem fejezte a mondatot, már tudta, hogy oktalan az aggodalom. A

kettős tartásdíjból Is alig futná egy albérletre.

— Nem... — rázta meg

fejét Tamás, maga is meglepetten. . N

Téglásné tudta, hogy a lázadáson csak akkor lehet úrrá. ha belemegy a játékba. Más megoldás nincs.

— Rendben van, — mondta szokatlanul halkan. — De tulajdonképpen miért akarjátok így?

— Azért, anyu, — folytatta Tamás továbbra is fenn- sőbbsógés'en. de már gyöngé- debben, — mert te nem tudod beosztani a pénzt. Ha magunk gazdálkodunk, akkor jutni fog arra is, hogy biciklit vegyek.

— Én meg báli ruháit, — szólalt meg Erzsiké.

— És neked mi hiányzik; Cicuka?

Válasz helyett a kislány elpirult és az anyjához szaladt, hogy görcsösein átölelje.

Most már tudta, honnan fúj a szél. Elvált férje sokszor Vádolta ezzel. Nyilván ő tüzelte föl a gyerekeket. Eddig is mindent elkövetett, hogy anya és gyerekei kapcsolatát megmérgezze.

Mélyet lélegzett és a félig stoppolt zoknit maga mellé rakta.

— Hadd hallóim, hogy képzelitek.

— Nem akarunk mi semmi rosszat, anyu. Mi szeretünk téged, csak...

— Folytasd — biztatta az asszony.

— Csak szeretnénk egy kicsit jobban élni. Ügy gondoltuk, hogy a két tartásdíj összegéből magunk gazdálkodunk. A reggelit Erzsiké készíti. előfizetésben ebédelünk, vacsorára pedig hideget eszünk. Hát ennyi az egész, — fűzte hozzá s nagyot nyelt.

— Próbáljuk meg, — mondta nagyvonalúan... — De ha nem költöztök el, akkor úgy hiszem a közös költségeket igazságos volna megosztani.

— Az természetes, — hangzott a lovagi as válasz.

— Törlesztés a lakásra, havi ötszáz, aztán ott van a telefon, a tévé, a rádió, a gáz, a villany, a Patyolat. A számlák összegét négy felé osztjuk. Helyes?

— Hogyne, anyu.

— A soron kívüli bevételeket tartalékoljuk a soron

kívüli kiadásokra. Az anyagi ügyeket mi ketten tárgyaljuk meg. Tamás. Most bonyolult volna, elsején kezdjük az új életet. Jó?

Tamás sugárzó arccal csókolta meg az anyját:

— Nem tudtam, hogy ilyen remek fej vagy, anyu.

— Hízelkedni azért nem kell, — tréfálkozott. — De valamiről megfeledkeztél. Az én gyerektartásomról. Én ehhez nem értek, — mondta, holott dehogyis nem értett, tudta, hogy rá többet havi hatszáznál nem róhatnak. — Szóval legokosabb, ha elmégy Józsi bácsihoz, ő ügyvéd, megmondod, mennyi a fizetésem, ő pedig megmondja. mennyi illet meg benneteket.

Tamás elpirult: — Apu is ezt mondta.

Ugyan mi mást mondhatott volna? — gondolta Téglásné.

— Megegyeztünk, most induljatok tanulni.

Tamás szeme megakadt a fotel sarkába rakott zoknin:

— Ha nem haragszol, anyu, ezt kidobom. Hidd el, a jövőben efféle kispolgári spó- rolgatásra nem lesz szükség.

Ha megstoppolom, még fél évig elhordhatod; — ez a vészkiáltás rekedt meg Tég- lásnóban. Ehelyett így szólt:

— Lehet, hogy igazad van, Tamás.

Ha ők új életet kezdenek, miért strapáinárn magam? — gondolta és aznap este hozzá sem nyúlt a maszek munkához. Hónapok, nem is, évek óta először kedvére aludt, dú- dolgatva főzte meg a reggelit, és azon kapta rajta magát, hogy éppoly türelmetlenül várja az gazdasági rendszert. mint a gyerekei.

Elkövetkezett az elseje. Erzsiké, állta a szavát, gondoskodott reggeliről, tízórairól, haza jövet az iskolából bevásárolt: — csupa finom dolgot, sonkát, szardíniát, szalámit. Eleinte csak aznapra, később nagyobb mennyiséget vett, hogy ne vásároljon any- nyiszor.

Téglásné visszahúzódott, parizert meg túrót vacsorázott a konyhában, de pompásan érezte magát. Már az első hét végén meghízott, az arca kikerekedett kisimult, a férfiak ismét megfordultak utána az utcán. A gyerekek néha. meghívták, hogy tartson velük. Azzal hárította el őket. hogy majd ha belejöttek a kerékvágásba. Közös vacsora helyett moziba ment.

A tizedik nap körül Cicuka könnyes szemmel szaladt hozzá. így értesült arról, hogy Tamás és Erzsiké ösz- szeveszelt, A kislány nem tudott felvilágosítást adni az összeütközés okáról. Téglásné mosolyogva simogatta és vigasztalta.

A vacsoramenü akkortájt egyszerűsödött. Rövid pari- zer-korszak után hosszabb zsíroskenyér-korszak következett. Aztán megérkezett a gáz- és villanyszámla hal- százötvenhét forint ötvenkilenc fillérről.

A fiú úgy révedt a számlára, mint aki kísértet lát.

— Fejenldnt több mint százötven forint, — nyögte ki végre rémülten.

— Szívesen kisegítelek, — simított végig a fiú borzas haján az anyja, — majd a

jövő hónapban megadod. Elfogadod?

— El. — suttogta szégyenlősen.

— Ne légy zavarban. Hozzám mindig bizalommal fordulhatsz. De most ne haragudj, színházba megyek Katus nénivel.

Telefonszámla, utána mindjárt a Patyolaté. Tamás úgy tántorgott mint a megszédült öklöző, akinek már védekezni sem fut az erejéből. Ráadásul kilyukadt a cipője talpa, Erzsikének iskolai kirándulásra kellett pénz. Cicuka a hátát fájlalta, az orvos tüdőgyulladást állapított meg. Téglásné Erzsikét a sorsára hagyta, kérjen pénzt az apjától. Cicukához orvost hívott. Tamást elvitte új cipőt venni a boltba.

— Ezt ajándékba kaptad, — mondta s úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy fia arca lángba borul.

Még három hétig kitartottak a gyerekek, konokul, de keservesen. Aztán eljött a régen esedékes nap, Tamás szinte lábúijhegyen settenkedett anyjához, aki ezúttal nem stoppolt, hanem egy képes lapban gyönyörködött.

— Anyu... — szólalt meg a fiú halkan, bűntudatosan.

Nem nézett föl a lapból, úgy kérdezte, színlelt közönnyel :

— Törleszteni akarsz, fiacskám? — Hogy válasz nem érkezett, tovább lapozott: — Nem mintha sürgetni akarnálak. Még várhatok...

— Anyu!

Ez már úgy hangzott, mint a sególykiálltás. Ismét csend, maid megtört vallomás: — Nem sikerült...

Téglásné nem diadalmaskodott, sőt elmagyarázta, hogy nem szabad könnyen feladni a harcot. És csak nehezen hagyta meggyőzni magát, hogy térjenek vissza a régi rendhez:

— Hátha olyan nagyon akarod.

Boldog volt, régóta nem feszítette ennyire a boldogság. Mit számított ehhez képest az a néhányszáz forint, amibe a kísérlet került. Aznap este ■nem feküdt le korán. Mielőtt folytatta a félbeszakított maszek munkát, hosszan elnézte magát a tükörben. Búcsúzott a szabad estéktől, a mozitól, a .baráti társaságtól, megfiatalodott, megszépült arcától.

A fejedelem székébe Rákóczi halála óta nem ült senki. Hívei tabunak tekintették a fejedelem valamennyi holmiját, de leginkább a karosszéket, ezt a lendületes, a barokk vonalait formázó kényelmes fotelt, amelyen Rákóczi annyi éven át pepecselt. Tálán sohasem mondta reá, hogy bevégeztetett, mindig talált rajta javítanivalót: hol a csapok nem jól fogtak, hol pedig a ragasztás eresztett. Aki dolgozni akar, az mindig talál magának munkát, s ez a karosszék állandóan kéznél volt. Ha levonult Rákóczi az ebédlőház földszintjén berendezett műhelyébe, ahol a forgács kellemes és megnyugtató illata fogadta: helyet foglalt az itt őrzött karosszékben, ebben pihent egy kicsit. Rákóczi úgy tervezte, hogy ezt a karossíekei v íeti majd át templomába, de erre sohasem jterült sor. Itt maradt a műhelyben, a faforgács rendetlenségben, ahol csak ritkán aludt a gyalu és a fűrész, ügyeskedtek a szerszámok: dolgozott a fejedelem.

Halála előtt Rákóczi űr felhozatta ide, az ebéd lőtéren) - be, körülbástyáztatta finom prémekkel és takarókkal, amelyek itt aztán bőségben

Körülbelül tíz esztendővel ezelőtt történt.

Egyik vidéki színház társulata kisvárosban vendégszerepeit. Előadás előtt, néhány fiatal beszélgetésére lettem figyelmes. „No, kíváncsi vagyok, mit tudnak a színészek” — __ mondta egyikük, gyorsan hangsúlyozva a színészek szót. Rövidesen kiderült. a városka amatőrszínjátszói ugyanazt a klasszikus drámát játszották a közelmúltban. melyet aznap a színházi társulat is bemutatott. A beszélgetők az együttes lelkesebb tagjai voltak. Akik azért eljöttek megnézni a hivatásosokat is. De többségük otthon maradt, abban a szénit meggyőződésben, hogy az ő produkciójuk úgyis különb.

Sorolhatnám hosszan azokat a jelenségeket, amelyek az amatőrszínjáték — a játék! — örömét hamis illúziók melegágyává tették. Annál örven- detesebb az a kép, melyet ma nyújtanak az együttesek. A közelmúltban lezajlott Szóljatok, játszók, regölők című országos vetélkedő, arról az egészséges, jó irányú változásról tanúskodott, mellyel az utóbbi években az ama- tőr-színjátszó mozgalom megújult.

Mennyiben volt a változás irányított, mennyiben járultak hozzá maguk, a színjátszók. kik segítették őket — erről kérdezem Asperján György szerkesztőt, a M°gyar Rádió munkatársát, aki a vetélkedő szervezője, egyik irányítója volt:

— A Népművelési Intézet. a Magyar Rádió és különböző társintézmények három alkalommal hirdették meg az amatőrszínjátszók országos versenyét. Első ízben szabadon választott témával, második alkalommal a Petőfi-évforduló tiszteletére rendezett összeállítással. ebben az esztendőben pedia folklór gyűjtemények feldolgozásával T, indulhattak a résztvevők.

— Mindhárom verseny azt igazolta, hogy az amatőrszín- "■ játszók megértek arra, hogy bizonyítsák felkészültségüket, hogy megtalálták helyüket a színházi életen belül, és megtalálták a maguk közönségét is. Korábban, valóban az volt a törekvésük, hogy színházak produkcióit utánozzák, pontosabban, nem tudtak mást csinálni. Nem voltak kellően felkészített vezetőik, nem volt megfelelő irodalmi anyag, amelyből választhattak volna. A mozgalom átalakulása részben irányított

voltak, s a karosszék olyan volt, mint igazi fejedelmi trónus. Királyi trónusnak is beillett, annál is inkább, mert király talán még sohasem élt a földön, áki maga ilyet tudott remsKemi.

A bujdosók babonás tisztelettel köszöntötték, akárhányszor elmentek előtte, ez a szék Volt Rákóczi itt maradt s kézzelfogható emléke. Ember nem ülhetett bele; ha valaki megkísérelte volna, szentségtörést Követ el a fejedelemmel szemben. Kecses háttámasztójának áttört mintája török csipkékre emlékeztette a bujdosókat, a szék karfája: mintha két kígyó futott volna széjjel. Felül, a karosszék kecsesen hajló barokk vonala mintha játszott volna a fa anyagával. A szemlélő nehezen hitte ei, hogy ilyet is lehet mesterkedni olyan embernek, akinek keze nem a földi mesterségekre született, hanem uralkodásra. s mégis ebben tellett utolsó öröme: saját fejedelmi trónusának kifaragásában.

És ezt a karosszéket vitte most vendége alá Mikes Kelemen, Zay úrfi, segítségével.

A bujdosók összenéztek valamennyien.

A trinitáriusok gvárdiája azonban nem ült le.

volt. de hozzájárult a fiatal színjátszók spontán útkeresése is. A Népművelési Intézet évről évre tanfolyamokat indított a színjátszók vezetői részére. Külön programfüzeteket készítettek az együttesek munkájának megsegítésére. A csoportok sokat tanultak egymástól is. Ha egy együttes kísérletképpen megvalósított egy elképzelést és az eredményesnek bizonyult, hihetetlen rövid idő alatt átvette a többi együttes is. Az első jelentős újítást a pódiumszínjátszás megteremtése hozta. Nem kellett egyéni, karakter játékra törekedni — amely színészi képzettséget igényel — helyette stiláíris megoldásokat alkalmaznak. Az új forma új tartalmat is kíván. így sikerült elérni, oratórium-pódiumjátékokkal, stilizált összeállításokkal azt a sokszínű amatőr játékot, melynek az országos vetélkedőkön tanúi voltunk.

— Az amatőr művészeti mozgalmakra — így a színjátszókra is — a túlságosan belterjes közösségi élet kialakulása jellemző. Egyet-, ért-e ezzel a véleménnyel? — Nem. Számomra lenyűgöző, hogy milyen nagyszerű közösséggé kovácsol ódnak az együttesek. Mi tart össze egy közösséget? Egy célért küzdenek. a sikerben együtt osztoznak. Akaratlanul megtanulják. sikert csak akkor lehet elérni, ha egyénenKent áldoznak is érte. Szabadidőt, munkát, tanulást. És azt is megtanulják, hogy az áldozathozatal sohasem hiábavaló! Járatosak lesznek a világirodalomban, népművészetekben, zenében.. . Talán, nem látványos formában válnak közösségi emberré. De szamukra természetes, hogyha valaki lát például egy izgalmas, jó filmet, azonnyom- ban megveszi húsz társának is a jegyet, mert az élményt, úgy érzi. tovább kell adnia. A diákegyüttesek iskolájukban mutatják be elsőként műsoraikat, aztán gyárakban, üzemekben tartanak előadásokat. Más diákszínjátszók évente 70—80 előadást tartanak tanyákon, apró falvakban. ahová hivatásos színművészek sohasem jutnak el.

A mozgalomra még egy szép feladat vár. Hazánk fel- szabadulásának harmincadik évfordulójára újabb vetélkedőket hirdettek meg az amatőregyüttesek részére, Szóljatok szép szavak, hazánkról címmel. Azután néhány csendes év következik. Megújhodásért munkálkodó évek.

— Jó hírt mondok nektek, testvéreim — mondta zengő francia nyelven, s mivel csaknem valamennyiét! jártak Franci aországbah. nem volt szükség tolmácsra.

Zay úrfi Mikes fülébe súgta:

— Arra most szükségünk vagyon!

A pap folytatta:

— ülött a szabadulás órájal

Ahányan voltak, annyi felé

kiáltoztak. Kérdések röpültek a levegőbe, egymástól kérdezték a jelenlevők, mitől szabadultak volna meg a rodos- tói rabságból, de senki sem tudott mit felelni. Mikest is rángatták, hogy neki tudnia kell a dolgokról, de Mikes nem felelt.

Az atya tovább folytatta:

— Meghalt a német-római császár, Károly! Meghalt a magyarok királya!

E zen aztán végképp meg- boiydult az ebédlőház díszes terme. Ilyen hír régen robbant a szobában. Bizonyosságot szerettek volna a magyarok, nem engedték tovább beszélni a szerzetesfőnököt a gvárdiánit, aki úgy magasodott fél közöttük hófehér köntösében, amelyen a véres kereszt ékeskedett, hogy senki sem merte hozzá intézni kérdését, Megvárták.

Kolozsvári Grandpierre Emil

ANYA

ÓRABÉRE

L. I.

Takács Tibor

Erdély köpönyegében>v

«-