Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-19 / 115. szám
1974. május 19, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A hivatalszolga „A kispolgár természetrajzából * Honoré de Balzac: Annak az emberpiramisnak az alján, amelynek tetején a miniszter trónol, találunk egy boldog embert, megbújva kuckójában, spanyolfala mögött, színes- paszomános sötétkék libériájában. Ez az ember a hivatalszolga! Esténként könnyen átváltozhat színházi jegyszedővé, rácsos ablak mögött ülő pénztárossá vagy egy esti lap kihordójává. Nem emelkedhet magasabbra a portási, illetve kapu^ rangnál; de mivel kevés a portás manapság, s a miaiszterek, főigazgatók még bizonyos testalkatot, megjelenést, modort és lábikrákat is megkövetelnek, ez a hely a hivatalszolga marsallbotjával egyenlő — vagyis rendkívül ritka. A hivatalszolga a minisztérium pillére, a bürokratikus szokások főszakértője. Szükségletei szerények, ruházkodása költségeit az állam viseli, jól fűtött helyiségben ül, igénytelenségében gazdag, nincs egyéb dolga, mint elevenen boncolni a hivatalnokokat. Nincs is egyéb szórakozása, mint megfigyelni őket. Ismeri rögeszméiket, tudja, mekkora a hitelük, s tapintatosan bonyolítja le diszkrét megbízatásait. Elviszi a zálogházba a hivatalnokok értéktárgyait, kiváltja őket, zálogjegyeket vásárol, s kamat nélkül ad kölcsönöket, mégpedig a következő okból: soha hivatalnok úgy nem kér tőle kölcsön s úgy nem fizeti vissza a legcsekélyebb összeget sem. hogy ne toldaná meg némi borravalóval ; a kölcsönkért összegek nem nagyok, a visszafizetés határideje igen rövid, az üzlet tehát fölér a legszebb uzsorakölcsönnel, rendkívül biztos és nagy haszonnal jár. Szolgának szolga, de gaz-' dája nincsen; öt órakor leveti libériáját, dolga addig is kevés, fizetése hét—nyolcszáz frank. Üjévi ajándékkal, borravalóval, miegymással jövedelme felmegy ezerkétszáz frankra, és abban a helyzetben van. hogy még egyszer ennyit megkeres a hivatalnokoktól. . Esti mellékfoglalkozása pedig mintegy háromszáz frankot hoz a konyhára. A hivatalszolga felesége ápolónő, foltozónő, csipkejavítással, tisztítással foglalkozik, divatárusnő, néha dohányárudát tart fenn, vagy házmesternő egy gazdag bérházban, és ugyanannyit keres, mint a férje. Mindezek után nem ritkán találni olyan hivatal- szolgát. aki választójoggal bír és háza van Párizsban. Harminc évi szolgálat után hatszáz frank nyugdíja van, de a nyugdíjasok lajstromában olyan nyugdíjas hivatalszolgát is találunk, akinek ellátmánya ezerháromszáz—ezernégyszáz frankra rúg. E legalsóbb rangú hivatalnoktípus érdekesebb, semmint az ember hinné, mert az igazi bölcs mindig ritka jelenség; márpediga hivatalszolga (aki kivétel nélkül mindig házasember) a köz- igazgatás bölcselője. Mindent lát a hivatalban, a maga külön politikája; és megvan a maga véleménye, a közönség előtt is megvan a tekintélye, ő e h;- talmas szerály eunuchja; minél kevesebb a dolga, annál többet panaszkodik. Ha történetesen tízszer szólítják a délelőtt folyamán, h(i háromszor megy át egyik minisztériumból a másikba, ha egyik osztályról a másikra küldik, mint a tollaslabdát egyik ütőtől a másikra, már panaszkodik, s kijelenti, hogy az ember elveszíti a fejét ebben a hajszában. íme a hivatalszolga eszményképe. Amikor 1830-ban az a nagy nemzeti megmozdulás történt, melyet csak ezzel a mélyenszántó politikai mondással foglalhatunk össze, hogy: „Kotród j innét. hadd üljek a helyedbe!” — mert ez vezérelte a liberálisokat kivétel nélkül — a hivatalokon is végigszántott a vihar, temérdek áthelyezés történt a felső régióktól a legalsókig. A forradalom különösen közelről érintette a hivatalszolgákat, akik nem szeretik az új arcokat. Egy barátunk, jókor reggel érkezvén a minisztériumba, a következő párbeszédet hallgatta ki két hivatalszolga között; — No. mit csinál a tiéd? Egy új osztályfőnökről volt szó. — Ne is kérdezd, nem tudom, mit kezdjek vele. Csönget, és megkérdi, nem láttam-e a zsebkendőjét vagy a burnótszelencéjét. Mindenkit tüstént fogad, nem várakoztatja az embereket, nincs benne semmi méltóság.' Néha már muszáj neki megmondanom: De uram, elődje, a gróf úr, a hatalom érdekében tollkésé- vel farigcsálta a fotel karfáját, hogy azt a látszatot keltse, mintha dolgoznék. Ez meg'mindent összezavar! Minden a legnagyobb összevisszaságban van nála. Nem konvít semmihez. Hát a tiéd? — Az enyém? Óh. azt már megneveltem! Már tudja, hol van a levélpapírja, a borítékja, egyszóval a holmija. A régi szitkozódott, ez meg szelíd... de azért nem igazi úr, nincs kitüntetése, valaki még közénk- valónak nézhetné, ez megalázó. Hazahordja a hivatal papírját, és megkérdezte, nem mennék-e el hozzá felszolgálni, amikor estélyt ad. — Hajjaj, micsoda kormány ez. öregem! — Az ám, mind krajcá- roskodnak. — Csak minket ki ne kezdjenek! — Félek, arra is sor kerül. A parlament szörnyen a körmére néz mindenkinek. Még az ágast is megfejné! — Eh! Nem is tarthat ez sokáig, ha ilyen kukacosan akarják csinálni a dolgokat. * Az író születésének 175. évfordulói,-) alkalmával közöljük az írást Könyvjelző Pausztovszkij: Az aranyrózsa A több évtizedes írói tapasztalatokat összegező könyv címe jelkép: a példázatos elbeszélésben az „aranyrőzsát” hosszú éveken át szemétből szitált aranyporból önti, kovácsolja a hős. Az alkotás szép és bonyolult folyamatát is ilyennek tudja Pausztovszkij, hiszen a megírni való élmények nagy hányada formát sem ölt. s a leírtak jó része: kézirat marad. Meggyőződéssel vallja: temérdek tapasztalatra van szüksége az írónak ahhoz, hogy az ihlet magas feszültségében a kellő részleteket ragadhassa elő. Ezért szánt maga is éveket csupán az élményszerzésére. Ezekről a „brangolásokról” külön könyvben adott számot, most mások példáján igazolja tételét: tartalmas, gazdag, életrajzként is „izgalmas” írói sors nélkül nem jön létre jelentős alkotás. A prózaíró különösen ^ nagy fogékonysággal ír az orosz költészet nagyjairól (Puskin, Tarasz Sevcsenko, Jeszenyin, Biok.) A közvetlen elődök, mesterek közül Csehov. Bunyin, Gorkij Kúp- - rin, kortársai, barátai közül Orin, Alekszej Tolsztoj, Bulgakov áll talán legközelebb ho^zá. Portréinak mindig két gyújtópontja van az orosz nyelv gazdagságát és a tájat festve telik meg egyébként is érzelemteli lelkesültséggel - ez az esszé—próza. Pausztovszkij tanulmányai fogékony olvasásra nevelnek, s kedvet támasztanak a megidézett műveket megismerni, új ráolvasni. KOSZTA ROZÄLIA: DÉDA NYÁM A LÁNYAIVAL ti oda a vasútas, siet a sok papírral. — Mit tudom én — mondja a fiú. — Valami szerelékei. Egy másik vasútas integet neki. — Eredj ki a raktárba! Ott vannak! A raktáros parasztember forma. Annak dohog a fiú: — Mit tudom én, miféle szerelékei. Ennyit mondtak, nem érdekel. Adja, viszem. Felrakják a ládákat. — öntözőcsövek ezek — 'világosítja fel a raktáros. — Felőlem — rántja a vállát a fiú. Fellép a szánra, és kegyetlenül hátrarántja a gyeplűt. Nehéz a szán, a lovak szűgye megremeg. Jég sehol. — Mi a fenének jöttél szánkón? — feddi meg a raktáros. — Olvad! — Bánom én! — káromkodik a fiú, és meglengeti a karikást. raktáros nézi a karikást. kiabál valamit, de a fiú már nem érti. A lovak vágtában ragad iáik a szánt. Recseg az oldala. Egyijt utcácskába letér. I/>sz- szú górékerítés után kis ház, de rendes. Halván.ypirosra van festve. Az ablakai tiszták. Visszarántja a lovakat. leugrik, besiet. Derék, szőke asszony mos a konyhában. Vastag, fehér karján vizes a feltűrt ruha. Kendője kioldva. — Na — mondja az asz- szony —, megint itt vagy. — Jó napot — köszön a fiú —. Rózsika hol van? — Dolgán' van — felel szűkszavúan az asszony. Csapkodja a vizes ruhát. A fiú ácsorog, hagyja, hogy becsapják. Szipog. — Hagyj te békét a lányomnak, eredj haza! — ripakodik rá végül az asz- szony. — Érts a szóból! Nem hozzád való! Keress magadnak a faluban virágot a kalapodhoz! — Hol van? — kérdi a fiú állhatatosan. Nem haragszik a lánv anyjára. De nem is érd «kl i. Véletlenül megpililantia kint az udvaron. A disznóknál. Kimegy. Az asszony kikukucskál utána, megtörli a kezét, hogy követi, aztán mégsem. A gőzös aitón is látni, hogy szitkozódik. Alig tizenhat esztendős a lány. Vékony, csontos, orra hosszú, a szeme lázas. Beteg-forma. Amint a fiút megérzi, mosolyog, várja. A disznók csapkod iák >a moslékot, csámcsognak. fiú melle átmelegszik. Mosolya meglágyul. Lassítja lépteit, hogy tovább gyönyörködhessen a lány egész alakjában. A esi- peie puha. könnyű, mint a galambé. A szája puha, édes, a fogai kis kukoricaszemrk. — Itt vagyok — mondía, és nem fog kezet, mert a lá- h.yé moslékos. Alinak, és nézik egymást. A fiúnak eszébe iut a karikás. Kiemeli a kebeléből. — Nézd-e — mutatja. — Mi? — Nagyon szén — bámulja a lány. — A tied? — Az envim. — Vetted? A fiú nem szól rá. Lassan tekeri fel. eldugja vissza. Nézik egymást., A lány lát valamit a fiú nyakán, — Mitől van ott az a esik? Piros. Karmolás? — Nem. — Hát? — Kötél. — Jesszusom! Milyen kötél? De szép így a lány. Amikor ijedt. Még fehérebb. Még inkább fekete a szeme: A fiú megipt látja az esti jelenetet. Közelről látja , a halványsárga fogakat, érzi a pipabűzt. Hosszú, szálas szemöldök ráncolódik előtte, arcába ordít a sörtés száj: „Te senki! Te kutyafajzat! Kiontom a beled! Pénz kell neked. mikor többet falsz, mint amit érsz?! A torkához kap. Most először felhőzik rajta a harag. — Fuj fogatott az anyám ura. Nem mondja: apám. Nem is apja. Mikor az aoia meghalt. az anyja összeállt vele. Tízéves volt akkor. — Megint? — szörnyűik ö- dik a lánv. és megsimogatná a fiú nyakát, de mocskos a keze. — Miért hagyod? A fiú révetegen vállat ránt. — Egyszer megölöm. — Nem, azt ne! — Már akartam sokszor, de anyámat néztem. — Anyád se néz téged! — Anyámat néztem, de egyszer nem fogom. — Mehetnél akárhová! Hagyd ott őket! — Minek? — Jobb lesz másutt. Akárhol. — Hol? Sehol — Fáj? — Fenét. Megszokja az ember. De egyszer megölöm. —-Hallgass már. Magadnak szerzel bajt! — Magamnak? —’ a fiú mosolyog. — Hát aztán? — És rám nem gondolsz? — Rád ? De. Rád sokat gondolok. Terád igen. — Mehetsz a vasútra is. Például. v — Mehetnék. — Miért nem mész? — Anyád tán jobb? — int könnyedén a házra. — Pedig a te anyád. A lánv erre nem tud mit felelni. Nem mondhatja: csak veled ilyen. Mert az csak rosszabb volna a fiúnak. Nem mondhatja: előbb legyen ember belőled, akit nem vernek. Akinek ruhája van, és néha pénze. Nem ilyen senki. A lány apja reteszeli ki a kaout. Hegyesen néz feléjük, közeledik az utcáról. — Rópsi! — kiáltja szürkén. — Eridj befelé! A fiúhoz egy szót se szól. A lány maradna is. de fél. — Gyere majd — súgja. — Ne törődj semmivel. — Jövök — mondja a fiú szája hangtalan. A lovak repítik a szánt. Égy kanyar után eszébe iut: itt^fekszik a kondás. Odapillant. Már nem fekszik ott. rongyos! ( ysak nem támadt fel? Az j baj volna. De úgy emlékszik. kétszer is szíven szúrta Nem. annak meg kellett halnia. Miért volt olyan bolond, hogy karikással jár, amikor még a disznót se eresztik ki. A téesz u ivarára nagy ka-" nvarral fordul. A szánt maid . odavágják a lovak a kapunak. — Te marha állat! —üvölt \ rá az egyik brigádvezető. — Szétverem a pofádat! — Itt vannak a szerelékek — ugrik le a szánról. — Szétverem a pofádat! — közejedik a brigádvezető. — Így bánsz te itt a közös vagyonnal?! — Nem érdekel — mondja a fiú, de valahogy idegesebb. mint máskor. — Nekem ugyan nem ad forintot a téesz. — Még az kellene! Neked! Jól van az anyádnál! Te A fiú legyint. Tudja, honnan fűi a szél. Nagy szava van itt az anyja urának. — Vidd be a szerelékeket! — parancsolja a brigádvezető. — Vigye, akinek sürgős — mondja a fiú. — Még nem is ettem ma. — Viszed be?! — a brigádvezető pofonra emeli a kezét. — Mi van itt? — lép ki az anyja ura. — Megint ezzel a büdös kölyökkel van bai? Most megtanítlak. te állat fattya! Fogod az én kenyeremet pusztítani, és még pénzt követelni'? — Dolgozok magára eleget! — a fiú csodálkozik, hogy ő is ordít. — Ha nem nézném az an várnát!... — Az anyádat? — az ember hadonászva jön. Az erek duzzadtak a homlokán. — Az dolgozik hajnaltól éjszakáig. mégse követel! De te. te senki, te csak falsz ekkora kolbászokat befalsz, szalonnát, neked semmi se elég. te bélooklos. te befalsz mindent tőled sose építek házat, te disznó! — Lnn eleget a téeszből! — a fiú önkéntelen sodorja kifelé a karikást. — Az se elég? Az anyámat is hajija, a húgomat! Mit vétettem. hogy meg akar ölni?! De előbb én ölöm meg magát!! ;— Te ... — az ordításra mind kijönnek az irodából. — Te!!... A fiú megsuhogtatja a karikást. Kicsapja, hogy az anyja urának a nyakára csavarodjon. De elkapiák. Kirángatják a fiú kezéből. — Ez az enyém! — lihegve küzd a fiú. — Azonnal adják vissza! Ez az enyém! Ehhez senkinek nincs köze!! Hátracsavarják a kezét, az anyja ura verni kezdi. Szabályos időközökben csattan az ökle, A fiúnak felreped a szája, ingére ömlik a vére. — A karikás az enyém — hörgi. — Adják vissza! ikor már félholt. beviszik az istállóba. A karikást az irodára. A téesz-elnök megjön, káromkodik, hogy ilyesmi többet elő he forduljon. Nem kocsma ez. hanem téesz! Aztán meglátja a karikást. — Hogy került ide ez? — mered rá. — Mert ennek a gazdáját megölték. Láttam nála sokszor. Pária nincs. Egy óra múlva elvitték a fiút. — Miért tetted? — vallatta a százados a kocsiban is. — Szép kari Írás volt — mondta tompán a fiú. — Az enyém. Adják vissza. A százados rákiáltott: — Ne tedd magad hülyének! Miért tetted? A fiú csodálkozva bámult rá. Aztán a bilincses kezére. — Szód karikás . volt — mondta halkan. — Most már az envim. Adiák vissza. A nyomozók összenézték. — Hagyd — intett a százados a másiknak, — Majd az orvos. l NAGT ISTVÁN: DŐZSA
