Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-24 / 70. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. március 24.- özei jártam már a faluhoz, amikor elém ugrott a kutya. Rám- vakkantott, s mert egy pillanatig tétováztam, megragadta a nadrágom szárát. Nyugtatgattam, hogy jól van, megyek, megyek. Átvágtam az árkon, aztán neki a mezőnek. A kutya mutatta az utat. Tudhattam, a juhász akar beszélni velem. .Láttam is már a nyugalmasan hullámzó birkacsordát. Szántásra váró tarlón harapdálták a sietve nőtt füvet. A juhász nyilván meglátott az úton, de kiáltani persze nem bírt, a hangja csak suttogásra elég, arra is alig. Hatvanban, amikor aláírt a téesznek, bánatában úgy berúgott, ahogy még soha, be- letántorgott a kacsaúsztatóba, s reggel arra józanodott, hogy nagyon fázik. Kórházban ápolgatták sokáig, de sose jött rendbe egészen, a hangszálai teljesen odalettek. Utóbb a téesz rábízta a juhokat, és ő örült is ennek, merthogy a birkák nem kezdenek röhögni, valahányszor meglátják. A kutyát azért jól dirigálta, arra is megtanította, hogy szükség esetén megtereljea egy-egy embert, akivel beszélni tikár, s jellel, mutogatással nem tud magához hívni. A juhász intett, hogy üijek melléje a fűbe, kezembe nyomott egy Kossuth cigarettát, maga is rágyújtott. — A barátját keresné mi? — szólalt meg suttogva. — Az elnököt... — Azt, igen — hagytam rá, noha nem voltam baráti viszonyban az elnökükkel. — Hiába keresi. Kitelt az esztendő, fogni kellett a vándorbotot. — De hát idevaló, nem? Hova vándorolt volna? —, Nem képes megmaradni a faluban. Érthető. Én se néznék szívesen az emberek szemébe a történtek után ... Mert, ugye, bukhat is az ember, nincs az előírva sehol, hogy örökké csak siker meg eredmény. Előfordul más is. De az már mindegy, hogy milyen az a bukás. Mibe bukott, mekkorát, szánni kell-e vagy nevetni rajta..'. Elhallgatott, megint nyújtotta a Kossuthot. Egyenesen nyújtózkodott a füst a moccanatlan levegőben, mögöttünk tűnődve nézegette a pirosló szeptemberi napot egy lomha akác. A birkák aprólékos szorgalommal böngészték a tarlót Ha valamelyik megszúrta az orrát ijedten bekként, ám mielőtt a nyugtalanság szétáradt volna, a puli rájukvakkantott s attól megint földnek fordították a fejüket. Meglazítottam a cipőmben a fűzőt a lábaim érezték a csaknem félnapos gyaloglást A juhok őre együttérzően sóhajtott és a saját lábáról kezdett mondani valamit, de én kértem, hogy inkább az elnökről, a volt elnökről beszéljen. Hozzá is fogott, én pedig hallgattam, anélkül, hogy kérdést vagy akár egy szót közbevetettem volna. — Hogy mit köszönhetünk neki, azt mindenki tudja. El is ismeri mindenki, ö se járt rosszul velünk. Vezetett minket, mi meg tisztességesen mentünk utána. Amíg úgy láttuk, hogy érdemes. Amíg volt akkora a bizalom, innen is, onnan is, hogy kisebb zökkenők ne fordíthassák föl a szekeret. Tavaly ütött be a rossz, valamivel aratás előtt. A kom- bájnosok miatt. Emlékezhet, már aratás előtt voltak azok a meleg napok, hát a mi kom- bájnosaink elkezdtek sival- kodni, hogy az mégiscsak tűrhetetlen meg embertelen, amit őnekik el kell majd viselni a nyeregben. Izzasztó nap, tikkasztó forróság, hőguta meg ilyesmi, és hogy hát munkavédelem. A mi elnökünk egy darabig csak hallgatta ezt a beszédet, nevetett rajta, csakhogy a kombájnisták nem hagyták any- nyiban, valamit csinálni kell, azt hajtogatták, ki érdemelné meg, ha nem ők, hogy csináljanak értük valamit. Volt egy-kettő, azok beérték volna annyival is, hogy beígérnek napi Tt-hat üveg hűtött sört, de a többség nagyobbra nézett. Na, a mi elnökünknek se kellett több! Elkezdte ismertetni a maga véleményét. Kiosztotta a kombájnvezetőket, hallhattak azok mindent, csak jót nem. Hogy ilyen meg olyan elpuhult népség, élősködő banda, nem ég ki a szemük, ahhoz mit szólnának, ha kézikaszával, gyalogmunkával kéne beleállni a gabonákba, avas szalonnán, savanyú kenyéren, ciberelevesen. A kombájnosok illendő sóhajtással tudatták, hogy szánakoznak a hajdani szenvedőkön, de a maguk követelésétől nem álltak el. Az elnök még jobban begorombult, demagóg huligánoknak nevezte a gyerekeket, a hideg vízre se méltók, már az is kész nevetség, hogy ott libeg fölöttük az a napernyő, régen az eltunyult, népellenes kisasz- szonykák korzóztak olyasmivel, ha rajta állna, azt is letépné a kombájnokról, hadd kóstolnának egy kis igazi életet a ficsúrok... És látja, mégis elvonult volna a mennydörgés kár nélkül, mert a kombájnosok- nak gyorsabban járt a szájuk, mint az eszük. Azt tudták, hogy joguk van követelőzni, de hogy mit is követeljenek, azt már nem. A vezetőség elé került a dolog, a vezetőség felszólította a társaságot, hogy gyerünk, adják elő, mi válthatná meg őket a szenvedéstől. Azok csak pislogtak egymásra, aztán kinyögték nagynehezen, hogy azt a vezetőségnek, kellene kitalálni, elvégre azért van választva A vezetőség kinevette őket, alászolgája, jöjjenek majd akkor, ha nemcsak jajgatni tudnak, de tudják az orvosságot is a bajukra. Ügy látszott, nyom nélkül elmúlik a torzsalkodás, az elnök is lecsillapodott, a komGALABÁRDI ZOLTÁN: Valamennyien... Mármost én úgy találom, hogy az elnök hasznavehetetlen fegyverrel hadakozott, ha már bolond fejjel egyáltalán elkezdett hadakozni. Ha énnekem idézi föl a régi világot, az én korombelieknek, az rendben van, igaza van, mi kötelesek vagyunk emlékezni az akkori nyomorúságra. Akkor alakultak a csontjaink, az inaink, az agyberendezésünk, és ha a jelenkori gondjainkat panaszoljuk, tudjuk mögöttük az akkoriakat, akkor is, ha ezt olykor az istennek se akarjuk beismerni. Na de az olyan ember, akinek az egész valóját ez a mostani világ faragta, az másképpen ítél! Az nem hátrál meg csak azért, mert mi annakidején ezt meg azt éltük át. Ilyet még csak kívánni se lehet tőlük. Nézze csak: tegyük fel, valaki elkezdené sorolni nekem, hogy a törökök alatt mi minden esett meg ebben az országban. Hát igen, bizony, bizony — eny- nyit mondhatnék, többet nemigen. Lehet, hogy ez nem szép, de szeretném látni, hogy valaki, akárki, csorbítsa valamilyen jogomat máma és én azért hallgassak, mert lám, mennyit szenvedtek, vérez- tek, haltak akkoriban az akkori emberek. Az őseink. És itt még csavarodik is ráadásul a dolog, mert aligha mondok szamárságot, ha azt állítom, hogy a mi ántivilágunk meg a mai között nagyobb is. másabb is a különbség, mint a török világ meg a rákövetkező nem török világ között volt bájnisták meg este bevonultak az italboltba, testületileg berúgtak, aztán összeverekedtek, mert szép szóval nem birták eldönteni, hogy min- dőjük 'közül melyik a legnagyobb marha... Nem tartott soká a békesség. Ez a Mihalik gyerek, a Mihalik Bandi kezébe vette a dolgot. A szakmája ugyan az állattenyésztés, de bolondja a technikának, örökké a szakirodalmat bújja, mindenki csak azt kérdezi, hogy ha egyszer így van, miért tart ki mégis az állattenyésztés mellett. Mihalik azt mondja, szép a technika, szép, de mégiscsak holt anyag, az állat meg majdnem ember, hát ez így biztosan nem igaz, de nem is tartozik ide. Elég az hozzá, hogy ez a Mihalik okosan kifundálta, mivel lehetne segíteni a kombájnosok baján. Szerkesztett valami masinafélét, azt mondják, akik értenek hozzá, mert én ugyan nem sokat értettem belőle, szóval azt mondták, ügyes szerkezet, minden erőgépre föl lehet szerelni. Az akkumulátorra kell rákötni a nem tudom mit, az forgatna egy propellert, az egy csatornába hajtaná a levegőt, a csatorna száját igazgatni lehetne, úgyhogy éppen oda Íújkáíná a hús levegőt, ahol szegény kombájnista a legnagyobb bajt érzi. Szegény, mondom, hogy ne mondjak cifrábbat, mert hát igazat szólva én se hatódok meg a bajukon, mit tudják azok... na de nem erről van szó... Kiszámították, hogy ezt a szelelő készüléket hat-hét- száz forintért minden gépre fölszerelhetnék, annyi pénz árán végképp elült volna a békétlenség. Hanem a mi elnökünk ekkor vadult meg igazán. Csak látta volna! Futkosott összevissza a faluban. Verte a mellét, idézgette a vezetőségi határozatot, utóbb már szabotázst, ellenséges aknamunkát .varrt vóna a kombáj- nosok nyakába, holott hát azokról sok rosszat el lehet mondani, de hogy a mi embereink, az biztos. És az a szerencsétlen nem fogta föl, hogy nem áll melléje senki. Hogy akik máskor a támaszai voltak, most próbálnak beszélni a fejével vagy egyszerűen nem törődnek vele. Mennél többet hadonászott, annál jobban magára maradt. Érthető: az akarata nem egyezett a közös akarattal, se a vezetőség, se a tagság nem bólintott rá, így aztán egy ember akaratát hajtotta neki a többiének. Ö volt a hibás, nem tett különbséget sajátmaga és az elnöki funkció között. Aztán megtörtént a jóvátehetetlen. A géptelepen ösz- szegyűltek a kombájnosok, ott mutogatta nekik a Mihalik gyerek a találmányát. Az elnök megneszelte a dolgot és gyerünk! Ügy csapott rá a társaságra, mint a héja a kiscsirkékre. A gyerekek se hagyták magukat, ők is mondtak ilyet, olyat, ahogy jött. Mi lett volna az elnök dolga? Hogy odébb álljon. Akár hanyatthomlok is. Még ha utána röhögnek, akkor is. De a józan észnek már a szikrája se volt benne. Nem állt odébb. Nem. Megütötte a Mihalik gyereket. Kétszer pofonütötte. Az a két pofon nagyott csattant. És sokmindent elmondott. Például azt, hogy ő tulajdonképpen nem az elnökünk akart lenni, hanem a gazdánk. Az uraság. Ez pedig nem megy. Aztán a másik, az talán még ennél is fontosabb. Szó esik erre-arra emberi méltóságról, hasonlókról, és tényleg, ha az ember belegondol, van itt egy olyan nemzedék, amelyik nem ismeri már a felnőttet sújtó testi fenyítést. Se katonaságnál, se munkahelyen, se sehol. Ezt a nemzedéket gya- lázta meg az a két pofon ... m M" ' M •ármost ne haragudjon rám, hogy megszakítottam az útját, gondolom, azért csak bemegy a faluba, de éppen mert bemegy, legyen tisztában a helyzettel. És ha érdeklődik, beszélget az emberekkel, ne nagyon firtassa azt a két. pofont. Akármelyik falu borzasztóan kényes tud lenni az önérzetére, és szó ami szó, mi valameny- nyien szégyelljük azt a két pofont. Valamennyien ... HENRI MAXISSE: NŐI KÉPMÁS BALÁZS BÉLA: Tábortűz mellett, vörös őrségen Tábortűz mellett, régen, nem régen, Szatmármegyében, Sárosmegyében, Sokszor feküdtem vörös őrségen Páston elnyúlva. Fejem a nyergen, kezem a puskán, Hanem a szemem a csillagos- égen. Fegyvert pucoltunk, sebet kötöztünk, Üszkös haragon szikkadt a könnyünk, Sok jó elvtársunk nem ült már köztünk Vörös őrségen, Mégis dúdolva, mese és nóta Nyájas anekdota járta közöttünk. Éltét elszánta. Holnap meghalhat. Uszítni őt már nem kell szavallat. Életről szépet örül ha hallhat Tábortűz mellett. „Hát miért vérzünk, ha nem a szépért? Mesélj Balázs Béla. Hűvös a harmat”. Hej regő rejtem, el ne felejtsem, Vérben és szennyben, sírva is sejtsem. Emberről álmunk el sohse ejtsem. Vörös őrségen. ígéret kincsét, emberszív báját, Élet édességét szívemben rejtsem. Miért harcolnánk, ha ez nem volna? Bár elrabolva, bár elhantolva? Hogyha mesém nem igazat szólna Tábortűz mellett? Lehetne-szépség bárhol is sejlik: Énekembe vágyam mágnese vonja. Regős, mit adsz te holnap csatára? Tápláló hitet kenyereszsákba. Robbanó álmot a patrontásba, Vörös őrségen. Hogy szerethessed, amiért csatázol. Nem ingyen indulunk, pajtás, halálba. Tábortűz mellett most is mint régen Dalolgatok még vörös őrségen. Mi szépet látok, mesélem szépen. Kobzosnak dolga. Fejem a nyergen, kezem a puskán, Hanem a szemem a csillagos égen. AKÁC/. LÁSZLÓ: A JOGOSÍTVÁNY J óska bátyám, ha volna egy Fecskére való ideje, most egy akkora nagy nemet mondanék arra, amit a múltkor annyira bizonygattam, mint ez a daru. Miről is ment a szöveg? Ugye arról, hogy tényleg ki tud-e maradni az ember abból, amit nagyon- nagyon szeretne. Maga azt mondta; nem lehet lábán fogni, visszahúzni az egyszer már elszaladt Időt; én meg azt, hogy igenis lehet: ha valaki igazán megszorítja magát, hát az mindenkor megszerezheti magának, ami t egyszer kigondolt. Maga azt mondta: nincs az az OTP, ami meg tudná fizetni a Jur- csek-majori kapálást, törek- hordást — azokat a sötéttől- sötétig végigdolgozott napokat, éveket; én meg azt: akinek pótolni valója van, az pótolhatja, csak szorítsa meg magát rendesen. Jóska bá- tvám, magának van igaza: nem lehet lábán fogni, visz- szahúzni az időt. Kapkodhatunk utána, de megmarkolni nem tudjuk, ami egyszer elszaladt ... Tudja, hogy most jártam ki az autós tanfolyamot. Nem azért, hogy lerakjam ezt a simltófát, és odaüljek egy kormánykerék mögé, hanem apámék eladták szegény nagyanyám tanyáját, aminek az árából éppen tudtunk venni egy fölújított, újragumizott állami Volgát; hát ezt fogom majd én hajtani, vinni rajta szombaton, vasárnap a cser- keszőlői fürdőbe a famíliát. De ez most nem érdekes. Amit el akarok mondani az az, hogy járt velünk a tanfolyamé? egy olyan maga korabeli ember. Még a haja is úgy őszült meg egy csíkban elől, mint a magáé; valami bombázáskor ment el a színe negyvennégyben. Fehérvár alatt. Hát ez a maga formájú ember mindjárt az első órán az oktató elé ült. Kirakott maga elé egy csomó könyvet — régi KRESZ-t, új K-RESZ-t, így gondozd ezt, úgy gondozd amazt —, és pislogott, figyelt, kaparta bele az irkába, amit az oktató mondott. T udja, milyen egy ilyen tanfolyami csoport: egyik tagnak is, másiknak is nevet ad a vicce- sebbje. Ezt a szorgalmaskodó manust elneveztük Lisztes Zsigának. Lisztesnek azért* mert hogy olyan furcsán fe~ héredett meg a haja; Zsigá-
