Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
i * SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. mérd us ÍV. Bihari Klára A SZEMÜVEG F ábiánná balkezében mereven tartotta a levelet, jobbkezével a térdére vett, nyitott táskájában motozott. — Mindjárt... mindjárt elolvasom — mondta, csak a szemüvegemet... Gyakorlottan nyúlt a táska egyik sarkába, de mert ott nem találta, amit keresett, fokozódó nyugtalanság-' gal, s két kézzel kutatott a rekeszekben. — Csak nem hagytam otthon? — felemelte a fejét és kicsit zavartan mosolygott rá barátnőjére. — Rossz érzés, ba nincs velem... egészen megbénít mintha a látásomat veszítettem, volna el..'. Pedig mennyire szeretném elolvasni a Pista levelét A tááka fölé hajolt és most már Ideges kapkodással túrt a kulcsok, fésűk, szépítés zenek apró kis tárgyak közé. — Hagyd már abba! Ha nincs, hát nincs! — szólalt meg fojtott ingerültséggel az ura. — Nem olyan fontos, majd Anni felolvassa nekünk, mit írt a fia. Igaz? — Persze, persze! — helyeselt gyorsan, udvarias készséggel a háziasszony. — Előbb is eszembe juthatott volna. Persze, hogy felolvasom. Szabad, Mártám ? Valami anyagtalan, de mégis jól érzékelhető feszültséget érzett a levegőben. Bocsánatkérő mosollyal elvette Fábiánnétől a levelet, és azonnal olvasni kezdte. „Drága szüleim! Már két napja, hogy megérkeztem. Ne haragudjatok, amiért csak most ültem le az asztalhoz, hogy írjak nektek, de aranyi új benyomás.. Fábián, míg a levél szövegét hallgatta, a feleségére nézett, aki változatlanul úgy ült, mint abban a pillanatban, amikor rászólt, hogy hagyja abba szemüvege keresését. A félig zárt táskában még mindig benne voltak az ujjai, fejét a figyelem mozdulatával barátnője felé fordította, de 6 jól látta, hogy a csukottszájú, kicsit fájdalmas mosolyt, amivel elnéz az olvasó nó feje fölött, nem a levél szaval merevftetták az arcára. „Ha hátradőlne, árnyék vetődne rá, s nem látszanának annyira az apró ráncok a szeme körül — gondolta a férfi. — Meg a nyakán sem. Miért nem ügyel erre?” Az asszony ebben a pillanatban megrándult. A merev, kutató tekintet megzavarta, mintha valaki, egy idegen rányitott volna fürdés, vagy vétkezés közben, s hideg, kegyetlenül bíráló szemmel, méregetné tetőtől talpig. Önkéntelenül á hajához nyúlt, és ellenőrző lényénél megérintette, eligazította a halántékánál és hátul, a tarkója fölött. „...mert csak most örülök igazán ennek a kiküldetésnek” — dongott Anni hangja a füle körül. „A képzelet mindig mást mutat az embernek, mint a valóság. Meet nemcsak a szakmai lehetőségekre utalok, más, szubjektív vonatkozásban «ft annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki...” „Milyen szép vol t” —gondolta Fábián. Az imént raj- takapottan elfordult a feleségétől, de most a hang, amire csak udvariasságból figyelt, s ami éppen azt mondta, hogy „más. szubjektív vonatkozásban is annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki” ismét az asszony felé húzta a pillantását. Az most már hátradőlt, testével még kissé hátrább is tolta a fotelt. mintha el akarna merülni a ráboruló árnyékban, amiből csak a szőkesége fényLett elő. lyen szép volt. Milyen •nagyon szép volt — gondolta az ura. Nem elérzékenyülten, inkább keserűen és haraggal, mint aki éppen az elmúlt ép és hibátlan szépség elmúlása miatt éra becsapottnak magát. Altkor régen a haját még nem kellett festeni és a sze- mealja sem volt ráncos és nem buggyant- meg árnyékosán. Persze, ez azért következett be olyan hamar, mert nagyon finom volt a bőre, nagyon érzékeny, és ezért rosszul állta az évek támadásait. Az ellentét hajdani és mai külseje között azért tűnik fel élesen. A csúnya vagy mindennapi arcon kevésbé vehető észre a változás. „Annyi mindenféle tárul fel és nyílik ki..— A szavak ott motoszkáltak emlékezetében a tovább olvasott szöveg és tudatának felszíne alatt. „Mi tárulhat még fel és mi nyílhat ki?” — gondolta. A keserűség a múlt mélyéből érkező má^ fajta érzéssel párosult, ami, mint egy orvul kilőtt nyíl szúrt szívébe. A mérge elviselhetetlenül édes volt, egy pillanatra átsajdult testén- leLkén. Igen. a fiatalság lehetőségei ... A keresés, várakozás, az új kinyilatkoztatás öröme, a tünékeny boldogság és boldogtalanság. Ez már nincs és nem i$ lesz többé Megint a feleségére nézett, és megint haraggal, mint aki tulajdon eltorzított arcvonásait szemléli egy-egy repedésekkel átszántott, makacsul előtte álló, s már el nem távolítható tükörben. Csakugyan nem távolítható el? Talán. De mennyi minden köti hozzá, mennyi szál szakadna ki vele élete gvö- kérzetéből! Bolondság és bűn erre még gondolni is. Mi maradna meg őbelőle egy ilyen csonkoló műtét után? E lfogta a jeges rémület Nem is a válás fel- ködlő lehetősége iiesz- meg, hanem az a bizonyosság. hogy tönkremen- ne bele. De ha nem, akkor is csak öreg, kihasználásra való figura lenne egv friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő szemében, múlt és jövő, sőt jelen nélkül. Hiszen, nem lehetne megismételni a volt érzéseket és kábulatokat. Es fel lehetne még újra lobbantani a haidan volt emberi reményetet? Igazán és valójában nem. - Es éppen ez_ az. aminek a tudata és súlya... • „Ügy érzem több leszek, helyesebben csak ezután leszek igazán én, ezután teljesedik kd az egyéniségem és az életem.” „Ezután teljesedik tel. Az asszony végighúzta ujjait az arcán. Körmyedén és óvatosan, hogy lehetőleg ne érintse a horpadásokat, s mindazt, amit megváltozóéinak érzett, s amit akarata és rémülete ellenére szüntelenül alakított az idő. Alig észrevehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bontja le a könyörtelen, alattomos ellenség. Kiteljesedés! Hiszen már megvolt, már része volt benne a győzelem. a „mindig így marad” nagyszerű és sírni valóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a dal áthatotta, még nem nyíltak meg belül a múlandóság, a pusztulás előérzetének mélységei, amelyeknek partján olykor olyan fagyasztó, végleges magányban szédeleg, mintha senkije sem lenne és nem is lett volna sohasem. A z urára pillantott a tiltott cselekedetek borzongásával. S tudta, azért így. mert a magánynak ez az érzése nem vall- ható be, még a tekintetével sem közölhető. S önmagának sem mondhatja meg va- lágosan. Ez azt jelentené, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az élet végső szakaszát egyedül kell végigcsinálni, akár hajdan a születést, és majd egyszer a halált Nem. nem! Át kell ugrani a mélységeken, s nem engedni a vacogtató vonzásnak, a tehetetlenné tevő, erőt, életvágyat megsemmisítő szédületnek. — Felesleges volt olyan sokáig keresni a szemüvegedet — mondta Fábián, amikor már odalenn az utcán karonfogva mentek az autóbuszmegálló felé. Hangján ismét átütött a fojtott ingerültség. — Miért? Miért? — kérdezte az asszony. Ösztöneivel már régen tudta a válaszd, s a szive megrándult. — Az a lázas kutatás a táskádban ... Miért kellett azt Anniéknak látni, hogy... — Hogy már nem tudok szemüveg nélkül... De hiszen legalább tizenöt éve, hogy azzal olvasok... Es te most kezded restellni ... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már... — Bolondság! Hogy restelleném ... — mondta mesterkélt nevetéssel, zavartan az ura. —De igen, igen. Ezt így még "soha ... ü A hangja elfulladt. Nemcsak a szája fehéredéit el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Miféle, összetartozásukat és közös életüket aggasztó. omlasztó folyamat lehet az. miféle reménytelen, de kínzó vágy másfaita emberi lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is kimondatta az urával! Karia kicsúszott a férfi karia alól. Oldalról ránézett annyirais- mert. arcára, amin az utóbbi időben állandósult a feszült, szenvedő kifejezés, mint belül a megállíthatatlan romlásnak, pusztulásnak az az érzése, ami előidézte. Az asszonyból brutálisan tört fel a gondolat, mint a fájdalom, ami felszínre lökte: — Hát mit képzelsz, te az vagy, olyan vagy, amilyen voltál? A hajad ritkulása a ráncaid a szemed, szád sarkában, a nyakadon, a két kezeden ... Azok csak a tükörben és csak a magad számára láthatók? Az állad alatt megereszkedett a bőr... a tartásod változása ... Az egész világon egyedül csak én tudom letörölni rólad a kopás szaporodó jeleit mert egyedül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint... Vagy talán éppen ez fáj neked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura és mintha roppant távolságán nyúlt volna át, megfogta a félesége könyökét — én csak azért... mert hiú vagyok rád. Én nem akarom, hogy mások... Némán várakoztak a megállónál és némán szálltak fel a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet A perionon álltak, velük szemben fiatal, szánt« gyermeíki párocska kapaszkodott össze. Minden zökkenőméi egymásra kacagtak, friss készséggel, 8 hosszan, mintha végtelen tartalékból pazarolnának. Együtt rázkódtak a kocsival, szándékosan felerősítve a ritmust valami tárgytalan és éppen ezért mindenre kiterjedő boldogsággal. — Ezek még előtte vannak mindennek — ötlött fél az asszonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami ... A z urára nézett mert magán érezte a tekintetét. Mindketten tudták, hogy a párocska ugyanazt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszerre fordultak félre, mintha valami szégyenletes és titkolni való dolgot próbálnának elrejteni egymás elől. , „Népek hazája, nagyvilág..." A magyar költészet internacionalizmusáról TERMÉSZETESEN Adyval kell kezdeni ezt a rövid eszmefuttatást arról, hogy mit jelentett és mit jelent a magyar költő számára az emberiség, az emberi közösségben otthon lenni, azaz internacionalistaként élni. Tehát nem a nemzetek fölött él'ni, s nem is közöttük, vagy alattuk, hanem a nemzetek mellett, velük együtt, öntudatos magyarként cselekedni. Adyval kell kezdeni, aki az első világháború vérgőzös uszító programja helyett azt a követelményt állította fel, hogy maradjunk meg „embernek az embertelenségben”. Az az Ady a példaképünk, aki 1915 november 7-én ezt írta: „Mindenki tudhatja, hogy magyar vagyok és magyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista.” Adynak volt joga, hogy 1915 január 24-én a nagy román költőnek. Octa- vian Gogának megüzenje: a nacionalizmus nem lehet orvosság a népek bajaira, hanem előbb-utóbb a nemzet szégyene lesz, amiért a történelmi fizetség sem maradhat el. Adynak volt joga erre, hiszen, amikor a magyar hatóságok 1912-ben bebörtönözték Gogát gáládul és jogtalanul — ő tiltakozott ez ellen. Tehát fel kellett emelnie tiltó szavát akkor is, amikor Goga tévedt meg, amikor a román poéta szennyezte be magát az ember és a nemzetgyűiölet vétkével. Ezt írta Ady és ezt is a háború idején: „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága... Egy nemzet, aki súlyos, Shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövő nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű.. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higyje el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.” Ez a tiszta emberi hang nem maradt, nem maradhatott visszhang nélkül. A szlovák nép nagy költője, Pavel Országh Hviezdos- lav „virradó idők heroldjának” nevezte Adyt; a nagyváradi ismerős, a szerb poéta, Todor Manojlovic (Apollinaire-hez hasonlította Adyt: „Guillaume! Endre! — röviddel azelőtt, hogy földördültek az ágyúk) Ti a legforróbb nászdalt zengtétek el a világnak!”; és a kolozsvári román poéta, Emil Isac is ezt írta Adynak — az internacionalizmus nevében: „Áldja meg a Természet önt, Ady Endre, amiért himnuszba szedte egy új kor álmát — amiért latrok és kalmárok ezrei ellen pálmát nyújt az én szegény havasi népemnek...” , JÉs Ady hangja nem lehetett előzmények nélküli. HISZEN KÖLCSEY, a Himnusz szerzője nem véletlenül szövegezte meg, hogy „szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen előfeltétele.” Kölcsey, ez a felvilágosult szellem tudta, hogy amennyiben a haza és a haladás ügyét mindörökre összekötve kívánja látni — s márpedig nem volt hőbb óhaja ennél —, akkor a haladás nemzetközi frontját is fi- gytelemmel kell kísérnie. Tehát például szövetséget kell vállalni a francia forradalommal -r- a magyar táblabírák, a maradi nemesség zsíros butasága ellenében. Ugyanúgy, ahogyan Batsányi cselekedett, aki nemcsak megírta: „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, hanem például a polgári haladás szellemében megfogalmazta Napoleon kiáltványát a magyarsághoz. Tudta, hogy nem a győri csata az igazi hazaffság leképe — ahol mellesleg a fölkészületlen és handabandázó nemesi bandériumok megfutottak —, hanem az a cselekvő patró- tizmus, amely nemzetközi síkon érzékelj hazája érdekeit. A Kortárs idei márciusi számában Pándi Pál részletesen bizonyítja a világszabadság költőjének, Petőfinek a cselekvő és felelős nemzetköziségét. Felelős volt ez a nemzetköziség, mert Petőfi a jelenért és a jövőért felelős magyarnak érezte magát. Petőfi lelkesen üdvözölte az olaszországi szabadság- mozgalmat. A Habsburgokat következetesen a „népek” elnyomójsíként emlegeti é3 Pándi filológiailag is bizonyítja, hogy Petőfi számára a népek nem elvont fogalom volt, hanem földrajzilag is meghatározó nemzeteket jelentett. És Petőfi egyik legközelebbi barátja, Vasvári Pál éppen 1848 március 15-én határozta még a cselekvő hazafiság és internacionalizmus szerves kapcsolatát. Ezt mondotta: „Ha a magyar, olasz, cseh, lengyel és ausztriai nép egyesül és egyszerre mozog, szeretném tudni, kit küld ellene Metternich?” És Ady hangja nem maradhatott folytatás nélkül sem. József Attila már marxista tudatossággal vállalta a magyarság és az internacionalizmus szerves kapcsolatát. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk ...” — vallotta és ő volt oly gazdag magygr műfordítás-irodalomban az első, aki figyelmét a szomszéd népek költészetének szentelte. Mert rendezni kívánta „közös dolgainkat”, s tudni kellett, hogy ennek egyik első feltétele: jobban, mélyebben, őszintébben kell megismernünk egymást. LÁTSZÓLAG KITÉRŐ csupán, ha egy szociológus, Igor Kon kísérletét itt említem. A szovjet szociológus azt kutatta, hogy egyes népekről milyen előítéletek élnek egyes emberekben. Különböző embereket kérdezett meg: mi a véleményük tíz nemzetről. A tíz nemzet közül kilenc valóságos volt, a tizedik pedig kitalált nép. És a megkérdezettek véleménye megoszlott: a kilenc valóságos létező nemzet közül mindenki mást-mást talált rokonszenvesnek, illetve ellenszenvesnek. De abban szinte mindenki egyetértett, hogy a tizedik, a nem létező nép fiai ellenszenvesek. Holott soha nem hallhattak róluk, fiaikkal, leányaikkal sohasem találkozhattak. De éppen ez az ok: az ismeretlenség, a homály aljas indulatokat szülhet. Megismerni, közösséget vállalni természetesen nemcsak szomszédainkkal szükséges, hanem a Kelet-Európábán való otthonosság erkölcsi parancsa abból is következik, hogy a haladás világfrontján helyt- állunk. József Attilánál ez úgy is kifejeződik, hogy cseh, román és szovjet költők fordítása közben a polgárháborús Spanyol- országról írt verset. Radnóti Miklós a francia népfront hősi pillanatait örökíti meg verseiben. Van Illyés Gyulának egy verse, A faj védői a címe, amely e rövid jegyzet befejezéséül kínálkozik: Idézem a verset: Ady dúlt örmény arca, Babits és Zrínyi bor iát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterffy és Tömörkény németes kék szeme « a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy errät hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú vagyis— bajjaj! balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a len- gyeles Corine, a moDgol Áron s Gyuri, a hindu ajkú; s a Janicsár Szabó Pál. a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc I) s a fél-kun, fél pornón Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő — Belül épp ettől oly más s pompás a gyu- romény, mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő I Illyés a fajelméletet tagadja meg: arra figyelmeztet, hogy egy nemzet mennyi hatást szív fel magába, mennyi tapasztalatot gyűjt össze, hogy lényege kifejeződhessék* A NEMZETNEK OTTHON kell lennie a nemzetek családjában. A költőnek tehát: — mint nemzete hű fiának — otthon kell lennie, nemcsak a nemzet, hanem a nagyvilág érzéseiben, gondoláti áramkörében is. A magyar költő tehát attól is magyar, hogy sohasem magára zárva az ajtókat, sohasem provinciális gőggel, hanem a világra való teljes kitárulkozással tudott internacionalista lenni. A magyar költő úgy fejezte ki a magyar nép érdekeit, hogy a néoekért, a népek nagy családjáért is felelősséget érzett. E. Fehér Pál ZENTAI FAL: SZERELEM \
