Szolnok Megyei Néplap, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-20 / 16. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. Január 20. M egint a gesztenyefáktól indult el. Két perc negyvenhét másodperc. Minden erejét beleadta. Figyelte az órát. Két perc negyvenhét másodperc. Ott állt az emelkedő tetején. A bringát otthagyta eldőlve az árokszélen, kicsit előrehajolt, lihegett, ahogy a magasból visszatekintett. — Szétvetett lábbal állt az út közepén, végigmérte a lejtőt, nem bízott a legyőzött ellenfélben, kutatta sebezhető pontjait. Bal csuklóját a jobb kezében tartotta, mintha a pulzusát számolná. Még egyszer rápillantott az órára. Nyelvének hegye a szájpadlását tapogatta. — Már megint azzal a biciklivél. Zoli 1 Hát hiába beszélek neked, én nem értem, ilyen nagy fiú, és mégis ... Az öccse meg el akarta kunyerálni a kerékpárt, de ő azt mondta: hogyisne. — ... én nem értem, ekkora nagy fiú, és hiába beszél neki __ — A mama csak n yomta a szöveget a konyhában. — Két perc negyvenhét másodperc. — Az is valami! Ha ideadnád a bringát, én is megtenném! — morogta Sanyi. — Add ide! — Hogyisne. Letörölte a kerékpárt, még a küllőket is. Az előszobából belátott a konyhába. A mama vacsorát főzött. Minden este vacsorát főz, délelőtt meg ebédet a gyermekélelmezési vállalatnál, mert szakácsnő, bár nem kövér, inkább sovány, pedig szeret főzni, és Zoli az iskola menzáján, ha palacsinta van, arra gondol: ezt a mama csinálta. — Apa? — Légón van. De ha még egyszer azzal a biciklivel... Hátát nekivetette a falnak, hallgatott Egy hónapja elesett a biciklivel az emelkedőn. Egy fehér Opel kanyarodott be élesen a Kigó utcából,- ő félrevágta a kormányt, rázuhant a járdára. A mama szentül hiszi, hogy a szájában az az izé, az a tályog az ütődéstől keletkezett. Egyébként holnap vagy holnapután meglesz a szövettani vizsgálat eredménye. — Mama, mikor eszünk? — Megvárjuk apádat. Az iskolában sose kellett rászólni. Ült a padban, jobb kezével átfogta bal csuklóját. úgy nézte az órát Le kéne szorítani két perc negyvenöt másodpercre. Délután megpróbálta. Újra a gesztenyefától. Teljes erővel nyomta a pedált. Nem sikerült. Nem baj, majd holnap. A kerékpár ragyogott az előszobában. Vacsorára palacsinta volt. Túrós és lekváros palacsinta. A lekvárban itt-ott még a barack fehér magja is benne úszott. — Mindig palacsinta, mert a Zoli kedvence — nyafogott Sanyi, az öccse. — Mákosgubát sose csinál a mama. — Hallgass! Még sose hallotta ilyen élesnek a mama hangját. Sanyi sértődött pofával kussolt. Rá vigyorgott öccsére, és kezdte nyelni a palacsintát. Tizenkettőt vágott be. Utána beültek tévét nézni. Ott ült a sötét szobában az egész család. Égett a szájpadlása Most jutott eszébe. — Igaz is mama, megvan a lelet? — Majd még be kell menned az orvoshoz — mondta a mama, fölkelt, és kiment. Apja nem szólt, nézte a tévét. Lila volt az arca a visszaverődő fénytől. Mintha nem is itt ülne. hanem a légón, ahogy a múltkor mesélte nevetve utánozva az előadót, akit hat estén áí hallgatnak az üzem kisebbik ebédlőjében a fehér műanyaggal borított asztalok mellett, és ő egy apró kis embert képzelt el, aki nagy mellénnyel, mint ez a színész a tévében, rácsap az asztal műanyag tetejére, ahová karikát nyomott a vizeskancsók alja: — Nem ér váratlanul az a váratlansági tényező, hogy az úgynevezett pokol elszabadulásának a gombját megnyomják . — Állati röhejes. Ilyen mondatokat. De apa most nem mesél. Nézi a tévét lila arccal. A mama meg kiment. — Ügy is veszek egy autót, egy kis Fiatot, aztán leesik az állad. Nem válaszolt Sanyinak, hadd suttogjon. Legszívesebben mosolygott volna, de nem is mosolygott. Furcsán érezte magát. — Tudod, a faterom... — Elmesélte az iskolában a légót, a váratlansági tényezőt. Szomszédja ráhasalt a padra, úgy hahotázott. Aztán elkomolyodott, oldalt tartott fejjel, mint egy vizsgálódó tyúk méregette, és ő megint kényelmetlenül, furcsán érezte magát. — Milyen érdekesen beszélsz — kezdte a szomszéd, aki különben kedves, barna fiú volt. és már újra nevetett — mint egy született angol. Uhateom — így. Ijedten körözött nyelvének hegye a szájpadláson. Nem, a nyelv hegye nem csal; egyre "szélesedik. Az orvos megint kedves volt. — Csak föl a fejjel, fiatalember, semmi baj, csak föl a fejjel, nem elhagyni magunkat! — Természetesen hátba is bokszolta, ahogy a haverokat szokás, de ő meglátta szeme mögött a rémületet. Meghökkent. Csak egy pillanatig. — Igenis doktor úr! — Vállat vont. Mit rémüldöznek. Hiszen két pere negyvenhét másodperc alatt... és le fogja szorítani két perc negyvenötre. Az operáció után indiánüvöltéssel fogadták a srácok. Ez jólesett. Az osztályfőnöké azt mondta: — Zoli ne erőltesd a beszédet, ezután írásban felelsz. — Otthon azonban a könyvet a mama kezébe nyomta, hogy kérdezze ki. — Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog...” — Ott ültek az ablaknál, a mama az új karossZékben, ő vele szemben egy sámlin, közel a mamához, majdnem a lábánál, a tampon ízét érezte szájában, és mondta a verset: — .,... Mező jó illatot, az ég pedig szép .. ” Mért nem javítasz ki! Készakarva rosszul mondta helyenként, maga se tudta pontosan, miért, talán hogy utána lecsaphasson: — mért nem javítasz ki! Magában pedig: lám, én javítlak ki, pedig a te kezedben a könyv, mégis. Azután kiszaladt, futballozott, három védőt cselezett ki, úgy gurította be a labdát a kapuba. Máris rohant vissza, haja a homlokában, kiáltott, kérte a labdát: —* I.. e .. a! I. e! — Valahogy ígv. De a kerékpárhoz •nem nyúlt. Este ültek a tévé előtt. Néha még megkérdezte, apa hol van. — Tudod, hogy a légón — Anya hangja nem volt sem ideges, sem szomorú, olyan orvosi hang volt: csak föl a fejjel, fiatalember, és ő szeretett volna kiszaladni a focizok közé. de már este volt, és a tévé. előtt ültek lila fényben. Akkor legalább a váratlansági tényezőt mondaná el, amikor is az úgynevezett pokol elszabadulásának a gombját... De apa nincs itt, már alig van itt, úgy látszik, örökös előadássorozaton ül lila fényben, figyeli az előadót, mikor nyomja le azt a gombot. Verseket mondott magában. — „Az jó hírért névért. .A képernyőn egy kenguru ugrált. Ismerkedjünk Ausztráliával! — Csak föl a fejjel — mondta az orvos. Csontos volt az ökle, és igen óvatosan bokszolta hátba, szinte simogatta. Már nem törődött vele. Kiküldték a rendelőből. A fehér ajtó mögött meghallotta a mama hangját. — Csak én értem meg, mit mond, szegénykém, és úgy eszik... ki gondolta volna, ilyen váratlanul. .. — Igen erős szervezet, és még minden lehetséges, asz- szonyom... A mama kilépett az ajtón. Nem rejtegette, hogy sírt. Ráemelte könnyes szemét, és,azt mondta szigorúan: — Na, menjünk. A hetedik operáció után már nem hagyta el a kórházat. Feküdt a feltornyozott párnának dőlve, olvasott. A mama palacsintáját hátrafeszített fejjel eresztette le a nyelőcsövén. Már nem volt szájpadlása. Elégedetten adta vissza az üres tányért, néhány percig mozdulatlanul nézte a tejszínű ablaküveget. Mintha kint fociznának. Ál- Iáig húzta a takarót, újra szétnyitotta a könyvet. Később fájni kezdett a bal szeme. Mintha nyomná valami. — Megerőltetés — mondta az orvos. — Sokat olvasol. Majd írunk szemüveget. — Megerőltetés — mondta a mamának — majd kapok szemüveget. Amikora már egyik szemén se látott, történeteket gondolt ki. Lejátszotta magában Eger ostromát meg Esztergomét, nagy futballcsatá- kat vívott, és verseket szavalt: *— ,az- szép tisztességért ők...” — Balassira gondolt, aki mikor a lábát fűrészelték... Amikor a mama kezét érezte homlokán, egyszerre félbeszakadt minden várostrom, minden izgalmas mérkőzés, a versek is elnémultak benne, elengedte magát, mint a kisgyermek a meleg vízben, s csak arra vigyázott, sírva ne fakadjon. A foga csikorgóit az erőlködés tői, és a mama ijedten kérdezte: fáj valamid, fiam, ő semmi. Mielőtt végleg elvesztette volna az eszméletét elbúcsú- zott.^Mert az már búcsú volt, ahogy megszorította apja tenyerét, a mama ujjait Majd két kört rajzolt a levegőbe, a középső meg a mutatóujját egyenletesen mozgatta, biciklizett velük. Sanyi megértette, azt súgta: köszönöm. Az ujjak azonban még tovább mozogtak a levegőbe, számokát írtak: egy kettest, utána pedig azt, hogy negyvenöt, és Sanyi ezt is megértette, ö pedig tudta, mindent megtett, gmit tehetett, és ez olyan volt, mint a mama keze a homlokán. A helyére új fiút ültettek. Padszomszédja rögtön elmesélte neki a váratlansági tényezőt. — Irtó klassz srác volt, és képzeld, ilyen sztorikat hozott! — Haláli! — mondta a kövér, szőke fiú, ráhasalt a pádra, úgy nevetett. Két hét múlva Sanyi kivezette az előszobából a kerékpárt. — Te Sanyi, hát csak nem engedem meg, hogy te is! Én / jő.. . — Hagyd csak — mondta a férje, és a mama elhallgatott. Sanyi a geszte lyefátől indult. Ránézett az órára. Két perc negyvenöt' másodperc. Legalább. Aztán egyszeresük az iskola menzáját megtöltötte a tejnek és a tésztának a meghitt szaga. A diákok jókedvűen zörgették a tányérokat. Hosz- szú idő után újra palacsinta volt. Túrós és lekváros palacsinta. Jávor Ottó; Váratlanság! tényező Fába írott, agyagba égetett, szőnyegbe szőtt mesék... „Kék, sárga, piros összekent szülékét láttam álmaimban és úgy képzeltem, ez a rend;" (József Attila) Az emeletes szekrény, amelynél megálltam, s melynek megtapintásától még a teremőrök zord pillantása sem tudott elriasztani, a Németalföldön készült, az 1600- as évek elején. A sötétbarna színű bútordarabon hiába kerestem tekintetemmel csak egyetlen ujjnyi sima felületet is, nem találtam. Talán ezért is támadt bennem a kényszerérzet, hogy megfogjam, ujjaimmal végigszántsak a sűrű barázdákon amelyek vad összevisszaságban és mégis szabályos renddé sokasodva díszítették a szekrényt. Amint hozzáértem a fához, képtelen gondolatom támadt. Vajon ha száz év múlva, egy látogató, itt, az Iparművészeti' Múzeumban megáll majd a huszadik századi ember fal mögé rejtett, „beépített” szekrénye előtt, feltámad-e benne a vágy, hogy megérintse a sima fehér ajtókat? És mit gondol majd rólunk, ma élőkről? Hogyan értékel bennünket? Mint ahogyan mi ítéletet mondunk — tárgyaik ismeretében — a száz-kétszáz, netán kétezer évvel ezelőtt élt emberekről? Az Iparművészeti Múzeum impozáns, szép épülete több mint 60 000 tárgy otthona. A kőbe, fába „írott”, agyagba égetett, szőnyegbe szőtt mesék az ember örök vágyáról, a szép megteremtéséről vallanak. Dr. Radocsay Dénest, a múzeum főigazgatóját arról kérdezem, milyen elgondolás szerint válogatják a kiállított anyagot? — A múzeum, azzal hogy kiemel és csoportosít, dialektikus fejlődésében mutatja be különböző korok emberének alkotásait. Ilymódon szeretnénk átfogó képet iiyűjtani az elmúlt századok iparművészeti alkotásaiból. — Engedjen meg egy szubjektív kérdést. A múzeum gyűjteménye, a tizenhatodik századtól kezdődően, napjaink, elsősorban Európában készült tárgyakból áll. A kiállítási termeken végigjárva, úgy tűnik, fel, a csaknem négy évszázad alatt a tárgyak csupán anyaguk minőségében, a díszítés módjában változtak, tartalmi és formai egységüket megtartották. Ezután az ember belép az új magyar iparművészet kiállítási termébe, és nem a tárgyak új formájával, hanem merőben más, ismeretlen formákkal találkozik. Valóban ilyen szakadék lenne a mai és a régebbi korok emberének ízlése, igénye között? — Annak, hogy a változás ilyen szembetűnő, részben a helyszűke az oka. Sajnos, meglévő gyűjteményünknek csak mintegy öt százalékát tudjuk kiállítani. Ezért úgy döntöttünk, hogy az európai nemzetközi gyűjtemény bemutatását befejezzük a század elején, és nyitunk egy új kiállítási termet a legújabb magyar iparművészeti anyagból. Való igaz, hogy megszakítottuk a folytonosságot. ez a szükségből fakadó megoldás azpnban csak kiemeli a valóságot. A tér-idő egységének megbomlása együtt jár a megszokott látvány egységének megbomlásával. És az ember ebben a században lépett az űrbe! A kiállított térplasztikák, a legkülönbözőbb anyag-színkombinációk mind-mind ennek a megváltozott világképnek, egy új esztétikai mércének a visszatükrözök — Az iparművészeti tárgyak, kevés kivételétől eltekintve, egyben az ember használati tárgyai is, ilymódon közelebb állnak hozzá, mint a csak díszítésül szolgáló, képzőművészeti alkotások. Segíthet-e, és feladatának tartja-e a múzeum, megértetni az emberekkel a sokat vitatott művészeti törekvéseket? — Természetesen. A múzeum, amikor megvásárol egy iparművészeti tárgyat, rangot is ad annak. Aki itt találkozik egy számára szokatlan, új formával, semmi esetre sem megy el mellette olyan közömbösen, mint esetleg egy kiállítási teremben. Legalábbis megkísérli megérteni, hogy a tárgy miért van itt, és ezzel a legfontosabb mozzanata — az érdeklődés — már megtörtént. Az itt látott tárgyak tehát — ha közvetve is — befolyásolják az emberek ízlését. Ez természetesen nagy felelősséget is ró azokra, akik az anyagot válogatják. A mostani kiállítás, egységesen, csak a díszítő tárgyakat tartalmazza. Egy év múlva,, egy másik egység, az új használati tárgyak kiállítását rendezzük meg. Régebbi korokban, a művész és mesterember fogalma többnyire összefonódott. Raffaellóról tudjuk, hogy faliszőnyegeket is tervezett, Verrécchió, Cellini szobrászok és ötvösök is voltak, egyszemélyben... A mai értelemben ismert iparművészet az elmúlt száz év folyamán vált önálló művészeti ágazattá. A gyáripari tömegtermelés megszüntette bizonyos tárgyak egyéni birtoklásának kiváltságát. Ma már az embereknek módjukban áll — még szerényebb anyagi körülmények között is — egyéni ízlésük szerint alakítani kömye-' zetüket. A „hogvan” — sokaknak gondja. Érdemes elmenni az Iparművészeti Múzeumba, és meghallgatni, mit mondanak a „néma társak”. Talán segítenek megérteni az „összekent színek” rendjét. László Hona i PALICZ JÓZSEF BAJZA
