Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-09 / 288. szám
1973. december 9. SZOLNOK ME* »TEI NÉPLAP 7 Bástya a Visegrádi utcában Budapesten, a Visegrádi Utca 15. szám alatti házban alakult meg 1918. november 24-én a Kommunisták Magyarországi Pártja. A lakást Kassák Lajos bérelte, az aktivista művészek itt tartották rendszeresen kiállításaikat. Az átelleni, hajdani laktanyaépület abban az időben malommunkások szálláshelye volt. Ha egy-egy szobában már nem maradt üres ágy, kitettek az ablakba egy égő gyertyát, jelezve, hogv minden hely foglalt. Különös hangulata volt a sötét, csúf épületnek, melynek ablakaiban esténként sorra gyúltak ki a pislogó fényű gyertyák; innen ered a „bagolyvár” elnevezés. Most november 20-án a fővárosban újból megnyílt a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának emlékmúzeuma. Még a megnyitás előtti napokban beszélgettem a kiállítás rendezőjével. dr. Szikossy Ferenccel, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum főelőadójával. — Mennyiben gazdagodott az emlékmúzeum a felújítás során? —Sikerült kibővífenünk a helyiséget amely most eredeti nagyságban áll a múzeum rendelkezésére. Ez a lakás, a két kijáratával, olyan volt a forradalom hónaljaiban. mint egy erős bástva. Egy házzal arrébb, a Visegrádi utca 17. szám alatt lakott Szamuely Tibor; mögötte: az Ügynök utcában, ma Kresz Géza utca. Kun Béla .lakott; a szemben levő munkásszálláson pedig mindig készenlétben állott néhány figyelő elvtárs, hogy idejében' jelt adjon, ha veszély közeledik. A kibővített helyiségek egyikében Kun Béla emlékszobát rendeztünk be. És lesz egy külön előadóterem, ahol a látogatók élőrö bejelentett kérésére, előadásokat szervezünk. A képző- művészetben, például, az 1917—19-es években olyan jelentős művészek tevékenykedtek. mint Uitz Béla, és még jónéhányan, akik a kommunista mozgalomnak is aktív" harcosai voltak. Az ő művészetüket elemezve, lehetetlen nem szólni a korról, a történelmi eseményekről. Régi filmhíradókból összeállítunk majd egy dokumentumfilmet. melyet a látogatók kérésére levetítünk, összegezve: a múzeumban aktív népművelői munkát szeretnénk folytatni. — Milyen módon jutott az itt látható gárdán dokumentumanyag a múzeum tulajdonába? — Részben könyvtárakban, levéltárakban folytatott kutatómunka alapján bukkantunk rá azokra a forrásokra, könyvekre, úisáeokra. plakátokra. amelyek alapján megkezdtük az anvag evűitését. Igen sok segítséget kantunk . a rési elvtársaktól, akik. ha személy szerint nem is rendelkeztek tárevi eml°'k°^v',, neveket, címeket mondtak olyan személyekről, akikről feltételezték, hogy őriznek dokumentumokat. így jutott hozzánk például László Jenő teljes hagyatéka; ő a kommunista párt egyik alapító tagja volt, s 1919-ben kivégezték. Érdekes története van' ennek a szép. rézszamo- vámak is, melyet Lenin küldött Kun Bélának ajándékba. A szamovárt Kun Béla titkárnője őrizte egy ideig, majd. miután ő is emigrált, a család gondjaira bízta. Tőlük került ide. a mú^'raba. — Az egyik vitrinben látható egy térkép, ahol apró karikák jelzik a kommunista párt szervezetének kiépülését az ország területén. Hogyan készült ez a térkép? — Ebben a munkában a Vörös Újság volt legfőbb segítőtársunk híreiből nvomon tudtuk követni a pártszervezetek megalakításának helyét, idejét. Sajnos, nagv hiányosságunk. hogy Szeged és Debrecen kivételével, a vidéki szervezetek működéséről semmilyen tárgyi dokumentumunk sincs. Hálával fogadnánk, ha azok. akik őriznek fényképeket, vagy más. írásos emlékeket, eljuttatnák a múzeumunkhoz. Kolozsvári Grandpierre Emil A nagy ember nyomában . mm a , _' . ^ ü PAPI LAJOS: KOPERNIKUSZ vés? Hol keressem a maga leveleit? Az érkező posta nem az én dolgom. — Hogy lehet ilyen? — a szeme a szomorú szürkébe váltott — Magukat, postásokat. sosem tudtam megérteni. Olyan... — A testületet hagyja. Lehetnek külső körülmények is, amelyekről senki sem tehet. Meg... a postás is ember. — Akkor is! Azok a levelek nem veszhettek el! Csak úgy 1 Szőrén-szálán 1 — Talán a felvevő hivatalban kallódhattak el. Vagy útközben. Megesik. Az egvik emeleti lakásban egy nő koloratúrskálát énekelt. Hat éve mindig ugvanakkor zendített rá. úgy. mintha a hideg futkosna a hátán. — Nusika! Maga még nem pakol? Négy óra — sietett a kisasszony segítségére az öreg csomagútvevő kollega. ^ — De megyek, mindjárt megyek — mondta Nhsika. és a leányhoz fordult. — Azt tanácsolom, kedves... — Maga nekem ne tanácsoljon semmit! — kiáltotta a lány. — Tudom magamtól is, hogy mit kell tennem! Elmegyek az igazgatósáéra! Majd azok ellátják a maguk baját? \ — Micsoda harcias menyecske lesz ebből! — csóválta meg a fejét a csoma- gos. — Nem szeretnék a Janija helvében lenni! Persze, sose lehet tudni. — Vastagon, egészségesen elrö- Mmtette magát, bütykös, szőrös kezével rápaskolt Nusika karjára, és hazament a feleségéhez. Bár a postáskisasszony a szemközti házban lakott, mégis vagy tíz percig tartott, amíg hazadöcögött. Mindennap megállt pár pillanatra az újságárus előtt — ugyan sohasem vett újságot, csak nézegette az esti újságért sorjázó embereket. Az- th a kocsma előtt is lelassított, pedig utálta a szeszt — és megcsóválta a fejét, amikor egészséges, fiatal férfiakat látott kiszédülpi az ajtón. A lépcsőn is nehezen mászott föl. Évről évre nagyobbakat fújtatott, mire fölért az emeletre. A szobában meleg várta; mindig volt egy kis délről maradt parázs a cserépkály- hában. Kivett a sütőből egy sült almát, és azt ma'szólhatva ült le a kályha közelébe. A sült alma kislánykorát juttatta eszébe — nagyanyja szokott almát sütni — azt az időt. amikor a szobában levő bútorok újnak számítottak. Most már minden régi volt. barna és nehézkes. Mintha a faliéra Is lomhábban lengette volna az ingáján a rézkorongot. Az öreg óránál sokkal pontosabban jelezte az idő előrehaladtát a sok szú. amely százszámra per» ceeve rágta a fát. Fölkancsolta a villanyt. A sápadt kis asztali lámpa koszorúba fonta a haját a tükörben. az arca szfnessárga folt lett a koszorú ölében. Levette a szemüvegét. Eluntéi* a duzzadt pofazacs- kék és kisimultak & ráncok, Az íróasztal fiókjához, tapogatózott, és kikeresett belőle egy mappát. Föltette a szemüvegét Az albumban borítékok voltak. Finom, merített papírból, némelyik belül arannyal volt bélelve, és valamennyire más-más fér fikáz írta a címzést, de valamennyit avval a sutasággal. amely az erőteljes írást akkor jellemzi. amikor könnyedségre, szépre kerekített formákra törekszik. Az almacsutkát beleejtette a szenesvödörbe. Kinyitott egy borítékot. i „Drága kis Nyuszibogár! I Nem is tudom, hogv mit \ írjak, vagy mit mondjak neked, mert amikor eszembe jutsz, soha nem tudlak megnevezni magamnak, minden pillanatban szebbnek és szebbnek látlak magam előtt, minden pillanatban másképp és másképp. Már olyan szén vagy. amilyent azelőtt elképzelni sem tudtam, Talán csak a vállad szebb mindennél. Rfég téged is beleértve. Mert az olvan gvönvörű. hogy szinte hihetetlen. Olyan lágy és erős. olyan sima, és formái mégis úgy élnek, úgy állják útját a kíváncsi kezemnek, hogy nem mer továbbmenni. hogy nem meri elhagyni...” A postáskisasszony leeresztette az ölébe a levelet Vaskos ujjaival izgatottan bontotta ki a blúzát. Kiszabadította a bal vállát, és figyelmesen, hosszan — talán seggeiig ss sjéste a tükörben. j fiatal újságíró kábul tan lépett ki a /J főszerkesztő szobájából. A megbízatás, amit kapott, büszkeséggel, de egyben félelemmel töltötte el. Kezdő volt. még híján az igazi ripqrtert jellemző fesztelenségnek. A puszta gondolatra, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából egy olyan kivételesen nagy férfiút kell meginterjúvolnia, mint dr. Bordály Ferenc, összeszorult a torka. Azt hogy Bordály akadémikus milyen nagy ember, mi sem bizonyította ékesebben. mint az, hogy egész sereg állásban küzdött' és harcolt a szocializmus építéséért. ö volt a településlélektani tanszék vezető tanára az egyetemen, a Település- történeti Intézet igazgatója, a Településszociológiái Társaság ügyvezetője, a Szocialista Településtudományi Szemle, valamint a Településtörténeti Dokumentumok főszerkesztője. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Egy ennyire elfoglalt embert megtalálni is bajos, szóra bírni még inkább. A tetejében a főszerkesztő a lelkére kötötte, hogy ne telefonáljon, mert a nagy embert idegesíti a csengetés, a lakásán pedig csak végső esetben keresse, a nagy ember ugyanis nem szereti, ha pihenés közben zavarják. Az újságíró először az egyetemre ment. Hamarosan megtalálta a településlélekta- ni tanszéket. Néhány diák álldogált az ajtó előtt. Mondta, hogy a professzort keresi. Amazok a fejüket rázták, hogy a nevét sem hallották, forduljon' az adjunktushoz. — Bordály? — visszhangozta az adjunktus. — A név ismerősen hangzik. Deanv- nyi bizonyos, hogy nem ismerem. Igaz, hogy csak két éve vagyok itt. Menjen a másik szobába. Nagy professzor úr talán többet tud, mint éri. — Már hogyne ismerném Bordály akadémikust! — Talán útba igazíthatna,' hogy hol találhatnám meg? — Nézze, kérem, fiat esztendeje én adom elő a Településlélektant, ez alatt az idő alatt egyszer sem volt szerencsém találkozni vele. Hallottam róla, hogv ő a tanszékvezető professzor, ennél többet azonban nem tudok. Forduljon a gazdasági osztályhoz, ott mindenkit nyilvántartanak, aki az egyetem kötelékébe tartozik. — Hát, kérem szépen — mondta a gazdasági igazgató —, Bordály Ferenc akadémikus az illetményi listán nem szerepel. Ha tanszékvezető, akkor bizonyára társadalmi munkában az. i z újságíró igen. értékes értesüléseket /§ szerzett a Településszociológiái Társaságnál. A Szocialista Teleoüléstu- dományi Szemlénél, magát a professzort azonban nem látta, sőt nemcsak ő maga nem látta, de nem találkozott mással sem, aki látta volna. Az első nyomra a Településtudományi Dokumentumok szerkesztőségében akadt, a tiszteletdíjak listáján. — Százhúszezer forint?! — csillant föl az újságíró szeme. — Most már mindent értek! Nyilván e korszakalkotó mű kedvéért hanyagolta el a kiváló akadémikus az egyetemet, s a többi intézményt. Láthatnék egv példányt a nagy műből, melynek Bordály akadémikus a szerzője? — A könyvet az intézet tagjai írták — világosította fel a felelős szerkesztő —, Bordály akadémikus egyetlen sort sem írt... Az újságíró közbe akart szólni, de a szerkesztő hallgatásra Intette. — Kérem, ne vonjon le ebből a tényből téves következtetést. Bordály profesz- szor a kollektív szocialista szellemi alkotás új módszerét dolgozta ki. Ez a kiadvány brigádmunkában készült, s a brigádnak Bordály akadémikus a vezetője. Egy brigád vezető nélkül éppolyan, mint a hajó kormányos nélkül. — Nagyon szép gondolat — bólintott az újságíró. — És hány kötetre tervezik a telepítéstudományi dokumentumokat? — Nem tudnám megmondani. Tessék talán a Telepítéstörténeti Intézetben érdeklődni. — Remélhetőleg magával Bordály akadémikussal is találkozhatom ott. A szerkesztő tagadólag csóvált fejet. — Nem. kérem. Bordály akadémikus sohasem tartózkodik az intézetben* Még a fizetéséért sem megy be maga, a hivatal- segéd viszi a lakására. Az újságíró közbe akart szólni, de a szerkesztő hallgatásra intette. — Kérem, ne vonjon le ebből a tényből téves következtetést. Bordály profesz- szor az egyszemélyi távirányítás különleges módszerét dolgozta ki. Hallott bizonyára arról, hogy a repülőket radarral irányítják. Ugyanezen az elven nyugszik Bordály akadémikus újítása is. Az újságíró buzgón jegyzett, majd megkérdezte. hogy nem tudhatna-e meg valamivel több részletet a nevezetes újításról. — Csak magától Bordály akadémikustól. Az eljárásnak ugyan számos híve van, főleg az egyetemi tanárok és akadémikusok között, de a legtökéletesebb megoldás Bordály nevéhez fűződik. Ezt még az ellenségei sem vonják kétségbe. Miért ko- morodott el? — Hogyne komorodnék el, kérem. Egy sereg felfedezés, újítás, amelyek mögött egy zseni áll. aki láthatatlan. S egy láthatatlan embert a legügyesebb riporter sem tud meginterjúvolni, hát még én. a kezdő! — Nézze, kérem, nekem ugyan nincsen meghatalmazásom a közlésre, de ön oly rokonszenves és oly ügybuzgó, hogy remélem, nem él vissza a bizalmammal. Menjen a Tudományos Akadémiára, az akadémiai titkár majd útba igazítja. De el ne árulja, hogy én küldtem oda. J ürelmetlenségében az újságíró taxiba ült, negyedóra sem telt el, már a titkárnál volt. — Miben lehetek szolgálatára? — kérdezte az. — Bordály akadémikus ötvenedik születésnapja alkalmából riportot szeretnék írni a lapunkba. Megtudhatnám, hogy mikor találhatom? A titkár intett, hogy mi sem természetesebb, majd elmerült egy előjegyzési naptár tanulmányozásában. — Most május van — mondta —. Bordály akadémikus legutóbb januárban járt Itt. Legközelebb november harmadikén jön ide. Ha látni kívánja, jöjjön reggel hétkor, s akkor esetleg délután négy órakor sorra kerül. Meg kell azonban mondanom, hogy ezt nem garantálhatom. A fogadási idő egy óra, s az érdeklődés óriási. Az újságíró mélyen, reszketöen felsóhajtott. — Késő. A lap nem várhat a riporttal. A titkár tovább lapozgatott. — Nézzük csak, nézzük csak, hátha akad valami más lehetőség. A júniust az Egyesült Államokban tölti — az indián települések mindig nagyon érdekelték. Onnan Stockholmba utazik — lapp települések. Milánóba — longobárd települések ... Aztán egy kis pihenés következik a Kanári szigeteken... De van itt valami, ami magának való. — Micsoda? — kérdezte az újságíró mohón. — Augusztus ötödikén délután hat órakor a bécsi Hochhausban lesz. Felugrik Bécsbe, és elfogja. Az újságíró csüggedten rázta meg a fejét. A titkár széttá ta a karját, majd utánarohant a távozónak. — Adok egy tippet. De el ne áruljon, mert az állásommal játszom. Öt nerc múlva indul a hivatalsegéd Bordály akadémikus fizetésével. Szegődjék a nyomába. Pszichológiailag is ez a legalkalmasabb pillanat az akadémikus megközelítésere. Amikor a fizetését számolja, egy kissé mindig ellágyul. így jutott be az újságíró Bordály akadémikushoz — karosszéken ült. kék-bordó csíkos, angol gyártmányú dressinggown- ban, lábán indián mokasszin... — A pizsamám római, az alsónadrágom párizsi, a zoknim dán ... — jegyezte meg félhangon, szelíden. Majd. hogy megpillantotta maga előtt az ismeretlen embert — bocsánat — mondta —, azt hittem, az Akadémián vagyok, ülésen. » em, a nagy ember, így közvetlen kö- /* zelből, a maga gömbölvded kövérségében egyáltalán nem hatott rémítőn. Olvadó vaiszerű mosolyával inkább kenyérre kenhetőnek látszott, ha egy akadémikussal kapcsolatban szabad ezt a kifejezést használni. Viselkedése megerősítette a látszatot, készségesen és őszintén válaszolt a kérdésekre. Elmondta hogyan kezdett tárgyával foglalkozni, hogvan lett váratlanul, úgyszólván csoda folytán egyetemi tanár, akadémikus, mindent elmondott. Az újságíró pedie kérdezett — jegyzett, kérdezett — jegyzett. Mielőtt elment volna, még megkérdezte: — Milyen felfedezésben látja tudományos munkássága legmaradandóbb értékét? Bordály akadémikus egy darabig szabadkozott. szerénykedett, de aztán mégis megszólalt. — Tudományos munkásságom legfőbb újságát körülbelül így fogalmaznám meg: Az emberi település e?v'd?jű magával az emberiséggel. Mert mielőtt az ember megjelent volna a földön, sehol sem találjuk nyomát emberi településnek. Tehát nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az emberi település oly szorosan vett és sajátosan emberi tény, hogy ember nélküli emberi települést a legvadabb fantáziával sem tudnánk elképzelni. Ezt az igazságot első ízben én öntöttem szavakba. i z újságíró több ízben meghajolt, megköszönte Bordály akadémikus szívességét, bocsánatot kért a zavarásért. A riportot még aznap benyújtotta a főszerkesztőnek. Mosolyogva ment be a főszerkesztő szobáiéba mosolyogva jött ki. Ezért nem érti máig s^nki, hogv miért vált meg oly vái3tlarul a pályától, s most miért árul borotvaszappant a Fény utcai piacon.
