Szolnok Megyei Néplap, 1973. november (24. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
1973. november 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Amatőr színjátszók — pro ti igények DÉRY TIBOR: JVemzetköxi színjátszó fesztivált rendeztek a közelmúltban Budapesten. Nyolc külföldi és hét magyar együttes mutatkozott be. Első alkalommal rendeztek ilyen amatőr színjátszó találkozót Magyarországon és tapasztalatai elég érdekesek ahhoz, hogy néhány általánosítást leszűrhessünk. A következtetések előtt néhány tény a találkozó bemutatóiról: több külföldi csoport — például a szovjet és a román együttes — hagyományos színpadi drámát mutatott be hagyományos eszközökkel. Más együttesek — talán a részvevők többsége — a színpadi groteszkkel, komikummal, a diák-szinjátszás hagyományainak élesztésével próbálkoztak. (Például egy kitűnő szlovák együttes, egy jugoszláv. egy lengyei produkció, a budapesti Pince Színpad.) Végül a csoportok egy harmadik része oratórikus jellegű, mindenekelőtt versre vagy nemes irodalmi matériára épített olyan pódiumjátékot játszott, amelyben a koreográfiáit mozgásoknak és a zenének egyformán fontos szerepe van. Az első következtetés éppen az lehet: nincs az amatőrszínjátszó mozgalomnak kizárólagos útja. Nem lehet ráfogni egyik vagy másik törekvésre, hogy ez az, amit az amatőröknek csinálniok kell, ez az, ami korszerű — s a többit el kell vetni. A maga nemében jó volt a szovjet együttes a ’ hagyományos színházi előadással, egészen kitűnőt produkált a szlovák együttes és a budapesti Pince Színpad a burleszk jellegű diákszínjátszó-stílusban; ugyancsak kiváló produkciót láthattunk egy bolgár, egyetemi csoporttól, akik egy regényt adtak elő. kevés szöveggel, sok mozgással, sok zenével. Nemcsak igazságtalanok azok. akik egyik vagy másik színpadi törekvést érdemtelen előnyökhöz akarják juttatni, hanem figyelmen kívül hagyják azt az alapigazságot, hogy az amatőrök törekvései sem függetleníthetek attól a közegtől, ahonnan jönnek, nekik sem lehet figyelmen kívül hagyniok saját közönségük igényeit, mint ahogyan nem tehetik ezt a profi színházak sem. Nem véletlen például, hogy a minszki szovjet együttes Szimonov-darabot játszik a hagyományos realista színház eszközeivel, hiszen egyebek közt azért kapták meg a nagy tisztességnek számító Népszínház nevet, mert produkcióikkal rend-4 szeresen látogatják azokat a kolhozfalvakat, amelyekbe egyébként élő színházi előadás" soha nem jutna el. Világos, hogy a budapesti Pince Színház joggal építhet arra a fővárosi fiatalságra, amelyik megfordul a különféle klubokban, van már bizonyos jártassága a színházi életben, de akiket ugyanúgy „meg kell fogni”, le kell ültetni, akiknek figyelmét tartósan meg kel] ragadni, s ezért az ő nyelvükön, az ő zenéjükkel, az ő hangvételükkel kell közeledni hozzájuk. S joggal tarthat igényt egy intelte' t”á?i-'aób jelrendszer fogadására a bolgár együttes, amely elsőrendűen az egyetemista fiatalok számára játszik. Azt lehet tehát újabb következtetésként levonni, hogy egy életképes amatőr együttes fenntartásának, fennmaradásának két alapfeltétele van: egy fantáziadús rendezőegyéniség és annak a közegnek a többé-kevésbé pontos számbavétele, amelyik előtt ez az együttes rendszeresen játszani fog. Végül egy utolsó tanulság, amely elsőrendűen a magyar együttesekre vonatkozik. Többségük ugyanis az oratórikus pódiumjáték műfajával jelentkezett. Ennek a játékstílusnak sok előnye van, s jó hagyományai is. hiszen az ötvenes évek közepe táján megrekedt amatőrszínjátszás úgy „mászott ki a kátyúból”, hogy áttért az irodalmi színpad formájára. A műsorokat többségükben a résztvevők maguk állították össze, s többnyire nemes irodalmi nyersanyagot használtak. .Megszólaltatásához nem annyira színészi, mint inkább előadói készség kellett, amely ugyan nehéz műfaj, de talán egy amatőr számára mégis jobban járható, mint a sokkal többoldalú készséget kívánó színjátszás. Nos, ez az irodalmi színpadi forma él tovább a magyar együttesek többségénél, gazdagodva a zenével és a kollektív mozgások bizonyos koreográfiáit elemeivel. Bizonyára sok lehetőség van még ebben a formában is, de nem ártana, ha a magyar együttesek többet foglalkoznának tagjaik színészi készségének fejlesztésével, iskolázásával. Abban a1 pillanatban ugyanis, ha az oratórikus pódiumjátéknál nagyobb igényű mű előadására vállalkoznak, még a legsikeresebb csoportok is — mint ezen a versenyen a tatabányaiak — csak félmegoldásokhoz jutnak el. Egyetlen' verseny, amelyen mindössze hét magyar együttes szerepelt — s talán nem is mindegyik a legjobb produkciójával — nem feltétlenül alkalmas messzemenő következtetések levonására. Figyelmeztetésre talán inkább. -Ez a kis utólagos beszámoló éppen ezt a figyelmeztetést szolgálja. Beraáth László Szabad fantáziával az újat Minden hónap tizenharmadik napján találkoznak. Nem bat»onásak, akkor is egybegyűlnek, ha tizenharma- dika péntekre esik. Azért választották a tizenharmadikát, mert ennyi a tagok száma, s azért nevezik magukat Prizma 13-nak, mert művészetükkel úgy szeretnék visszatükrözni a valóságot ahogyAn a sokoldalú, csiszolt üve.idarabról. a prizmáról verődik vissza a fény. A „Prizma 13” iparművésze; .bői állc alkotócsoport. A szerény jelzéssel, amelyet nevük mellé írnak, egyre gyakrabban találkozni kiállítási termekben, múzeumokban. A csoport tagjai az iparművészet különböző ágazataiban tevékenykednek. Van közöttük kerámikus, belsőépítész. textil-tervező, ötvös. Megalakulásukról, közös művészi elképzeléseikről Hübner Aranka textiltervezővel beszélgetek. — Néhány évvel ezelőtt a Képző és Iparművészeti Szövetség meghirdette, hogy lehetőséget nyújt különböző művészek alkotócsoportokba való tömörüléséhez. Miután az iparművészeti tárgyak önmagukban sohasem érvényesülnek igazán, s valódi értéküket az a környezet határozza meg, ahová kerülnek. érthető, hogy egvegv belsőépítész — Mezei Gábor és Fekete György — köré csoportosultunk. Hisz ők „építik” a mi különböző tárgyaink köré a keretet. Több csoport is alakult abban az időben, de hamarosan szétváltak. A mi első kiállításunk 1963-ban volt, Nagykanizsán. Azóta rendeztünk már kiállítást a Műcsarnokban, az Iparművészeti Múzeumban, Miskolcon, Balassagyarmaton, Székesfehérvárott. — Mi a magyarázata annak, hogy a „Prizma 13” tagjai együtt maradtak? — Ügy hiszem, a közös etikai magatartás. Nem anyagi. nem is kereskedelmi érdekek, hiszen egy-egy kiállításon ritkán vásárolnak tőlünk. Az a vágy t3rt együtt bennünket, hogy ki-ki saját területén. a legmagasabb színvonalon próbálja megvalósítani elképzelését. Ezért szívesen áldozunk időt, energiát és pénzt. — Hogyan tudnak együtt dolgozni, hisz nemcsak különböző területen. de egyénenként is más-más stílust képviselnek? — Éppen ez a nagyszerű! Egymás munkáin keresztül kitekintünk a „nagyvilágba”, van összehasonlítási alapunk. De nemcsak a munka értékét könnyebb így meghatározni, hanem használhatóságát is. Tervezek például valamit, megbeszélem társaimmal és esetleg egy belsőépítész felhívja a figyelmet arra. hogy másképp csi- náliam. mert így a gyakorlatban nem lenne használható. Meg is indokolja, miért. A közös megbeszéléseknek termékenyítő ha+ása van mindannviunk munkájára. És természetesen, haszna is. Ismerve kinek-kinek a munkastílusát! „összedolgozunk”, megrendelésekhez Is t szarvas az erdei tlsz- I ?\ tás túlsó szélén állt. ' Hogy került oda, nem I tudni. Amikor az erdei tisz- I tás innenső szélén fektémből I felemeltem fejemet, már a I túlsó szélén állt két magas I juharfa között, térdének hát- ■ só felével, úgy tetszett, I egy cserjés ágyékszőrös ölé- I bői bontakozva, míg két I magzatvizesen csillogó mell- I ső lába izmos mellkasa és I hatalmas agancsa már ta- I goltan tűnt fel a leáldozó I nap fényében. Azt hiszem, I juharfák voltak a fák, ame- I lyek között feltűnt. Hirtelen, I a leáldozó nap fényében. I Mint egy jelenés a monda- I körből, noha fekete patái, I erős csűdje és szőre csillo- I gása a való világ rendje I mellett tettek tanúságot. Ju- I hárfák voltak? I Hogy került oda? Egy an- I goi könyvet olvastam amo- I lekuláris genetikáról, zöld I szvetteremet nyakam alá I gyűrve, hogy a vér a fejem- I be ne szálljon. Éjjel, az I ágyban is magasra vetik a I fejem alját. A cserjés ágyék- I szőrei közül kibontakozva, I mozdulatlanul állt. Magasra I emelt fejjel állt, vagy csak I tekintetemmel találkozva I emelte magasra? Befogad■ tam. A könyvet is inkább I letettem a fűbe, hogy meg ■ ne riassza, önmagamat sem. I Mintha már egyek lettünk I volna, egy tűnő pillanatra. I A tisztás túlsó széle jó száz I méterre lehetett fekhelyem- I tői, meredeken az ég felé. I De egyébként nem tegezhet- I ném, ha alacsonyabban áll■ na is. ww a villámfényben jelent £§ volna meg! Vagy elaludtam volna a fű- I ben és szememet félálomban I kinyitva... A szürkület boly- I hős ködében. Magázni fo- I gom természetesen, mivel I nem álomi jelenés, hanem I éber szemmel és kézzel is I körültapogatható valóságos I szarvas. Már rég nem tege- I ződöm a természettel sem, I már magas korom miatt I sem, de mert — úgy látom I — jogom is,kevés hozzá. A I tisztás fölött egy rózsaszín I felhő úszik az égen, emlí■ tettem, hogy a nap leáldozó- I ban. Ennek ellenére a I szarvas mozdulatlanul áll az I erdei tisztás túlsó szélén, a I két juharfa között, óriási, I álmodozó szemét merőn rám I szögezve, a heréit s feltehe- I tőén fehér fenékszőreit a I cserjésbe rejtve. S a felhő úszik az égen, I s a tisztás mintha elúsznék I alólam, köröskörül a fák is I el- majd újra feltűnnek a I hirtelen elindult alkonyat I áramában. Kapaszkodjunk I meg a kitapasztalható vi- I lág rendjében! Megenged- I heteden, hogy piros kockás plédem is elússzon alólam. A molekuláris genetikával együtt, hasonló iramban. Kapaszkodjunk meg mind a két szál fűszeres szagú lila zsályába, mely piros kockás plédemtől jobbra és balra áll a fűben. Áll? Vagy feltűnik? Most tűnt fel? Másodvirágzásban. Az emlékezet ribeo-nukleinsavainak forgalmában. — Szabad? — Hogyne. — Mikor érkezett ide? i— Miért magáz? — öreg vagyok már. Nem szeretném, ha visszategezne. — Ügy sem merném. — Helyes. Hány' ágú az agancsa ? — Miért kérdi, uram? — Mert már erősen alko- nyodik, a tisztás túlsó széle, mely jó száz méternyire van tőlem, a szürkületbe vész, s már nem tudom megszámolni agancsa ágait . £ m válasz helyett, a yj tisztás túlsó szélén, mely jó Száz méternyire volt tőlem, hirtelen erős fehér fény gyűlt ki a valóságos szarvas körül, a két juharfa között. Azt hiszem, juharfák voltak. Szememben a nemrég lezajlott szaruhártya gyulladás után visszamaradt nubaculák már nemigen zavarták a látást De ez nem érdemem. A tények mit sem bizonyítanak, ha hiányzik a hit. Felőlem agancsának akár száz ága is lehetett volna, akkor is tisztelem. S újra felemeltem lesütött szememet, s megtekintettem fekete patáit, erős csűdjét és domború magzatvizesen csillogó mellkasát Mitől is csillogott? Már rég sejtettem, de csak most bizonyosodtam meg róla, tekintetemet még magasabbra emelve, hogy a valóságos szarvas agancsán egy rózsaszínű, meztelen csecsemőt tart a magasba, ügyesen egyensúlyozva, hogy le ne essék a földre, majd onnét tovább a kénköves pokolba, de az agancs hegyes ágai és kemény bogai között se sérüljön meg a [ehetőséghez képest. A cse- :semő — ha jól láttám •— mind a két apró kezét ököl- oe szorítva az ég felé emelte. Különösképpen csönd volt, nég az őzikék sem szóltak. A könyv lapjai nem zizegtek az alattuk sürgő hangyák forgalmától. A tisztás túlsó szélén — én az innensőn feküdtem — egyenletesen sütött a fehér fényfelhő, mely a valóságos szarvast emelgette — hátulról sütött-e vagy oldalról?... mert az égen a felhők rózsaszínben tündököltek. Az egyik leereszkedett volna a szarvas agancsára? Megfejthetetlen kérdések mar- dossák tudatunkat, éjjel és nappal, az ébrenlét minden percében s az álom combjainak ölelésében, de kit érdekelnek a megfejthetetlen kérdések? Érjük be a min. dennapi kenyér és mi atyánk gondjával! Nem, nem kel fel a szél, a levelek nem rezegnek, egy állóképben fekszem, nem hallik be a világegyetem kongása. A részletek ugyan kiegészítik egymást, a rózsaszínű felhő az égen s a meztelenül kalimpáló csecsemő a szarvas agancsán, de többé nem bízom magam az összefüggések szolgalelkű magyarázatára. Rajta, ússzunk ki az elképzelt szélviharral, amely valóságosabb az adott szélcsöndnél. Már a piros kockás plédem is lobog. Tán fel is ülhetnék rá? Tán fel is állhatnék az egyik piros kockára, széttárt karokkal, mint a repülő hattyúk. Tán el is érhetném a valóságos szarvast, mely az erdei tisztás túlsó szélén tűnt fel, hátsó részével az erdő homályába merülten, s véreres, nagy szeméből rám veti álmodozó, éj fekete tekintetét. Az állatok történelme szól tekintetéből. Ha jól látom, a csecsemő leeresztette égnek emelt apró ökleit. Beszélni kívánna velem? — ön nem is csodálkozik? Nem. — Helyes. r ehet, hogy a csecsemő Ij szólt a szarvas hangján vagy a szarvas a csecsemőhangon. Egyiket sem ismerem. Nem tudtam eddig, hogy milyen tudatlan és árva vagyok. Nézem az erdei tisztás túlsó Szélén álló címerképet, zöld ' mezőnyben szarvas, agancsán egy meztelen csecsemő, s a szívem elszórt^. A fájdalom az élet ünnepi szűrője. Mostanában elszaporodtak az ünnepek. Szűrés után durvábbak leszünk vagy nemesebbek, választás szerint A szarvas az erdei tisztás túlsó szélén áll. jó száz lépésnyire. mi sem természetesebb tehát, mint hogv a vastag ajkai közül kigo- molygó gőz s a nyál, s tomporának tajtékja földre csöpög. Zöld szvetterem a nyakam alá gyűrve, vértululás veszélye miatt. Magasra vetik meg a fejem alját is. Ha legalább a bőgését hallhatnám, de soha! Megvetné két mellső lábát nyaka megfeszülne, felemelné fejét. De nem teheti, hisz agancsáról a rózsaszín csecsemő a kénköves pokolba - zuhanna. — Érje be ennyivel! — Kérem — mondom —, világéletemben szerény ember voltam. — Szívbéli szerény? — Azt hiszem. — Ha nem jelentem volna meg most önnek? <— Megtisztel. — Megenged egy kérdést? — mondtam egy idő múlva. — Még meddig óhajtja rám mereszteni éjfekete, álmodozó tekintetét? — Örökké. Erre csak hallgatni lehet. De múlt az idő. s erőt vettem riadalmamon. — Nem túlzás, kérem? — kérdeztem a tőlem telhető legudvariasabb hangsúllyal. «7 em hallottam. hogv 'f mit felelt. Lehet, hogy megismételte előbbi válaszát. Lehet, hogv más határidőt szabott meg. Azt hiszem, két ’'iharfa között állt. Azóta is rettegésben élek hosv beváltja fenyegetését. Mindegy, egy kissé felvidítana, hisz néhány perccel meghosszabbította életemet. segítjük egymást. Azonkívül, így közösen, hamarabb tudunk kiállítást is rendezni, mint egyénenként. Kevés a bemutató terem, . egy-egy művésznek öt-hat évig is várnia kell az újabb önálló kiállítás lehetőségére. — Hogyan fogalmazná meg azt a célt, amelyet az önálló alkotómunkán keresztül, de közösen elérni kívánnak? — Szeretnénk, ha tárgyaink hozzásegítenék az embereket ahhoz, hogy „szellemileg lazítsanak”. Merjenek szabadabban nézni is, ne csak gondolkodni. Ahogyan elfogadták például a ruhán a pettyet, amelynek igazán nincsen különösebb jelentése. csak ritmusa, ugyanúgy igyekezzenek szabad fantáziával követni az új vonalakat formákat. Ne féljenek a szokatlantól, ha az szép. Ehhez persze meg kell látni az új szépséget, a színek teremtette harmóniát, a kom- pozíciós egységet, külön magyarázkodás nélkül is. — Tapasztalat szerint, az emberek az iparművészeti tárgyakon hamarabb fogadják el az új forrriát, mint a képzőművészeti alkotásokon, ön szerint mi a magyarázata ennek? — A modem tárgyak előnye kétségtelen. Praktikusak. kényelmesek. könnyen tisztíthatok stb.. az emberek tehát ezekkel a ..jó tulajdonságokkal” együtt elfosad5 ák a formavilágot is, amelvet idővet aztán megszoknak, és — remélhetőleg — meg is szeretnek. László Ilona PAPI LAJOS: CSONT VARY A szarvas ajánSéka
