Szolnok Megyei Néplap, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-07 / 235. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. október 7. S zótlan, zsugori, go­romba ember volt, ezt mindenki tud­ta róla, és így sen­ki sem törődött vele. Napközben szorgalmasan bújkált a ko­csik alatt, hajladozott a mo­torok felett, és ha engedték, túlórázott éjfélig is. Eszten­dőkön át nem ebédelt, ő so­vány testét végignyújtóztat- ta a deszkán és szigorúan vont szemöldökkel töpren­gett. Csak a normás bírta őt szóra. Ez jó hecc volt, ilyen­kor mindenki figyelte, ho­gyan fut le arcából a vér. — Nesztek! Engem ne ra­boljatok ki! — szaggatta szét a munkalapot. — Meg­csinálom ingyen! Dögvész belétek! — Begerjedt már! — ne­vettek a szerelők, és fölül­tek a motortetőkre. Kongva táncoltak a szer­számok a betonpadlón, ahogy odacsapta őket, kék szeme villogott, és szitkozódott ke­gyetlenül. A normás, visszafojtva jó­kedvét, vitázott, játszott ve­le, majd megunta, és másik munkalapot adott. Ekkor megnézte a kijavított időt, és mint aki csatát nyert, szélesen elmosolyodott. A télen rigót talált a hó­ban. Sokáig melengette a fű­tőtestnél, kalitkát csinált neki, és hogy a benzingőz ne bántsa, az öltözőben szö­gezte föl a falra. A madár ott ugrált, és ő munka után bedugta olajos ujját a drótok közé, hogy megcsipkedje. Aztán, mikor a tavaszi napsugár lecsalogatta az ud­vari munkások vattamellé­nyeit, szélnek eresztette. Nézte a madarát, amint lassú csapásokkal emelke­dett a kémények fölé az ezüst felhőkhöz, és így szólt mérgesen. — Menjen a nyavalyába. Egyedül úgyis megdöglött volna... Mindenképpen furcsa em­ber volt. Ha papokkal találkozott, tisztelettel köszöntötte őket, templom előtt kalapot emelt, de az Istent munka közben szidta szüntelenül. Vasárna­ponként csíkos, barna ün­neplőjét vette fel, bordó nyakkendőt kötött, és elment a templomba. Ezt még a le­lencházban eltöltött eszten­dők hagyták rá örökségként, és ő kitartott mellette. Hall­gatta az orgonaszót, bámul­ta a nőket, majd keresztet vetett és megkezdte szokott sétáját a kirakatok előtt. Déltájban a Sörszanatórium pultjánál gulyást evett sok kenyérrel, aztán hazament, és egyhuzamban aludt hétfő reggelig. Így teltek az évek. De egy novemberi délután csodálatos dolog történt, A Lehel piacon hurkát vá­sárolt vacsorára, mikor a bakancsára pottyant egy cso­mag. — Szűzanyám! — kiáltott egy lány, és csak nézte a sárba süppedt szalámit. Ekkor 6 zavartan köhin- tett, és azt mondta: ^ — No, nagyobb baj is tör­tént már Mohácsnál... — Az a Mohácsnál volt, szakikám — válaszolta bosz- szúsan a lány. — Lőttek a vacsorámnak! Elindultak a szemerkélő esőben, és nem bírta levenni tekintetét a lányról, mert ő ilyen szépet még sohasem látott, és váratlanul megszó­lalt. — Meghívnám, az Ilko- víeshoz... — aztán meg­ijedt a bátorságától, és fé­lénken hozzátette —, ha meg nem sérteném ... — Mondja, nem nős em­ber maga? — kérdezte a lány. — Én? — tiltakozott bol­dogan. — Már mit is gon­dol rólam. Borjúpörköltet ettek ko­vászos uborkával meg lin­zersüteményt is. Kinyitotta a nadrágján az első gombot, és felkönyökölt az asztalra. — Tudja, milyen ember vagyok én? Megkérdezheti. Ha én ráverem a melót, jö­het mindenki a hátamra ; púpnak! — Mi a mestersége? — mosolygott a lány. Hátradőlt a széken. — Univerzál szerelő. — De hogy a lány nem szólt semmit, könnyedén hozzátet­te. — Benzin-, Diesel-, is­tennyila-motorja, nálam nem érdekes. — És a pénz? — A borítékban van! Ná­lam a normás sem érdekes. A harmadik féldeci után beletúrt a hajába. — Voltál már szerelmes? — Minden héten! — ka­cagott a lány. Sokáig nem szólalt meg. A pincér megint hozta a ru­mokat. — A szerelem, az nem vicc mondotta aztán szigo­rúan. — Maga honnan tudja? Megint hallgattak. — _Meg a gyerek, a csa­lád __az sem — I gen — hagyta rá a lány. — Mert én megrakom a cserépkályhát, este, mikor hazamegy az ember, meleg minden csempe. Az ember odatámasztja a hátát. — Az jó. — Meg nyáron cseresznye, eper meg szilva ... Húsz üveggel is el lehet tenni... Az ember csak előszedi, az­tán eszik... — Ha pénze van — koc­cintott a lány. Ittak. — Az ember tud spórol­ni... — Igyunk még — csillant a lány szeme. — Maga na­gyon rendes ember ... És gyengéden megsimítot­ta a férfi széles kezét. A pincér, mikor letette a féldecit, elmosolyodott az esetlen kézcsókon. — Van valakid? — Égen, földön senkim. Csak lötyögök a világban — szólt halkan a lány, és föl­emelte a poharát. — Egész­ségünkre! — Két ember az nincs egyedül. Az Isten mindig tudja, hogy mit akar... — A lakás, az nagyon ne­héz — sóhajtott a lány. — Hol laksz? — Messze... nagyon messze — válaszolt bizony­talanul a lány. — Egyedül egy szobában ... — Társbérletet azt lehet­ne venni. Azt mondják, két­ezer forint. — Kétezer forint! — bugy- gyant ki a lányból a neve­tés. — Az van’ — ütött a mel­lére, és szerényen hozzá­tette. — Az ember tud spórol­ni... — Jegygyűrű is kell, meg bútor, ágynemű ... Szédült szemmel nézte a lány nagy, barna szemét. — Van egy kis kápolna, a kölcsönzőből hozunk fehér ruhát meg koszorút is... — És te? — bújt hozzá a lány. — Én a barna ünneplő­ben ... aztán veszünk egy nagy tortát, és otthon meg­esszük ... — Hát így akar majd maga spórolni? Akkor ő nevetett, és hatal­mas boldogságában öt forint borravalót adott a pincér­nek. Karonfogva egymást, las­san mentek a Lehel utcán. Az Élmunkás-hídnál, a gyorsfényképész parányi kő­háza mögött, ahol a sápadt lámpa fénye sem tudott kí­váncsiskodni, a‘lány meg* állt. Két tenyerébe fogta a férfi sovány arcát, nézte so­káig, majd átfogta karjával a nyakát, és hosszan meg-'' csókolta. Ö reszketve ölelte magá­hoz a lányt, az pedig mint fészket talált madár bújt meg a mellén, és gyermek­ként nevetett. Aztán kibon­totta magát az ölelésből, és megsímogatta a férfi haját. — Menj, késő van már... holnap korán kelünk ... Aludj jól, és álmodj szépe­ket... Ott, a mozinál! — mutatott a túloldalra. — Abban a kis cukrászdában várlak délután ... Állt, és nézte a lányt, amint átfutott az úttesten, aztán, hogy a gyümölcsös­bódék között a cipő kopo­gása is elhalt, elindult ha­zafelé. A Nyugatinál vette csak észre, hogy eltűnt a tárcája. Kapkodott a melléhez, ki­forgatta minden zsebét, de már nem lelte sehol. Szennyes, szürke novem­beri hajnalon bolyongott az utcákon. Ázott lódenje sú­lyos volt, mint a sár, gyér haja az arcába lógott, és ré­mült szemmel kereste a vi­gasztalan égen meg a po­csolyákban is elvesztett bol­dogságát. Két héten át, végtelen délutánokon a cukrászdában ült. Aztán többé nem ment el. Mostanában gyakran jár be részegen. A szereidében mindenki tudja róla, hogy szótlan, goromba ember, és senki sem törődik vele. Csak a régi heccet saj­nálják. Mert akármilyen munka­lapot kap, bújkál tovább a kocsik alatt, hajladozik a motorok felett, és nem szól egyetlen - szót sem. És ezt a szerelők végképp nem értik. % Fejes Endre: Eljegyzés Könyvjelző A ranysörényű fellegek Az antológia — olvasható a lexikonokban — megha­tározott szempontok szerint szerkesztett gyűjtemény, — amely egy-egy korszak, il­letve irányzat karakterét reprezentálja, azaz: valamely irodalmi, irodalomtörténeti szándék és program repre­zentatív műveit, a nagyjá­ból egyet akarókat fogja egy kötetbe. Ez az antológia is az el­múlt esztendők egyik irodal­mi valóságfeltáró és kutató törekvésének gyűjteménye. Immáron a harmadik, a „Vallomás a katonáról” és a „Sátrak melege” című an­tológiák folytatása. A kötet szerzői között ott találjuk az idősebb és fiata­labb írónemzedék sok jeles képviselőjét, a mai magyar irodalom derékhadát, akik színvonalas lírai, epikai és drámai művekben mutatják be a szocialista hazaszeretet és a honvédelem eszmevilá­gát, a néphadsereg fejlődé­sének útját és közvetlen je­lenét. A kötet írásaiban fel­tárulnak előttünk a mai ka­tonák életének mozzanatai, epizódjai: a mai ember konf­liktusai, gondolatai és- érzé­sei a katonai életformában. Tanúi lehettünk ugyanakkor a katonai hivatás erkölcsi, emberi, tartalmának, a hi­vatásos tisztek életének is. Ha kézbevesszük és végig­olvassuk . az antológiát lát­juk, hogy egy tematikusán szerkesztett, friss szellemű, műfajilag és eszközeiben sokrétű összeállítást kapunk. Találunk benne kisregényt (Béres Attila Két ajtó kö­zött), több novellát (Gáli István A kezdet, Galambos Lajos Ráktérítő, Molnár Gé­za Távolban kék hegyek), útinaplót (Gerencsér Miklós Oázis, rakétákkal), tévéjáté­kot (Berthá Butcsu Knol úr aknái) és verseket Fodor András, Garai Gábor, Héra Zoltán és mások tollából. De nem kisebb a változatosság időben és eszmei- gondolati tartalomban sem. Szinte mindegyik írás emlékezetes olvasmányélményt jelent, hisz valamennyi valami mást fogalmaz meg a honvéde­lem, a katonaság élmény- és eszmevilágából. Összességében az antológia érdekes és szórakoztató. Azt a célját, hogy ízelítőt adjon a katonák mai életéből, ér­zelem- és gondolatvilágából, valamint erősítse a hazához, a nemzet közösségéhez való érzelmi és tudati kötődést, elérte T. Gy. Abban az egyben nem kel­lett kételkednem, hogy gyors és pártatlan ítélet vár rám. Én voltam az első vádlott, aki Donomaga Legfelsőbb Elektronikus Bírósága elé kerültem. A kihallgatás első néhány perce utón megértet­tem, hogy nincs erőm tovább hazudni és kibújókat keres­ni. A kérdések rendkívül gyorsan következtek, és szá­momra mindegyikben új csapda rejlett. A furfangos gép ügyesen szőtte a hálót a vallomásomban mutatkozó el­lentmondásokból. Végül vi­lágosan láttam, hogy a to­vábbi küzdelem hiábavaló. Az elektronikus automata el­képesztő könnyedséggel elér­te azt. ami a vizsgálóbírónak a szembesítések, fenyegeté­sek és rábeszélések hosszú órái alatt nem sikerült. Be­ismertem a legsúlyqgabb bűn- cselekmény elkövetését. Ez­után távozásra szólították fel a tanúkat, és én egyedül ma­radtam a bíróval. Felszólal­hattam az utolsó szó jogán. Ezt puszta formaságnak tartottam. Mit várhatok egy lélektelen automatától? Meg­értést? Bizonyos voltam ab­ban. hogy nrogramiában ilyen fogalom nem létezik. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg a vádlott felszólalása az utolsó szó jogán el nem hangzik, a gép nem hoz íté­BeUa Ahmadu'ina Egy kihalt téli üdülőben Ájultan és létünk-tudatlanul Aludni csöndes ágon, mint az alma, nem tudva testünkről, melyet vadul cibál idegen, nyers erők hatalma! Nézd a gyümölcsöt - benne mi lehet: nedvek, színek és izmok lüktetése, zajlik benne százféle művelet, de maga ügyet sem vet az egészre. Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat, fejedre nő tulajdon testi léted, csínyjeitől nem védheted magad, szövevényét bogozgatod - nem érted. Elunod, hogy magadra úgy tekints örökösen, mint orvos a betegre: hallgasd, szíved hogy perceg, vége nincs, molekuláid futnak bizseregve ­már únok. Elfordulni volna jó ... De a szemed nem telt bé még. Kíváncsi. Mint a szomszédban zengő rádió, zavar és egyúttal figyelni csábít. Kihalt vidék. Magányom elmerül tetőig érő nagy hó rejtek ében. Élek magam, és mégsem egyedül: tüdőm két szárnya repked, dong a vérem, mosolygok néha, aztán pulzusom vergődik pilleként, markomba zártan ... De jó, hogy él valaki - suttogom *- a néptelen, halotti csöndű házban! Akkor mondok köszönetét neked, természet apró vadja, testi létem. Csak sződd tovább egyszerű életed, mint az erdő, a kert, a nap az égen, / csak játssz tovább! Téli embertelen magányodban se legyen némulásod! És lármásan birtoklom a velem benépesedett téli pusztaságot. \ \ i! í< \ \ Bella Ahmadulina, szovjet—tatár költőnő és mű­fordító. A fiatal szovjet költőnemzedék egyik jelentős egyénisége. Költészetét nagy műgond, finomság és őszinteség jellemzi. Magyarul a „Hózápor” című an- * tológiában és folyóiratokban jelentek meg versei. Hja ^arsavszkii; A BÍRÓ letet, és a bíróság acélajtaja nem nyílik meg. Így paran­csolja a Törvény. Ez volt éle­tem első gyónása, első val­lomása. Beszéltem a szűk pincéről, ahol a földön, rongyok kö­zött kicsiny, ember formájú lények nyüzsögtek, nem tud­va. milyen a nanvilág, és az erejét meghaladó munkától elkínzott asszonyról, aki az anyjuk volt, de nem bírta őket táplálni. Beszéltem az emberi ivadék sorsáról, aki csak a . szemétládában talált magának ételt, az utcáról, amely otthont nyújtott neki, és a bűnözők förtelmes ban­dájáról. amely családját he­lyettesítette. Vallomásomban mindent, elmondtam a tízéves kisfiú­ról. akit rászoktattak a kábí­tószerekre, hogy akaratát tel­jesen megbénítsák, a kegyet­len verésekről, a vágyról a jobb élet után, a börtönök­ről és a reménytelen kísér­letekről. hogy munkát talál­jon, és megint a börtönök­ről. Nem emlékszem már mindenre. Lehetséges, hogy az asszonyról is beszéltem, aki állandóan pénzt követelt, és arról, hogy minden bank­jegycsomó egy időre a szere­tet parányi illúzióját keltet­te. a szeretefét. melvet szü­letése óta nem ismert. Mondanivalóm végére ér­tem. Csupán a műszertáblán időnként felvillanó fény ta­núskodott arról, hogy a gép folvtatja az analízist. Ügy tetszett nekem, hogy munkájának más a ritmusa, mint a kihallgatás során volt. A lánmák lassított pislogásá­ban most olyasmi rémlett nekem, ami a részvéthez ha­sonlított. • „Vajon egy automata — gondoltam —. amelyet a Törvény védelmére azok al­kottak. akik tönkretették az életemet, meghatódhat-e el­beszélésemtől? Lehetséges-e az, hogy egy elektronikus agy kiszakítsa magát a beletáp­lált program labirintusából, és a csupán az emberekre jel­lemző általánosítások útját kövesse?” Nehéz, dobogó szívvel, tel­jes csöndben vártam a dön­tést sorsom felől. Múltak az órák. és bírám még °gyre gondolkozott. Vég­re elhangzott az ítélet: „Ki”égezni. és halála után megkegyelmezni.”* Karig Sára fordítása PALICZ JÖZSEF RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom