Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

I

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP , 1973. szeptember 30.

6

Science-fiction

A francia Michel Bútor 1951-ben még a tudományos-fantasztikus irodalom közeli végét jósolta. 1971-ben viszont, az ugyancsak francia Robert Louit szerint: „a tudományos-fantasztikus irodalom behatolt a kultúra minden területére...”

Mi is ez a tudományos-fantasztikus irodalom, melyet gyakran csak közhasználatú angol nevén, science-fiction-ként emlegetnek? A meghatározás nem könnyű feladat. Mint Isaac Asimov, a műfaj klasz- szikusa írja: „a nehézségek már a fogalomnál kezdődnek”.

A sciene-szel társított fiction fogalma nem tudományon alapuló szépirodalmat, hanem a tudomány mindenkori állását csupán ugródeszkaként kezelő, „előremutató fantáziaterméket” jelent. A sci-fi vonzereje és egyben létjogosultsága éppen a szabadjára eresztett fantáziában, a vaRay Bradbury:

lósággal alig számotvető könnyedségben, a szinte játékos nagyvonalúságban rejlik.

A tudományos-fantasztikus történetektől nem várunk mást, mint hogy lehetségesek legyenek. De mint Semlyén István „A kozmosz hullámhosszán” című elbeszélésgyűjtemény zárótanulmányában megfogalmazza: „A lehetségesség határai igen tágasak, maga a tudomány gondoskodik folytonos tágításukról...”

Az itt közölt novella szerzője Ray Bradbury, amerikai író. A második világháború után vált neves és sikeres alkotóvá tudományos-fantasztikus regényeivel. A műfaj egyik legeredetibb képviselője. Irt színdarabokat, rádiójátékokat és filmforgatókönyveket is. Műveiben' riasztó színekkel vetíti a jövőbe az amerikai társadalom jelenlegi elgépiesítő, elem- bertelenítő tendenciáit.

A „Világ utolsó éjszakája” első ízben a „Galaktika” című tudományos-fantasztikus antológia második számában jelent meg magyar nyelven.

A világ utolsó éjszaké ja

— Mit csinálnál, ha tudnád, hogy ez a világ utolsó éjszakája?

__ Hogy mit? Ezt komolyan kérded?

— Igen. Komolyan.

_ Nem tudom. Még sose

g

ondolkodtam rajta.

A férfi kitöltött egy kis kávét. Hátul a két kicsi lány játszott építőkockákkal, a nappaliszoba szőnyegén, a lámpák zöldes fényében. Az esti levegőben a pörkölt kávé könnyű, tiszta illata lebegett.

— Nos, ideje lenne gondolkodnod rajta.

— Ezt nem mondod komolyan.

A férfi bólintott.

— Háború?

A férfi a fejét rázta.

— Csak nem hidrogénvagy atombomba.

— Nem.

— Vagy baktérium-hadviselés?

— Egyik sem — mondja a férfi, és elgondolkodva ke- vergette kávéját. — Csak annyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik.

— Ezt nem értem.

— Nem, és tulajdonképpen én sem; csak érzem. Es néha megrémülök, néha meg még azt sem, csak békességet érzek. — Ránézett a két kicsi lányra; szőke hajuk csillogott a lámpa fényében. — Eddig még nem szóltam róla. Négy napja álmodtam először.

I. — Mit?

— Az álmomat. Azt, hogy minden véget ér. Egy hang közölte. Nem valaminek vagy valakinek a hangja, akire emlékeznék: csak egy hang, és azt mondta: a Földön minden megáll. Másnap nemigen gondoltam rá, de mikor bementem a hivatalba, és megpillantottam Stan Willist, amint a délután közepén merengve néz ki az ablakon, és azt mondtam: ,,Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, mi jár az eszedben, Stan” — ő meg azt mondta, fura dolgot álmodott az éjszaka, s mielőtt még elmondta volna az álmát, már tudtam, mi az. Elmondhattam volna neki én is, de ő mondta el, s én hallgattam.

— Ugyanazt álmodta, mint te?

— Pontosan. Mondom, ugyanazt álmodtam én is. Még csak meg sem lepődött. Sőt, megkönnyebbült. Aztán, csak a hecc kedvéért, körbejártuk a szobákat, ő is, én is. Nem beszéltünk össze. Cfak elindultunk magunktól, s mindenütt azt láttuk, hogy az emberek maguk elé merednek, az asztal lapját, a kezüket nézik. vagy kibámulnak az ablakon. Beszéltem is egyikmásikkal. Ugyanígy Stan.

— ök is ugyanazt álmodták?

— Mind. Pontosan.

— Es te hiszel benne?

— Igen. Még semmiben nem voltam biztosabb.

— És mikor lesz vége? Mármint a világnak.

— Számunkra valamikor ma éjszaka, aztán, ahogy az éjjel továbbhalad a Föld körül, a többieknek is mindenütt. Huszonnégy óra, és mindenkinek vége.

Egy darabig csak ültek, és hozzá se nyúltak a kávéjukhoz. Aztán lassan a szájukhoz emelték, megitták, s közben egymást nézték.

— Hát ezt érdemeltük? — kérdezte az asszony.

— Ez nem érdem kérdése; egyszerűen csak nem megy tovább. Látom, nem is vitatod. Miért?

— Talán nekem is megvan rá az okom.

— Ugyanaz, mint a többieknek a hivatalban?

Az asszony lassan bólintott.

— Csak nem akartam szólni. Én tegnap éjjel álmodtam. Az asszonyok az utcában ma erről beszélgettek. Az álmukról. Azt hittem, véletlen. — Fölvette az esti lapot. — Az újságban nincs benne.

— Minek, úgyis mindenki tudja.

A férfi hátradőlt a székében, az asszonyt figyelte.

— Félsz?

— Nem. Azt hittem, fogok, de nem.

— Hol az a híres létfenntartási ösztön, amiről annyit beszélnek?

— Nem tudom. Talán ha az ember logikusának tart valamit, nem izgul miatta. Ez pedig logikus. Az életmódunkból csak ez következhetett.

— Nem éltünk nagyon ross'zul, ugye?

— Nem. De nagyon jól

sem. Azt hiszem, épp ez a baj: nemigen törődtünk

semmi mással, csak önmagunkkal, míg a világ jó része nyakig volt a szörnyűbbnél szörnyűbb gondokban.

A két kicsi lány kacagott a nappaliban.

— Azt hittem, az emberek majd üvölteni fognak az

utcán, hogy ilyesmi vár rájuk.

— Nem hiszem. Ami valóság, attól az ember sosem üvölt.

— Tudod, nekem semmi más nem fog hiányozni, csak te meg a gyerekek. Sem a várost, sem a munkámat nem szerettem, csak titeket hármótokat. Semmi más nem fog hiányozni, talán csak az évszakok váltó: á- sa meg egy pohár jéghideg víz, ha meleg van, meg talán az alvás. De hogy vagyunk képesek rá, hogy csak üljünk itt, és erről így beszélgessünk?

— Mert egyebet nem tehetünk.

— Nyilván; mert ha tehetnénk, megtennénk. Azt hiszem, a világtörténelemben ez az első eset, hogy mindenki pontosan tudja, mi lesz vele az éjszaka.

— Kíváncsi volnék, hogy ma este, az elkövetkező néhány órában a többiek mit csinálnak.

— Színházba mennek, rádiót hallgatnak, nézik a tevét, lefektetik a gyerekeket, s lefeküsznek maguk is, mint mindig.

— Mint mindig... s ebben van valami, amire joggal büszkék lehetnek.

Egy pillanatig némán ültek, aztán a férfi kitöltött magának még egy csésze kávét.

— És mit gondolsz, miért épp ma éjjel?

— Csak.

— És miért nem bármelyik más éjjel, az elmúlt évszázadban, ötszáz vagy akár ezer évvel ezelőtt?

— Talán mert még sose volt a történelemben 1969. október 19-e, most meg az van, ez az egész; mert ez a dátum jelentősebb, mint

eddig bármelyik másik; mert épp ebben az évben áll úgy minden, ahogy áll világszerte, s ezért kell hogy vége szakadjon.

— Ma éjjel erre is meg arra is bombázó repülőgépek szelik át az óceánt, menetrendszerűen, és soha nem érnek földet.

— Ez is hozzátartozik a miérthez.

— Nos — mondta a férfi és felállt — akkor most mi legyen? Elmosogassunk?

Elmosogattak, s az edényt különös gonddal rakták a helyére. Fél kilenckor lefektették a két kicsi lányt, búcsúzóul mindketten kaptak egy-egy puszit, aztán felgyújtották az ágyuk mellett az éjjeli lámpát és épp csak egy picit nyitva hagyták az ajtót.

— Kíváncsi lennék... — mondta a férfi, mikor a hálószobából kijött, s pipával a kezében megállt, s egy pillanatra visszanézett.

— Mire?

— Hogy az ajtó teljesen becsukódik-e, vagy egy csöppet nyitva marad, hogy behatoljon némi fény.

— Én arra lennék kíváncsi: vajon a gyerekek tudják-e?

— Nem, dehogyis.

Leültek, újságot olvastak,

beszélgettek, zenét hallgattak a rádión, aztán együtt ültek a kandalló elé, nézték a parazsat, miközben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet és fél tizenkettőt. A többeikre gondoltak; a világon mindenkire, s hogy hogyan töltötték az estéjüket.

— Nos... — mondta a férfi végül.

Megcsókolta a feleségét, hosszú időre.

— Mi jók voltunk egymásnak.

— Nincs kedved sírni? — kérdezte a férfi.

— Azt hiszem, nincs.

Végigmentek a házon, leoltották a lámpákat, bementek a hálószobába, megálltak az éjszaka hűvös sötétjében, levetkőztek, s visz- szahajtották a paplant.

— Olyan finom, tiszta a lepedő.

— Fáradt vagyok.

— Mind fáradtak vagyunk.

Bebújtak az ágyba, s feküdtek hanyatt.

— Egy pillanat — mondta az asszony.

A férfi hallotta, hogy fölkel, és kimegy a konyhába. De jött is már vissza.

— Nyitva hagytam a mosogató csapját.

Volt ebben valami nagyon mulatságos, és a férfi elnevette magát. Az asszony is nevetett, mert tudta, miért olyan mulatságos az, amit csinált. Aztán nagy sokára abbahagyták a nevetést, s csak feküdtek az ágyban az éjszaka hűvösében, fogták egymás kezét, s a fejük ösz- szehajolt.

— Jó éjszakát — mondta a férfi.

— Jó éjszakát — mondta az asszony.

Göncz Árpád fordítása

Értékes munkásmozgalmi dokumentum kalandos útjáról számol be a Könyvtári Híradó legújabb száma. Egy levélről van szó, amelyet Szabó Ervin, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő alakja írt 1918. elején.- A levél értékét növeli, hogy tartalma Szabó Ervin legjelentősebb munkájával. a „Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forradalomban” című könyvének befejezésével kapcsolatos! problémákat érinti.

A levél címzettje, Kircz Andomé, Takács Márta történész, aki később, az októberi forradalom idején és a Tanácsköztársaság alatt tagja lett az új történelmi tanterv kidolgozásával foglalkozó munkaközösségnek. Fia a háború után gyermeknyaraltatási akció után Hollandiába került és 1929-ben ott végleg megtelepedett. Idős korában Takács Márta is követte fiát Hollandiába,

* '

A napban egy sirály

H

árom napja fú az északi szél. Tarajos hullámokat kerget a parti köveknek. De azért süt a nap. Badacsony fölöft áll, széles sávban csillog a fénye a vízen.

Szépek a szemközti hegyek a könnyű párában, olyanok, mint Leonardo képein az itáliai dombok. Belevésznek az ég kékjébe könnyedén halványodva. Kéken.

A víz zöld. A mohacsomók a parti köveken ringa- nak a hullámverésben. Jó időben apró halak lubickolnak erdejükben.

Az idős hölgy a nyár eleje óta lakik a parti házban, öreg ház. A . kertben hár- sak, platánok, fenyők. A fű kiszáradt, gallyak hevernek a kerítés tövében. A ház kövei megszürkültek, vadszőlő futotta be a falakat. A hölgy egyedül van.

Szombat délután lejön a férje, kék vászonsapkát tesz a fejére, fekete úszódnessz- ben beleiéből a tóba, és az iszapból kapával irtja a hínárt. Rakosgatja a köveket.

A kagylók megvagdossák az ujjait, a lába szárát.

A hölgy a partról nézi.

Nem szólnak egymáshoz.

De most még ennyi sincs, a férje néma jelenléte. Csak az északi szél, a háborgó víz, a sirályok.

A hölgy már rendbe tette a szobákat, a verandát. Festett cserép tányérokat aggatott a falakra, felhúzta a porcelán faliórát, színes térítőkkel borította az asztalt, komódot. Vendégeket vár július közepén. Rokonokat.

Autón érkeznek majd, belakják a házat, szalonnát sütnek a kertben, bort isznak, énekelnek.

De még nincs július közepe. Tíz nap. Addig még egyedül lesz, tíz napig. És azután? Két hétre jönnek a vendégek.

Reggel kávézik. A szomszéd gyerek hozza a tejet és a süteményt, biciklivel.

A hölgy ’nem főz. Pihénnie kell a télen súlyos műtétje volt.

Délelőtt kiül a partra. Kis- széket visz magával, hálót, konzervdobozba csalétket, horgászbotot. Egy villa alakú ágat döfött a partszegélybe a férje, arra helyezi a botot. A horgot bedobja, amennyire erejéből telik. Ül a kisszéken, piros blúzban, kék szoknyában, fején régi szalmából font florentin kalap. Ül. Nézeget. Három napja fú a szél, a partra kergeti a süllőket. De ő nem akar halat fogni. Mit csináljon a hallal? Vesződség van vele, meg nem is szereti. Fél a szálkától. Megakad egy szálka a torkán, egyedül van, ki sietne a segítségére?

Délben eszik valamit, aztán visszaballag a partra.

Fogja a botot, úszót nem

ahová féltve őrzött kincsként magával vitte Szabó Ervin levelét. (Hollandiában a világhírű „Institut voor Sociale Geschiedenis” elnevezésű intézetben dolgozott. Ez az intézmény többek között Marx és Engels, valamint a szocialista mozgalom

A szóbanforgó mű, a Társadalmi és pártharcok csak három évvel Szabó Ervin .halála után, 1921-ben Bécshasznál, azt figyelni kellene, a csillogó víz rontaná a szemét. Ujja közé fogja a zsinórt, ha kap a hal, megcsúszik a damilszál. De szerencsére nem kap. Tegnap fogott egy keszeget. Visszadobta. Nem mindjárt, csak este. Betette a hálóba, a hálót leeresztette a kövek közé.

Sötétedésig ült a parton. A nap most Badacsony fölött áll, fú a szél, süvít elelakadva, zúg a köveken a hullámverés. Nyugat felé olyan a tó, mint a tenger. Parttalan, a végtelenbe vész. Az idős hölgy szeret a messzeségbe révedni, szemével hunyorít, ül moccanatlanul.

A nap aranyhídját széttörik a hullámok. Vakít a tó. Sirályok szállnak. A vízben ma nincsenek fürdőzők, senki sincs' a tavon. A part is néptelen. Suhognak a fák a kertben. A hölgy a térdére támaszkodik, nyaka eltűnik a florentin-szalmakalap széles karimája mögött. Tíz nap múlva autón érkeznek a rokonok.

Szombaton lejön a férje. A férje majd letépdesi a vadszőlő tapadó indáit az eresz deszkáiról. Korhad a nedvességtől a fa, már a múlt vasárnap is figyelmeztette a vadszőlőre. Nem csinálta meg.

Majd vesz néhány üveg sört a férjének. A férje soha nem mesél semmit. Sovány karjával az asztalra könyököl, és azt mondja, nincs semmi újság. Semmi. Sört isznak. A hölgy igen szereti a sört

Fú az északi szél — legalább elkergeti a szúnyogokat. Sehol senki. Egy sirály kering a magasban, követi tekintetével. Lassan vitorlázik, szép madár, alig csap a szárnyával. Ketten vannak most, a sirály, meg ő. Nézi a kalapja karimája alól. Egyre magasabbra száll a sirály. A fénybe ér, az izzó napkorongba. A hölgy szeme káprázik a fénytől.

A madár nem látszik többé.

Csapdosnak a hullámok, zúg a szél. Mintha mozdult volna ujjai közt a zsineg. De nem.

A hölgy újra az égre néz. Hová lett a sirály? A napba szállt. Tudja, hogy ez ostobaság. Elvesztette tekintete elől, mert káprázott a szeme. Pedig szép madár volt.

Egyenesen a napba tartott.

Majd erről álmodom, gondolja. Szereti az álmait, szórakoztatják.

Még van a jégszekrényben egy üveg sör. Később megissza. Jobban alszik a sörtől. A nyári éjszaka is hosz- szú.

Csak el ne felejtsem, mondja magában, a napban egy sirály.

Szakonyi Károly

más klasszikusainak kéziratait őrzi.)

Takács Márta idén bekövetkezett halála előtt küldte el Budapestre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak Szabó Ervin levelét. Az értékes dokumentum így hangzik:

Igaz barátsággal Sz. Ervin”

ben jelent meg Jászi Oszkár gondozásában. Magyarországon pedig csak a második világháború után adták ki.

I SZENTI ERNŐ RAJZA

Szabó Ervin 1918-ban kelt levele

„Kedves Barátném, 1. Ménesi út 19.

1918. január 22.

szíves sorai nagyon jól estek. Én általában jócskán bizalmatlan vagyok kritikusaim dicséretével szemben, de ez esetben talán nem áltatom magam, ha érvényesnek jogadom el: hisz igazán illetékes szakértőtől jönnek.

Bizony, segítség nagyon elkelt volna. Tízszer is abba akartam hagyni, annyi faradságom volt vele. Azaz hogy: van. Hisz az utolsó fejezeten még dolgozom. S ha ezzel februárra elkészülök, hátra van még az 1—Vili. fej. magyarra átdolgozása. Mert azokat németül írtam. Azt hiszem, soh’se fog megjelenni. Legyen hát legalább ez a mutató az „utókornak”.

Mégegyszer szép köszönet és szívélyes üdvözlet