Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
\ 1973. augusztus 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I ( Fazekas Magdolna rajza ,,,,,,, A minap az utcán elkapott kiváló epizódistánk. Apropó, aki annak köszönheti becsnevét, hogy mindig tele van jobbnál jobb sztorikkal, de a világért sem meséli el azokat, ha csali nincs valami „apropó”. Hála azonban Apropó dús fantáziájának, mindig akad valami apropó, s ha mégsem, ő kerít egyet, ha kell, a föld alól is. Most azonban nem kellett a föld alatt keresgélnie az apropót, mert alighogy átestünk a kölcsönös üdvözlésen és elsóhajtottuk, hogy „haj-hajh, múlik az idő”, elaz arca, tetőtől talpig minden egyes porcikája, de a szeme ... a szeme ... Még most is sejteti, hogy . .. Láttad? — Csak futólag. — Mindegy. Nekem elhiheted. Olyan szemet sem azelőtt, sem azóta ... Ha az a sötétkék szempár a sűrű pillák alól valakire ránézett, annak a valakinek nem csak a szívverése állt meg, hanem a hangja is elakadt. — Igen, ezt tapasztaltam az imént. — Tehát hajdanában-da- nában, főiskolás koromban, a Julius Caesarban statisztáltunk. Adélka Caesar apAPR OP 0 tipegett mellettünk az apropó — egy idős hölgy személyében. Arra lettem figyelmes, hogy a barátom szava elakad, s a tekintete követi a távolodót, aki lopva vissza-visszapillantott, majd eltűnt a közeli üzletben. — Apropó — fordult hozzám Apropó barátom, — róla jut eszembe az a régi szép történet... igaz történet ! Azért hangsúlyozom, hogy igaz, mert magam is csak nehezen tudom elhinni, hogy ő és én valaha ... Hűha! — sóhajt, legyint és dicsekvő hangon: — Láttad, hogy megbámult? — Igen, de azt hittem, hogy egy a sok tévénéző közül, akik ismerik az ábrá- za tódat. — Tévénéző! Hol volt akkor még a tévé?! Öregem, akkor még a rádió is gyerekcipőben járt, sőt majdhogynem még ő is, Adélka, mert úgy hívták: Adélka! Csodaszép volt. Az alakja, ródja volt, én egy a tömegből, akinek szerepe szerint kiáltania kellett, hogy „Éljen Caesar!”' Én kiáltottam is nagy lelkesen mindaddig, amíg Caesar oldalán meg nem - láttam Adélkát, illetve a szemét, amely természetesen rám nézett. Akkor aztán csak tátogtam, tátog- tam, hang nem jött ki torkomon. Az ügyelő a második alkalommal észrevette akaratlan szabotálásomat, és figyelmeztetett: ha mégegyszer!... Nekem nagyon nagy szükségem volt a gázsira, megkértem hát Adélkát, hogy ezentúl nézze inkább a bal fülcimpámat. Adélka, aki viszonozta nagy szerelmemet, azt mondta, nehézére fog esni, hogy ne nézzen a szemembe, ha erre alkalom van, de majd erőt vesz magán. A következő előadáson örömmel tapasztaltam, hogy Adélka szófogadó kislányhoz illően a bal fülcimpámat nézi. Én tehát zavartalanul és dupla hangerővel ordítottam, de szükség is volt erre, ugyanis a mögöttem álló Laci barátom — mint utólag magyarázta — hirtelen berekedt. Adélka aznap este azt mondta, hogy nem érzi jól magát, siet haza lefeküdni, még a villamosig se kísérjem el. Mit tehettem? Bánatosan, magamban bolyongtam az éjszakában, s a bolond lábam Adélkáék háza felé vitt. Azon vettem észre magam, hogy — a kor szokása szerint — bámulom a sötét ablakokat és sóhajtozom. Elszégyelltem magam, s másfelé akartam indulni, de egyszer csak észrevettem, hogy a kapumélyedésben vadul csókolózik egy pár. Akkoriban még nagyon elbújtak a párok a sötétben, s én hiába is néztem volna ott irigykedve, ha nem szólal meg epekedve a fiú: „Szeretsz”, és nem válaszolja a lány odaadóan: „Nagyon!” Eltaláltad, ők voltak: Adélka és Laci... És én hülye azt hittem, hogy a bal fülcimpámat nézi. Kiváló epizódistánk, hogy kimonta a poént, mint jó színészhez illik, távozni készült. Épp ekkor jött elő az üzletből az idős hölgy. — Megállj csak! — kaptam el a kabátját, — én ezt a hölgyet véletlenül jól ismerem. Schittinger Gyuláné, született Cug Manci. Ott laktak mellettünk Újpesten. Soha nem volt Adélka, és soha nem volt színésznő! — He-hehe! — nevetett a kiváló epizódista, — most, hogy jobban megnézem, valóban ... Igen, igen, összetévesztettem ugyanúgy, mint a múltkor... Apropó! Ezzel mesélni kezdte... Sólyom László Ügy leitta magát, hogy mindenbe belebotlik! De rettenetes! — Biztosan segíteni fog! — mondta a fiú. — Ö mindenkinek segít. — Máskor is segített — mondta a lány, és lehajtotta a fejét. Az öregasszony újra felcsattant. — Menjen arébb! Nem látja, hogy útban van? — Titeket nagyon szeret. Azt mondta, régen volt ilyen jó évfolyam ... Néhány percig csend volt odabent, csak az öregasz- szony dohogása hallatszott. Aztán hirtelen nagy csörömpölés, meg a kiömlő víz zuhogó hangja. — Az átkozott! — jajdult föl az öregasszony. — Kiöntötte a vizet. Ezért dolgozom? Ezért gyötröm a beteg derekam? A víz lassan sűrűsödő patakokban csurgóit át a küszöbön. — Mindig ezt kell csinálnom! Mások után takarítani! Én aztán jól megkaptam az élettől! — De a verseket — mondta lassan a fiú, — azokat feltétlenül nézd meg. — Megnézem. Feltétlenül megnézem — mondta a lány. — Maga mellett csak ilyen sors jutott. Csak a kínlódás, a veszekedés! Agyondolgoztam magam, aztán ezt kaptam vénségemre. Jobb lenne inkább meghalni! A fiú szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak álltak egymás mellett, és nézték a földet. Odabent újra megzörrent Valami, aztán megint csörömpöl és hallatszott. — Még ezt is összetöri? — kiáltott az öregasszony. — Menjen innen! Menjen innen, maga, átkozott! A lány megrázkódott; arcát a fiú vállához szorította. Aztán az öregember megjelent az ajtóban. A sárga fényben megvillantak torz vonásai. Az öregasszony ütött még egyet, majd lehanyatlott a keze. Nehézkes léptekkel indult vissza a szobába. Az öreg az ajtófélfának támaszkodva állt egy ideig; amikor már nem bírta tovább, szép lassan lecsúszott a küszöbre. A fiú mind a két karjával átölelte a lányt. Táskája a földre esett. Aztán az öregasszony kijött, fölráncigálta az öreget, és behúzta a szobába. Az ajtó nagyot csörrent utánuk. Odakint erősebben fújt a szél; megemelte a lány haját. — Sanyikám! Ugye, mi soha? Ugye, soha, de soha... — Soha — mondta a fiú, és megszorította a lány kezét. Galambos Lajos: Ház a főút mellett EGY NAP MEGINT visz- szajöttek a munkások. Vezetőjük szép, magas, barna ember volt, özvegy Mihalik Pál. Két éve vesztette el vasutas urát az asszony is, akit ilyenformán özvegy Barna Mihálynénak neveztek. Egyikőjük sem töltötte még be a hatvanadik évet. Reggel, hét óra előtt pár perccel, kalapját megemelve. tisztességgel kopogott az asszony ajtaján a magas, barna férfi. — Itt volnánk — mondta. Erzsi asszony reggelit készített munkába induló lányának; tekintete az ember láttára megrebbent egy kicsit. — Már megint erre dolgoznak? — kérdezte. — Nemcsak, hogy erre, itt! — Már a kertből többet elvinni nem lehet — vélte az asszony —, hacsak le nem bontják azt a szegény fáskamrát is. A férfi nevetett. — Ellenkezőleg — mondta. — Vissza kell állítanunk az eredeti helyzetet. Itt a munkalap, kérem, meggyőződhet róla. — Én teremtőm — sóhajtott az asszony. Becsomagolta a tízórait a lányának, aki a félnyolcas vonathoz igyekezett: bent dolgozott a városban, amely innen tizenkét kilométernyibe feküdt. Éppen csak meg-. puszilta édesanyját a lány, s már szaladt is. — Szép gyermek — mondta, utánanézve Mihalik Pál. — Hálistennek, az élet megadta nekem, hogy mind a négy gyermekemre azt mondják: derék gyerekek. Szegény uram volt ilyen jó fajtájú, biztosan. — Am Erzsi asszony szülte őket — mondta Mihalik Pál. Egy kicsit hallgattak. — Tavaszon még két lányt láttam itthon — emlékezett a férfi. — Azóta volt egy esküvő. — így hát már csak ket- tecskén ? — Új évben ez a legkisebb is elmegyen. — És akkor egyedül? — Ez az özvegyasszony sorsa. Majd a nyugdíjamból nevelek szépen aprójószágot; ha kijönnek a gyerekek, meg az unokák, legyen mihez nyúlni. A. HÁZ ELŐTT futó főút átépítését kora tavaszon kezdték a munkások. Az út szélesítése miatt özvegy Barna Mihályné kertjéből is kisajátítottak másfél méter mélységű területet. A tisztességes árat megkapta érte. Nem is a terület elvesztése fájt neki, hanem a rajta -álló három diófa, melyet kíméletlenül kivágtak. Akkor sírt az asszony. E nagy, barna férfi, a maga módján szép szavakkal vigasztalta, megmagyarázván, hogy íme, ez az utasítás, ellene mit se lehet tenni. Az út a fontos, a nagy, korszerű országút. Az asszony talán meg is nyugodott, felérte ő ésszel a változás szükségességét. Csak a diófák. S akkor Mihalik Pál tanácsára mindjárt hármas emlékoszlopot ácsolta- tott az ura sírjára. Jó lett. Mégis csak tisztességes helyük lett a fáknak. De már nyáron a gyerekek hová ültek, ha kijöttek látogatóba'? Csakis a szobába, mint télen. Odakint árnyék nem volt, csak a tűző nap a puszta udvaron. Mi^ tegyen? Milyen fajta fát szerezzen, hogy hamar legyen lombja? El .MENT az EGYETEM kertészetébe, tanácsot kért: vajon meg lehetne-e oldani, hogy élő, lombos fát plántáljanak azonnal a beljebb telepített kerítés tövébe? A főkertész azt mondta, meg lehet oldani, csak egy kicsit sokba kerül. Három lombos fácska idetelepítésére ráment az özvegyasszony minden megtakarított pénze. Visszatért viszont a nyugalma, ha következő nyáron jönnek a gyerekek, meg az unokák, nem kell behúzódni a tűző nap elöl; ha kicsi is még az árnyék, de árnyék és szabad a levegő. Most meg mit mond ez a szép, magas, barna ember? — Jól értettem én? — Jól, Erzsi asszony. Visszatelepítjük a kerítést az eredeti helyére. A leszórt követ elrámoljuk, helyére kerti földet hoznak a dömperek. Mindent úgy állítunk vissza, ahogy volt. — És az út? — Úgy határoztak, a már sik oldalon kell szélesíteni, így levághatják az amott levő kanyart. — Erre csak most jöttek rá? — Nem én terveztem, Erzsi asszony — mondta a férfi. — Én csak becsülettel végrehajtom a brigádommal, amit mondanak. — De mennyi felesleges kár, mennyi kidobott pénz. — Erzsi asszonynak nem kell visszafizetnie semmit — nyugtatta a férfi. — Ha kívánja, a diófák árát is megtéríti a vállalat. Megérdeklődtem. — Nem szeretem én az ilyet — mondta az asszony. — Nagyon nem szeretem én az ilyet. Nem kell nekem semmiféle pénz. Úgyis mi fisetjük meg az egészet. Lám, ha rontanak, csak rajtunk rontanak. Ki felel érte? Tán egy óra sem telt bele, a markolók a rengeteg kavicsot átemelték az út másik oldalára. Öt dömper újabb óra alatt nemes erdei földet térített a tavaszon kisajátított kert-részre. A déli harangszó még nem jött, Mihalik Pál vezetésével a munkások a vaskerítést már visszatették eredeti helyére. A magas, barna férfi bejött újra a konyhába. — A három fácskát is visszategyük oda — kérdezte — ahol a diófák álltak? — Isten őrizzen. Legalább őket ne zavarjuk, Pál. Az, hogy a nevén szólította az asszony, igen jól esett Mihalik Pálnak. Hirtelenjében meg se tudta “volna mondani, mennyire jól esett. — Az ebédet még ide kértem az embereknek — mondta —, úgyhogy ebéd utánig még itt maradunk. — Mi lesz az étek? — Két fajtát lehet rendelni — mondta az ember — kocsival hozzák ki mindig a munkahelyre. Nem rossz koszt, én mondom. Ma az egyik zöldborsófőzelék fasirt- tal, a másik krumpli fasirttal. A leves mindkettőnél azonos, húsleves. Jó koszt. Az asszony mosolygott: — Én is megenném akármelyiket. — Erzsi asszonynak mi lesz az ebédje? — Tört paszuly. karikára vágotf hagymás kolbásszal. — Cserélhetnénk — javasolta a nagy, barna ember.’ — Mit szólnának a munkatársai? — Ö, mit szólnának? Asz- szonyt akarnak keríteni azok nekem mindegyre. Merthát van nekem is három családos gyermekem, az özvegy csak özvegy. Igazi melegséget hol kap? Minden családos embernek megvan a saját gondja. A magányos ember nagy teher, Erzsi asz- szony. — Gondolja? — Panaszszó el nem hagyhatja a számat a gyermek keimre, de van két szemünk.' Így hát még látni kell. Megjött a városból a munkások ebédje, s a két özvegy valóban megcserélte az étkét. Csendesen, jóízűen ettek. — Nem rossz ez a fasirt — mondta az asszony. — A, — legyintett a nagy. barna ember — ennek a tort paszulynak igazi íze van. Gondos asszony íze. Az asszony friss vizet töltött két pohárba. — Maga olyan szavakat mondott már nekem a tavaszon is, Pál — mondta —, hogy az ember vénségére elpirul. — Miért kellene pirulkod- nunk, Erzsi asszony? Láthatja, én tisztességes munkásember vagyok. És ha sejt a szavaimból valamit, jól sejti, bizony. így üldögéltek. Majd Mihalik Pál megkérdezte: — Abba a jó erdei földbe, amit idehordattam, vajon mit ültetnénk? — Virágot? — Vagy füvet, ahol az unokák kedvükre hancuroz- hatnának. Az is jó gondolat, Pál. Mihalikot már sürgették a munkások, föl kellett állnia a konyhai asztal mellől. — Erzsi asszony — mondta — a három gyermekem-* * mel tehetném tiszteletemet a házánál? Szombat délután. — Az asszony a naptárra nézett. — Addig még van idő — vélte — értesíthetem az én négy gyermekemet is. Illetve csak hármat, hiszen a legkisebb még itthon van. AKKOR AZ EMBER tisztességgel megemelte a kalapját. elköszönt s elment. Az asszony az újonnan felállított kertkapuig kísérte. Aztán felsietett a padlásra, úgy emlékezett, a tavaszon vett a városi piacon valamennyi fűmágot. Ha megvan még, ebbe az idehordott jő erdei földbe ilyenkor ősszel kell elvetni azt.
