Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

1973. augusztus 26.

Szolnok megyei néplap

7

A legdrágább hangszer

Az idei anyanyelvi konferenciának talán még nagyobb a visszhangja, mint az előzőnek, amelyet 1970- ben tartottak. Ügy látszik, a dolog lényegének, értelmének társadalmi mérétű felismeréséhez szükség volt erre a három évre. Külföldön élő magyarok ezreinek képviselői jöttek el Szombathelyi-e. hogy ápolják kapcsolataikat az óhazával, Magyarországgal; találkozzanak tudományának, irodalmának, művészetének küldötteivel és elvigyék a hírét: milyen ma a haza. milyen üzenetet küld az anyanyelv. Elviszik — egyéb hasznos útravalók között — a tengeren túlra. — Európa sok országába. Ausztráliába. Afrikába, távoli tájakra. mindenhová, ahol magyarok élnek.

„Az öt világrészben szétszórt magyarság összetartozásának tudata oly becses kincs, amelyet minden magyar, kinek lelkében még nem némult el az anyanyelv csengése, nem halványodott el a közös történelmi múlt emléke, féltékenyen és aggódva őriz énjének legbelsőbb sejtekében..

Bárczi Géza nyelvészprofesszornak, az első — Budapesten és Debrecenben megrendezett — anyanyelvi konferencia fővédnökének megnyitó beszédéből idéztünk. Bárczi Géza mellett akkor — akárcsak a mostani alkalommal — költők, írók, tudósok, közéleti emberek, egyházi férfiak vállalták a védnök szerepét ezen az igen fontos, a külföldön élő magyarság anyanyelvi műveltségének jövője szempontjából sorsdöntőnek tekinthető tanácskozáson.

A dgXOn röviden és nagyon egyszerűen: arról van

szó. hogy ezer és ezer ma- *

gyár szülőktől született gyermek ne felejtsen el magyarul beszélni. Ha beilleszkedett is új hazája közösségébe, ha megtanulta is a nyelvet, amelynek közege körülveszi, ismerje, ápolja eredeti hazája nyelvét, kultúráját is.

A Magyarok Világszövetsége kezdeményezte ezt a találkozót. Fontos és súlyos okok késztették errej Tapasztalatok, vizsgálódások során — európai országokban, az Egyesült Államokban — derült , ki. hogy a kivándoroltak, külföldre szakadtak, a hazájukat elhagyottak gyermekei közül igen sokan (túlnyomó többségben) felejteni kezdik a magyar nyelvet. — Otthon, családi körben, családi asztalnál, ismerősök és sorstársak között még beszélik ugyan — de mind hibásakban és gyengébben. S az „első nemzedék” is feleit. Beilleszkedni kíván az idegen nyelvi környezetbe és előfordul, hogy hosszú ideig el sem hagvia a száját rnaJ gyár szó. Olvas. ír és ért magyarul, de nem beszél — vagy alig. s nvelvi kultúrája sorvad, szakadozik. Mind kevesebbet tud átadni az utódoknak.

Ezen az állapoton kíván változtatni az anyanyelvű konferenciák sora, — s két konferencia között az elvégzett nyelvművelő, kultúra- terjesztő munka.

Az óhaza, erejéhez és lehetőségeihez mérten, az elszakadtak segítségére siet. — Elsősorban a gyermekeikre gondol. Nem szeretné, hogy ajkukon elnémuljon a magyar szó. hogy ne legyen többé közük szülőhazájuk — apáik szülőhazájának — kultúrájához.

Tankönyveket, meséskönyveket küld a gyermekeknek. Olyan könyveket, amelyek felkeltik — vagy ébrentart- ják — érdeklődésüket az anyanyelv iránt. Teli rajzos ábrákkal, szellemes képekkel, versekkel, mondókákkal. játékos nyelvi feladványokkal. Ezek még a felnőttek érdeklődését is felkeltik. A konferencia részvevői elmondották: szívesen veszik elő esténként a könyvek hogy megmutassák a gyerekeknek (akik angolul, németül, spanyolul, vagy franciául beszélnek). s hogy ők maguk is gyönyörödjenek benne. —

Felidézik emlékeiket, gyermekkorukat, az először hallott magyar szavakat. Dalokat és játékokat. S ahogy forgatják a könyvet, mind erőteljesebben tér vissza az eliramlott idő. (Ahogy egyikük megfogalmazta: mind

erőteljesebben és mind fájdalmasabban, hiszen „nappal angolul beszélünk, de éjszaka, magányunkban, rég használt anyanyelvűnkön álmo- duk”.)

A konferencia részvevői

— lapszerkesztők, tanárok, tolmácsok. írók, költők, tudósok. s más foglalkozású külföldi magyarok —valameny- nyien megértették, hogy mit kínál Magyarország. Nyelvet, irodadmat, kultúrát. — a multat és a folyamatosságot.

A ..magyar nyelvű” álmok” bátor folytatását, mondhatnánk. A szülőhaza nem akar sorsokba, életekbe beavatkozni. Kínálja, amit tud és amit a külföldön élő magyarok szívesen, szeretettel fogadnak: önmagát a felszabadulás után újjáteremtett kultúrájával, szellemi értékeivel. kincseivel. S hogy ez mennyire nem kevés, azt a két anyanyelvi konferencia között érkezett levelek, javaslatok, reagálások és észrevételek mutatják.

A külföldön élő magyarok [ megértették a hívást.

Eljöttek Magyarországra

— az idén Szombathelyre—. hogy felfogják a szülőföld üzenetét.

Hasznos Útravalót visznek magukkal. Élményeket, találkozások emlékeit, — és Könyveket. Könyveket, amelyek segítenek fenntartani messzi táj alton a magyar í kultúra, a magyar nyelv él- | ményét, folyamatosságát. — Amelyek tudósítanak a mai. az új Magyarországról. Amelyekből a kint születettek, kint serdülők felidézhetik, megtanulhatják a nyelvet.

Ápolhatják azt a hangszert, amely minden hangszerek között a legértékesebb és a legdrágább: az anyanyelvet.

T. I.

szekér alatt volt. A fiatalember újra kergette volna, de az öreg rászólt.

— .Majd hazahozod. Visszajön a szekér alatt. — Ebben hiegnyugodtak. A temető mellett mentek. Az öreg a kalapja széle alól pillantott a mama sírja felé. A harmadik utcában a második. A harmadik, az üres hely, az meg az övé. Az az alig barnult fejfa a mamáé. Valamit mondott magában. Tán búcsúzott. Mentek tovább és a kutya baktatott a szekér alatt.

A Fickó. Azt mondják — gondolta —, hogy a kutya nem érez, csak ösztöne van. Lehet. De jó ösztöne van, hál’ Istennek. Pedig egyszer már búskómor volt. Akkor amikor a ház elé virágoskertet kellett csinálni, s kerítést húzni, hogy a tyúkok ki ne kaparják a virágot. Szegény kutya akkor elszomorodott, mert az öregasszony szeszélyének engedve, ő elvette tőle a hivatalt. Jó kutya volt a Fickó. Saroktól sarokig mindenkit megugatott. Ez volt a dolga. De, amikor még egy kerítés lett, mit tehetett szegény? Egy darabig ugatott, de mi haszna, hiszen az idegen szaga alig jutott el az orráig. Ti? méter volt a két kerítés között!

Ezen gondolkodott az öreg és hátra- hátra pillantott, hogy jön-e a kutya. Fickó leszegett fejjel poroszkált a két hátsó kerék között.

Beértek a városba. A kutya nem mozdult a kerekek közül, idegesebb lett. Meg-megugatott egy-egy autót, no meg a kutyákat.

O

daértek a házhoz. A kutya ült a kerekek között. Nézte amint lepakolnak. Amikor az öreg a ház előtti kispadot is ledobta, a foga közt füttyentett.

— Tűnj el Fickó — súgta és reménykedett. A kutya figyelt, ő bement a házba. — Szegény jószág, gondolta. — Pár perc múlva a két fiatalember búcsúzkod ott a ház előtt. A kutya sehol. A 'Sfő füttyögött. A másik megnyugtatta.

— Tudja az utat hazafelé, biztosan elment.

A szekér elindult, a vő nézte az utat is, hátra-hátra pillantott, de a kutya sehol.

Tán egy óra is eltelt, amikor megkaparták az ajtót. A fiatalember nézett ki, a résen Fickó beosont.

— Isten verte dögje, ez meg itt van? — S dobta volna ki, de a kutya már az öreg szobájában, az ágy alatt kuksolt.

— Hagyjad — mondta a papa, úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné, de a szíve megtelt boldogsággal — mégis csak lgsz valakije — gondolta.

— Jaj, apám, mit szól az asszony?

— Majd hazaviszik, ne törődj vele. Addig meg kinn alszik a padlásfeljáróban. Innét felfelé már úgyis csak odavezet az út.

Két hét is eltelt, aráikor jött a vő; nagy zaj volt az öreg szobájában, mert az öreg nemcsak egyedül volt nyugdíjas a házban. Akadt még kettő, s kártyáztak. Alacsony volt az asztal és kényelmetlen, de ütötték a lapot. Amikor a vő belépett, a kutya elhúzódott, de az öreg rászólt.

— Ne félj Fickó. — A kutya érezte a védelmet, visszaült, újra félrebillentette a fejét, s csak szemével kísérte a lap járását. Látszólag azt nézte, de minden idegszálával a vöt figyelte.

— f^oztam egy zsákot, hogy elvigyem. Mi a fenének ez itt? — Az öreg félnézett, megállt a kezében a lap.

— Hagyjad — mondta könyörögve —, nem látod, hogy dolga van?

— Egy városi lakásban egy falusi kutyának mi dolga lehet?

— Nem látod, hogy ő a kibic?

M

ondta az öreg és lecsapta a lapot, besöpörte az ütést. A kutya egy halkat vakkantott. A vő állt egy darabig, majd egy lépést tett. A kutya morgott, az ágy alá húzódott.

— Nagy bolond maga. Édesapám.

H. Szabó József

Szoror Gyula:

A halott pálya

Égbenyúló, repkényes drótfalak közt álmodik a hajdani teniszpálya.

Avarlepte, gyíkjárta salakjára hálót már csak a nyári holdsugár köt.

Bekalandozik minden kőpadot, amelyen egykor ifjú lányok ültek, s a levegőből, hol labdák repültek előcsal egy-egy régi illatot.

Kik ugráltatok itt, mint most a szöcskék, hol korhadtok fehér gumicipőcskék? Százéves holló fészkel fönn a fán,

ő látta még e teniszpálya népét, s dajkálgatta hány de hány nemzedékét, egy régi kislány foszlott zokniján!

Józsa leréz;

I

Ha már tudom.,.

Ha már tudom, hogy ásítás közben szádban milyen átmérőjű lesz az O,

ha kiszámíthatom, milyen mozdulat következik, mikor biztonságos .karod ölelésre lendül,

Ha eltalálom, azonnal, milyen meglepetést tartogatsz, s ráadásul azt születésem napjára időzíted,

ha észreveszem, hogy csak a fél világ baja rág, nem az egészé, s az is csak azért, mert úgy hiszed, tiéd a fél világ,

ha végleg eldöntőm, milyen színű a szemed, akkor elmegyek.

Árnyékol ne

Újszeged csupa fa, csupa árnyék. Ahogy a pia-, tánlombokat ringatja a szél, apró fényfoltok ugrándoznak a földön. Árnyék. Ez a szó motoszkál a fejemben, amikor az ugyancsak -újszegedi November 7. Művelődési Központ kiállítóteremnek kinevezett nagytermében faltól falig sétálva, Süli András algyői naiv parasztfestő képeit nézegetem.

Süli András különös képein nyoma sincs az árnyéknak. Mintha abban a régi, harmincas évekbeli alföldi faluban úgy sütött volna |r nao, mint ahogy a röntgen- sugár világít át a szöveteken: csak a csontvázat ráj- zolja ki. Vajon, mi késztette ezt a kistermetű, különös parasztembert, hagy valóságból és látomásból gyúrt képeit élénk, árnyéktalan színekkel szinte ráégesse a vászonra? Égesse? Jó szó ez? Azt hiszem a legmegfelelőbb. A róla készült dokumentumfilmből és a kiállításon vásárolt katalógusból tudom, hogy egy-két .évig nagyon sokat1 festett, s ekkor, 1935-ben fedezte fel egy budapesti újságíró, Bálint Jenő.

Ami azt illeti, ebben a felfedezésben nem sok köszönet volt. Mert igaz ugyan, hogy tehetségére a műértők felfigyeltek, idehaza és külföldön számon tartották, sőt, úgy emlegették mint a világhírű francia mestert, Rousseau-t, de képeiért soha senkitől egyetlen fillért sem kapott. Az akkori polgári társadalom megcsodálta — valahogy úgy, mint egy sosem látott, egzotikus állatot — de az fel sem merült senkiben, hogy az algyői zsellérfiú bizony nem olyan körülmények között él, ahogy az egy világhírre érdemes művészhez illene.

Süli András pedig egyre csak festette az őt körülvevő algyői világot, a templomot, az algyői vasútállomást, a körmenetet és főiéig a Tiszát, hajókkal, csónakokkal, fürdőzőkkel, tutajokkal. Néhány képén első világháborús élményei is megjelennek, de azok is valami különös „algyőisített” változatban. Dél-macedóniai erdőrészlet, valamely község mellett elvonuló fenyvesekkel című képén a Tiszát látjuk, fenyvesek helyett nyírfákkal. Süli András számára a világot Algyő, a szülőfalu jelentette, s egyben ez volt képeinek egyetlen témája.

Festett mindaddig, amíg a benne égő színeket formákat vászonra nem vetítette. És várt. Várta a fővárosban és külföldön bolyongó képeit, várta az őt igazán megillető hírnevet, a pénzt... 1938-ban nem bírta tovább. Algyői házának udvarán halomba rakta utóbb festett képeit és valamennyit elégette. Ugyanebben az évben Szegedre költözött, egy tehetségtelen giccsfestőnőhöz, s ettől kezdve vele élt. Nem házastársként, vagy élettársként, hanem a legmostohább sorsú cselédként.

Ahogy ő nevezte, a művésznőnél”, ennél a tehetségtelen hárpiánál 31 évét élt. Alkalmi munkából tengette sorsát, csaknem minden télen súlyosan megfázott. Ki tudja, hányszor volt tüdőgyulladása, amelyet orvos sahasem kezelt, hiszen egy cselédre, a „művésznő”, sajnálta a pénzt...

Süli András ezalatt a 31. év alatt meghalt a világ számára. Senki sem hallott róla,, senki sem tudta, hogy ő Süli András, a világ egyik legjelentősebb tehetségű naiv festője, legfeljebb úgy tudtak róla szűkebb környezetében, hogy a környék legkészségesebb és legolcsóbb munkaereje. Tisztelői 1966- ban találtak rá, nyomorúságos megindító állapotban. S bár ekkor már késő volt. Ortutay Gyula patronálásá- val elkallódottnak vélt képeit magángyűjtőklől szedték össze és gyűjteményes kiállítást rendeztek a szegedi Móra Ferenc Múzeum kupolatermében.

Még egy elismerés érhetné. mert 1969 őszén a pozsonyi Triennálén nagydíiat és 7000 koronát nyer az ott kiállított harminchárom képe alapján, de csak a siker híre ér el hozzá, a pénz már nem.

Mostani, Ogyesszai úti kiállításán a bejárat mellett hatalmasra nagyított fényképe fogadja művészetének csodáiéit. Elnyűtt, ágyon- tisztított kabátkájában félszegen zavartan álldogál a fényképezőgép lencséje előtt, mintha azt mondaná: „nem szolgáltam rá én erre...”

Jó, nagyon nagyon jó. hogy Szeged nem felejtette el, hogy valamennyiünk számára megőrzi emlékét.

B. M,

GÁCSI MIHÁLY: ALAPOZÁS

t

I