Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

1978. június 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Barátságos birkózás A két elnök bizalmas beszélgetés közben. A francia államfőnek — úgy látszik — már privilé­giuma, hogy az amerikai elnökkel félúton találkozzék és tárgyaljon. Míg az NSZK kancellárja és az angol kor­mányelnök Washingtonban ül tárgyalóasztalhoz, addig Pompidou csak Izlandig kö­zelített Nixonhoz, aki maga is 4500 kilométeres utat re­pült át, hogy francia part­nerével ' két napon át igye­kezzen összehangolni eltérő állásfoglalásukat. Hé* órán át tárgyaltak. Közös közleményt nem ad­tak ki a politikai birkózás eredményéről, azonban nagy vonalakban ismeretes, hogy miről folyt közöttük a szó. Kevés szivárgott ki a meg­beszélésekről, azonban az elejtett szavakból is követ­keztetni lehet a sovány eredményre. A két elnök mellett a tárgyaló szentélybe Kissi n- ger is bebocsátást nyert, és Nixon főtanácsadója dodo- nai magyarázattal szolgált az újságíróknak: — Az ér­tekezletnek nem volt sem győztese, sem vesztese — mondta. A Fehér Ház szó­vivője, Ziegler „igen sike­resnek” minősítette a talál­kozót. A tárgyalóteremből kilépő Pompidou kijelentet­te: — Nem hoztunk hatá­rozatokat... egészében véve több megértés volt, mint meg ném értés. Az ülés vé­gén Nixon megállapította: — Voltak bizonyos nézet- különbségek, de nem kell őket dramatizálni... az alap­vető dolgokban egyetértünk Franciaországgal. Mindezeket a problémá­kat „egy csomagban” kí­vánta megtárgyalni Nixon Pompidouval, és elfogadtat­ni partnerével, hogy maj­dan ősszel, amikor Európá­ba látogat, valamennyi „at­lantit” egy asztalhoz ültes­se. Pompidou a már ismert francia álláspontot képvi­selte, nevezetesen azt, hogy a kereskedelmi, pénzügyi és katonai kérdéseket nem le­het egy kalap alá fogná, és az Egyesült Államok elnöke nem tárgyalhat Brüsszel­ben egy füst alatt európai szövetségeseivel, hanem csak külön-külön minden ország- A hírek szerint ezt a né­zetet Pompidou elfogadtat­ta Nixonnal. Az amerikai elnök őszi vagy év végi eu­rópai útját és tárgyalásának formáit a következőkben további megbeszéléseken készíti elő. Pompidou hatá­rozottan ellenszegült annak is, hogy az Egyesült Álla­mok „zsebébe tudja Nyu- gat-Európát”, és nélküle, illetve' a feje fölött tárgyal­jon a Szovjetunióval. Bá­léit Kissinger úgy fogalmaz­ta meg, hogy az Egyesült Államok támogatja a nyu­gat-európai egyesülést, nem vonja ki az amerikai had­sereget az óvilágból, felté­ve, hogly a tömb országai nagyobb anyagi hozzájáru­lással támogatják eltartását. Kissinger javaslata szerint az Egyesült Államok foly­tatja „megbékélő párbeszé­dét ellenfeleivel” (értsd a Kelettel) és „szívesen látja, ebben barátai részvételét”, akik mellé — az Atlanti Egyezménybe — be kívánja vonni a Csendes-óceánban fekvő Japánt is. Kissinger súlyos kifogást emelt a Kö­zös Piac bezárkózása, gaz­dásági versengése ellen, a hiányzó megértés miatt, ami gátolja a nemzetközi pénz- rendszer reformját. mutattak arra az ellentmon­dásra, hogy az Egyesült Államok az Európában állo­másozó seregei kivonásával fenyegetőzik: ha a Közös Piac országai nem lesznek hajlandóak kedvezményeket adni az amerikai árukivi­telnek — ugyanakkor a köl­csönös és arányos fegyver­csökkentésről tárgyal a Szovjetunióval. A világ helyzete és erő­vonalai megváltoztak az utóbbi években. Az Egye­sült Államok világrendőri hatalma és szerepe meg­szűnt, sokközpontú lett a világ, és Nixon európai partnerei — ha fenn is kí­vánják tartani az Atlanti Szövetséget és maguk mel­lett tudni az Egyesült Ál­lamok katonai támogatását — egyentjogúan akarnak tárgyalni Amerikával, csak­úgy mint a Kelet országai­val az európai megbékélés; rőL A francia álláspont zetközi központhoz — egyenlő jogokkal venne részt. Az elképzelés vissz­hangra talált a Munka Vi­lágszövetségénél. A néhány hónappal később megtartott kongresszuson azt indítvá­nyozták, hogy első lépés­ként a Munka Világszövet­ségéhez és a Szabad Szak- szervezetek Nemzetközi Szö­vetségéhez tartozó nyugat­európai szakszervezetek lép­jenek egységbe, és ezt ké­sőbb kibővíthetnék. Az SZSZNSZ vezetői azonban visszautasították mindkét javaslatot és ön­álló szervezet megalakítása mellett döntöttek. A félhi­vatalos indok: „Az új euró­pai szervezetben számuknál fogva a kommunisták vin­nék a vezető szerepet”. Bergeron. a Force Ouvriére nevű francia szakszervezet főtitkára e szavakkal illette hazai kommunista kollégáit: „A kommunisták csak azért akarnak bejutni az európai tömörülésbe, hogy harcolja­nak az egységes Európa (értsd: Nyugat-Európa) el­len, és ha lehet, szétrombol- íják azt.” Ilyen előzmények ytrtán s?ületett meg Brüsz- szelben a 15 nyugat-európai I ország szociáldemokraták vezérelte szakszervezeteinek központja: az Európai Szakszervezeti Szövetség. Elnöke a Brit Szakszervezeti Kongresszus főtitkára, Vic Feather lett. Feladata ’— a hivatalos megfogalmazás szerint — a nyugat-európai munkások általános érde­keinek védelme a nemzet­közi monopóliumokkal szemben. Vezetői azonban illúziókat táplálnak akkor, amikor úgy vélik, hogy va­lamennyi nyugat-európai dolgozó hatásos érdekvédel­mét képviselhetik. A szer­vezet ugyanis elhatárolta magát a nyugat-európai szakszervezetek nagy részé­től, ezzel saját cselekvési szabadságát korlátozza. Nem tartozik a szervezethez a francia CGT (2,3 millió tag) és CFDT (700 ezer tag), illetve az olasz GGIL (több mint 4 millió tag). Márpedig a nyugat-euró­pai munkásmozgalom har­ca a multinacionális mono­póliumok ellen csak akkor vezethet sikerre, ha a kü­lönböző nemzetközi közpon­tokhoz tartozó szakszerve­zetek egységesen lépnek fel. Ezt példázza az emlékeze­tes Dunlop—Pirelli sztrájk. A Dunlop dolgozói a Brit Szakszervezeti Kongresszus­hoz (az SZSZNSZ tagja), a Pirellié viszont a GGIL-hez (az SZVSZ tagja) tartoznak. Joggal írhatta a Dán Kom­munista Párt lapja, aLand og Főik: „Az Európai Szak- szervezeti Szövetség vezetői­nek meg kell érteniük, hogy ha hatékonyan akar­nak harcolni, akkor nem szabad politikai frakciókra szakítaniuk a szakszervezeti mozgalmat. A nemzetközi konszernek, amikor a mun­kásosztály elleni harcról van szó, félreteszik érdek- ellentéteiket, és mindig egy­séges frontot alkotnak.” A brüsszeli kongresz- szus csak hosszú vita után mondta ki döntését, és ez jelzi, hogy az Európai Szakszervezeti Szövetség vezetői sem egyformán íté­lik meg a különállás vagy együttműködés problémáját. Ezzel magyarázható, hogy a kongresszuson végül is a „nyitott kapuk” politikáját hangoztatták, vagyis nem zárták ki a jövőbeni együtt­működés lehetőségét a Szakszervezeti Világszövet­séghez és a Munka Világ- szövetségéhez tartozó szak- szervezetekkel. Nemes János Közel-Kelet Ismét a Biztonsági Tanács előtt zr ■ , _ kérésére a hjgymlom Biztonsági Tanács ismét napirendjére tűzte a közel-keleti válság ügyét. A vita szerdán kez­dődött, vagyis annak az iz­raeli támadásnak hatodik évfordulóján, amely három arab szomszédja ellen irá­nyult. AZ izraeli csapatok saját országuk területének ötszörösét meghaladó arab területeket szálltak meg és egyáltalán nem titkolják, hogy annektálni akarják a megszállt területek egyré- szét. A többi között a Sínai- félszigeten a tengerhajózást ellenőrző Sarm-El-Sejkre támasztottak igényt; meg akarják tartani a Damasz- kuszt uraló Golan-íennsíkot, és Jeruzsálem arab negye­dét; a Jordán partján ka­tonai erődvonalat akarnak kezükben tartani. # Ezt az annexiós szándékot hivatalosan is közölték Jar- ringgal, az ENSZ-főtitkár közel-keleti megbízottjával, amikor kijelentették: nem hajlandók visszatérni az 1967-es határokra, arab te­rületeket akarnak Izraelhez csatolni. A BT a mostani vitát tu-, lajdonképpen ott folytatja, ahol 1967 novemberében abbahagyta. Egyiptom ép­pen azt kívánja, hogy a ta­nács tagjai keressék meg a feleletet arra a kérdésre, ki a felelős azért, hogy a 242. számú határozat papí­ron maradt, ki akarja és ki ellenzi a békét a Közel-Ke­leten? Az egyiptomi diplo­mácia világos választ sür­get a világszervezettől: vál­lalja-e saját döntéseit, kész-e elősegíteni végre megvalósí­tásukat? A szocialista országok szolidárisak az arabok igaz ügyével és kétség nem fér hozzá, hogy ezúttal is kö­vetelik majd, hogy Izrael távozzon a megszállt arab területekről és ezzel tegye lehetővé az egész térség ér­dekében álló méltányos megbékélést. Az arab orszá­gok és az úgynevezett har­madik .világ sok országa mellett ugyancsak ilyen vagy ehhez hasonló állás­pontot foglalnál: el azok a nyugat-európai országok is, amelyek érdekeltek ' a béke rendezésében, különösen a Szuezi-csatorna megnyitásá­ban. A ,■ . i . államfők, Az afrikai akik Ad_ disz-Abebában tanácskoztak az Afrikai Egységszervezet 10. jubileuma alkalmából, minden eddiginél határozot­tabban követelték a meg­szállt arab területek azon­nali kiürítését és a Palesz­tinái nép törvényes- jogai­nak tiszteletben tartását. Felhívták Afrika országait, hogy nemzetenként vagy kollektív akciókkal, politi­kai és gazdasági eszközök­kel is gyakoroljanak nyo­mást Izraelre, ha az to­vábbra is szabotálja a béke­rendezést és elutasítja a BT- határozat megvalósítását. Nigéria elnöke közölte, hogy ha Izrael nem veszi figye­lembe az afrikai csúcsta­lálkozó felhívását, megsza­kítja vele kapcsolatait, mint legutóbb hat afrikai ország tette. Várható tehát, hogy Izrael még inkább elszigetelődik majd az ENSZ fórumán. Tel-Aviv nyugtalanságát fo­kozza, hogy egyfelől min­denfelé sikeresen bontako­zott ki az egypitomí diplo­máciai hadjárat Kairó béke­szándékának bizonyítására és az izraeli terjeszkedő tö­rekvések leleplezésére, más­felől az, hogy amerikai kor­mánykörökben is kezdik túlságosan konoknak tarta­ni az izraeli magatartást és kezdik jobban figyelembe venni az arab közvéleményt — egyébként' elsősorban az arab országok olajkincsére és az Egyesült Államok ki­bontakozó energiaválságára való tekintettel. Annyi bizonyos,, hogy az amerikaiak, akik eddig a Közel-Keleten csak­is Izraelnek szállítottak Phantom-vadászbombázókat, most tárgyalni kezdtek Szaud-Arábiával és Kuwait-, tál is ilyen harci repülőgép pék eladásáról. Ez nem je­lent azonban fordulatot az Egyesült Államok izraelit? politikájában; Scali, az úf amerikai ENSZ-delegátus kijelentette, hogy a Bizton­sági Tanácsban „mindent megtesz a jelenlegi status quo' fenntartására”. Vagyis: az izraeli megszállás tartó-» sítására, a terjeszkedő po­litika védelmezésére és folytatására. R. I. Az energia kritikus évtizede A sah nemcsak sielt St. Moritzban. Létrejött a megál­lapodás Irán, a Közel- és Közép-Kelet második olajterme­lő hatalma és az angol, francia, amerikai trösztöket tömö­rítő olajkonzorcium között. A trösztök kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy Irán nemzeti tulajdonba vegye a teljes olajipart — annak ellenében, hogy húsz esztendőre szóló szerződés biztosítja számukra (mint vevőknek) a meg­felelő mennyiségű olajat. A válság jelei eltérőek Irakban, amely politikai és társadalmi irányvonalát tekintve nemcsak gyökere­sen különbözik a sah biro­dalmától, hanem rendkívül rossz viszonyban is van ve­le, — más körülmények kö­zött, — hasonló módon — ugyancsak térdre kénysze­rültek a nemzetközi olajmo­nopóliumok. Ezek az események is vi­lágosan mutatják, hogy egymástól gyökeresen elté­rő politikai körülmények között is azonos típusú en­gedményekre kényszerülnek a tőkés világ nagy olajmo­nopóliumai a termelő or­szágokkal szemben. Kézen­fekvő, hogy ennek szükség­szerűen mélyebb, a politi­kai rendszertől függetlenül gazdasági oka van. Felvetődik a kérdés: ha Japán és Nyugat-Európa esetében viszonylag régi keletű, elhúzódó válságról beszélhetünk, — mi az oka annak, hogy csak most (lé­nyegében az utóbbi másfél évben) tükröződik ez a vál­ság a nagy nemzetközi olaj­monopóliumok politikájá­ban. A magyarázat: most ért az energiaválság „ke- resztútjához” az Egyesült Államok, amely eddig — lévén maga is a világ egyik legnagyobb olajtermelője, — viszonylag kedvező helyzet­ben volt. Ám a villamos- energia-fogyasztás rohamos gyorsasággal növekszik az­Az okról ma már megle­hetősen nyíltan beszélnek a vezető tőkés országokban. Ezt úgy határozzák meg, hogy a tőkés világ „ener­giaválságban” van. Hosszú évek óta nyijt energiaválság bontakozik ki Nyugat-Európában. Jelenleg a kibővített Közös Piac ki­lenc országa nyersolajigé­nyének körülbelül 70 száza­lékát kénytelen behozatal­ból fedezni, s ennek a be­hozatalnak 80 százaléka a Közel- és Közép-Keletre, illetve Észak-Afrikára esik. (Irán, Líbia, Kuwait, Abu Dhabi és Algéria.) 1985-re a kilenc nyugat-európai or­szág olajszükséglete több mint 800 millió tonna lesz, kétszer annyi, mint 1970- ben. Egyesült Államokban; s az amerikai olajtermelés ezt már nem tudja követni. Az USA-ban 1970-ben a nyersolajfogyasztás már több mint egy milliárd hor­dóval volt nagyobb a ter­melésnél és jelentékeny hi­ány mutatkozott földgázban is. Az előrejelzések szerint 1980-ra • az olaj viszonylatá­ban háromszorosára, föld­gázban majdnem tízszeres­re növekszik a jelenlegi hi­ány. Az olajdeficit eddigi méretei még lehetővé tették az Egyesült Államok számá­ra, 1 hogy a hiány) elsősor­ban a venezuelai olajmezők­ről fedezze. Ez azt jelentet­te, hogy Amerika nincs olyan kiszolgáltatott gazda­sági helyzetben a Közel- é& Közép-keleti termelőkkel folytatott olajtárgyalásokon, mint Japán vagy a nyugat­európai országok. 1973-ban történt meg először, hogy Nixon külön üzenetet inté­zett a kongresszushoz az energiahelyzetről. Ebben az Egyesült Államok történeté­ben első ízben takarékossá­gi intézkedéseket is kényte­len javasolni. Az energiaellátás szakér­tői között szerte a világon heves viták folynak arról: meddig tart és milyen éles lesz a nagytőkés ipari or­szágok enei-giaválsága. Az uralkodó nézet jelenleg az, hogy az 1975—1985-ig tartó évtized lesz a kritikus idő­szak. —i —e A termelő országok hatásosan diktálnak A fogas kérdés Bizonyosra vehető, hogy a tárgyalások során áttekin­tették a nemzetközi helyze­tet, a világ aktuális és sür­gető problémáit, a két el­nök azonban ideje java ré­szét Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közötti viszonynak szentelte. Volt mit vitatniuk, hiszen régóta fogas kérdések állítjuk szembe az Atlanti Egyez­mény partnereit kereskedel­mi, pénzügyi és l^atonai té­ren. A Közös Piac európai Európát, az Egyesült Álla­mok amerikai-Európát akar, s ebből a különböző szem­léletből adódtak a nézetel­térések az izlandi értekez­leten is. Nem volt véletlen, hogy Nixon Izlandban is maga mellett akarta tudná főta­nácsadóját, hiszen az ame­rikai álláspontot — az el­nökre hivatkozva — Kissin- ger ismertette április 23-án, egyik ritka felszólalásában, amikor az Atlanti Egyez­mény alapokmányának új­rafogalmazását hirdette meg. — Az európai egység szá­munkra ma is az, ami volt: nem önmagáért való cél, hanem eszköz a Nyugat megerősítéséhez — mondta akkor Kissinger. A franciák, és nemcsak a franciák ezt jogosan úgy értelmezték, hogy az Egyesült Államok világátfogó politikája függe­lékének, regionális szerve­zetnek tekinti és nem egyen­rangú tényezőnek a Közös Piac 250 millió lakost szám­láló és gazdaságilag sikere­sen vetélkedő országait. „Az új alapokmány’’ tété-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom