Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
I 6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a szürke, egyhangú, M külvárosi környe- /■ zettől teljesen el- ütött a modern, előregyártott elemekből épült bútoráruház. tfgy állt ott egymagában — a kis tér egyetlen díszeként, — mint jól öltözött vendég a kopott háziak között. Hatalmas ablakai hősiesen verték vissza a júniusi nap sugarait. Az áruházban viszont hátborzongatóan jól működtek a légkondicionáló berendezések. Olyannyira, hogy Demjén Ferenc a délelőtti kirakatrendezés' után kissé megfázott. Így hát törülközővel a nyaka körül, bolyhos munkásszvetterben ült egy íróasztalnál és telefonált. — Szeretsz? — kérdezte a női hang. — Nagyon! — Akkor hozzád megyek feleségül! Demjén kecskemekegést hallatott. — Várj egy picit..;, — válaszolta és az íróasztal üvegéről egy félbevágott citromot emelt fel. Hátra- döntötte a fejét és a gyümölcs levét a szájába csepegtette. — Na itt vagyok. — Szóval? —... milyen szóval ? — Ne csinálj úgy, mintha nem hallottad volna amit mondtam... Feri, én rettentően szeretlek! — Rett-tenn-tőő-erm! ' — Jiülye! — Szeretsz? — Igen... — majd valamivel halkabban folytatta __ ...te, úgy szeretnék veled lenni ma este! Körülöttem mindenki programot csinált, vikendre megy ..., én meg... itt aszalódok a szombat déli hőségben! D emjén lemondóan sóhajtott és kókadt fejjel nézte az üveg alá dugdosott külföldi képeslapokat. Egyiken pompás yacht szelt át egy valószínűtlen kék öblöt; másikon a Buckingham palota játékkatonára emlékeztető medvesüvegese állt feszes vigyázban; a harmadikról csinos lányok integettek ... Egyszerre csak vakmerő gondolata támadt: '__ Tudod mit? Gyere ide! M ár csak én vagyok itt, meg a teljes kényelem.Senki sem zavar bennünket. Meg aztán kellemes hűvös van, szerintem eszményi program hétvégére! __ Nem lesz ebből baj? É s oda, a világ végére? __ Múltkor azt mondtad, h ogy még oda is utánam jönnél! A lány elnevette magát. — Mit vigyek? — Sok hideget, tudod a szalámit imádom... és persze valami italt is, esetleg vodkát! Ja, majd elfelejtettem és magadat... — Disznó! — Röf-röf! Demjén letette a telefon- kagylót. Kettőt-hármat perdült a forgószékkel, majd rágyújtott. Elsétált a nagy üvegtábláig, leengedte a műanyag fényvédőket és bekapcsolta a rádiót. A szokásos, szombat délutáni tánczeneműsor ment. Egy darabig tétovázott, aztán kivette táskájából a borotválkozókészletet és katonás léptekkel az öltözőből nyíló zuhanyozóba masírozott. Útközben játékosan tisztelgett két állólámpának és az „IRODA” feliratú ajtónak. A habot jó keményre pamacsolta, miközben lábai továbbmeneteltek — egyhelyben. A halványzöld fényvédő résein már egyenesebben törtek utat a napsugarak, Hámori András: A hölgyet csak nézni szabad amikor Éva megérkezett. Ahogy az ajtókeretben állt — óriási reklámszatyorral a kezében — és vékony ruháján áttetszett sudár alakja, úgy tűnt Demjénnek, hogy egy valószínűtlen festményt lát. Festményt, melyből csak egy van, és csak az ő számára készült. Egy festményt, melyet teljes valóságban csak ő lát: mindig és mindig, hiszen Éva megjelenésével megállnak az órák, lelassul a föld forgása, s minden elhomályosul, mellékessé válik. Arra sem emlékezett később, hogy mikor vette el a csomagot, mikor bontották meg a vodkásüveget — Wiborowska volt, ezt szerette a legjobban — és mikor süllyedtek mélyen, egyre mélyebben a széles heverő puhaságába. Demjén olyan közel húzódott a lányhoz, hogy orrát csiklandták a hajszálak. Szerette ezt a fiúsra vágott, izgatóan kunkorodó frizurát. Egyszer azt mondta Évának; „Olyan vagy, mint Anne Girardouet!” — Most is ez jutott az eszébe és hatalmasat tüsszentett. — Meg vagy fázva, — aggódott a lány — hozok egy kis vodkát. — Megéheztem, vacsorát is kérek, Anne Girardouet! Éva lehajolt és kedvesen végigsimította a fiú arcát. Demjén felkapcsolta a hengeralakú hangulatlámpát. A lány szemérmesen összerán- dult. — Ne hülyéskedj! Beláthatnak kintről! — A fényvédőket leeresztettem — jegyezte meg orrhangon Demjén. — De ha nem kapok vacsorát, — folytatta vicces-komolyán — akkor biz’isten felengedem, mindenki gyönyörűségére! — Megtennéd? — Meg én! Sőt még kalapoznék: Tessék, tessék! Itt látható Anne Girardouet, alias Gál Éva, kimondottan egyedi darab! A bútorok eladók, a hölgyet csak nézni szabad! Tessék, csak tessék! ... Demjénnek most különösen tetszett a lány. Nem először látta így, mégis mindannyiszor valami új, addig még soha nem ismert részletet fedezett fel rajta. Pillantása hosszan elidőzött kicsiny, de formás mellein, ahogy meg-megrezdültek — cipószelés közben. És milyen otthonosan mozog mindenütt, — kalandoztak tovább a fiú gondolatai, — ahol csak együtt töltenek néhány órát. A kényelmetlen baráti szívességek, a házmesterek vizslapillantásai, a „kétórás kéglik”, vi- kendház Csillaghegyen, hűvösvölgyi játszótér, megannyi nyugtalan-szerelmes perc ködös színhelyei, egymás után villantak elé. Éva csinosan elrendezett dekoritlemezen tálalta a szendvicseket. Ügyesen a fiú mellé csúsztatta a tálcát és az ágyra kuporodott. Ferenc és Éva törökülésben ültek a széles, narancs- színű heverőn és jóízűen falatoztak. A fiú teli szájjal magyarázott. — ... nézd, két éven belül meg lesz a lakás és akkor összeházasodhatunk. Azt hiszem megférünk majd egymással... — Két gyerekünk lesz! Vagy esetleg három? — Hm, elég lesz kettő is — harapott Demjén egy hatalmasat — ...egy fiú, meg egy kislány. A nappalit úgy- fogjuk berendezni, hogy középen térelválasztót csinálok, telis-tele" könyvekkel ... — Mi legyen a nevük? — vágott közbe Éva. — Majd eldöntjük! Szóval, az ablak alá csak növényt teszünk és beljebb kezdődik a dohányzó garnitúra .. i — A kisfiú Ádám lesz, a kislány meg Éva! — Persze, persze... Te, mit gondolsz, milyen színűre fessük a falakat?... — Demjén megtörölte a ke- j zét. — Vagy vegyünk tapétát? A lány lecsúszott a heve- rőről. — Mi az, nem válaszolsz? kérdezte Ferenc. — Viaszolnék, csak... — ...csak? — Tulajdonképpen látnom kellene azt a lakást... — Éva elbizonytalankodva nézett Demjénre. — Én is szoktam álmodozni és ... — ... és most elrontottad a játékomat! Éva a heverő mellé gu- golt és fejét a fiú lábára hajtotta. inkább kérlelve, mint • vigasztalva szólalt meg: — Ne haragudj, de most hagyjuk abba... Én félek... — Ugyan mitől félsz? — A játék végétől. Amikor ráébredsz, hogy megint csak álmodoztál! Amikor késő éjjel kísérsz haza... Demjén ingerülten rántott a vállán. — Fantasztikus, hogy néha milyen józan tudsz lenni! — Ez csak azért van — egyenesedett ki Éva — mert a helyedbe tudom magam képzelni... — Na ne nevettess! És ilyenkor mit érzel? — Azt, hogy nagyon szeretlek. — Igen? — grimaszolt a fiú? — Akkor az előbb ki beszélt a gyerekekről? Talán én ?! — Igazad van. Nem kellett volna! Én sem vagyok következetes, de ez nem zavar annyira engem, mint téged. Te teljesen beleéled magad, aztán rágódsz ezen és minden egyes „játék” után keserűbb leszel! Demjén felpattant a he- verőről. — Tehetek róla? Igen, keserűbb leszek! De nézz körbe! — mutatott a köröttük kiállított bútorokra. — Ezeket a bútorokat mind mások veszik meg, nem én! Én nem vehetem meg, nincs hová vinni őket... Érted?! — Ne csináld a cirkuszt — hűtötte a lány — ezen nem érdemes bosszankodnod, hiszen... — Miért nem? Hát nem én rendezem be minden hónapban ezt a..., ezt a zsibvásárt? Nem én tartok lakberendezési tanácskozást? Röhej! „Talán azt a garnitúrát ajánlanám a kedves vevő figyelmébe! Vagy inkább ezt a variát óhajtja?” Nem, ez egyszerűen kész röhej! Demjén hadonászott még egy keveset, majd tehetetlenül ledőlt az ágyra send lett. Éva le- törten rámolta össze a maradékot. Már nem szólt semmit, ismerte Ferencet. Aztán az összegyűrt takarót fázó mozdulattal magára terítette. Demjén ivott egy korty vodkát, a maradékot Évának nyújtotta. Rágyújtott, a füstöt hosszan maga elé fújta. Később eloltotta a hangulatlámpát és megsí- mogatta a lányt. Odasétált az egyik kirakatüveghez és felengedte a fényvédőt. A kis tér majdnem kihalt volt, csak az autóparkolónál csókolózott egy szerelmespár. 1973. június 10. Tamás Menyhért: Tárulkozó tekintetek Egymás szemébe kapukat képzelünk, szárnyuk a bizonyosság sarkvasán fordul, lám, máris tárulkozik tekintetünk: hol tegnap még elvakult harag dúlt, átléphet rajta ma mindenki, rokon és nem rokon, aki betört léceinken is a közös jelek üzeneteit keresi, szavaink közeiét, akit nem . a viszonzatlan csend küld közénk — csukódásában sem őriz titkot többé, ki nem akar túllépni a másikon, botlása is a másikhoz érkezőé, aki ezután mindig velünk marad — így hal meg, kapuvá változott szemekkel, s mellünkön a hűség vaspántjával s mellünkön a hűség vaspántjaival egymásra nyílunk majd minden reggel. Tasnádi Varga Éva: Krónika anyámról Csillagok csapódnak keskeny homlokához, ha lépek, ha szólok — most is ő határoz. Almafa-karjával elringatta testem, éltében, holtában így maradtunk ketten. Nap felé fordított, furcsa imát mondott: — Ha én ketté törnék, nőjjön, mint a bokrok! — Ha én mélybe szállnék, Duna, vigyázz rája, irgalmas szél, boríts kendőt a hajára! Ha szívem dermedne iszonyú haláltól, függönyt húzz eléje piroslombú fákról, ifjúságom adtarr helyette cserében, — Napisten, koronád add neki, hogy éljen! Huszonnégy éves volt akkor Sieber Olga, nap felé fordított, míg ezeket mondta. Csillagok csapódnak tűnő szép szeméhez, s álmaimban most is szólongat és kérdez. Bános János: Gyújtogató Ezt ezt a derűt szeretem én is ahogy a föld kifekszik a napra és kuncogva kigombolja a tél kényszerzubbonyát — ne szorongassa Ezt ezt a nézelődő léptekét utcák tarka mezőit kerestem elvesztett utak zűrzavarában: Várnában Szegeden Budapesten Az ölelések gyújtogatását karok mellek combok máglyatüzét szétharapott szájú alkonyaiban a lélek csak egymás nyomába lép — a szerelmet kutattam csillagot hullató szilánkos éjszakákban mikor fölfénylik arcon a mosoly s kigyullad minden e vakvilágban Szomráky Sándor: Mindegy merre Már olyan mindegy metre mész — hideg szél siklik utánad. A hídon a fekete víz fölött elhagyott örökre árnyad. Már mindegy merre kanyarog az út letaposott gyér füvével. Varjak kárognak. Nem vagy Ott hol hegedűhúrrá váltam éjjel. Mindegy merre: így állok én a szélben feszes ösztövéren. Égboltnyi csönded még enyém. 1 Tied felsíró szívverésem... t l Ténagy Sándor: Ragyogás Szerelmet ad a szó, ahogy kimondták, tudod-e, bizsergést reggelizem és lángolást kortyolok rá részegen szállók akkora fényben, akkora nyárban akárha szemed vizében, anyám sóhajában, érdes és édes nyelv: ízlellek, só és víz kitárt ege-földje, falánk hullámzás: átölellek s magamba zárlak, ragyogás lázas porszeme, szállók, tudod-e, akkora magányban, akárha sejtmag,száll időtlen plazma-árban, nem láthatsz te sem, hunyt szemhéjam beborít, csak hiszed, hogy megtalálsz, s én is, hogy élek, keringlek csak, gyökerem, csöpp ként az aszályban, keringetlek, parányi Földem, újra-még sugárban, megszületnék már, gondoltam, megszületnék, a fény pirkadó bőrét áttörve, kihasítva, csakhát mihez kezdjek csontjaimmal, gyönyörű, nehéz csontjaimmal..; PAEICZ JÓZSEF RAJZA
