Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-17 / 140. szám

1973. június 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / Kritika és közönség Létezik egy furcsa előítélet a közvéle­ményben. Valahogy így szól: ha a kriti­ka megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nem igen érdemes megnézni, elolvasni; ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. A babona ki­alakulásának persze voltak olyan előz­ményei, amelyek — legalábbis részben — érthetővé teszik a közvélemény reagálá­sát. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotások­tól, mely legfeljebb a kritikusok elkép­zeléseiben élt, s ők ezzel az álvalósággal szembesítették a műveket. A nézők azonban saját tapasztalataikból tudták, mi a tényleges helyzet. Mindez meglehetősen régen volt, las­san már két évtizede, az előítélet mégis tartja magát. Annál furcsább ez, mert a közvélemény, a filmek, színdarabok né­zői, a könyvek olvasói már régen más­ként viselkednek, már régen megválto­zott viszonyuk a kritikához. A kritikael­lenes szólásmondás mégis tartja magát. Budapesti színházak a megmondhatói, milyen nagy izgalommal várják ma már a kritikák megjelénését, mert nem rit­kán pénztári bevételük is a kritikai visszhangtól függ. (Természetesen van­nak kivételek, s szó sincs arról, hogy Magyarországon csak a kritika határozná meg egy mű közönségsikerét vagy buká­sát.) Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon, művész-közönségtalálkozón, amelyeken a közönség véleményét nyil­vánítja, tapasztalni fogja: ezek a véle­mények nagyon gyakran a kritikában megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán: sok ember egy műalkotással kapcsolatos véleményét az általa olvasott — és elfogadott — kritika szavaival fe­jezi ki, ami természetes is, hiszen a köz­vélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik-e neki vagy sem. Ha az indoklásról van szó, akkor már az esztétika, művészetkritika fogal­maihoz kell folyamodnia segítségért. Mindennek ellenére, változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni és megfordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika hatásfokával még mindig problé­mák vannak. Nem véletlenül foglalko­zik az MSZMP elméleti munkaközössér gének a kritikát tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok és a rádió meg a tele­vízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásfokával. Mi lehet ennek, az oka? Mint vala- mennvi társadalmi jelenségnek, nyilván sokféle oka van. Mégis, talán érdemes hármat külön is kiemelni: feltehetően a legnagyobb szerepet játsszák. Nézzük az első okot. Elvileg rég eldön­tött kérdés, hogy a kritika, elsősorban a naoilap-kritika, a legszélesebb közvéle­ményhez szól. Ezt a közvéleményt kell tájékoztatni az új műalkotásokról, ennek kell segíteni, hogy az adott művet vala­milyen értékrendszer alapján elhelyezze a többi mű között. Feladata, hogy a mű elemzése, ideológiai tartalma és művé­szi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat megértesse a nézőkkel, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik legkéz­zelfoghatóbb ideológiai fegyver az esz­mék olyan küzdelmében, amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista em­berért folyik a harc. Elvileg tehát tisz­tázott, hogy a napilap-kritika mindenek­előtt és főként az újságolvasók, tehát a legszélesebb közvélemény számára író­dik. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját is, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit vagy gyengéit, akkor segít a maga módján legtöbbet az adott művészeti ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban olyan kritikai írásokkal, amelyek megfordítják a hangsúlyt, és akarva-akaratla/i elsősorban a művészeti közélet igényei, elvárásai, harcai jegyé­ben íródnak, A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan, de kétség­kívül létező szakadék, amely a legszéle­sebb közvélemény szórakoztatására ké­szülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sok műfajban húzódik. S ezért már egyálta­lán nem csak a kritikák írói a felelősek! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés, s maga a művészeti közélet is, gyakran összekeveri a fogalmakat, mert el szeretné hitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nem csak szórakoz­tatnak, nem csak időtöltésre valók, ha­nem igazi műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a „jó eset” nem túlságosan gyakori. A közvé­lemény felkészületlen része tehát rossz néven veszi a kritikustól, ha az őt oly jól elszórakoztató „művet” nem becsüli műalkotásként... A harmadik ok, amely a kritika nem mindig kielégítő hatásfokát eredményezi, feltehetően a kritikusok személyes adott­ságaiban rejlik. Természetesen jobb len­ne, ha egy-egy művészeti ág legjelesebb esztétái rendszeresebben jelentkeznének a napi sajtóban is. A legjobbak többnyi­re a legegyszerűbbek, a legközérthetőb­bek is. A tudásanyag azonban önmagá­ban nem abszolút mérce. Egy tudós is lehet rossz előadó. A napilap-kritika sa­játos népművelő műfaj, amelyhez min­den jel szerint sajátos tehetség kell. Eltalálni a megfelelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel és még az írás stílusában is felidézni egy-egy műalko­tást, ráadásul mindezt a napilapok kö­tött terjedelmi lehetőségei miatt megle­hetősen röviden. íme, a követelmények, s nyilvánvaló, hogy ezeknek nem köny- nyű megfelelni. Nem is minden kritikus felel meg. Egészen bizonyos, hogy e három körül­ményen kívül más ókok is közrejátsza­nak a cikk elején említett előítélet to­vábbélésében, s jó lenne, ha a kritikai állásfoglalás nyomán kibontakozó vitá­ban sok minden tisztázódhatna. A kö­zönség is örülne neki, a kritika tekinté­lye is növekedne, s talán egyszer —nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbe­szédeket lehetne hallani a munkahelye­ken: — Te, ezt megdicsérte a kritika; ezt meg kellene nézni; ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt Bernátb László Gyurkovics Tibor: Vállalás es vendéglőben Ott ültek a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat ottho­nossá tette a vendéglőt, a magyaros térítők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagytestű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha na­gyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, fris­sen ondolálva. Ünnepelgettek, vasárnapoztak. Néha, néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presszórészben. Zene szólt, vasárnapra alkal­mas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagy­bácsi, aztán elővette a zseb­óráját. megnézte, bólintott. — Nincs semmi baj. A gye­reknek szabadság kell. Em­lékezz vissza, Márton, mi is «zabádon éltünk gyerek­korunkban. —■ Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Már­tonnak — toldotta meg az asszony. — Én nem ideges­kedem, ő idegeskedik. Ő mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell. — Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeske­dem. Csak amiben megálla­podtunk, azt tartsa be. Hét óna, az hét óra. Megmond­tam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Sétáljon. De je­lentse be. Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, még­is szép. A víz, a sok túlol­dali lámpa, miről is beszél­tek? A matematikáról, a ki­gúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, még­is a legjobb tanár. Na. meg fiúkról, de csak úgy mellé­kesen vihorászva. Hogy mond­ja el nekik ezt az egész es­tét? Ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint saját­magával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyan­azt tanulták a másik osztály­ban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: — Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd. hogy a folyóparton ta­lált valakit, és most segít­séget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... Ez meg ünnepélyes és osto­ba, de mit mondjon? Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából farag­ták volna. Nagybátyja mo­solyogni próbált, anyja ki­csit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy — mondta engesztelő hangsúly- lyal az anyja. Éva kigombolta a kabát­ját, féloldalasán leült. Fújt egyet a szaladás után. A sza­vait fogalmazta magában. Szalavat Julev baskír költő ­Pugacsovhadvezére A Pugacsovot ábrázoló olajfestmény az Észt Állami Történeti Múzeum egyik ne­vezetessége. Féltve őrzik, de büszkén mutogatják minden látogatónak. Természetes is ez. hiszen a XVIII. század parasztvezéréről, a világbíró despota, II. Katalin cámő fé­lelmetes ellenfeléről mind­össze két hiteles ábrázolás maradt ránk, s az iú ta­lálható közülük az egyik. A kép kalandos úton jutott Észtországba. Mikor Puga­csov, a szegény Don melletti kozákcsalád gyermeke a fel­lázadt szegény kozákok és muzsikok élére állva, már két éven át (1773—1775) tar­totta rettegésben a Volga vidék birtokosait; a cámő végső leszámolásra határozta el magát. Többszörös túlerő­ben lévő csapatokat küldött ellene, akiknek 1774-ben Cá­ricinnél (ma Volgográd) si­került szétverni a felkelők seregeit. A III. Péter cár né­ven a felkelést vezető Puga­csov és szűkebb környezete azonban kivágta Inagát az ellenséges gyűrűből és a sztyeppe irányába elvonult, hogy visszatérve a felkelés kirobbantásának színhelyére, Jajk környékére, újabb se­regeket toborozzon, és ismét támadásba lendüljön. A fel­kelők nyomában azonban ott haladt a Mihalzon-féle cári büntető csapat, akiknek a Pugacsov környezetében lé­vő megrettent kozák előkelő­ségek — életük megmentése reményében — kiszolgáltat­ták elárult vezérüket. A „Pugacsov bátyuskát” (így nevezte a nép) foglyul ejtő különítményben szolgált egy észt származású katonatiszt is, aki a cámő parancsára a vasketrecbe zárt Pugacsovról festett képről a festőtől meg­rendelt egy második példányt is a nevezetes fogolyról. A katonatiszt leszármazottai adományozták később a Pu- gacsov-portrét a múzeumnak. A Pugacsov-felkeléssel kap­csolatosan nemrégiben újabb észt dokumentumra bukkan­tak a kutatók. Az Észt SzSzK Központi Könyvtárá­nak tudományos munkatársa, Jekatyerina Szavina, a volt Észtlandi Kormányzó iratai­nak rendezése közben kis noteszre talált, amely a gu­bernátor személyes jellegű feljegyzésein túl egyéb köz­érdekű adatot is tartalma­zott. Az egyik így hangzik; „1800. szeptember 26-án meg­halt Szalavat Julev baskír lázadó.” A kutatónak nem volt is­meretlen a név. Szalavat Julev egyike volt Pugacsov köz­vetlen harcostársainak, ő volt a felkelés legfiatalabb vezére. Személyét a baskírok azonban nemcsak ezért tart­ják számon. Baskíria mind a mai napig egyik legnagyobb költőjét tiszteli benne. Saala- vat nemcsak szűkebb hazá­jában, Baskíriában volt szá­mottevő poéta, hanem az egész ország költészetében is megbecsült helye van. A nemrég megjelent szovjet antológia: a „Szovjetunió népeinek költészete” című igen szigorú mércéjű váloga­tásban Baskiriát 'éppen Sza­lavat képviseli, aki a szám­űzetésben sem hagyott fél soha a versírással. Sőt éppen hazájától távol vetette papír­ra legszebb, elsősorban Bas­kíriáról szóló verseit. De bár költő, s forradal­márként is jelentős volt, mindezideig még halálának időpontját sem ismerték. A cári száműzetésből nem jöt­tek a hírek, a jelentések pe­dig a cári adminisztráció süllyesztőjében úgy tűnt, örökre eltűntek minden rá- vbnatkozó egyéb híradással együtt. Azt tudták a kutatók, hogy a Pugacsov-felkelés többi sze­replőivel együtt Szalavatot is Észtországba vitték kény­szermunkára. Feltehető az is, hogy a többi elítélttel együtt a baskír költő-forra­dalmár is (nem lévén a ki­végzettek között) építette az Emajögi fölé húzott hatal­mas, faragott kövekből állí­tott tartui kőhidat, mely a II. világháború idején pusz­tult el véglegesen. De azt, hogy meddig tartott a rab­ság, még az említett leg­újabb antológia sem ismerte. Szabó István Richard Kaljo: A tartui kőhíd. Fametszet. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magánalt egy kis sört és né­zett jelentőségteljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosoly- gott. — Nem akarsz inni vala­mit? Colát vagy jaffát? Ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja. — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fia­talok. igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapod­tunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsináltunk, igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta to­vább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted. Szeretetből tesszük. Elhihe­ted. — Ezt mondóm én is — toldotta meg az apja. — Min­dent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megér­tünk. bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van. veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta. Éva eltűnődött, minek kel-. lene lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később ebszélgetünk. Emlé­kezz vissza, mi jobb szeret­tünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőt­tekkel lenni. Emlékezz visz- sza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hit­tük, világba megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én is. Mi megértünk bármit. — Apja közelhajolt hozzá. — Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíte­ni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk... A segítségedre vagyunk bármi­kor. De ehhez bizalom is kelL A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz és egyszerű­en azt mondod, apa. ez meg ez történt. Legyen az bármi. — Hát nem arra nevelte­lek, hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás köz­ben. milyen jól eldiskurál­tunk. Tőlem még sosem kap­tál ki ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörté­tek Pannival az ablakot, egy szóra megértettem... — mondta az anyja. Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagy­bátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kis­lány barátjáról, arról az egy­szerű tkokról, amit nem le­het elmondani, hogy talá­lunk egy embert magunk­nak. — Ne haragudj, ez a ma­kacsság a legrosszabb — mondta apja a nagybátyjá­nak. — Te tudod, hogy ne­kem mindent el lehet mon­dani. Ügy nézek én ki. aki­nek nem lehet mindent el­mondani? Egy fél szó elég. Egy fél szó! De egy ilyen gyerek... Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az ap­ja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel töb­bet tudunk, hogy eligazít­sunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk ar­ról, hogy mi a helyes, mi nem? Azt csak belátod, hogy valami különbség van köz­tünk? Legalább korban? Hogy felnőtték vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belá­tod? — Apja hangosan be­szélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani. Hát nem érti­tek? — mondta Éva, és ki­szaladt a szabadba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom