Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-27 / 122. szám

1973. május 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Mándy Stefánia: Gyermekköszöntő Ging galang, kékharang, anyácskád szépen szól: Ispiláng, fényes láng, kisbabánk nőj meg jól Friss eső, jóleső, harmat és napsütés szépítsen Kívánom, csúf álom, rossz mese jaj, sose rémítsen Weöres Sándor: Ha nap süt a rétre Ha nap süt a rétre, a rét közepére gyerünk, gyerekek, csapatostól. Hozzuk ki a labdát, rakjunk güzü-csapdát, csattogjon a csillagos ostor. Weöres Sándor: Arany ágon ül a sármány Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján Pardi Anna: A szilvafa Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony szilvafa hajlóé ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogás ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok jót nekem. NYUSZI édesapja is itt tanítóskodott a faluban. Ha Hevér Ba­lázs idejárt volna elemi is­kolába — bizonyára tanult valameddig iskolában, mert a betűvetést ismerte — ak­kor a tanítónak, vagy vala­melyik osztálytársnak emlé­keznie kellene rá. Az emberek feledékenyek, az írás beszél. Hallgat. A jászszentandrási iskola év­könyveiben sehol sincs He­vér Balázs neve. Melyik tanító úr mondta akkor Hevér Balázsnak, hogy ügyesen ír? Önéletírá­sában ugyanis ezt említi. Jó néhány Hevér család él ma is a faluban. Az öreg Hevér János sem emlékszik még csak a nevére sem. Semmit sem tudnak a környékbeli — tarnamérai, farmosi, jászárokszállási — Heverek sem. Egy fiatal gyöngyösi gyári munkás jó igyekezete is csak mellék- vágányra vitt: akit ő pa­raszt költőnek ismer, az Petró László, volt jászárok­szállási kubikos, s nem He­vér Balázs. Kvitt úrnak, a fűszeresnek volt a kocsisa? A Kvitt nevű szatócsra többen emlékeznek. Egybe­hangzóan azt mondják, hogy Kvitt úr szegényember volt, majdhogy mint a templom egere. A boltja is krachot mondott, bezárta, elment a faluból. Zöld világ virítson, gyöngyvirág vidítson kertedben Vadrózsa, borbolya rózsaszín mosolya keltedben Ging galang. kékharang, apácskád szépen szól: Ispiláng fényes láng, kisbabánk, nőj meg jól! Es este a réten, a rét közepében tündér-aranyakra találjunk. S ha eljön az éjjel, az északi széllel * oda járjon visszahoz álmunk. Piros alma szivem ágán, kiviritó koronáján, aki kéri, neki szánnám, akinek kell, sose bármám. Kvitt úrnak egyáltalán nem votl kocsisa, vallják a falu öregjei. Ki volt akkor Hevér Ba­lázs? S Juliska, akihez a verse­ket írta? Róla sem tud sem­mit a mai falu. Egy bizonyos: a Hevér Balázs néven író költő „vi­láglátott” ember volt. Erről vall a következő versidézet is: (Vannak városon is bi­zony szegény népek, kikbe akár belénk, (hálni jár a lé­lek.) Koplalnak, vesződnek, akár mind a pusztán: (el­halunk mink itt, ők városi utcán.) Mire gondolhatok ennyi bizonytalanság után? Mer­jem-e leírni a faluban ki­alakult véleményt: Hevér Balázs nem az volt, akinek leírta önmagát, és valójában nem is Hevér Balázsnál-: hívták. Valaki más volt talán, aki a hatalom várható haragja miatt írt ezen a néven,... Azért vette fel esetleg a Hevér nevet, mert ebből igen sok volt a környéken és így könnyebb volt isme­retlennek maradni. A jászszentandrási kör­nyékbeli kutatásom egyelőre nem hozott eredményt. Ke­resem tehát Hevér Balázst, az 1930-as évek pusztuló magyar életének fájdalmas hangú énekesét és ..mázsá- nyi” versét. Tiszai Lajos f Óvári I. József: óra hajnal van. Iskolai szünet. Alvás, szabad alvás a végte­lenségig ... Nyuszi mé­lyebbre fúrja magát a pár­nák, takarók alá, még fülét is betakarja. Vesztére. Báty- tya észreveszi a mocorgást: — Kelj fel, mindjárt in­dulunk! — S elejt valami pléhdobozt, amely rettene­tes csörömpöléssel végiggu­rul a padlón. A gyerek tudja, hogy fuccs az alvásnak, ki fogják cibálni az ágyból. Tudja, de nem moccan. Mindennek Báttya hülye rögeszméje az oka. Hajnalban mozog a hal! Neki ugyan mozoghat. Mi haszna belőle? Ügy sem fog semmit! Ekkor csoszog be Nagyma­ma. A reggelit hozza a nyá­rikonyhából. Csörömpöl, csapkod, kiabál. Teheti: ő maga semmit sem hall belő­le. Süket szegény. A tálcát a tejes ibrikekkel úgy löki az asztalra, hogy Nyuszi si­kítani szeretne.-- Hé, nem halljátok? öt óra... Mikor akartok in­dulni? Nyuszi felpattan és rémül­ten menekül a csatazaj elől a kiskonyhába. Sebtében ma­gára kapkodja a hacukáját, pillanatok alatt behörpöli a friss tejet feliér porcellán- bögréjéből, és nagyokat fal a kezében szorongatott ko- csikeréknyi kenyérkaréjból. Pofácskája kidagad, két sze­me furcsán köröz nyelés közben. A falura még csend bo­rul, amikor kilépnek az ut­cára. Egy-egy kutya vakkant utánuk álmosan. Lépteik za­ját, mint a süppedő szőnyeg nyeli el a harmatlepte pu­ha, poros út. A legelő felett pára lebeg, a Tetétlen felé eső nádas­ból pedig tejszínű köd emel­kedik fel. A fák, a tanyák imbolyognak a párás levegő­ben, mintha vízen ringatóz­nának. — Látod. Nyuszikám, ar­ra esik Mikla... —- kezdi Báttya és mutatja az irányt. Báttya olyan ember, aki környezetét szüntelenül ne­veli, felvilágosítja. Tehát vég nélkül papol. Bízik az ismétlés hatásában, százszor elmondja ugyanazt. — Arra van viszont Szentkirály, jobbra tőle Kékes, az a to­rony a távolban, látod, ott egészen . távol a jegenyefák között, az a pataji reformá­tus templom tornya... — Megáll, ujjával mutatja az irányt. A gyerek morcosán pislog. Hányszor hallotta már mindezt! — Ellenben kelet, észak­kelet irányban található Akasztó, a csőszkunyhóval pontosan egyvonalban — idézi a gyerek a soronkövet- kező szöveget, mintha verset mondana és kihívóan az öregfiú szemébe néz. Báttya összerezzen, de za­vara csak egy pillanatig tart. — He-he. Mutasd az irányt is, arra vagyok kí­váncsi! Merre mutatod? Ko­hó, vigyázz, egy kicsit bal­ra. Ne tévesszen meg, hogy az út itt egy csöppet kanya­rodik ... A gyerek bosszankodik. Ennek nem lehet egy szót se mondani, hogy le ne tronfolná? A tóparton Báttya szétrak­ja horgait, racsnijait, bot­jait, damiljait, hálóit, dobo­zait és egy sor ismeretlen rendeltetésű kacatot. Ahogy rakja, gyönyörködik ben­nük. Nyuszi arra gyanak­szik, hogy az öregfiú a horgászásból legjobban ezt a kirakodást, piszmogást sze­reti. No, meg a szövegelést hozzá. Nyuszi pillanatok alatt le­teken a zsinórt, maga mel­lé teszi a gilisztás piksznit és a piros végű toll máris a zöldes-szürke víz felszínén himbálódzik. Izgalom ül ki Nyuszi arcára: feszülten fi­gyeli a cukkolót. Megszűnt körülötte a világ. Csak a horgászbot meg a táncoló toll maradt belőle. Báttya merítő hálót kotor elő a hátizsákból. — Most először piszét fo- . gok csaléteknek... — Le­begteti a hálót és táblából a parton. — No, de kishal sincs ám mindenütt, meg kell találni a jó helyet, va­lami nyugodt, csendesvizű öblöt! Figyeld meg Nyuszi­kám, mennyi kishalat hozok én neked pillanatok alatt, figyeld meg... Bizonytala­nul nekivág a partnak, szemlélődik. Ócska, lötyögő krisztussarujában meg-meg- csúszik a lába. Ez a saru gyalázatosán ro­zoga, széttaposott, ósdi jó­szág, az öregfiú makacsul ragaszkodik hozzá. Kabalá­ból viseli, nélküle el sem indul. A gyerek tudja ezt, és derül magában. Szétvetett lábbal áll a parton, keményen markolja a botot. Van valami fiús ebben a lányban. Mindig kapható csavargásra. Víz alatt úgy úszik, mint a fó­ka. Tizenhárom éves és ön­tudatból igazán színjeles... Száz-százötven méterre ro­zoga deszkapalló vezet a víz fölé. Báttya onnan akarja bedobni horgát. Ott nem akadhat be a zsinór a fák ágaiba. A rozoga palló re- cseg-ropog lépései alatt. Óvatosan rakja a lábát, elő­re megnyomogatja a deszká­kat, mielőtt rájuk lép. Ám hirtelen olyasmi történik, amit még ekkora körülte­kintéssel sem lehet megelőz­ni: a palló egyik támasztó lába egyszerűen kidől, a palló megbillen, Báttya pe­dig teljes hosszában, előre­nyújtott karokkal, mintha csak valami látványos ug­rást szeretne produkálni, be- lepottyan a tóba. Nyuszi ledobja a botot és rohan a pallóhoz. Báttya ekkorra már feltápászkodik és caplat kifelé a derékig érő vízből. Árad belőle a szitok. Változatos, cifra, az élet minden területéről ösz- szeválogatott, rendkívüli szó­kincsre valló szitok. Nyuszi leül a fűre és hall­gatja. Tudja, hogy ilyenkor nincs más teendő, ezt ki kell várni. Báttya így köny- nyít magán, így jön rendbe. Telnek az órák. Az ég reg­geli friss kékes-zöldes szí­ne megfakul, a tó ezüstös felszínét enyhe, meleg szél barázdálja, a fák, a kútgé- mes, a távoli tanyaépületek élesvonalú, sötét árnyékot vetnek. Nyuszi végre meg­állapodik a part egyik he­lyén, itt a cukkoló ránga­tózni kezd és fog is egy kis keszeget. Rövidesen egy na­gyobbat is. Most már érde­mes szorítani a bot végét! Alig telik el néhány perc: a zsinór újra rángatózik. Báttya kidülledt szemmel figyeli őrhelyéről a fejle­ményeket. Többször odasza­lad a gyerekhez, megbűvöl- ten lesi az el-elmerülő tol­lat és suttogó hangon taná­csokat osztogat: — Tegyél friss kukacot a horogra... Fogadni mernék, hogy üres a horgod, azért hagytad abba! Ne rántsd ki olyan hirtelen... Miért kapkodsz? Csak óvatosan... Aztán szalad vissza bot­jaihoz, újra sorra vizsgálja horgait, csalétket rak rájuk, igazít az ólmokon, berreg- teti racsnijait. Letelepszik háromlábú horgászszékére és tekintetével bűvöli a vizet. Nyuszi harsány üvöltésre kapja fel a fejét. Báttya az egyik bambusz botját rán­gatja kétségbeesetten, a zsi­nór pattanásig feszül, a víz kavarog, aztán előbukkan valami zöldes, vonagló test, majd egy nagy csobbanás és — volt-nincs hal. A gyerek ledobja a botot és rohan a helyszínre. Az öregfiú sá­padt az izgalomtól, nagyo­kat nyel, remegő kézzel te­kergeti a zsinórt, ide-oda kapkod. — Láttad?... Legalább másfél kilós lehetett... Le­szakította a horgot... Egy ekkora hármashorgot! — Mi volt? Harcsa? — Meghiszem azt! — ki­áltja még mindig az izga­lomtól elcsukló hangon Báttya, s arra a helyre, ahol a zsákmány eltűnt, újra meg újra horgot ereszt le. — Micsoda fenevad volt! Hú-ú-ú!... Fél óráig fárasz­tottam, mégis volt ereje, hogy leszakítsa a horgot! Báttya még mondaná, de Nyuszi üget vissza a helyére és változatlanul szerencsével húzigálja ki a partra a ke­szegeket. Óriási porfelhőt kavarva, motoros közeledik az úton. Észreveszi a horgászokat és letér a tóhoz. Ismert szemér lyiség, a falu legrafináltabb hamiskártyása, aki annak­idején egy házra valót kár­tyázott össze, a földet, a jó­szágot pedig kupeckedéssel szerezte. Még ma is a falu egyik legmódosobb embe­rének számít. Lánya lako­dalmán ötszáz ember rúgta a port, s az ifjú pár egy Moszkvicsot kapott ajándék­ba az öregtől. — Van fogás? — üvölt még a berregő motorról. Le­telepszik a fűre, előhúz egy pakli fecskét, rágyújt és él­vezettel pöfékel. — Fene ügyes pecás ez a lány, hallja-e — és ravaszul hunyorog apró, fekete sze­mével. — Még be se dobja a horgot, mán’ rajta ficánkol a hali Közben m öregfiú la ho­rogra kerít egy kis keszeget. Ettől némileg kielégüL Ke­szeget, lám, ő is tud fogni, ha arról van szó! Most már szégyen nélkül térhet haza. Felveszi a bokrokon szá­radó, összement rövidnad­rágját. —■ Oda kell adni a Nagy­mamának felmosórongynak — mondja ki a szentenciát Nyuszi. Ez a megállapítás egy Idő­re Báttya torkára fagyaszt­ja a szót. Némán baktat a poros úton, megadóan cipeli a száz kacatból álló felsze­relését, csattogtatja saruit. Nyuszi viszont elemében van: — Kár volt azért a nagy harcsáért... Az öregfiú megélénkül. Űjra előadja, mit kínlódott vele, hogyan fárasztotta, mi­csoda rendkívüli erő volt abban a halban. —r Nem szabad rángatni a zisnórf! — Közli tárgyila­gosan fcfyuszi. — Ki? Én rángattam? — Igen. Jól láttam... ha cibálja az ember, vége... Csak nyugodtan... — Dehogy láttad tel — Engedni kell, hogy a hal vigye a horgot... — Ne mesélj... — Addig vigye, amíg el nem merül a cukkoló... — Eredj már! Amikor beérnek a faluba, estefelé, már nagy a nyüzs­gés az utcákon, a házak előtt a padokon tereferélnek az emberek. A két pesti vendéget mindenki Ismeri, a horgászoknak kijáró szo­kásos csipkelődések sem maradnak el. Szótlanul bak­tat a két horgász a járdát szegélyező akácok alatt. Este Nyuszi, Nagymama és Báttya pirosra sült keszeget lakmároznak az asztalnál. Szótlanul rágcsálnak, Nyuszi hangosan csámcsog. — Maszek! — mondja el­ismerően. — Na, és ki fogta a sok halat? — kérdi Nagymama. — A Báttya meg én. Ö még egy kétkilós harcsát is kihúzott... áttya tekintete eddig messze kószált, mintha a falakon túl levő világot für­készné, vagy e pillanatban fedezné fel a szoba mennyezeti gerendáit. Most ez a szem megtelik melegséggel, fénnyel, már látja a körülötte ülőket, a tárgyakat: az asztalt, a ha­lat, a kenyeret, a tejesbög­rét. A világ dolgai értelmet nyernek, — Mit gondolsz, Nyuszi­kám, vasárnap hova men­jünk pecázni? A tóra, vagy a Kis-Duna ágra? A tavat már unom, s a Duna-ág mellett szól... Nyuszi az asztalra könyö­köl, megtámasztja a fejét, úgy hallgatja a mesterhor­gászt. Bölcsen, akár egy lé­lekgyógyász: — A Duna-ág? Remek öt­let! PALICZ JÓZSEF KAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom