Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-23 / 118. szám

1973. május 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Egy ember kálváriája A kuncsaftnak nincs engedmény... Műleremlátogatás Gácsi Mihálynál Nyolc éve annak, hogy tol­lat fogott az újságíró egy idősember, a jászberényi Tóth István ‘érdekében. Tóth István 59 éves volt, mikor a róla szóló cikk ,.A jótevő” 1965. szeptember 30-án la­punkban megjelent. „Mi lesz vele néhány év múlva? Mi lesz, ha az öreg mester már nem tudja tartani” — aggó­dott érte az újságíró. S minden oka megvolt rá. hi­szen olyan emberrel talál­kozott. akinek nem volt sen­kije és semmije, csak egy „jótevője”, aki munkájáért egy tányér levessel, levetett ruhával, két lottó-szelvény- nyel fizetett, és cipészműhe­lye sarkában megtűrte a mindenes vaságyát. „Éppen­séggel nem nagy fizetség 20 esztendei munkáért” — je­gyezte meg az újságíró, ami­re a mester magyarázata így hangzott: „Tóth István mint családtag dolgozik és lakik nálunk.” A valóságos hely­zet azonban más volt. Tóth István valamikor, a húszas években kezdte a munkát a mesternél. Aztán jött a háború, a fogság, és amikor hazatért, újból be­kopogtatott Hortiékhoz. A lakónyilvántartó könyv be­jegyzései szerint 1948-ban cipészsegédként költözött oda (tehát mint munkavállaló és nem mint családtag). A nyugdíjalapját képező SZTK- járulékot a mester mégis csak 1949. október 2-ig fi­zette utána. Azt is rendszer­telenül. Ugyanis ekkor ne­vezték ki családtagnál?. Valóban meg is • változik Tóth István helyzete. Ettől fogva, ha lehet, még többet dolgozik. de munkájáért most már egy fillért sem kap. Továbbra is urazzák egymást (ami családtagok közt nem igen szokás). A főnök és beosztott közötti három' lépést szigorúan be­tartva kapja a segéd meste­rétől az utasításokat. S amikor Tóth István nagy ritkán a bérét emlegeti, a majdani örökség megcsillog- tatása a válasz. És marad minden a régiben, egészen 1971 februárjáig, a Horti- házaspár haláláig. Tóth Istvánt a mester vég­rendelete valóban örökössé tette. A ház 21/112 része az övé lett. Ott maradhatott. A műhely a vasággyal most már a sajátja, amit kenyér­re váltani csak úgy lehet, ha tovább talpalhatja, foltozhat­Alií látta Bemard Shaw Pygmalionját vagy annak musical-változatát, a My fair ladyt, az biztosan megszerette Elisa Doolittle-t és apját, a londoni ké­ményseprőt. Elisa is, apja is cockney, vagyis valódi született londoni. ^ eock- neyt már több mind két­száz éve igen tisztes hely illeti meg az angol hagyo­mányokban. Nemcsak Shaw és Kipling szerepeltetett műveik hőse gyanánt cock- neykat, hanem , Dickens is. Sok más nagy angol író ugyancsak a cockney vi­dám, gondtalan figurájához folyamodott, ha olyasvala­mit akart kifejezni, ai"hi angolabb az angoloknál is. Ahhoz, hogy valaki cock- neynak számítson, okvetle­nül szükséges, hogy az ille­tő abban a körzetben szü­lessen, ahol a Bow harang­jai még hallhatók. Arról a kedves kis XVII. századi templomról van szó, amely a londoni Citytől nem messze, a Cheapside nevű városrész közepén áll. Hégi épületét a második világ­háború idején részben el­pusztították Hitler bombá­ja a lábbeliket. Ezért 1971 márciusában megkéri és meg­kapja a működési engedélyt. Most már saját gazdája. De 65 éves, és ereje fogy­tán. A kaptafa bármelyik pillanatban . kieshet kezéből, és akkor hiába ült egy életen át a suszterszéken lyukas ci­pőtalpak fölé görnyedve, be­teg napjaiban egy bögre tej­re sem futja majd. A műhely és a vaságy csu­pán a fizetség több mint' húsz esztendei munkáért, ami után még nyugdíj sem jár? A mester zsugorisága miatt megélhetésének mini­mális biztosítékáról is le kell mondania? Ez nem lehet. Segítőkész rábeszélésre 1971. április 29-én nyugdíj­kérelmével a társadalombiz­tosítási szervhez fordul. Öregségi nyugdíjigényét az SZTK elutasítja. Családtag­ként kezelték, örökölt is utá­nuk. (Ez a lényege az indok­lásnak) Tóth István ekkor bírósághoz fordul. A szolnoki járásbíróság 1973. január 4-én hozott íté­letében keresetét elutasítja. Ekkor a 8 éve megjelent cikk ismét szerepet kap Tóth István kálváriájában. Az ügyészség, a tények alapján és a tárgyilagosság hangján íródott újságcikkre figyelem­mel. megfellebbezi az I. fo­kú bíróság ítéletét. Az ügy végére a megyei bíróság a napokban tett pontot. Tóth István és Hortj cipész kap­csolatát egyértelműen biz­tosításra kötelezett munkavi­szonynak minősítette. . Mindössze alapos bizonyí- ,tási eljárás és olyan bíróság kellett ehhez, amitől nem idegen- a humánus jogértel­mezés és jogalkalmazás, kü­lönösen akkor, ha egy olyan jogszabályról van szó, mint az elavult, merev és nem tűi szociális nyugdíjtörvény. Ezzel véget ért az idős ember kálváriája. Kétségte­len, a végeredmény a fontos. De! ' Tóth István a felszabadu­lás óta immár két és fél év­tizedén át dolgozott egy he­lyen, mondhatnánk szolga­ként. A környéken minden­ki tudta ezt. S ha nem is tudták 8 évvel ezelőtt, egy újságcikk felhívta rá a fi­gyelmet. De egyetlenegy hi­vatalos szerv sem tartotta kötelességének, hogy tisztáz­za és törvényesen hitelesítse a két ember valóságos vi­szonyát. K. K. zói, de a háború után hely­reállították a templomot, és harangjait is visszahelyez­ték. Most bankirodát ren­deznek be az épületben. Az egyház és a font sterling különös házassága egyéb­ként tipikus jelenség a Cityben. A „szent” fillérek azonban veszéllyel fenyege­tik a cockneykat. Bár mindkét fiam ott szü­letett, ahol még hallható a Bow harangjának zúgása, nem tekinthetem igazi cockneynak őket. Az Igazi cockneyk az East Enden élnek, főképp a Temze partján, a dokkok és nyomortanyák birodal­mában, ott, ahol a londoni kereskpdelem szíve ver. A cockney családok egész nemzedékei éltek ugyan- ' azokban az utcákban vagy városrészekben. Egyes cso­portjaik rokoni kapcsolatai olyan szoros kötelékké fo­nódtak, hogy a tőlük né­hány mérfölddel arrébb élő londoniakat körükben valósággal külföldieknek te­kintik. És most —- ha hihetünk Louise Hearan Timesben Kurlárs-asl Török szén írni ki oson Az író és az olvasók ta­lálkozása izgalmas minden­kor, hiszen ekkor válik köz­vetlenebbé a műalkotás és a közönség közötti kapcsolat. Elég sokat kellett várni, míg végre ez a hangulat kialakul­hatott hétfőn, a törökszent­miklósi művelődési központ­ban megrendezett író—olvasó találkozón. A vendégek. Sze- berénvi Lehel író, Takács Imre költő és Jankovics Jó­zsef szerkesztő a Kortárs iro­dalmi és művészeti folyóirat munkájával, szerkesztési el­veivel ismertette meg a fia­tal irodalombarátokat, majd sor került a személyes be­mutatkozásra. Az Irodalmi Színpad tagjai versekkel, no­vellákkal mutatták be a vendégeket, akik láthatóan megelégedetten nyugtáztál? az értő kezekre valló válo­gatást. Hétfőn este újabb jelen­tős zenei esemény színhelye volt Jászberény, ahol a Szé­kely Mihály zenei. napok al­kalmából operahangversenyt rendeztek. A Déryné műve­lődési központban megtartott hangversenyen fellépett Gá­bor Artemisz, Szirmai Már­ta és Simándy József, az Ál­lami Operaház. továbbá Gre­gor József, a Szegedi Nem­zeti Színház tagja. A hangversenyen — bár a műsorszerkesztők jóvoltából az operairodalom gazdag tá­rát bemutató remekművek­ből kapott ízelítőt a közön­ség — a műsor gerincét mégis a Székely Mihály egy­kori repertoárjából jól is­mert, a nagy művész előadá­sában örök emlékűvé vált áriák alkották. Meghatóan szép hangjával, bámulatos koloratúr-szoprán- jával „lopta be magát” a közönség szívébe Gábor Ar­temisz. Maradandó élményt nyúj­tott Szirmai Márta, aki a Sevillai borbély Rosina ári­áját. Bizet Carmenjének és Verdi Trubadúrjának egy- egy áriáját adta elő. Külö­nösen. a máglya-áriával re­közölt cikkének — megtör­ténhet, hogy Londont meg­fosztják a cockney ktől. Amit sem háború, sem gaz­dasági válság, de még á nyomor sem ért el évszáza­dokon 'keresztül, azt most — úgy látszik — rövid né­hány év leforgása alatt megteszik London telek- és ingatlanspekulánsai. Az in­gatlanüzlet hiénái úgy szá­molnak, hogy kétszáz mil­lió font nyereséget présel­hetnek ki maguknak abból, hogy elintézik a cockney­kat. Az egész azután kezdő­dött, miután kezdték be­zárni a londoni dokkokat. Valamikor London a világ legélénkebb kikötője volt, a Temzén pedig mérfölde­ken át egész Londonig hú­zódtak a dokkok. Minél kö­zelebb ért az ember a vá­ros központjához, annál sű­rűbb volt a dokkok és la­kóházak szövevénye. A lon­doni dokkmunkások csak­nem mind a cockneyk kö­zül kerültek ki. Vaey ötven évvei ez­előtt korszerűsíteni kezdték a londoni dokkokat, és az Örák, köcsögök, festett faliszekrények rézkarcai meghitt világában találtam rá Gácsi Mihály grafikus- művészre, akit a közelmúlt­ban megyei művészeti díj­jal tüntettek ki. 1956. óta él és alkot a Szolnoki Mű­vésztelepen, de szűkebb hazájában, — a külföldi ki­állítások (Róma, Nyugat- Beiiin, Moszkva, Tokió, Prága) nagy sikerei után — most kapott először művé­szeti díjat. Érzem, ő ma­ga is bevallja, nagyra ér­tékeli ezt, és élete mun­kássága jelentős állomásá­nak tartja: — Tizenhét év alatt, mi­óta itt élek, ez az első me­gyei művészeti elismerés. Jól esik, de érzem és nem titkolom, kemény munka van mögötte. Egy-egy mekelt a népszerű énekesnő. A megszokottnál halvá­nyabb volt Simándi József szereplése. Annyiszor meg­csodált hangját alig titkolt fáradtság homályosította el. A tolmácsolásában hallott Trubadúr Manrico és Tosca Levéláriánál várt drámai mu­zsika légkörét visszafojtott érzelmi skálájával nem tud­ta megteremteni. A nagy érdeklődéssel kí­sért operahangverseny mű­sorából kiemelkedett Gregor József szereplése. A Szökte- tés a szerájból Ozmin-áriá- jával, a Varázsfuvola Sarast- rójával, Don Carlos Fülöp királyával a kitűnő tehetsé­gű fiatal művész szinte „megszemélyesítette” a fe­lejthetetlen emlékű Székely Mihályt. Zongorajátékával jelentő­sen hozzájárult a hangver­seny sikeréhez Dénes Erzsé­bet, és a műsorvezető Pándi Mariann, aki nem magya­rázta túl a műsort, és ügyes „varázslóként” vezette el a közönséget az előadott mű­vekkel felidézett korokba, a zene csodálatos világába. I. A. egész a hatvanas évek ele­jéig eltartott. Ekkor kezdett megváltozni a hajók ki- és berakodásának egész rend­szere. Az új, konténeres rendszer elterjedése azt je­lenti, hogy a hatalmas kon­ténereket a tengerparttól sok mérföldnyire nem hiva­tásos dokkmunkások rakják meg. A konténerek innen más kikötőkbe kerülnek (nem Londonba) és nagy daruk segítségével konté­nerszállító hajókba rakják őket. A konténerek tehát szó szerint fölöslegessé tet­ték a londoni kikötőket, a londoni dokkmunkás fölös­leges emberré vált. A régi cockney közösségek kezdik elveszteni megélhetésüket. És itt lépnek a színre a telekértékesítés nagymenői, hajtva a vágytól, hogy rá- tehessék kezüket a közterü­letekre, a folyami dokkokra, kikötőkre, a házakra, rak­tárakra, helyiségekre, a te­rekre, a sörözőkre és a gyű­léstermekre. egyszóval mindarra, ami a londoni, dokkok vidékének elválaszt­hatatlan része volt. Nagy- London tanácsa, amely a Konzervatív Párt kezében van, az egész körzetet ki­szolgáltatta az ingatlanspe­kulációból élő milliomosok­nak. i Amit — a konzervatív Sunday Times szavaival — ,,Szervusz Mihály”, „Hű, de kiasz Mihály”-on kívül ed­dig nem sokat kaptam. Külföldi kiállítási sikereim után először érzem azt, hogy megbecsülik, értékelik munkámat itthon is. A „ha­zai pálya előnye” a festé­szetben, vagy jobban mond­va az én esetemben nem­igen érezhető, Ezért is örü­lök a most adományozott művészeti díjnak. . Rézkarcait nézegetve aka­ratlanul is a nevettetés klasszikusa, Moliere jut eszembe. A nagy francia vígjátékíróhoz hasonlóan ő is azt a fegyvert választot­ta, amelyet az emberek a legkevésbé tudnak elviselni. Nevezetesen azt, hogy kine- vettesék őket. A különbség csupán annyi, hogy nem Harpagonok, kényeskedőlt, tudós nők, úrhatnám pol­gárok szerepelnek alkotá­sain, hanem csámpás-lábú, degeszhasú alföldi figurák. Tükröt tart elébük, hogy meg-> nézhessék, és hogy kinevethes­sék magukat. Tulajdonkép­pen mint az életben, a ko­mikum és a tragikum ha­tárán mozog itt is minden. Részvétet és kínzó nevetést érzek egyszerre alakjai láttán. Mindezt tökéletes rajztudással és harsány hu­morral éri el. A „Cégem reklámja” rézkarcán a mű­vész ezernyi alakban jele­nik meg. Frank János, az Elet és Irodalom 1971. évi júliusi számában a követke­zőket írja róla: „Kritikus művész, iróniája kegyetlen, humora csak látszólag sze­lídíti szigorúságát. Bírálata azonban mindig jogos. Ta­lán csak egyszer tévedett, amikor ezt rajzolta, írta sa­ját magáról: „Termelői réz­karcok utcán át”. Gácsi Mi- hályról mondta ezt, aki so­hasem tett engedményt a mecénásnak, kuncsaftnak, Ez is irónia”. Az élet ellentét párjainak ábrázolásakor, — születés- halál, háború—béke, — a tragikomédia nyers, szóki­mondásba csap át. Az em­berre meredő kamerák, ágyúcsövek, radarok, ijesz­tő acélszörnyetegek világá­ban megbúvó embert, a bennünket körülvevő való­ságban, a vasmonstrumok követelte és diktálta tempó elől menekülő és csöndre vágyó emberpárt ábrázolta a „Fizikai kísérletek” réz­karcán. „a területrendezőknek sike­rült potom pénzért áren- dába venni”, az 30 acre- nyi terület London egyik legjobb helyén. A régi Szent Katalin-dokk területe ez. éppen a Tower szomszéd­ságában. A Taylor Wood- row nevű nagy építőipari vállalkozás „szédítő aritme­tikával” — amint a Times írta — világkereskedelmi központ építésére kívánja felhasználni ezt a területet. Mindenki, aki hall a terve­zetről, önkéntelenül meg­kérdi: tulajdonképpen mi ez a „világkereskedelmi központ”? A Taylor ffoodrow cég elképzelése szerint 480 elegáns lakóház áll majd itt tömött erszényű urak részé­re, felépül a harmadik leg­nagyobb londoni szálloda \ (a szobák árai nem lesznek éppen csekélyek), több mint egymillió névvzetlábnyi te­rületen pedig irodák, tele­víziós stúdiók, drága szín­házak, yachtok számára ki­kötők, úszómedencék stb. létesülnek. Az egész mint­egy 45 millió fontba kerül, az építkezés befejeztével pedig 200 milliót ér majd. Erről írja a Sunday Times, hogy „tiszta jövedelem”. Es mit kapnak a cockneyk lerombolt otthonaikért? Egy — Nem tudnék tájat, üres vidéket rajzolni, hiszen a tájakat is az ott élő em­berek határozzák meg. Az ember érdekelt, és érdekel. — Mondja és ezt tekint- hetjük ars poeticájának is. Gazdag fantáziája, képta- remtő ereje nyomán, tökéle­tes rajztudásával napvilágra támolygó alakjai torz és mégis reális tükörképét ad­ják életünknek. Az egyszer­re nevettető és könnyekre fakasztó figurák megkom- ponálásánál nagyon vigyáz az egyensúlyra. A tragédiát feloldja a vissza-visszatérő líraiság, a komédiát súlyos­sá teszi, tartalommal tölti meg a képein nyíltan, vagy kimondatlanul ott lévő, em­beri életben rejtező drámai- ság. Minden művész arra törekszik, hogy a kor leg­megfelelőbb kifejezési for­máját találja meg. Az ab­szurd drámaírókhoz hason­lóan, Gácsi Mihály is a2 élet abszurditását, nonsens jellegét ragadja meg, és robosztus egyéniségével, harsány humorával, játékos, bölcs fintoraival sajátos egésszé formálja a grafiká­ban. A művészeti díj csak egy röpke állomás életében. Most újra a munka követ­kezik. Tele van tervekkel, ötletekkel, melyekről így beszél: — Most már ott tartok, hogy amit kigondolok, meg» ■is tudom csinálni. Nagy do­log ez, hiszen a mesterség­beli tudás mindenkor se­gítséget nyújt a gondolat életrekeltésében. Az utóbbi időkben igen sok rézkarcot készítettem. Erőpróbának szántam a most következő munkámhoz. s Készen állok. Egy 60x80-as rézkarcon gyermekkorom szinte krú- dys világát, a falu téli ké­pét, a betlehemezés, a falusi nép egyszerű tisztaságát, vallásos hitvilágát szeret­ném bemutatni. Azt az el­lentétet, melyet már szüle­tése pillanatában magában hord a gyermek. Mindenki örül, — körülveszik és az­tán magára hagyják. A mintegy 80 figura felvonul­tatásával a tegnap és ma falujának kiáltó ellentétét, tipikus szereplőit tervezem megörökíteni. Boros Gyula iskolát, a helyi tanácsnak pedig megengedik, hogy megtartson akkora terület tét, amelyen 300 szerény la­kóházat lehet felépíteni. Mindez azonban csak a kezdet. A londoni dokitok többi része még várja, mit mondanak a „területrende­zők”. Amint a Taylor Woodrow cég kereskedelmi igazgatója leplezetlen öröm­mel mondotta: „ha 30 acre földből ennyit tudunk ki­hozni, mit tudunk májú csináni a többi területtel (amelyen most a dokkok vannak), amikor a kezünk­be kerül”. Csakugyan, a nyere­ség szerelmesei számára ez az „ígéret földje”. Ez azon­ban azt jelenti, hogy vége a cockney hagyománynak; a cockneyknak nem lesz többé otthonuk. így hát „good bye, Elisa Doolittle” és „hellő yachtok, hotelek,’ uszodák” ... Persze csak akkor, ha egy új, baloldali tanács vereséget nem mér a londoni konzervatívokra, el nem tépi a Taylor Wood- row-val kötött megállapo­dást és úgy nem dönt, hogy megmenti a kipusztulástól a cockneykat. t a szerzőt az idén tüntették isi 3z 1972. évi tenin-békedíiiat James Aldrídse: Good Bye ElisaDooUttle... ()p8rahangverseny Jászberényben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom