Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
19T3. aprms e. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Levél a versről H ajdani önképzőbeli költőtársam — ma lelkes irodalomtanár, — Móra Ferenc szavaival kéred, hogy a líra ünnepén írjak néhány gyalogjáró szót a költőröl, a versről. Ügymond: hozzam emberközelbe ezt a témát, hogy megértsék a te gyermekeid, a gimnazista lányok és fiúk. Nos, beszélj először is a költőről, csapjon vidámságba az órának ez a része, rombold le a bálványt, magyarázd meg, hogy a költő éppen olyan ember, mint más. Vidám vagy szomorú, zárkózott vagy kitárulkozó, felszabadult vagy elkeseredett, szóval éppen olyan, mint más. Többnyire kenyérkereső foglalkozása is van, mint az átlagembereknek. Van, aki a verseken túl beteget gyógyít, diákot tanít, újságot ír — a mostani költők nem hasonlítanak a népmesék garabonciására. Az emberekben ős kíváncsiság lakozik, gyakran megkérdezik — hiszen olyan titokzatosnak látszik, — hogyan is születik a vers? Ha tőled megkérdezik, fordulj az osztály felé, és kérdezd: — Éreztetek-e már olyan szomorúságot, hogy szinte fojtogatta a torkotokat? Erre kórusban kiáltják: — Igen! Rámutatsz egy szőkehajú kislányra: — Nos, te mit tettél, amikor kibírhatatlanul szomorú voltál.? — Én — feleli a kislány — párnába fúrtam az arcomat, és zokogtam. Kérdezz csak tovább! — Hát olyan bosszúság ért-e már benneteket, amit csak fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel lehetett elviselni? Egy langaléta fiú felpattan, és azt mondja őszintén: — Megmondom az igazat, én olyankor káromkodtam... Hát az igazi vers is ilyen elementáris emberi indulatok után születik a világra. Ha valami úgy fáj, hogy párnába temetett arccal kellene zokogni, a költő az asztalra könyököl és ír. Ha a káromkodás rakétáit kellene az égre lövöldözni, a költő verset ír. Ha minden porcikáját átjárja a jó, meleg boldogság, költeményt ír, és az a költemény annyit jelent, mintha más ember vidám nótára gyújtana. És még azt is el kell mondani a költőről, hogy ízig-vérig közösségi ember. Nemcsak tulajdon bánata miatt szomorkodik, nemcsak önnön öröme felett újjong, hanem olyan emberekkel is együttérez, akiket személyéseri nem is ismer. Gyakran önkéntes prókátor,' és azt mondja ki, amit más *rez vagy gondol, és így születnek azok a költemények, amelyeket gyűjtőnéven társadalmi lírának nevezünk. Én minden szép verset szeretek, de a lírának ezt a fajtáját különösen sokra becsülöm. Szólj arról is, hogy miért éppen ez a nap a magyar költészet pirosbetűs ünnepe. Mert ezen a napon született József Attila, akit — túlzás nélkül állíthatom — minden száz fiatal költő közül kilencvenkilenc ősének, mesterének, példaképének tekint. Alkalmasabb ünnepnap tehát nem is adathatott volna a magyar költészetnek. Az pedig a természet gyönyörű csodája, gyönyörű ráadása, hogy a Mama, „született Pőcze Borcsa”, éppen akkor hozta világra az ő nagy fiát, amikor fű serken, rügyek robbannak, vizeket fodroz a szél, az élet millió színe szinte követeli a költő tollára a verset. Azt hiszem — egyszer talán utána is lehetne járni, — de azt hiszem, a magyar költészet legszebb versei akkor születtek, amikor a madarak is a legszebben énekelnek. Idén a költészet napjának külön ünnepe is van. Tizedik születésnapját ünnepli. Már elkészült az immár hagyományos antológia, a múlt esztendei szép versek gyűjteménye. Az ünnepi alkalomhoz méltóan, ünnepi köntösben, aranyszínnel díszített borítóval. És több ez a könyv, sokkal több, mint egyetlen esztendő szép verseinek a betakarítása. Ez a könyv a mai magyar költészet keresztmetszetét, térképét tárja az olvasó elé. Milyen is ez a költészet? Hasonlítsd, mondjuk, a kerthez, amelyben különböző virágok pompáznak. Hasonlítsd például hatalmas kórushoz, de olyan kórushoz, amelyben még a szólamok is külön hangokra bomlanak. Mert lám, megfér egymás mellett például Ladányi Mihály formailag már-már ziláltnak látszó, de gondolatilag sistergő szabad verse és Vas István szinte a szonett törvényei szerint fegyelmezett, súlyos, tömör költeménye, Simon István ' egyszerű szókimondása és Juhász Ferenc mindenséget Ostromló vers- lávafolyama; szerelmes versek megférnek súlyos közgondokon töprengő költeményekkel, marxista költő alkotása nem marxistáéval és ez nem gyengíti a szocialista költészetet, hanem egyre igényesebb alkotások születésére serkent V agy tíz esztendeje Robert Rozs- gyesztvenszkij, a szovjet líra egyik kitűnősége, azt mondta büszkén: „Nálunk ma olyan közkedvelt a költészet, hogy maholnap népszerűségben lehagyjuk a futballistákat”. Ez arról jutott eszembe, — majdnem elfelejtettem megírni, — hogy idén a „Szép -versek” hetvenkétezer példányban jutnak él az olvasóhoz. Simon Lajos Juhász Ferenc: PALICZ JÓZSEF RAJZA Héra Zobán: Keltegető Váci Mihály ébresztése Az égbolt borult rád? hétalvó, meddig alszol? Agyadat otthagyhatnád. Benőtt ® fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár. Öröködbe s semmi ült, pókszálon eipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnál. Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, s fosztasz is széjjel. Jöhetnél egyszer napvilágnál Sürül az, élet, minden megéled, pihe pitién, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál. Leszálltát, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tónál. Jó volna ám, ha odacsapnáL Csanádi Imre: Ráérős lajhár Tudja bölcsen minden lajhára sok sietség sok bajjal jár. így lajhár a lajhár! Jobb hát békén élni-halnl, ráérősen lombot falni, így lajhár a lajhár! Nem sietve, nem kapkodva, éjjel-nappal csimpaszkodva, így lajhár a lajhár! Illik hagyni gondos munkáts lekopasztott, lombtalan fát így lajhár a lajhár! Aztán, higgadt bölcs módjára, átsétálni másik fára. így lajhár a lajhár! Buda Ferenc: Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső, nehéz vaksággal keresztelő, holdámyék űri hidege, siralomcsütörtök éjideje. Fellegben, ködben, létlen lovon; Wka&lakban viaskodom. Vitorlatollaim vassá, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és arcom árvul bele; baltavágások, haláljegyek —= nélküled, magamban mivé legyek? Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rám kiabál, Istennel naponta találkozó, életet dajkálva élhordozó. Ereid tapintom, fájdalmaid; ő jaj, kékeres lábszáraid, görcseid, szorongó félelmeid; világgal teljes mély öbleid! Feléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, Reményem csillaga Minden évben űjra-olva- som műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem, csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmallanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól a verségitestek hatalmas konok fűzéiül. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve lángérintése életet ad és nem halált, mert művében elmerülvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a köny- nyentombolni-tudó és pacsirtaröptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ősszív arcú, ez a végtelenség- homlokú, ez' az angyalszívarcú, akinek alsó állkapocs- csücskén, mint lila bogáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenül és oly reménytelenül lökték a földbe, akit ís% rúgtak ® földben ez a pikával átbökött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virágcsikóként fehéren és harmatosán szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenség-közönyébe soha- szét-nem-olvadó, soha-át- nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenül és föl- oldhatatlanul világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolultabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt. Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagiainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanul és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségéről, mint amit ö tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kusza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzé- vel bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forradalmat-szere- tők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. • .4 prózaverset különösen aktuálissá teszi, hogy a költőt a Kossuth-dij első. fokozatával a Petőfi-évben tüntették ki. Boór András: Szerelmedről Szerelmed porhő puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj-kezektől meggyalázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarlós vízverö-nyár Mindened az csak nem szerelem Tovaiobban — mégis keresem PALICZ JÓZSEF RAJZA medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött virágszemed, csípőd, a tudásban bővel- kedőt terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem-tiporta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott méhednek van igaza Beléd én jajszóval kapaszkodom, kívüled fölöttem nincs hatalom. Kiss Benedek: Békével, hnval Borőkakedvem rejti a hó. Köpeny a tüskés női testen — most így a jó. Békével, hóval elkevertem Zárul az idő asszonyi rése, kígyó szája madártojáson. Zuhanok fordított születésbe, zsíros bolyhok függönye számon. Most csak a havak rétje, rétek veszett parázsrigói csengők csilingelőse, csilingelősek rézcsikói — Most csak gazdátlanul a békái1
