Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-04 / 79. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. április 4. Három rohamsisak Sz. S óért, cukorért álltak sorban az asszonyok. A piactéren a bolt nyitvatartott. Délelőtt csapódott be az első lövedék és a templom mellett kicsavart egy fát Aztán kis ideig csend lett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér. Az emberek kulcsra zárták a kapukat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám, — miközben párnákat és dunyhát vittünk a Zsigmondék pincéjébe. Odahúzódott az utca. A közelben lövedék találta Gönczi Bálint házát. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek, lovasok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük nagyapám. Mentünk a piactérre. Réz- piku. Stuka, s én. Majdhogy egyidősek voltunk, iskolások és nagyon rosszak. Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szomszédos Ge- cse Jóska hatalmas órát hozott. Nem maradhattunk ki az eseményből. Rézpiku három boxert, zseb-ceruzát, sapka cukrot, Stuka láda lekvárt, két szíjostort szerzett. Jómagam gyertyákat, gyertvatartókat és boxereket. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe, alkudoztunk egymással, csereberéltünk, majd szokás szerint összeverekedtünk. Másnap odamerészkedtűnk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló. kocsi várakozott. Kényelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizsgálgattunk egy-egy szebb lovat. — Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki határozottan Stuka. — Nekem sárga kék. Az ni — mutatott Rézpiku. Magas katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, magyarázott, de nem értettük. Aztán kezembe nyomott egy csomagot és elment. Kétszersült volt. Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket, bámészkodtunk tovább. — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni. — Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen. Nem mozdultunk. Talán mérgesek, haragosait is lehettünk. — A lovakat viszik itatni, menjetek. De létrát nem szerzek... — nevetett újra. Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végülis hátukra kerültünk. Sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam. eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyilet. Aztán tovább vonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmács odajött hozzánk. — Menjetek haza — dugott mlndegyikőnk markába csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat. — S elmentek. Később Stuka felkiáltott. — Nem mondtuk meg, hogy a Porcsiny utcában lakunk! Elszomorodtunk. Aznap mégcsak össze se verekedtünk ... De hiába, a szerencse akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja Ültünk dtukáékná! az eperfa alatt. Szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer "sak oda szaladt. Erdei Micu. — Fogtam igazi lovat. — Hol? — Zsigmondék előtt. Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu odaért, a kerítésen csüngtünk és figyeltük a legelő állatot. — Ne nyúljatok hozzá, az enyém! Apró, agyonranyűt pára roskadozott előttünk. Legel- getett a gyér füvön. Fejét felemelte néha, ránkcsodálkozott, ennyire futotta még erejéből. Bíztatgattuk, hajtottuk volna, de nem ment. — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen csóválta a fejét amikor megnézte a lovacskát. — Kisfiam, játsszatok mással. Ebből soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború. — Hiszen legel. — Nem segít már az se. Következő nap tűvé tettük érte a falut. Nem találtuk. Este német tankok jöttek a Tisza felől. A temető mellett lőtték ki az acélszömye- ket. Egyik belefordult az árokba a kövesútról és meg- kopasztva. leszerelve, még évek múlva is ott pihent. Amikor odaengedtek. már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végigkutattunk mindent, s a temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba. Végül három rohamsisakkal győzelmi mámorban távoztunk. Micu- nak semmi se jutott. Végigbőgte az utat. A Stukáék udvarán rendeztük a hadállásokat. Két bunkert ástunk, összehordunk jó csomó cserépdarabot, felraktuk a rohamsisakokat és dobáltuk egymást. Micu- nak nem volt sisakja, beszakadt a feje. — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku és hazaszaladt. Micu meglepett bennünket.. Vigyorogva jött és elénk dobott egy gránátot. Megijedtünk. — Nem Jó. Kipróbáltam. Alkudoztunk. Nem adta. összejártuk kétszer a Kun- pálék nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz. — Bolond lennék cserélni. Sisak három van, gránát csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam, ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott. — A gránát,. Szaladtunk. A Mlcuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megiött az orvos is. Asszonyok hangosan sírtak. — Szegény Ági, férje odamaradt a háborúban, most Micu. Később hordágyon vitték, letakarva. — A kezét szakította le, nem bírja ki, elvérzik — nagyapám alaposan megoo- fozott. — Adok nektek háborúsdit. rohamsisakot. Hallgattam konokul. A temetésre nem engedtek. Negyednap mehettem az utcára. — Micunak adom a sisakot — mondtam. Kimentünk hozzá. Feifá- jára tettük az egyik sisakot, a másik kettőt a sírdomb-n. Attól kezdve soha se játszottunk háborút Nagyapám meghúzta a fülemet. — Megyünk a földre Eeyéi valamit későn iövünk haza. — Nincs földünk. — Mától kezdve lesz. Két görhét dugtam a zsebembe, trappoltam rragy-í apám után. Tomajra mentünk, gróf Nemes János birtokára. — Látod, az ott a Kápolna. Bólintottam. Megálltunk. Nagyapám kézfejével megtörölte bajú- szát. Végignézett a táblán, nagy komolyan kijelentette. — Itt lesz a földed, fiam. Egykedvűen vettem tudomásul. Föld, föld. Ha adják, legyen. Ö nem mozdult. Belerugdosott bakancsával a földbe, nézegette a színét, morzsolgatta ujjai között. — Tiéd lesz. Már nem sok hasznát veszem, neked bőven terem. A Kápolnánál tolongott az egész falu. Rézpiku. Stuka is. Vártunk. Kis asztalt hoztak, olvasták a neveket, kinek, hány hold föld jár. Később mérni kezdték. Ügy efogy ottan álltak az emberek, fényesen csillogott a szemük. Amikor ránk került a sor, nagyapám levette kucsmáját. Fából csinált karókat vertek a földbe. Az emberek tovább haladtak. Nagyapám elővette bicskáját. Odalépett a karóhoz és jó darabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott zsebéből, nagy, ákoirt- bákom betűkkel írta: Fetrás Áron. — Jegyezd meg, fiam. A mi földünk. Megszámolta, hányat lép a másik karóig. Fénylett az arca. — Tegyél zsebre egy marékkai — parancsolt. — Minek ? — Hazavisszük. Rézpikuék is abban a táblában kapták a földet. Együtt indultunk a faluba. — A földhöz ló is kell — súgta nekem — honnan vesztek? — Nekünk még sohasem volt lovunk — mondtam. Otthon az asztalra kellett tennem a földet. Nagyanyám odajött. — Jó föld. — Az. Lelke föld. — Megélünk belőle. Éhes voltam. Megrántottam szoknyáját. — Éhes vagyok. — Hallgass, mihaszna — förmedt rám nagyapám. K ?sőbb bögrét1 hozott. Belesöpörte tenyerével a földet. A szekrény aljából papírba csavart magokat vett elő. Néhányat beledugott a bögrébe, vizet öntött rá. Az ablakba tette. — Ebből még lesz valami. Az új földben megragadt a mag, virágot eresztett. Szép pirosat, mint Micu sírján ... Szovjet katonák kenyeret osztanak a pestieknek Simon István: Április 4. Könnyű szél a tavaszi, ringáz fát, virágot. Kezdje, kezdje valaki a réten a táncot. Fut a szél... hallani, nevetnek a lányok. Kéz a kézben $ szívig ér kedvük muzsikája. Kék tó, bogár, pipitér táncukat csodálja. Egy-egy fiú ki-kitér, s úgy magában járja. Nézd a csapat szösz}ce lányt, akár egy bokréta. Nem fest ilyen szépet ám se ecset, se kréta. Lánc, lánc, eszterl&nc, eszterlánct cérna. Ez a tánc most körbe ér egy országnyl réten. Járja velük zöld, fehér táj a napsütésben, összecsattan a tenyér, s újra kezdik szépen. Áprilisi friss, vidám kedvük táncba lüktet. E nap — érzi mindahány — legdrágább szivüknek. Száll a dal és száll a lány, ez a legszebb ünnep... Fodor József: Piros Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hói a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős. meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt. Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők. Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, És jó apjuk, Istenem.! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy sereg, Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg. A Dny észter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak e rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme sorba lent, A hős parancsteljesítők. Mint a néma. hü jóakarat. Ügy jöttek, menteni, ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. Konsztantin Szimonov: A gyalogos Már alkonyul. A roham mára Űtját dörögve tette meg. S az elfoglalt falu haván a Vér pernyével keveredett. Az ajándékos kedvű kútnál, Mely nekünk friss vizet csapol, Fáradt gyalogos, földre hulltál, S csak néztél hátra, ott. ahol Félmérföldre az első háztól A föld felett szökellve, mi Nem bántuk azt. hogy ágyú száz szól. Nem bújtunk, úgy mentünk neki. És mostan néha úgy érzed te. Ha ezt a fétmérfőld utat Meg tudtad tenni nincs már messze S a földgolyót végigfutod, 1942. Oj forgalomirányító a Nyugatinál Lukács Imre:
