Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-29 / 99. szám

1978. április 29. SZOLNOK MEGÜT El NÉPLAP 7 A néprajztudomány negyedszázadának legjelentősebb tudományos kutatási programja Gondolatok az országos néprajzi lioníerenc^a után Budapestet nemcsak a közhiedelem tekinti vezető, irányító központnak az élet szinte valamennyi területén, de ma már az a szomorú gyakorlat alakult lei, hogy a legtöbb fővárosi intéz­mény a vele azonos szintű és státuszú vidéki intézmé­nyekkel szemben valamilyen önkéntes előreléptetés, ki­nevezés alapján magamagát jelentősebbnek, az ott folyó munkát komolyabbnak, ran­gosabbnak tekinti, mint vi­déki társaiét. Pedig az értékek nem ki­zárólag Budapesten halmo­zódnak! Jól mutatta ezt a néprajzosoknak a közelmúlt­ban Szolnokon rendezett or­szágos továbbképzési kon­ferenciája is. A szervezők: & budapesti Néprajzi Múzeum és a Mű­velődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályánál! munkatársai valami olyan elképzeléssel toborozták ösz- sze Szolnokra, a város új, országosan is figyelemre méltó kiállító csarnokába, a Szolnoki Galériába az or­szág néprajzos muzeológu­sait, hogy közösen beszá­moltassák a helyieket az itt folyó munkáról. Hogy fi­gyelmesen és segítőkészen végighallgassák a megyében folyó „regionális kutatások” címszóval minősített, szor­galomról és becsületes mun­kavégzésről tanúskodó, de véleményük szerint minden „magasabb szempontot és határozott koncepciót nélkü­löző” munkáról szóló beszá­molókat, hogy aztán — mintegy minden lényegi ku­tatás irányítására hivatott vezetőkként — atyai segít­séget nyújtva leereszkedje­nek, s távlatot adjanak a periférikus, bár jószándékU kutatásoknak. Csakhogy akármelyik Szolnok megyei néprajzi munkára terelődött a szó, kiderült, hogy nincs szük­ség az ilyen fajta leeresz­kedésre. Nincs honnan és nincs hova leereszkedni. A megyében folyó néprajzi munkálatoknak nemcsak a fővárosiak által nyújtható „távlatra” nincs szüksége, de éppen az itteni kutatá­sok adnak az ő munkájuk­nak is segítséget és új utak­ra indító ösztönzést, s ép­pen szilárd koneepciózussá- gukkal szolgálhatnak min­denki számára követendő példaként. Dr. Bellon Tibor, a karca­gi Nagykun Múzeum igaz­gatója és dr. Füvessy Anikó tiszafüredi múzeumigazgató előadásaikban egy olyan or­szágos jelentőségű munka befejezéséről számoltak be, amely a későbbi viták és előadások folyamán mindig döntő súlyú érv volt a Szolnok megyei néprajzosok igazságai mellett. A Szolnok megyei Néprajzi Atlasz anyagának összegyűjtése és sajtó alá rendezési munká­latai zárultak ugyanis le, s ért ezzel a konferenciával érdemileg is véget egy, a magyar népraj tudomány utolsó huszonöt évében leg­jelentősebbnek tekinthető tudományos kutatási prog­ram. Az előadást követő vitá­ban — dr. Kodolányi János, a Néprajzi Múzeum főigaz­gató-helyettese, a konferen­cia elnöke bár megjegyez­te, hogy ez a munka jóval később indult, mint akár a nagy atlasz (a Magyar Nép­rajzi Atlasz), vagy akár a Baranya megyei atlasz munkálatai, ám a Szolnok megyeiek elsőségét el kel­lett ismernie. Ő is elfogad­ta zárszavában dr. Takács Lajos kandidátusnak, a Nép­rajzi Múzeum tudományos főmunkatársának azokat az értékelő szavait, miszerint: „Lehet, hogy az említett at­laszok munkálatai korábban kezdődtek a Szolnok me­gyei gyűjtéseknél, s lehet, hogy a munka során min­tául is szolgáltak, ám azt a „történelmi tényt’, hogy_ a Szolnok megyei Néprajzi Atlasz első kötete még^ erős nyomdai csúszás esetén is legkésőbb 1974-ben napvi­lágot lát, s ezzel megelőz minden más atlaszpubliká­ciót, soha senki sem vitat­hatja el a szorgalmas Szol­nok megyei néprajzosoktól. Ezzel az atlasszal ugyanis napvilágra kerül a felszaba­dulás utáni időszak legje­lentősebb néprajzi publiká­ciója, egy egységes szem­pontok szerint végzett olyan adatgyűjtés, amilyen Ma­gyarországon nemhogy egy megyényi területről, de még egy kisebb egység: falu vagy tanyáról sem történt meg. A tanácskozáson dr. Sza­bó László aspiráns, a Szol­nok megyei Néprajzi Atlasz főszerkesztőjének beszámo­lójából az derült ki, hogy az atlasz — jóllehet szá­munkra is rendkívül fontos és jelentős munkának szá­mít — a megye kutatóinak munkásságában és prog­ramjában korántsem jelen­ti a csúcsot, a végállomást. Ez csupán egyik része az itt folyó munkának, de ez­zel párhuzamosan olyan szervezett és összehangolt kutatások is folynak, ame­lyeket még a kukacoskodók sem tekinthetnek csupán anyagfeltárásnak. A palóc kutatások keretében vég­zett jászdózsai monografi­kus gyűjtés és az ebből ösz- szeállított és ugyancsak el­készült tematikus tanul­mánykötet nyelvészeti, ant­ropológiai, földrajzi, törté­neti, jogi és természetesen a néprajz szinte valamennyi területét és témakörét fel­ölelő kutatásai nemcsak a legkorszerűbb módszerekkel végzett feltárásról tanúskod­nak, hanem egy, a Szolnok megyei múzeumi szervezet­ben folyó olyan összehan­golt és minden munkatárs­ra kiterjedő kutatómunká­ról, amely a konferencia résztvevőinek megítélése szerint is az egyetlen jár­ható út. Ráadásul — mint ahogy ezt dr. Szabó László ismertette — ez a komplex vizsgálati módszer sajáto­san a helyi lehetőségekből fejlődött ki. „Tudjuk, hogy megyénkben nincsenek olyan tudományos kutatóin­tézetek, vagy felsőfokú tan­intézetek, amelyeknek tudo­mányos kutatóit egy-egy ilyen közös vállalkozásba akár egy kisebb vagy na­gyobb téma feldolgozásának erejéig is igénybe vehet­nénk. Számunkra és az egész megye tudományos kutatá­sa számára csak egy lehe­tőség van: múzeumi keretek között és múzeumi eszkö­zökkel megvalósítani tudo­mányos programunkat. Ezért végeztük Jászdózsán a té­magyűjtéseket is mindig tárgycentrikusan, begyújtva így a múzeumba a tanul­mányokban feldolgozott va­lamennyi téma lényeges és jellemző tárgyi anyagát is a családi iratoktól a sum- más életmóddal kapcsolatos használati tárgyakig, a vi­selettől a szövés-fonás esz- közanyagaig. S ez látható Gulyás Éva néprajzos mu­zeológus figyelmet érdemlő, ízléses és korszerű rende­zésében a tanácskozás mint­egy hangulati aláfestéseként is a Galéria teljes emeleti kiállító részen, mely egyéb­ként azért is érdemel foko­zott figyelmet, mert állan­dó, és szűkre méretezett néprajzi kiállításunk óta az első nagyméretű, néprajzi kiállítás is városunkban”. A tanácskozás résztvevői egy szervezett és átgondolt kutatás eredményeit, kész, befejezett munkáit láthat­ták a múzeumlátogatáson is. A raktárakban felhalmozott bő tárgyi anyag, a minta­szerű rendben tartott több tízezer néprajzi fotó és az elhangzottak alapján egy­öntetűen az a vélemény ala­kult ki a múzeumról, hogy Szolnok megye kutatásainak alapját elsősorban a népraj­zi kutatások jelentik,. JÚNIUS 80-IG 6—8—FÖ KÉSZÉRE ALKALMAS bútorozott szobákat KERESÜNK MUNKÄSSZÄLLÄSNAK. tisztálkodási lehetőséggel. „Nyíregyházi Mezőgép” jeligére a szolnoki hirdetőbe. Részlet a néprajzi kiállításról Együttműködés a gazdaságosabb csőgyártásért Magyar.—szovjet együtt­működési munkatér vet ír t alá Csató László, a Cseppl Művek vea.érigazgatója és G. A. Bibik Ukrajna vasko­hászati mmiszterhelyettetfe, a csőgyártás automatizálá­sának, korszerűsítésének lkö- * zös kidolgozására. A csepe- j liek már két modern eső- ; gyárat szállítottak a Szov- j jetunióba, s még további j komplett berendezéseket ! rendelt tőlük a szomszédos I baráti ország. Ezért hatá- ! rozíák el, a kát ország szak­emberei, hogy gazdasági és/ I műszaki-tudományos együtb- ! működéssel korszerűsítik tu '■ úgynevezett PUlger-rendäze- ! rű csőgyártás! technológiát. |. A közösen kidolgozott ! korszerű technológiával Cse- ; pelen lehetővé válik, *hogy ' a jelenleg évente gyártott i 170 ezer helyett 280 ezer i' tonna csövet állítanak: elő. A termelés fokozását sRirge- i ti az is, hogy a szénládrogé- I nek térhódításának cüaiami- : kus növekedési üteméve} arányosan emelkedik a nép- j gazdaság csőigénye is. Űj gépsor' a szolnoki bútorgyárban A Tisza Bútoripari Válla­lat szolnoki gyárában új gépsor szerelését kezdték meg. 1975-ben már hatvan- ötmillió forint értékű beépít­hető konyhabútort készíte­nek vele, s attól kezdve a szolnoki gyárban készül majd a házgyári lakásokba kerülő konyhabútorok több­sége. Gyöngy virágnyilás Kinyílott a gyöngyvirág a Bükk déli fekvésű hegyol­dalain, többek között Har­sány környékén és a Hór völgyében. Érdekes, hogy a tavasz e kései virágával egyidőben még mindig szin­te lilás a rét az ibolyától, többek között Jávorkút, va­lamint a Lusta-völgy kör­nyékén. Így ezekben a na­pokban több mint két tucat féle virág nyílik a bükki er­dőségekben. Az őshonos bükkösök szélein tavaszi pompába öltözött a Bükk egyik legjellemzőbb növé­nye, a farkasbogyó is. Kivilágítják a íővárosl A nemzetközi munkás- szolidaritás ünnepét, május elsejét az idén is méltó program köszönti Budapes­ten. A 29. szabad május el­seje számos látványosságot kínál. Díszruhát ölt a fő­város: vörös és nemzeti szí­nű zászlókkal lobogózzák fel Budapest utcáit és te­reit, lakóházait és intézmé­nyeit. Az ünnep egyik lát­ványosságának ígérkezik a kivilágított esti Budapest, a fényárban úszó Halászbás­tya, a nagyerejű reflekto­rokkal megvilágított hidak, középülete^, emlékművek. Äz ünnep előestéjén ka­tonai tiszteletadással vonják fel az Állami Zászlót a Par­lament előtti Kossuth Lajos téren, a Magyar Népköztár­saság nemzeti lobogóját, és a munkásmozgalom vörös zászlaját a Gellérthegyen. Másnap délben zenés őrség­váltás lesz az Állami Zász­lónál. Müanvagböl homokozó Egy dán peagógiai főisko­la diákjai találták ki a „go- lyóshomokozót’-. amelynek rerídeltetése, hogy a gyer­mekek egyik kedvenc játé­kát, a homokozást egészsé­gessé tegyék. A homok ugyanis nem tisztítható, így a benne játszó gyermekek könnyen fertőzhetik egy­mást, vagy kaphatnak beteg­ségeket a szennyezett ho­moktól. A műanvaghomok' aorő golyókból áll. amelvek kb. as-'’tn:;+onic:7-iabda nagy­ságúak. hogy a gyerekek ne nyelhessék le. Űj villanymozdony Kiállta a próbákat a vi­lág első — a Szovjetunió­ban gyártott — kollektor- nélküli, motorral hajlott vii- lanymozdonya. A 6 ezer tonnás kísérleti lokomotív óránként 86 kilométeres se­bességet ért el. Az újtípusú hajtóművel ellátott mozdony 30 százalékkal nagyobb tel­jesítményre képeis, mint a szériában gyártott „VL—80 K” típusú: villanymozdony. A villanymozdonyok leg­sebezhetőbb része a vonta­tómotor, azon belül is az abban található szénkefe rendszerű kollektor. Ennek a gépegységnek az üzemel­tetésére és javítására éven­ként 3 milliárd rubelt köl­tenek. Az utóbbi években a hajtómű problémája a szó szoros értelmében megállí­totta a villanymozdonygyár- tás fejlődését. A most léí- rehozott motorban a kollek­tort tirisztoroB berendezés helyettesíti, amelyben már nem találhatók surlódó al­katrészek. Ezzel jelentősen megnő a vontatómotorok élettartama. Az újítás ugyanakkor lehetővé teszi a vonatok átlagsebességének növelését a közlekedés biz­tonságának veszélyeztetése nélkül, ami viszont nagyban növeli majd a villamosított vasúti pályák áteresztő- képességét. Bunda lesz belőlük Kíméletlenül pusztítják j Indiában az ország legéríé- t kesebb vadállatait, és lelki­ismeretlen üzletelés folyik a nemes szőrmékkel. Fiatal tigriseket méreggel terítenek le. A méreg különben ma­gát a szőrt is tönkreteszi. Csupán 1968-ban 3000 tig­risbőrt juttattak külföldre, nagyrészt illegális utakon. A foltos gepárd már 1948- ban kipusztult, legalábbis azóta nem láttak belőle egyetlen példányt sem, A krokodilt kihúzzák a folyók parti mocsarából: ugyanis 100 dollárt adnak egy réti- külre való krokodilbőrért. A világ csak későn figyelt fel arra, hogy az orrszarvú és a királytigris már valószí­nűleg menthetetlenül kipusz­tul. Az indiai kormány ugyan már két évvel ezelőtt megtiltotta a bengáli tigris vadászatát, de a vadorzók­kal szemben tehetetlen. 1973-ra megszervezik a „Tigrisakciót”, de sokat már ettől sem lehet remélni. negyven évvel ezelőtt kb. 46- ezer tigris élt Indiában, az utolsó számláláskor pedig 1900. Párizsban, New York­ban 1300 dollárt fizetnek egy tigris bőréért, túlságo­san nagy tehát a csábítás. De kipusztulóban van az oroszlán is, s még a rezer­vátumokban sincs biztosítva, számos ritka állatfaj fenn­maradása. Teljesen kipusz­tult Indiában a vadszamár, a törpedisznó, a farkas, a himalájai hiúz, a vörös pan­da. Az indiai bivalyt elvit­te a marhapestis, s eltűnt az oröszláníarkú makakó— majom is. „Sőarato” kombájn Az életfontosságú sóhoz sokféleképpen jut hozzá az emberiség. A természeti né­pek nagy sótartalmú növé­nyek elégetésével és a ha­muból való kilúgozással, ki­szegyűjlik, majd ' tisztítják, szeparálják. Ez utóbbi módszerrel Ausztráliában évenként kb! 1,6 millió tonna sót nyernek a tengervízből. Ennek csak kristályosítással nyerik a sót. Vegyipari műveletek mellék- termékeként is tetemes mennyiségű só áll rendelke­zésre, ha nem is éri el a bányászás útján felszínre hozott volument. A tenger­vízből, lepárlással történő sónyerés régi, de még ma is gyakorta alkalmazott „technológia”. Az átlagosan 3,5 százalék sótartalmú ten­gervizet sekély, de nagy fe­lületű medencékbe vezetik, ahol a napsugarak melege elpárologtatja a vizet, a visszamaradó sót pedig ősz­igen kis hányada szolgál élelmezési célokat, nagyobb részét a legkülönfélébb vegyipari folyamatok alap­os segédanyagként használ­jál!. Ausztrália sókitermelé­sének kb. kétharmad részét a japán vegyipar veszi át. A napmeleggel való pár- lás nyomán visszamaradó fehér sóréteget újabban lánctalpas „sóaratő” gépek­kel gyűjtik össze a képen látható módon. A gép hasz­nálata gyötrelmes munkától kíméli meg az embereket, amellett gyorsabb és olcsóbb is ilyen módon a termelés. Mesterséges dohány Angliában Egy nagy angol dohány­gyár és egy vegyipari üzem kutatásokat folytat olyan cigaretta készítésére, amely kevésbé káros, s főleg nincs [ rákkeltő hatása. 2 millió i font költséggel és egy évi j kutatómunkával felerészben 1 mesterséges dohányból ké- 1 szült cigarettát állítottak elő. Az NSM-nek elnevezett műanyag (New Smoking material — új dohány alap­anyag) még a kormány és az egészségügyi hatóságok jó­váhagyására vár, aztán 12 millió font költséggel új gyárat építene!!, amely majd megkezdheti az „egészséges cigaretta” gyártását

Next

/
Oldalképek
Tartalom