Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-22 / 94. szám
1973. április 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Levél hazulról Isten háta mögötti kis faluban jártam. Délidőben sétáltam egyet a falu utcáján. Ahogy mentem, az egyik házból kifordult a postás. A táska súlya nem húzta a vállát. Elnéztem. Három-négy ház előtt is elment, megállás nélkül. Pedig ilyenkor ünnepek táján csak több a levél, nehezebb dolga van a postának. Szóba elegyedtem a postással. — Kérem szépen, miná- lunk inkább karácsony meg újév előtt van nagy forgalom. Olyankor alig győzöm kihordani a sok lapot, levelet. Már kívülről tudom, mi van bennük. Hogy hazajönnek. hogy jó lenne, ha a disznóvágás is mehetne egy füst alatt. Aztán elvétve jön csak egy-két lap. Leginkább a csak félig elszakadt gyerekek írnak évközben. Akik tanulnak valahol. Aztán decemberben újból több a lap, meg a levél. Hízott liba után érdeklődnek, tojás árát kérdezik meg ilyesmi. Azért az is csak jó, hogy több házhoz is minden hónap elején rózsaszínű pénzesutalvánnyal megyek. Van olyan öreg szülő, akinek hat helyről is jön. No nem sok. Egy-egy százas. De sok kicsi sokra megy. Felnevelte azt a hat gyereket, hát most megemlékeznek róla. Azért furcsa ez a pénz is. Mindig megfordítom az utalványt, mert lehet a hátuljára egy pár szót írni. írás? Nagyon ritkán van rajta. Korán megözvegyült elárvult asszonnyal beszélgettem B minap. A Nagy SZTK-ban várakoztunk, a szemész ajtaja előtt. — Nem látok már a régi , szemüveggel. Hiába hozza a Szabad Földet a postás, csak a címeket olvasom el. Gondoltam, íratok egy újat, hogy legalább néha olvassak egy kicsit. Már nem könyveket, félre ne értsen, életemben nem volt nekem könyv a kezemben. — Tudja, kedves, mikor fiatal voltam, nem volt nekem megállásom. Csak a kis ház udvara volt a mi földünk. így hát egy kis kertem, meg aprójószágnak hátsó udvarom volt. Aztán meg jöttek a gyerekek sorban, az élet is drága volt. Befogtam ősszel tömni a libát, kacsát, hizlaltam disznót. Erőlködtem, ahogy tudtam. Mire meg már időm lett volna, özvegy lettem. A gyerekeim szétszaladtak a nagyvilágba. Hiába tudom, hogy vannak, mind elment, még olyan is van, aki Pesten találta meg a számítását. Nagyon rendes gyerekek. Minden hónapban küldenek egy kis pénzt, egy évben egyszer-kétszer meg is néznek, hogy vagyok. Nem mondom én, hívnak magukhoz sokszor. Először el-el- mentem. Dehát furcsa nekem a városi világ. Nem szoktam én ahhoz, hogy egy emeletes házban üljek egész nap a tiszta szobában és várjam, hogy este legyen. Mert dolgozik mind, lányom, vejem, nem várhatom, hogy mellettem üljenek. Még az étel se esett úgy, mint itthon. Pedig ők tehetősebbek, jobban élnek. Aztán már nem is mentem. Hizlalok egy pár malackát, év végén levágom, olyankor eljön mind. Szétdarabolom, elosztom, jut is, marad is. .... ■■■»-*' .. .. Mondják az öreg Álmásy nénit elvitte a múlt héten a mentőautó. Nagy szenzáció egy kis faluban. Hát még amikor megtudták az emberek, hogy nem betegség miatt, nem kórházba. A vöröskeresztes asszonyok jártak el az ügyében a városban, hogy felvegyék szociális otthonba. Minálunk ezt még mindig szegényháznak hívják, s lehet ebből kifolyólag lett szóbeszéd tárgya az öreg Almásyné. Mindenki tudott valamit mondani. — Az egyik lánya mérnök- né, a másiknak is fejes ember az ura. A fia meg, — a múltkor az újságban is benne volt — olyan jó munkás, hogy egyre kitüntetéseket akasztanak a mellére. — Azt mondta Szábóné, aki bekísérte a szegényházba, hogy a gondnokasszony ösz- szecsapta a kezét, és három vízben fürdette meg. — Mondják, a télen úgy kiabált a kis házból: emberek, jóemberek, hozzatok egy kis vizet, mert szomjan pusz- tolok. Nem volt az öregasszonynak jártányi ereje, de még járandósága se sehonnan. Csak egy kevéske öregségi pénzt kapott. — Most már csak jó neki. Még mindig elmondogat.iák az öreg nénék, ha egy kis napsütésben átszólnak egymásnak a kiskert kerítésén. Csudákat beszélnek arról a házról maguk között az öregek. Hogy nagy tisztaságban, szép szobákban élik ott életüket a szerencsések. Még ágykabátot is kapnak, meg szép fényes selyem matlaszé pongyolát. És kétszer főznek napjában, délre, vacsorára. Almásy nénit jól ismertem. Sokszor beszélgettünk. Rendszerint a gyerekeiről. Hogy szerencsések, eszük van, tanulhatnak. — Tón viszik valamire, már csak ebben reménykedem. Mindig a jóra, szépre neveltem őket. Nagyon nehezen. Körülnéztem egy kicsit a városban, láttam a mérnök- nét is, akiről Almásy néni olyan szeretettel beszélt mindig. Csinos volt, jólöltözött. Mégis panaszkodott. Hogy rengeteg a dolga a nagy lakással, háztartással, gyerekekkel. — Anyád? — Jól van. Ügy gondoltuk, az lesz neki a legjobb, ha bemegy... Egyedül élt, és már járóképtelen volt. Ránk bízta, adjuk el a házat, meg a cókmókot is. Ez most megint az én bajom. Még a ház csak elmegy, de kinek kell már az az agyonkopott, festett régi bútor. Nem is tudom, mihez kezdjek... & Az öreg Tari mindig az utcasarkon áll. Reggel, délben, este neki mind egyre megy. Áll, s ha szólnak hozzá nagy szívélyességgel, kedvesen beszélget. Szinte úgy érzem, sokszor várja, hogy szóljanak. Legszívesebben a gyerekeiről beszél. Mindnek tudja sorát, dolgát, mind a hatnak. — Aztán jönnek-e néha haza? — Jönni ritkán, inkább írnak. Most is írtak, még az unokák is odaírták a nevüket a szép húsvéti lapra. Tegnap reggel megfogott az öreg az utcasarkon. Adnám már fel. szépen kér ezeket a lapokat a nagypostán. Illendő, hogy ő is írjon, ha már a gyerekei gondoltak rá. Szégyen, nem szégyen, míg utaztam a városba, beleolvastam a képeslapokba. Aztán szégyenkeztem. „Kerves gyerekeim. Lapotokat megkaptam, nagyon örültem, hogy jól vagytok, amit ezennel is, és is szívből kívánok tinéktek. Ha ünnepeken lesz egy kis időtök, eljöhetnétek hozzánk. Várunk!! Gondolom, gyorsan jár a posta. Bár ezek a levelek súlyosak. Levelek hazulr61.il Sóskúti Júlia A magyar szinkron filmszemléje Debrecenben A hagyományos debreceni kulturális rendezvények sorában rangos helyet elfoglaló szinkronfilmszemlét ez évben április 26. és 28-a között rendezik meg a nagy alföldi városban. A kilencedik szinkronfilmszemlén három nap alatt kilenc mozi és öt tv-filmet láthat a közönség, a záró- ünnepségen pedig új filmet mutatnak be. A szemle tizenötezer forintos fődítját a Debreceni városi Tanács ajánlotta fel. Egy-egy díjat adnak ki a tv- és mozifilm kategóriában, s dijat kapnak az előadó művészek is. Vándorol a lallárium A veszprémi Bakonyi Múzeum egyik legértékesebb római kori leletét — a nagydémi ásatásoknál előkerült lalláriumot — az ausztriai Deutsch-altern- burgba szállították. A római hitvilágot és ötvösművészetet reprezentáló leletet — amely egy Apolló- és egy Lár-szoborból, két bronzmécsesből és egy kancsóból áll — a Magyar Nemzeti Múzeum által rendezett Pannónia című kiállításon mutatják be. Az értékes római leletet legutóbb Moszkvában állították ki. Előállítási díjat kapott dr. Grefjuss Pál könyve A Szép magyar könyv 1972. évi versenyének nemzetközi zsűrije előállítási díjjal tüntette ki a dr. Greguss Pál szegedi Kossuth-díjas professzor által írt „Az élő fenyők fa-anatómiája” című művet, amelyet az Akadémiai Kiadó jelentetett meg. Az ebben az ötszáz oldalas monográfiában illusztrációként szereplő 160 mikroszkopikus metszethez a mintadarabokat a világ minden tájáról gyűjtötte a szerző. A könyvet megformáló technikai dolgozóknak az előállítási díjat az ünnepi könyvhéten adják át. Osztatlan volt a megdob-' benés, amikor híre jött, hogy Hegedűs Csaba olimpiai és világbajnok birkózónk súlyos gépkocsibalesetet szenvedett. A fiatal, kiemelkedően tehetséges sportember Toyota autójával ösz- szeütközött egy tehergépkocsival, életveszélyes állapotba került. Az ország napokig, mint egy nagy család agódott érte. A baleseti kórházban szüntelenül szólt a telefon, özönlöttek a táviratok, mindenki Hegedűs Csabát emlegette, az életéért drukkolt. Fellélegeztünk, amikor az óvatos orvosi véleményekből azt lehetett kihámozni, hogy már nincs közvetlen életveszélyben, bár még a krízisen túl kell esnie. Mi viszont túl vagyunk az első ijedségen és az együttérzés mellett most már a tanulságokra is gondolunk. Arra, hogy mit is lehetne tenni hasonló szerencsétlenségek megelőzéséért. Sokféle tanácsot hallottam ezzel kapcsolatban, s nem vitás, hogy valamennyit az őszinte aggodalom, a sportolók életének féltése szülte. Vannak azonban szélsőséges, ál- radikális vélemények is. közülük most csak egvet említek, mert úgv érzem, hogv érdemes és kell is vele vitatkozni. Azokra a szén vedéi vps véleményekre gondolok, am el vek szerint ' Hegedűs Csaba súlvos a"tószerencsét- lensésének legfőbb tanulsága az. hosv neves és ered- ménves snortolóinkat haladéktalanul le kell beszélni a gépkocsiróL illetve annak T avasz van — a fák mondj ák •• Ünnep és zászBóeBisz valóságos akrobata-ügyességet kíván. (A lobogózásban résztvevő dolgozókat orvosi vizsgálatnak vetik alá és veszélyességi pótlékot is kapnak.) Az út fölé kifeszített lobogó 30—40 négyzetméter, (összehasonlításul: egy dingi vitorlás felülete 7 négyzetméter.) Ezeknek felfüggesztése csak megfelelő statisztikai elővizsgálatok után történhet.) Kellően biztonságos, megerősített oszlopokra, házfalakba betonozhatják csak azokat a tartóbilincseket, amelyekhez aztán a lobogók köteleit erősítik. Precíz, hozzáértő módszereket kell alkalmazni, nehogy az időjárás erősebbnek bizonyuljon, mint a zászló. A szél ereje ellen nehezéket varrnak a textil-anyag szélébe, de vigyázni kell, hogy ennek súlya ne legyen túl nagy, mert esőben a vizes drapéria amúgyis veszélyesen megnehezül. Ünnepeink egyre inkább kapcsolódnak a nemzetköziekhez, ezért természetes, hogy a városok ünneplő „ruházatából” sem hiányozhatnak a világ népeinek zászlói. A kiállításkivitelező Vállalat raktáraiban más nemzetek lobogói is ott várakoznak különböző nagyságban. EzekA tavasz a zászlóbontás évszaka. Évfordulók, ünnepek követik egymást. Egy-egr lakóház fe.lobogózása nem okoz különösebb gondot, ahhoz azonban, hogy egész vá" rost ünnepi díszbe öltöztessenek, már alapos szakértelemre van szükség. A lobogózás szakértői a Faipari- és Kiállításkivitelező VáUalat dolgozói. Éppen negyedszázada foglalkoznak hivatásszerűen. az ünnepi zászlóbontással. E vállalatnál rendelik meg rendszeresen Budapest fellobogózását ünnepi alkalmakra, vagy ha magasrangú vendéget fogadnak a fővárosban. Gyakran vidéki városok, határátkelő- helyek díszítésére is megbízást kapnak, amikor egy állam- vagy kormányfő országjárása során fokozott lobogózást kíván a nemzetközi protokoll. A házak, közterületek fellobogózása, a zászlók az ünnepi felvonulásokon természetes, magától értetődő, — aligha gondol bárki is a technikai előzményekre, a zászlódíszbe öltöztetés, a fellobogózás mechanizmusára. Pedig például egy-egy hatalmas ut- oa-zászló elhelyezése komoly előkészületeket, műszaki hozzáértést, a díszítőktől pedig szükség: sem színárnyalatban, sem alakban nem térhetnek el a hivatalostól. Előfordult egyszer, hogy nem figyeltek a zászlókészítőkarra, hogy Tanzánia állami zászlaján nem egyforma szélesek a fehér csíkok — s ezért ki kellett javítani a lobogókat, amelyeket a távoli ország államfőjének tiszteltére készülő díszítéshez varrtak. Máskor abból adódott komplikáció, hogy a külföldi államfőt üdvözlő zászlókon eggyel kevesebb volt a csillag, mint az eredeti — mintául küldött — hivatalos zászlón. Izgalmas pillanatokat éltek át, amikor proto- koil-iinnepség előtti pillanatokban derült ki, hogy a távol-keleti ország nemzeti zászlóján a címeren látható fogaskerékre eggyel kevesebb küllőt hímeztek a kelleténél. Most, május 1-én a Dózsa György úti dísztribün két oldalára kerül a zászlófüzér valamennyi nemzet lobogójával Az idén 123 zászló készül a munka nemzetközi ünnepére. A díszítés akrobatái abban reménykednek, hogy kellemes idő lesz a felvonuláskor és a jól rögzített zászlók, drapériák tartósságát nem teszi próbára a szeszélyes időjárás. P. H. Beszélik, hogy... Ne vezessenek autót sportolóink vezetéséről. Emlegetnek egy régebbi intő példát is, az ugyancsak birkózó-világbajnok Kozma esetét, aki szintén autóbalesetet szenvedett, s személyében olimpiai aranyéremre esélyes versenyzőt veszítettünk el. Emiatt sokan arra a következtetésre jutnak, hogy legjobb sportolóinkat el kellene tiltani az autóvezetéstől. Persze, nem felső határozattal, \$anem az edzők és szakvezetők segítségével, akik magyarázzák meg kitűnő sportolóinknak, hogy az autó életveszélyes. Nyomtatásban is olvastam, hogy mondják meg nekik: „...te nem magánember vagy. Te több vagy annál. Egy népnek felelsz azért a tehetségért, amellyel születtél, és amelyet ilyen fényesre csiszolni éppen ez a nép segített.” A cikk szerzőié rokonszenves indulattal szögezi szembe a kérdést: ..Nem lehetne valahogy iobban vigyázni nagy értékeinkre?” Bizony lehetne, kellene is. ebben alighanem mindenki mélységesen egvetért. Jómagam is, de csak a gondolatot és nem az aiánlott módszert illetően. Nem érzem ugvanis meggyőzve magam arról, hogv feltétlenül az autóban kell keresnünk a hibát, illetőles az autótól való eltiltásban a megelőzést. Már csak azért sem, mert legjobb sportolóink csak úgy tudnak eredményeket felmutatni, ha fáradhatatlanul és fegyelmezetten dolgoznak a sikerért, ha szoros időbeosztással élnek, nem engednek meg maguknak semmiféle indokolatlan lazítást, nem pazarolnak el naponta esetleg órákat a tréningekre, versenyekre utaztukban autóbuszon, villamoson vagy vonaton. Az élet ritmusa a sportban is hallatlanul felgyorsult, gondolják meg, hol vannak azok az idők, amikor a legjob sportolók hetenként egyszer vagy kétszer edzettek. Ma már nem ritkaság, sőt általánosnak mondható a naponta többszöri tréning ahhoz, hogy bárki is nemzetközileg értékes eredményt érjen el. Ezért én legiobb sportolóinkant korántsem az autótól tiltanám el, hanem megkísérteném mogértetni velük, hogv meglehetősen zsúfolt programúikra való tekintettel a eénkoesít köz°k<vtesi Aszka^vént fogiák fel. amolv mozvönnvíti. hogv hamarabb jussanak el általa a pálvára. az edzőterembe, a versenyre, vagy a sportorvosi vizsgálatra. Mert az autó nálunk egy ideje már nem annyira stá- tuszszimbolum, mind kevesebben vágnak fel vele és mind többen közlekednek vele. S ha az értékes emberek megóvásának módszeréül elfogadnánk az autótartás és az autóvezetés tilalmát, akkor a logika szerint ki kellene lépnünk a legjobb sportolók világának kereteiből, mert más területeken nem kisebb, sőt nagyobb számban találhatunk értékes embereket, akikre szintén vigyáznunk illik. A tudóst is tiltsa el mondjuk a Tudományos Akadémia főtitkára az autójától? Mondja azt a rendező a Kossuth-díjas színművésznek, hogy te pedig ne vezesd az autódat, mert nem magánember vagy, egy népnek felelsz a tehetségedért? És beszéljék ki a vezetőülésből, a kormány mögül a kiváló zongoraművészt, a tehetséges építészmérnököt, a nagyreményű tervezőt vagy a kiemelkedő képességű szakmunkást is, hiszen mindanyian különösen értékes emberek? Nem hiszem, hogy ez volna a megoldás. Aligha az autóról kell lebeszélni bárkit is. hanem sokkal inkább a szabiiytalan, figyelmetlen, könnyelmű vezetéstől. Aki kocsija kormányához ül, legyen tudatában megnövekedett felelősségének saiát maga és mások életéért. Erről nem lehet eleget beszélni. magyarázni mindaddig, amis mindenki meg nem érti és át nem érzi. legven akár sportoló, akár más értékes ember. Arkus József
