Szolnok Megyei Néplap, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-25 / 71. szám
1973. március 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A művészet társadalmi haszna A Vita; van-e haszna, létjogosultsága a művészetnek, már évezredekkel ezelőtt igennel zárult. Hogy mai témaként újból előkerült, annak az az oka, hogy nyilvános fórumokon és magánbeszélgetésekben egyaránt sokan szóváteszik — kérdezve, töprengve, bírálva — a különböző művészeti irányzatok társadalmi támogatásának problémáját. Elsősorban, természetesen azt: miért adunk fórumot olyan alkotásoknak, amelyek nem szolgálnak közvetlenül társadalmi célokat; miért támogatjuk nagy anyagi erőfeszítéssel olyan alkotóműhelyek munkáját, amelyek bizonytalan kimenetelű kísérletezésekbe is bocsátkoznak. Akik a támogatás arányát- mértékét bírálják és vetik össze a közvetlen társadalmi haszonnal, alighanem ott tévednek, amikor olyanformán gondolkodnak, mint egy nagyüzem vagy iparvállalat esetében: érték vagy nem érték, amit létrehozott? Eladható vagy nem adható el? Keresett vagy nem keresett cikk? Jó a minősége vagy silány? Csupa olyan kérdés, amikre konkrét választ lehet adni, megfelelő tájékozódás után. Minthogy a művészetben nem így áll a dolog, az esetek túlnyomó többségében nincs konkrét válasz, s a logikán rés keletkezik. A logikai rés ott van, hogy sokan elfelejtik; amíg egy anyagból értékesíthető termék lett, hosszú utat kellett megtennie a műszaki gondolatnak. Egy technikus, mérnök, fizikus, matematikus, geológus — sorol hatnánk egész szakmák külömá.2 ágazatait — ötletéből, alkotó gondolatából, tehetségénél es szorgalmából „rövid úton” ipari? lag előállítható termék még sohasem lett! Még egy nagyobb kollektíváéból sem. Az üzletekben kezünkbe kerülő legegyszerűbb fogyasztási cikk mögött is kísérletek — gyakran meddő kísérletek — hosszú sorozata áll. Kudarcoké is. A laboratóriumokban anyagok fogytak, kémcsövek, edények törtek, asz- szintensek légiója dolgozott olyan részeredmény előállításáért, amelyről utóbb kiderült. hogy teljesen felesleges volt, mert rossz irányba vitte á kísérletet, s mindent elölről kellett kezdeni. Idő, pénz, munka. S újból elölről, esetleg azzal a tudattal, hogy valószínűleg megint hiábavaló lesz az egész. De az eredményért eredménytelenségek sorozatát kell vállalni. Áldozat ez is, szükséges és kikerülhetetlen áldozat. Nem tartozik más elbírálás alá a művészet sem, mert annak is az a célja, ami ennek; a hasznos munka, a jó eredmény. Csak ott egy kicsit bonyolultabb minden, mert az értékek fogalma másféle. A művészetben — amint a tudományban is — előfordul, hogy egy-egy részeredmény csak az értők szűk körének szolgál tanúlságul. Történet- tudományban, nyelvtudományban — s más tudományban is — nagyon gyakori jelenség, hogy egy új felismerés, egy új összefüggés megvilágítása gondolatsort indít el azokban, akik ugyané tudományágnak a tömegekkel közvetlenebb kapcsolatban lévő formáit művelik. De ezek az új összefüggések és felismerések nem jöhettek volna létre anélkül, hogy tudományos intézetekben ne rakták volna le az alapjaikat. Közkeletű példával élve: egy szótár megalkotása nem ott kezdődik, hogy az összeállítói beszélnek idegen nvel- veken, ismerik az idegen szavak jelentését. Komnlv, tudományos igénvfl szótár elkészítése rész-vizsgálatok, nyelvészeti kutatások, szüntelenül tökéletesített módszerek láncolatán nvueszik; mondhatnánk bátran, hogy életműveken A végeredmény, hogy a szótár hasz- naioi megértik az idegen szavakat, megszólalnak az illető nyelven, nemcsak e szótár, hanem e láncolat vegeredmenye is. Valahogy ilyenformán vagyunk a művészettel is. A folyamat és az eredmény viszonya hasonlatos a tudományéhoz. Eszmefuttatásunknak semmiképpen sem célja, hogy „megvédjen” olyan művészeti jelenségeket, amelyek e folyamatba beilleszthetők, de lényegüket tekintve, nem művésziek. Olyan közösségek — egyének munkálkodását, amelyek, vagy akik az állam pénzét fogyasztva eleve meddő kísérleteket folytatnak. Van erre is példa, napjainkban is. Sznob filmek, igénytelen könyvek, rossz színművek, „kamarának”, „stúdiónak” vagy egyébnek elnevezett tárlatok, előadások, megnyilatkozások, amelyeknek se köz- vetlen, se közvetett hasznuk nincs, nem is lesz. Éppen napjainkban lehetünk a tanúi annak, hogy a művészeti szövetségek közgyűlésein, ahol a szakma felelős képviselői, alkotóművészei fejtik ki a véleményüket, igyekeznek olyan megoldásokat keresni, amely az értelmes, a közösség számára értéket „termelő” művészi kísérletezéseknek ad elsősorban terét. Természetesen ők is tisztában vannak azzal, hogy vannak esetek, amikor az ocsu nehezen választható el a búzától. Bizonyos kockázatot, bárha sok alkalommal sejthető is az eredménytelenség, vállalni kell. Amint a tudományban, a művészetben is vannak csak az értők viszonylag szűkebb köréhez szóló fontos jelenségek. Vannak írói, költői életművek, amelyeknek a megértése a művészetben való jártasságot, iskolázottságot — nem okleveles értelemben használván e szót —■ kíván. A mai magyar irodalomban, film- és képzőművészetben is vannak ilyen alkotók; szocialista indíttatású, világnézetű alkotók is! Az ő műveik, különböző okoknál fogva, nem „köznyelven” szólnak. Áttételesebbek, formailag változékonyabbak, ha lehet így/ mondani; „súlycsoportjuk” más. Hogy csak egy-két példát mondjunk: Juhász Ferenc néhány nagyobb lélegzetű költeménye, Örkény István egyik másik prózai műve, Jancsó Miklós filmnyelve nem ezek közé tartozik-e? Mégis, ki vitathatja el tőlük a minőségét, a tartalmi és gondolati igényességet, a művészi meg- nvilatkozás magasrendű voltát? A kifejezés szokatlan- sága, újszerűsége, a hagvo- mánvos formák elhagyása, új formák teremtése, bizo- nvos. nem is igénytelen közön sé^rétegeket eltávolíthat ezektől az alkotóktól, — ugyanakkor más rétegeket, amelyekben van készség és hailam követni-mesérteni- átélni mondandójukat, közelükbe vonz. Az értékek körforgalma a művészet errvik legszebb saiátossága. Keresik és vonzzák egymást. Prakt d*ln módon te_ hát nem közelíthető meg a támogatás értelmezésének fontos kérdése. Csakis úgy. ha az egyetemes társadalmi érdekeket tartjuk szem előtt és nagyobb távlatok bán próbálunk gondolkodni. Témánkat nem meríthettük ki. Futólag jelezhettük csak: a művészet támogatásának mi az értelme, célja. vezérlő gondolata. Hogy konkrét társadalmi haszna az a többlet, amit az emberek gondolkodásában teremt a iá alkotások szénsáee. tisztasága, emberséget nöTToig ereje. Jt íffamás Istváji . Radnai Is’ván: A itató mák adj könnyű álmot átlépem a mezsgye vár fűcsomó nyúl zöld határ mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot az ölemben kuporog gyúlnak öröm-csillagok mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot félig hunyva két szeme zárul rózsaláncszeme mák mák adj könnyű álmot ^ mák adj könnyű álmot fűcsomó nyúl zöld határ vizsla-álmot nem talál mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot átlépjük a mezsgye vár földöntúli megyebál mák mák adj könnyű álmot Bo da István: Ház az országúton Díszkíséret nélkül bandukolva, feketegyöngyök kristály gyalogútjain ... Menedék készül. Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égem. Jegenyék talpig zöldbem. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csakazértis itt lel már menedéket! Csatiad? János s Világokat lélegző Amikor túlsók már e sár a láb alatt, egy katicabogár — pettyes kamillavirág sárga bóbitája beborít méz-illatába: a méz-illat az orr-üregbe leng, mint régi barlangokban gyantaszag, szantálfa, mirrha füstje, — arany banán, sült tök, frissen törött kókuszdió, lombsátorokban —; Tahiti akkor már közel van, párduc-arcú, rejtélyes aktok, és itt van már a messzesodró kékség, — felette szél üvölt és szökőár ragyog! — a sóval összeragasztott, felszökő-visszahulló világokat lélegző Nagy Csendes Óceán! Simon Lnfoss 9 • Öregek tél után Köszönthetjük levett Kalappal,- megint a jó, meleg napot, \ 6, fényözön, élet-rügy, hurrá: még itt vagyunk, megadatott nézni, hogy a gyökér-szakítő tél után mint éled a fa, s a léglökéses szárnyú, bátor madarak hogy húznak haza. Milyen a boldogító zápor, hogy száll a felhő messzire, s már életünktől olyan távol hogy zeng a gép erős szíve. Dióért nyögve lehajolni doronggal tépett fák alatt, s megint csak életet remélni, ha szürke lombok hullanak. A kisfiú számára akkor '' ” kezdődött a háború, amikor a kakasokat levágták. Véres nyakkal feküdtek egymás mellett a csűr mögött, számszerűit heten. Még egy utolsó számycsapás, még egy rángás az inakban... Nem tudta róluk levenni a szemét. Ez a látvány komikus és ijesztő volt egyszerre. Hová akartak futni ezek a kakasok fej nélkül...? Tudta, hogy a kakasokat a molnár úr részére ölték le, mert a molnár ezért megőrli a búzájukat. Nem volt mit tenni — háború volt és a molnár úr titokban őrölte meg a búzát. A fiú negyvenhármban költözött ki falura, az anyjával. Rigából jöttek a nagybácsihoz- Apjára, mint nagy. erős emberre emlékezett, akinek dús haja és meleg keze volt. Most valahol nagyon messze lehetett, nem tudta pontosan, hogy hol és merre— Ősszel németek szálltak meg a nagybácsi házában. A fiú legtöbbször az udvaron játszott A németek sok lekvárt ettek és olykor neki is adtak, sőt bonbont és csokoládét is. Voltaképpen jól néztek ki ezek a német katonák, bár a naevbácsi azt mondta, hogy mind vadállatok és csakhamar el fognak tűnni, mint a köd... A következő tavasz egyik napján nem túl messziről erős dörgés hallatszott. A nagybácsi összehívta az egész háznépet. — kocsiba ültette őket és kivitte az erdőbe. Amikor néhány nap múlva, mikor visszatértek, orosz katonák üdvözölték őket. — Nem volt csokoládéjuk, hanem csak főtt krumoliból adtak kóstolót a fiúnak, aki a kuktájukká szegődött Az egyik katonától egy csillogó markolaté kést kapott ajándékba: attól kezdve azzal szurkálta fel a tűzhely körül futkározó svábbogarakat és tigriseknek képzelte őket... A nagybácsi házába sebesülteket hoztak és a kisfiú az anyjával a fészerbe költözött át. Hallotta a sebesültek nyögését, és látta, hogyan váltak vörössé a hófehér kötések... A nehéz kórházszag mindenhová elkísérte. Egyik napon -egészségügyi gépkocsi hajtott be az udvarra, épp amikor a német vadászgép repült el a ház felett. Ledobott egv bombát a fák koronája megbillent és a detonáció felborította a kórházautót. A háznak nem lett baja: egészségügyi katonák futottak a kocsihoz, hordágyak- kal. kötszerekkel — és velük a fiú. A felborult kocsiban karokat, lábakat látott egymás hegyén-hátán. átvérzett kötéseket, amitől visszahőkölt és közben egy csizmára lépett- A csizma egy katonához tartozott, aki ott állt, összeszorított fa egal és nézte, amint az egészségügyi katonák a hordáayakra rakják a sebesülteket. A fiú megragadta a katona kezét, amely meleg vol. és Puskapor szagú, & escrs a kézre hajtotta a fejét. A kéz megmozdult és végigsimított kócos haján. A katona oroszul beszélt, talán nem is a gyerekhez, inkább magában. Másnap & kisfiú egyedül játszadozott az udvaron, amikor öreg. fáradt katona egy iszonyatosan mocskos, piszkos, véres emberi lábat hozott ki az épületből és a csűr mellett eltemette. Érthetetlen volt, és iszonyatos. Egy láb. ember nélkül! Ez a különös élmény nem hagyta nyugodni. És elképzelte, hogy ez a láb feláll, elindul, majd tánclépésben tovább megy... Még a kórház elvonulása után is erről álmodott. Egy láb lépett a szobába— Mit keresel itt? — kiáltott rá. — A gazdámat keresem... — Elment a kórházzal. — Nem ment el •. s —■ mondta a láb. — Elbújt az erdőben.. • És még közelebb jött az ágyhoz. A kisfiú ekkor nagyot kiáltott, felébredt és sírva fakadt. Az anyja vigasztalni kezdte, masához vette az ágvba, s akkor megnyugodott Néhány nap múlva már úgy találta, hosy sok érdekes dolog van ebben a háborúban. Mi minden hevert szanaszét! Üres ampulláig injekcióstfik. de még egy fecskendő is! Micsoda kincsek egy kisfiúnak! Amikor a nagybácsi kiment a szobából és a pipáját az asztalon hagyta, vizet fecskendezett bele. Csodálkozott is később, — hogy mitől lett olyan nedves hirtelen a dohány? ... Mindez nem lett volna, ha nincs háború-.. Hát még a patronok* Lépten-nvomon a lába elé gurultak. Órák hosszat lekötötték a figyelmét; játszott velük a csűr mögött. Kibontotta a hüvelyt, megtöltötte félig puskaporral. föléje rakta a golvót. aztán meg- gyűjtotta. Nagy durranás hangzott, s a puskapor a magasba röpítette a golyót tf^sak az a kár, hogy nem maradt egy ágyú sem, — amivel a verebeket riaszthatta volna! De faragott magának esy géppuskát, azzal szaladgált az erdő szélén és mindenkit lelőtt, aki útjába került. . •. Egy napon a postás szürke borítékot dobott a levélszekrénybe- Anva bontotta fel és magában olvasta. A kisfiú nem értette: miért van a levél nyomtatott betűkkel írva? Meg is kérdezte az anvi ától, de nem kapott feleletet. — Meg akarok tanulni én is olvasni! — makacskodott — Én is el akarom olvasni aDa levelét... ! — Ez tőle az utolsó levél. .. nem kapunk többet.. — Miért? Hol van apa? — Apa-.. ? Apa már a győztesek között van..; És sírt. A kisfiú nem értette, de nagyon szomorúan indult az udvar sarkába. Fordította: Antalfy István » Lett író i93B-ban született. Regénye: „Egy vizsgálóbíró’» ALBERTS BELS: ® NYOMTATOTT LEVÉL 4
