Szolnok Megyei Néplap, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-25 / 71. szám
1973- március 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A kuli úr a kézfogása, 9 A Kunság népművészetének bemu'afója Ozdon A Hortobágy Az egymás megismerése iránti vágy az emberekben mindig élénken él. Az eltérő szokások mindig ízgató- ak. így találta meg egymást a két eltérő sajátosságú város: Ózd és Karcag. A kapcsolatok kialakítása 1971. őszén kezdődött. A múzeumi hónap keretén belül került megrendezésre az ózdi népművészek kiállítása Karcagon. Ózdon újabb esemény következett a két város életében. A rendezvényeken résztvettek Karcag város párt.- tanácsi vezetői, a társadalmi szervek képviselői, a közművelődés szakemberei. Érdeklődéssel várt kiállítás nyitotta meg kapuit az ózdi művelődési központban. Kántor Sándor és id. Szabó Mihály, a népművészet mesterei, ifj. Szabó Mihály népi iparművész, a kunsági népművészet repreRádióadó.. I A szolnokiak már ismerik, de bizonyára a Szolnokra utazók is. A Tisza- hídjáról legördülő vonat ablakából már látható a karcsú acéltorony, mellette az üzemi épületek. Ez a szolnoki rádióállomás, mely a Tiszántúlra és Szolnok megyére sugározza a Petőfi és a Magyar Rádió szolnoki Stúdiójának műsorát A közelmúltban fontos tanácskozás színhelye volt a rádióállomás. A műsorok közvetítésében dolgozók minden évben szocialista szerződést kötnek a zavartalan adások érdekében. A szocialista szerződés megkötésén több, a műsorszórás és postai hírközlés területén működő szerv képviselői vettek részt. A tanácskozáson ott voltak a helyi stúdió munkatársai is. Műszaki problémák kerültek terítékre. A nagy adó rekonstrukcióját tervezik, de addig is folytatják a felújítási munkákat. A megyei műsort sugárzó adó új anDe hiába, a Perecz Vincével még így se boldogulok. Ezt az ügyet nem lehet tisztára mosni. A világosabb oldalról még vissza is fordulok, hogy tovább tartson az út. Hátha eszembe jut valami, amivel menteni tudom magam, mielőtt lebukom egy ilyen link alak miatt Előre mentem, aztán vissza, de csak azért, hogy forgassam a fejembe, minek nekem visszafordulni, ha addig se megyek semmire, míg előre tartok. Megbukom a simlit a sapka elején, begombolom a kiskabá- tot, ahogy szolgálatban illik, meghúzom a nadrágszíjat, dehát semmi. Pedig most már hivatalosan állok magam előtt. Csak ennyi maradt, hogy a Perecz Vincére gondolok. De ez nem elég. A munkaügyis kérdezni fog- , A hosszú utca sarkától már jól látom a túloldalt. Az úton autók szaladnak, taxik meg más kocsik kergetik egymást, mintha az egész éjszaka egy nagy fogócska lenne, ami abból áll, hogy ki tudja. utolérni a másikat. Már innen látom, hogy a Vajda úr ablaka zentánsai igen gazdag anyagot vonultattak fel. A kiállított anyag történeti mélységben mutatja be a nagykunsági kerámiát, négy évszázad anyagát tárja a látogatók elé. A régészeti feltárások, a klasszikus múzeumi anyag és a ma is alkotó népművészek munkássága egységes egészet alkot. Jól egészíti ki a kerámia anyagot a karcagi HTSZ sokszínű, varrottas szűrhímzéses anyaga. A kiállítást dr. Bellon Tibor, a Györffi István Múzeum igazgatója nyitotta meg. Az előadás legérdekesebb részében Bodó Sándornak, a miskolci Hermann Ottó Múzeum munkatársának kutatásait ismertette. A kutatások eredményeképpen kibontakozik egy középkori észak-magyarországi kultúra, melynek központja feltehetően Miskolc tennarendszert kap. Ennek megépülte után bizonyára még világos, a Richter úr pedig az erkélyen öntözi a virágait. A környéken beszélik, hogy sörrel öntözi, ezért olyan élénk színűek. Az Erdélyi úrnak is nagy napja lehetett ma este, minthogy taxin jön haza, és még csak el se akarja engedni azt a bérautót. Nem azért, mintha tovább menne, hanem azért, mert csak úgy tud megállni, ha a taxira támaszkodik. Drága állás. A munkaügyis reggel azt kérdezte, nem volna-e kedvem átvállalni a raktárosságot. Mégis, mit képzelnek ezek? A portásfülke előtt, benn az udvaron, két tepsi nagyságú helyen felszedték a köveket. Begóniát meg árvácskát ültetnek. Hajnalban a legszebbek, harmatosak, fáznak, a didergés csillog a szirmaikon. Szemben új üzletet nyitottak, az egyik ajtón be, a másikon ki. önkiszolgáló. Nyolcig tart nyitva, este ha szolgálatba jövök még forog benne a nép. Zöldségfélét is árulnak. Császárhúshoz zöldhagymát. Meleg kabátja van ma az estének. Csendes az idő, volt. A levéltári anyag tanulsága szerint a mezőcsá- ti mesterek egy része a miskolci műhelyben sajátította el a formai és színikultúrát. Valószínűen, döntően befolyásolta az országosan is egyik leghíresebb fazekas központnak, Mező- csátnak a virágzását. Azt viszont tudjuk, hogy a tiszafüredi kerámiára közvetlenül a mezőcsáti volt hatással. Kántor Sándor ezekhez a tiszafüredi hagyományokhoz tért vissza. Az ünnepi esemény másik programja Újházi Bélá- nénak, a karcagi Városi Tanács V. B. művelődés- ügyi osztály vezetőjének „Karcagi évszázadok” címmel megtartott előadása volt. A nagy létszámú közönség igen nagy érdeklődései hallgatta Karcag múltját, jelenét és perspektíváját felvillantó szavakat. Favári Zoltánná jelentősen javul a megyei műsor vétellehetősége. semmi nem zavar. Még tíz óra sincs, az a rendőr van szolgálatban, aki nem a túloldalon sétál, hanem itt a gyár előtt. Megáll a portásfülkénél, csak az ujjával pöccinti a sapka siltjét. Magam szabályosan szalutálok. Ha már a rendőr a helyembe jön. — Minden rendben? — Valahogy úgy... — mondom. — Javul az idő. — Igyekszik. A rendőr rágyújt, de nem kínál. Szolgálatban nem kínál. Leveri a hamut, benéz a gyárudvarra, az órájára pillant, a túlsó oldalon két mucus után három siheder ballag. A mucusok vihognak, mert hátulról előre jön a szöveg, úgy tesznek, mintha el akarnának iszkolni a 6rácok elől. Az egyik megáll, visszakézre emeli a karját. — Kopjatok le. A másik lány is csípőre teszi a kezét. A srácok hanyagul állnak. Arra várnak, hogy a lányok odacsapjanak, aztán megruházzák őket. A rendőr eloltja a cigarettát. Zugtyúkok. Elsöpörnek, ahogy a szél viszi a port a járdaszélén. Megkerülöm a gyárat, éjfél után majd letakarítom a járdát a portásfülke előtt. Seprűt kellene vételezni, nem ártana egy porrongy se. A takarítók azt mondják, hozzájuk nem tartozik a portásfülke. Éjszakára különben is minek. Akar valami csodálatosat, valami fenségeset látni? Látogassunk ki együtt egyszer, hajnalban a pusztára Akárcsak ide a közeli kunmadara- si rítre — invitál nagyiváni vendéglátóm. — 1VT- lepődjön meg, errefelé az idegen eredetű puszta szó — azt hiszem szláv jövevény a nyelvben — beh’ett inkább a magyaros rét járja, az is i-vel a táj nyelvén. Vagy legelőt, esetleg mezőt mondanak. Mikor hasad az ég, és „rózsás ujjaival” megjelenik a hajnal, akárcsak Homérosznál. Vagy ha volna ideje — fordít egyet a gondolatén Szabó László tanár úr — kimehetnénk madárlesre, megfigyelni például a túzokkakas dürgéséL Ilyenkor tavasszal járják ugyanis násztáncukat a hímek. Kelletik magukat furcsa mutatványokkal. Való' ságos színjáték. Máshol ehhez hasonlót már aligha lehet látni. A fenti invitálásokra aközben kerül sor, hogy Szabó László tanár úrral nagyivá- nyi rezidenciáján, egy jel eg- zetes alföldi parasztház földes szobájában a Hortobágy- ról, Petőfi szavaival a dicső rónaságról, természeti szépségeiről. a táj varázsáról beszélgetünk. Tanár úr — ígv hívja itt mindenki — két éve már, hivata’ból őrzője, vigyá- zója, féltője a kincseket érő természeti tájnak. —• Több éven át, azt hiszem 1959 óta, csak hét végeken, afféle vándormadárként repültem ide és itt töltöttem a vasárnapot. Aztán mentem vissza a Vértes aljája. Csákvárra, ahol biológiát és földrajzot tanítottam egy iskolában. De az ornitológia régi kedvencem. Mondhatnám gyermekkorom óta. Apám molnár volt Eger mellett Makiáron egy vízimalomban. És gyakran iátt vadászni a környékre. Én vele mentem és ismerkedem: a madarakkal. Később egyetemi hallgatóként szakdolgozatom témáiét is a madártan tárgyköréből vettem. a hazai vándormadarakról írtam. Itt a Horto- bágvnak ezen az egyik legősibb részén, a kunkápol- nási mocsárvilágban a madarák paradicsomára leltem. Nekem a romantikát itt is ők jelentik. A Hortobágy sok olyan ritka madárfajta menedéke és otthona, amelyik bizony már kivesző félben van. Van itt egy polc, azon tartom a bögrémet. A polcot magam szoktam leporolni. Az asztalfiók a nappali portásé, abban szemetet őriz, kiégett pipákat, meg zsíros papírt. Nekem csak ruhás szekrény jár. Gumikabátnak, csizmának. Nadrág meg kiskabát csüng egy kopott akasztón. A polcon egy csészét hagyok, most már csak magamnak, a másikat a szekrény tetején tartom. A táskarádiót a szekrény aljában. Nem hallgatom. Az szólt, mikor rájött a Nellire. Ha nem szól, nincs baj. Nem akarom hallani. A teát csak forrón szeretem. Két szem cukorral. Az éjszakát üresen, hang nélkül. De valahogy most mégis nagyon üres az éjszaka. Ma valahogy hígra sikerült. Mintha valaki nem adott volna elég anyagot, amikor keverte. Az ilyen sötétbe nem lehet kapaszkodni. Nincs mibe. Megfigyelésem szerint egy ilyen éjszakán hiába biztatja magát az éjjeliőr, mert nem tud mit kezdeni magával. Bizonytalan lesz még a lélegzete is, a tenyere nedves, megszaporodik a szívdobbanás és a lába is remeg. Nincs anyaga az éjszakának, így aztán nem is lehet belőle semmi. Figurák nem lépnek ki belőle, se tüzek, se fények, se tolvajok. A levegő langyos marad reggelig. (Folytatjuk) Gémek, bakcsók, túzok — a Tiszántúl legnagyobb madara, egyre kevesebbet látni belőle — itt még szép számban élnek. — Nekem mind közül a legkedvesebb egy apró testű kedves madár, a csíkosfej ú nádiposzáta. Két éve bukkantam rá egy pusztai utam során. Valójában tőlünk északabbra fekvő országokban él, és csak itt ragadhattak vándorlásuk közben. A Tisza nagy áradása idején ide csalogathatta őket a víz. Szabó tanár úr úgy beszél a madarakról, mint legkedvesebb ismerőseiről, barátairól. Maga sem tudná megmondani, hány és hány napot töltött már „velük”. Sokszor huszonnégy órán át is figyeli egyiket, másikat többnyire távolról, diszkréten, távcsővel, nehogy megzavarja nyugalmukat, megszokott életrendjüket. És felvételeket készít róluk. Diatára, amelyben több mint tízezer felvételt őriz becses érték. Egyébként, mint mondja a Hortobágy nem szabad prédája a fotográfusoknak. Csak engedéllyel lehet errefelé fényképezni. A madarak érzékeny lények, ha valaki megzavarja őket, akár a fészküket is elhagyják örökre. Vendéglátóm szívesen és hosszasan beszél a Hortobágy természeti értékeiről, a Nemzeti Parkká nyilvánított terület páratlan, féltve őrzött kincseiről. De nem marad ki a romantika sem. A délibáb. A táj csalóka természeti töneménve. Sokan úgv tartják, kockáztatom meg a kérdést, hogv a délibáb már a Hortobágyon nem a régi. Csodálkozva néz rám. — Bizonyára az alkalmi túristák — mondja csendesen. — Azok, akik futó vendégk '•nt érkezve pillanatok alatt akarják megrabolni, kifosztani a Hortobá- gyot. Előlük a táj valóban elrejti szépségeit. Csak annak tárja ki magát, aki alázattal közeledik hozzá. Sokan a délibábot is a ki- lenclyukú hídnál, a csárda körül keresik. Persze hogy nehezen találják. De javaslom, ha valaki kocsival a 33-as úton erre jár, álljon meg egyszer Füred és Debrecen között, a 80-as kilométerkőnél a déli órákban, és guggoljon le a puszta szélére olymódon, hogy tekintete essék egybe a látóhatárral, csodálatos gyöngyház ragyogású, csillogó tengert lát, s benne lebegő fehér házakat, fehér ökröket és tárgyakat. Amint a délibáb ölébe véve őket szelíden ringatja, dajkálja. Beszélgetés közben bőven van alkalmam, hogy a szobában körülnézzek. Az ajtó mellett búboskemence áll, tetején füstös, öreg tótfazekak. Két ablak között középen falusi szokás szerint kanapé nyújtózik. Az asztal körül lócák guggolnak báránybőrökkel letakarva. Egy heverőn magyar racka-iuh vadásztrófeának is beillő szarva. A sarokban, a kuckóban a pusztai jeladás eszközei, csengők, kolom- pok, harangok társasága, mintha csak egy néDrajzi múzeumban járnék. Egy ősi életforma, a pásztorélet világának tárgyi emlékei. A látható anyag Szabó tanár úr gyűjteménye, igaz a lakosság segítségével sikerült összeszednie őket, amely majd egy létesítendő múzeum alapjait képezi. Csakhogy addig sok még a tennivaló. míg a puszta múltja, a Hortobágy kulturális és történelmi emlékei közkinccsé válhatnak. — Nem volt mindig ilyen néptelen a Hortobágy — jegyzi meg vendéglátóm a Szocialista szeryodfa Zavartalanabb lesz a rádióadás 18 óra: kezdődik a megyei műsor. KEREKES IKRE: 2L Este tíz után tanára szoba falán lévő térképre mutatva. — Itt ezen a helyen is valamikor falu állott. Kunkápolnás. A mocsár is tőle kapta nevét, ae sajnos mint annyi más társát, a történelem vihara ezt is elpusztította. Csak nyomok maradtak, amiből arra következtethetünk, hogy több mint húsz község, hortobágyi falu élt valamikor ezen a vidéken, és tűnt el az idők folyamán. Kun- kápolnást a tatárok gyújtották fel a XVII. század vége táján. Hogy kerültek ide? Ilyen későn? Állítólag a szultán hívta ide őket, hogy majd Bécs ellen vonulnak Thökölyékkel egyetemben. A hadjáratból azonban nem lett semmi, de néhány környékbeli falu „bánta” Murát Giraj kán tatárjainak „köszönhette” tiszántúli látogatását. Múlt és jelen. Romantika és realitás képei váltogatják egymást, szokások, jelenségek kerülnek szóba beszélgetésünk során. Többek között, hogy hajdan, amikor még a Tisza szabadon barangolhatott ezen a tájon, útját nem szabályozták, vizét nem regulázták, erdős ligetektől tarkállott a Hortobágy. Tele volt kerek erdővel, olyannal, amelyikről a népdal is szól: Erdő, erdő, kerek erdő. Sajnos azonban már Petőfi is jóformán csak egykét fát láthatott hírmondónak erre jártában. Kipusztultak, kipusztították őket. Pedig az erdő a Hortobágy arculatához hozzátartozott. Szabó tanár úr élete hozzáalakult a Hortobágyhoz. Életrendjében is igazodik a puszta természetéhez. — Útjaimra általában délután indulok. Amikor csillapul a forróság. Mert a : Hortobágy déltájban — délelőtt tíztői délután négyig — olyan mint a forró katlan. Az élet is megáll úgyszólván rajta. Kevesen tudják — jegyzi meg szinte zárójelben — hogy a Balaton mellett és itt pirít legjobban a nap. Itt aztán lehet, napfürdőzni. Nézze csak meg a pásztorok arcát. Az estét kinn töltöm valamelyik pásztor vendégeként. Meghívnak vacsorára és egvütt falatozunk a jó öreg lebbencsből. Hajnalban is velük egvütt ébredek a pacsirták hangjára, már fél háromkor rázendítenek, egyébként úgy is nevezik őket a pásztorok ébresztő órái. És mire felmelegszik, már indulok vissza ide Nagvivánvba. Nekem a Hortobágyon mindig leg» szebb a hajnal. Mikor először erre a tájra érkeztem, akkor is pirkadáskor pillantottam meg a pusztát. Amint a távoli láthatáron meghasadt az ég, rózsaszínű csík jelent meg, szalag az ég alján, majd karmin pirosra váltott a nap, aztán cinóber vörös következett és végül vakító narancssárgába váltott. S közben pedig a nagyszerű szimfónia, fenn a magasban pacsirták zengték a hajnal himnuszát. Látja, ezért nem tudok én már elszakadni ettől a tájtól. Ide köt a varázslat. £ Nemrég kimondatott: a Hortobágy az ország védett területe. Üj hajnal köszöntött tehát e tájra, a természeti kincsekben gazdag táj prosperitásának hajnala. Szabó tanár úr ennek a „varázslatnak” már nem csupán tárgya, csodálója, hanem alanya. Maga is a Hortobágy újjászületésén, megmentésén fáradozik. Valkó Mihály
