Szolnok Megyei Néplap, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

1973. február 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Sütő András: 3ÖN AZ ERDŐ A z elemi iskolában osz­tálytársaimnál hama­rabb tanultam meg a betű­vetést. A sikongó palatábla fölé hajolva ebéd közben is mámorosán róttam a szava­kat. Ügy éreztem: mind­al.ánnyal egy-egy titkot csí­pek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, mer­re s mi végett indítok roha­mot. De hogy leírtam a félel­metes szót: báró. máris több­nek éreztem magam, majd­nem egyenrangúnak a be­tűk rácsai mögé vetett foga­lommal. A világ birtokbavé­telének illúzióját éltem át: szavaim egyes csapatának eszméltető. titkos erejét. Más örökségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyoifra — nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamen­tumaira sem. Mivel sáfár­kodtam volna? A magaméi­hoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat ep- résztem. Degenyesek, fazekas vándorszékelyek szekere kö­rül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét ikerszót dugdos- tam a nyelvem alá. s rohan­tam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, lafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem va­lósággal. mi mindennek tu­dom az elfelejtett — vagy soha meg sem tanult? — nevét. Vitorláim csakhamar össze- huttyantak. A magyar iroda­lomba tévedve föl kellett fi­gyelnem valóságos helyze­temre, miszerint nem erdő­ben. hanem bokorban szület­tem, az anyanyelv diribda- rabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek Is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való. szalagvég. elhúllajtoti ka cat Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem Ismerjük a nyelvünket! — kezdett sajogni, bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogsá­gának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a' vásár végére születtem-e vagy az elejére? A fölszedett sátrak, Indulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa — hunyt pilláim alatt a színes hin- tók, sörényes, kék faparipák • káprázatával — minden cse­resznyevásárkor elszomorí­tott. Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét, hogy miért gyakoribb a pusz­ta dúdolás, a sej ej, sajaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsának. a macskát matykának ejte­nem ... Mjrt némaság, az nem volt. Mint valamely nagy csata után, veszteségek és hőstettek számbavétele­ként szólt a mese. Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mon­datok buktatói között; hely­zetek, fordulatok, lélekálla- potok szószegény elnagyolá- sa; a képzelet mögött kullo­gó kifejezőkészség elesettsé- ge; a feltáratlan maradt ter­mészet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely — későbbi megfigyeléseim szerint — sohasem szemer­kélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett. Mikor elkezdtünk beszél­ni: mintha gereblyével fésül- ködtünk volna. Újra meg újra visszatér­tem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam ben­ne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Mik­lóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy he­lyén egyre növekvő hiányér­zetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fö&szip- pantanj szavanként az egé­szet, utolsó jelzőjét is eltá­rolni az üres kamarákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggat­ni, ing alá rejteni, kabátujj­ba, nadrágszárba dugdosmi, ágastól tördelni mindent, amit lehet, hazarohanni vele. föl a padlás sötét zugába, zabálni gyomorrontásig, fog- vásásig, állkapocs-zsibbadá­sig. K edvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szo­rongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos kül­detése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vá­sári pofonok árán is; kime­nekíteni a „csukot” a romlás boszorkányvarázslatából, nagy népünnepségen vissza­adni .,u” hangzójára a vesz- szőt és az elorozott „ty” be­tűt, amely szinte csúfolko- dásképpen került a macska hátára. „Felesleg” — mond­ja nagybátyám fölösleges he­lyett; szavai összevissza röp­ködnek, mint a vak mada­rak. Hogy látásukat vissza­hozzam, lapot indítottam. Arany János modorában írott verseimet irkalapokra sok­szorosítva, a cínterem kör­nyékén ághegyre tűzve, bo­kor alá rejtve kezdtem ter­jeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínű­leg a papírhiány miatt. „Va­laki röpcédula szóraj” — mondta egy idő után a sánta segédjegyző. S mivel a szom­szédunkban lakott. veilem fordíttatta le az ugyancsak féllábú hexametereket. A versek nagyon szépeik, mondta. Nincs bennük poli­tika. nem veszélyesek. Arról tudósítanak. hogy valaki megbolondult. Sinkó Zoltán: Nagybőgő Egy úr nagybőgővel a há­tán halad az utcán. Megszó­lítja egy alacsony, izzadó, szerény emberke, áld a kezé­ben egy tömött táskát szo­rongat. és az ingéről három gomb hiányzik. — Jó estét kívánok. Bocsá­nat. hogy megszólítom. A bőgőt cipelő úr megáll és készségesen az emberké­hez fordul: — Tessék, miben lehetek szolgálatára? — Szeretnék valamit kér­dezni. ha nem haragszik meg az úr. Hol tetszett venni azt a nagybőgőt? — Hát én ezt már nagyon régen vettem, húsz éve is van már annak, egy hagya­téki árverésen vettem. Jó ki van játszva — s szeretettel néz a nagybőgőre, amit köz­ben a földre támaszt. — És milyen drága lehet egy ilyen nagybőgő? — Az attól függ. Lehet ol­csón is venni, újat. De a ré­giek. azok drágábbak. — Nahát ez érdekes. Szó­val az ócska drágább, mint az új? — Így van ez a nagybő­gőkkel, nem úgy, mint a nőkkel, hehehe. — Azért kérdem, mert sze­retnék venni a fiamnak egy nagybőgőt. Tetszik tudni, ze­neérdeklődése van a gyerek­nek. 1 — No, az derék, az hamar megmu tatkozik. Volt a mi városunkban egy lányka, az anyja mindig pofozta, mert egész nap asak énekelt és nem csinált sem­mit. Hát kérem szépen, egy­szer csak látjuk a televízió­ban azt a leánykát, gyönyö­rűm fel van ö’*"’tetve és énekel a mikrofonba. Azt mondják, hogy minden ének­lésért teas ezer lejt. Hát ss megéri... Most jól fizetnék a muzsikusoknak. — Hát, aki befut.il —- Az biztos, hogy be keE futni. Azért akarom én is, hogy vegyek a gyereknek egy ilyen nagybőgőt, s aztán kitaníttatni rajta, hogy le­gyen belőle valami. — De miért akarja énpen nagybőgőre taníttatni a gye­reket? — Hogy legyen belőle va­lami. <3 azt mondja, hogy ha bejövök ide Kolozsvárra, ve­gyek neki egy hegedűt. Hogy játszódjon a hegedűn. Szép a hegedű is, nem mondom. De az kicsi. Ekkora csak az egész. De a nagybőgő! Az már valami! Akkora, mint egy ember. Azzal biztosan többet lehet keresni. — Vagy nem így van? Azért kérdem magától, azért érdeklődök, A gyerekért ér­deklődök. Megérti. \ tÉNYl ISTVÁN: Petőfi csontfai Mert büntetni nem hagytad magad, testedet, amit nem lehet leköpni, elvitted valahová, ez csak neked sikerült, Kóklerek játszhatnak bújócskát, néhány perces legendát tudnak csiholni mások is, már egyre keserűbb, hogy még mindig bujkálsz, csontjaid bomlanak valahol, egész Eurázia gyanús, egész Eurázia takar, jajgatunk dühösen, vagy meghatódunk a különlegestől, hogy neked sikerült ez az utolsó Íratlan nagy vers, csontok nélkül. Hónalj-csontod alá bújnánk, de Euráziát nem engeded el, a felnőtt lány, a szép forradalom feküdne felsőkar csontod és bordáid közé. s te még mindig az embriót karolod, választott csillagod nem lát, választott néped s eszméid ássák a földet utánad, de még bújtatnak verseid. Naponta kiáltjuk, hogy szabadok vagyunk, már jöhetsz, kiáltunk a kenyér mellől, hogy ehetsz te is velünk, mért nem zörögsz fel a földből Fehéregyházan. Tordán, Szibériában! Bujkálva is lendítsz egy csillagot a szabadságért, hogy emelkedjék már az egész világ fölé. GY. SZABÓ BÉLA: FENYŐRIGÓK Balogh Edgfrr: INTELMEK (Részlet) Hazai magyar ifjúságunk — akárcsak mi annak idején — újra meg újra fölveti magában és társas-kereteiben a nemze­tiségi és állami hovatartozásából eredő programkérdéseket. Nem mindegy, hogy ez a lelki folyamat nyugodtan és tárgyi­lagosan tud-e végbemenni, avagy fojtott- ságok és alacsonyabbrendűségi érzések, különféle gátlások és áltudatok rossz csa­varmenetébe téved. Szembe kell tehát néznünk a „nemzetiségi érzés” és a „ha­zafiaság” kérdéskötegével, a kívülünk adott tárgyi valósághoz igazodva meg kell találnunk mindazt, ami már vállalható vagy átalakítandó, s ami még elérendő és megvalósítandó. A nemzeti érzés általában véve egy történelmi társas-szerkezetiséghez való tartozásnak s a benne való cselekvő rész­vételnek ösztönössé is vált tudata. Kiala­kulását megelőzi a hovatartozás gyakorla­ti fölismerése, a közösség vállalására. Szó sincsen csupán spontaneitásról, faji szi­matról, vagy hasonlóról, a nemzeti érzés nem születik az emberrel, nem a vérség ajándéka, hanem a társas fejlődéssel együtt járó — akár egyedi, akár közös­ségi — tulajdonság. Állandó tanúi lehe­tünk az elszármazásoknak, vagy fordítva: a beolvadás eseteinek. Létezik azonban egy történelmileg kialakult társadalmi fo­lyamatosság, amely felé vagy amely felől irányul a bejutás és kimaradás, s ez a társasközösség a nemzet. 1919. óta a ro­mániai magyarság külön strukturálódáson megy át, nem lehet már reálisan megha­tározni a román néppel való gazdasági, társadalmi, jogi és kulturális együttélése nélkül. Az egyenrangúsítás folytán ma már meg­felelőbb számára a „nemzetiség”, ponto­sabban az „együttélő nemzetiség” elneve­zés. mint a polgári rendszerekben használt „nemzeti kisebbség” kifejezés. Logikus, hogy ha különleges történelmi helyzetben egy ilyen nemzetiség különleges alakot ölt (nyelvileg és hagyományai szerint ma­gyar. állami hovatartozása szerint — és nem az államhatalmon kívül, hanem an­nak részeseként — romániai) akkor tu­data és e tudat ösztönös érzéssé válása is sajátossá válik, vagyis itt már kimon­dottan nemzetiségi, pontosabban együtt­élő nemzetiségi tudatról és érzésről be­szélhetünk. Fiatalságunk emberségének próbája es a tudatos érzés, nem mindegy, hogy tisztán és reálisan vagy zavarosan és torzul bontakozik-e ki benne. A nemzeti élményt, mint egy társas- köztudat előjátékát és fenntartóját min­denesetre bonyolulttá teszi, hogy nem ön­magában áll elő. hanem egv másik szer­keze ti ség az állam átélésének egyideiű benyomásával párosul. Amíg azonban ál­lamiság és nemzeti lét szinte azonosan jelentkezik a „többség” számára, a ..ki­sebbség” megkülönböztethetően érzékeli az egyiket és a másikat: az elsőt, mint azt a szélesebb keretet, melynek „többségi”' jellegéhez alkalmazkodnia kell. s a má­sikat, mint sajátos részleget, melvhez kü­lön jegyeit, külön sorsproblémák fűzik. A polgári világban ez a két foealom. az államé és a nemzetiségé, mereven elvált és számos vonatkozásban szembe is került egymással olyannyira, hoav a kettő konf­liktusa nyomta rá bélyegét az ifjúság ér­zékeny és képlékeny világára is. A ..ki­sebbségi élménv” ilyenformán egvütt je­lentkezett a kirekesztéssel, háttérbe szo­rítással, s ellenzéki magatartássá válva belülről akadályozta a beilleszkedést az államba, melynek uralkodó erőivel, s azok kizárólagossági törekvéseivel, beolvasztó vagy elválasztó szándékaival az egviittelő nemzetiséghez tartozó egyén a születési anyakönwtől a oályaválasztásig és elhe­lyezkedésig az élet minden vonatkozásá­ban szembetalálta magát. Elnvomó polgári állam és elnyomott nemzetiség ellenté­téből ilyenkor olyan restaurációs törekvé­sek és revánsmozgalmak kovácsolhattak fegyvert maguk számára, melvek a vi­szonylatok egyszerű megfordításával csu­pán álmegoldást ígérhettek, a gyakorlat­ban egv történelmi önrendelkezésig jutott „többséget” akarván visszafordítani a ..ki­sebbség” uralma alá. Az igazi mefold-íst csak azok mérhették ki. akik az ..uralko­dó nemzet” haladó elemeinek, dolgozó tö­megeinek, munkásságának és parasztságá­nak társadalmi mozgására, az államalko­tó többség benső osztályellentéteire énítve tűzték ki célul maguk elé a „nemzeti ki­sebbség” egyen logúsítását. szükségszerű harmóniát keresve az állam és a nem­zetiség egy beillesztése számára. Ez az a reális út. melyen Erdély magvar ifjúsága elindult, hazát keresve a mag? számára is *s új román államszerkezetben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom