Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
6 SZOLNOK MEG rei NÉPLAP 1973. Január 14. Csinqiz Ajlmatov A KERTI TÖRPE ÉS A NÁCI TISZT Nehéz feladat a szavak e nagy művészéről beszélni. Nemcsak azért, mert — hasonlattal élve — oly gyorsan és olyan erővel robbant bele a soknemzetiségű szov- v jet irodalomba, akár az üstökös. Azért is, mert a távoli Kirgíziában, a .Tien- Sany hegység lábánál született írót már sokmillió avatott olvasó ismeri, hallatlan és nem lankadó érdeklődéssel fogadják minden újabb könyvét Leírtam, hogy „távoli Kirgizia”, s kétkedni kezdtem e kifejezés helyességében. A szovjet emberek szellemi közössége, a nemzeti kultúrák kölcsönhatása nem ismeri ezt a szót: „távoli”. Ezt igazolja például, hogy az ukrán köztársasági lap, a Rabocsa- ja Gazeta nemrégiben közvéleménykutatást tartott, s a válaszolók Ukrajna legkedveltebb írójának Ajtmatovot jelölték meg. Harmincöt éves korában Len in-díj at, 5 évvel később pedig állami díjat kapott, könyveit több mint 70-szer adták ki külföldön. Prágában a Szépirodalmi Kiadónál sajátos relikviának tekintik azt az „irodalmi falat”, amelyen minden olyan szovjet író aláírása szerepel, akinek a műveit a kiadó megjelentette. Ott láttam köztük Ajímatov nevét is. — Ö az egyik legnépszerűbb szovjet író nemcsak Csehszlovákiában, hanem talán minden szocialista országban — mondta Kolar, a kiadó igazgatója. Miért érzi oly közelállónak a szovjet nép és a szocialista országok olvasója Ajtmatovot? A válasz nem egyszerű. Talán azért, mert túl azon, hogy művei a kirgiz nép mai életét, nemzeti karakterét raj zol iák elénk, a nemzeti lét főkérdéseiről szólva olyan hőst kutat, aki méltó rá, hogy példaképpé válasszák, aki aktív, energikus és szenvedélyes híve az igazságnak. Az író egész nagyságukban igyekszik megmutatni a forradalmi hagyományokat. Maga Ajtmatov így szól erről: —■ Manapság világszerte sokan vitatják a művészet nemzeti problémáit. Az a tény, hogy a Szovjetunióban az egyenjogúság alapján megoldották a nemzeti kérdést, nagy és nemes szerepet tölt be a szovjet népek irodalmának és kultúrájának fejlődésében! A szülőföldhöz, a néphez, a nemzeti lét lényeges problémáihoz fűződő kapcsolatok éltető erővel töltik meg a műveket, segítenek az írónak, hogy elérje az általános emberi távlatokat, hiszen a népek életében, világfelfogásukban igen sok a közös vonás. A nemzetit márcsak ezért sem lehet szembeállítani a nemzetközivel. A szocialista kultúra olyas hatalmas persely, amely magába fogadja mindazt, amit a nagy és kis népek elértek, felhalmoztak. és alkotnak. Különböző kifejezési formákkal élve azonosak vagyunk az alapvető, a legfontosabb dologban, hűségesek vagyunk az irodalom és a művészet pártosságának lenini elvéhez. Szeretem népemet és büszke vagyok rá, hogy az az egyenjogúak közössegében egyenrangú és erőteljes. De én, mint mindnyájan, jól tudom, hogy a semmiből, önmagából semmi sem születik ... A haladás, melynek szemtanúi és részesei vagyunk, a forradalom keltette óriási impulzus eredménye! A forradalom tette lehetővé, hogy népem korábbi egész történetében nem tapasztalt mélységekig önmagára ismert. Meg vagyok győződve róla, hogy sok-sok nemzedék lesz hálás a forradalomnak. Az igazság felismeréséhez és megérzéséhez mindenki saját és a hozzá közelállók tapasztalatai alapján jut el. Apám kommunista volt. Jól emlékszem rá és elvtársaira és tudom, hogy mit adott nekik Október. Népünk vágyainak élő megtestesítői ők. A ■ nép önmagára ismert, mint nemzet, és volt ereje hozzá, hogy behozza századok elmaradottságát .. így válaszolt Csingiz Ajtmatov a Nyegyelje című hetilap kérdésére, hogy miként értelmezi e szavakat: „Én a Szovjetunió állampolgára vagyok”. Ajtmatov 1956-ban érkezett Moszkvába és beiratkozott a felsőfokú irodalmi kurzusra. Fjodor Parfjonov, az Október című irodalmi folyóirat akkori főszerkesztője egy évvel később közölte Szemtől szembe című novelláját. További egy év múltán a Novij Mir című folyóiratban látott napvilágot a Dzsamila című kisregénye. A fiatal Ajtmatovot tehetségének felismerésében és felmérésében segítették az Alékszandr Tvardovszkijjal való találkozások, a Muhtar Auezovhoz, a nagytehetségű és' nagy kultúrájú kazah íróhoz fűződő barátsága, s az a szerencsés véletlen, hogy Aragon lefordította franci«, ára a Dzsamilát, s a Szoviet írók munkájában is irt róla. Örök igazság, hogy magának a művésznek kell egyéniségnek, meggyőződéses, bátor és becsületes embernek lennie ahhoz, hogy az emberi személyiséget nevelni tudja. Erre kellett gondolnom, amikor megpróbálok szólni Ajtmatov egyéniségének néhány vonásáról. Ez a kommunista író, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának képviselője, aki sok időt és energiát fordít közügyekre. az ország közéletének sűrűjében él. L. Reznyikova Kortársriink Hálom köllu útja Üj sorozatot indított az Akadémiai Kiadó, céljaként a kortárs magyar irodalom legnevesebb alkotóinak „tudományos igényű tanulmányok formájában” való bemutatását jelölve meg. Az eddig megjelent kötetek bizalmat keltenek. A „Kortársaink” igényes vállalkozás. Bizonyítja ezt most három költő útjának fö vázolása is; Szabó Lőrincé, Váci Mihályé, Benjámin Lászlóé. Végletek jelölte utakat járt be Szabó Lőrinc, nem 1 volt könnyű dolga tehát Rába Györgynek, hogy egyértelműen magyarázza azt, ami sokféle módon értelmezhető. Sikerrel tette dől" gát, az egyszerűsí ést éppúgy elkerülve, mint az ál* bonyolu tságot. A műre, a versekre, a kötetekre összpontosítja figyelmét, nem sommás megállapításokkal, hanem részletező elemzésekkel ad hitelt véleményének. Ami több tekintetben nem egyezik az — eddig — . általánosan elfogadott Szabó 1 Lőrinc-képpel. Látszatra könnyebb dolga volt Kovács Sándor Ivánnak, a Váci Mihályról szóló kismonográfia szerzőjének Váci, ki úgy élt „mint a százhúszat verő szív”, az e'kötelezettséget nemcsak gyakorplta, de vallotta is büszkén. Emberi, alkotói útja, egyenes szava nyílt, ám éppen ez az, ami csoportokra osztotta ismerőseit. Kovács nem áll egyik csoport oldalára sem, hisz abban, hogy a tények — a művek — érvelnek a leghangosabban. Ezért lépésről lépésre halad előre Váci öntörvényű világában, a vö gyeket éppúgy megmutatja, mint a csúcsokat „A szegények fájdalmát panaszolom, / de érzem a szegények erejét” — vallotta indulásakor Benjámin László s most, hogy Simon Zoltán tollából az első átfogó tanulmányt olvashatjuk a három és fél évtizedes költői pályáról, úgy ítélhetjük, mindenkor hű maradt e gondolathoz. Benjámin nemcsak markáns alakja a szocialista irodalomnak, hanem sok tekintetben — találkozási pontja ts azoknak a hatásoknak, amelyek formá'ták, torzították költészetünk e vonulatát. Simon érdeme, hogy nem kerüli meg a fájdalmas időszakokat, úgy elemzi Benjámin munkásságát, mint az olykor ellentmondó részek ellenére is egészet. K özismert a kísérlet: ha felszólítunk embereket, gondolkodás nélkül mondjanak egy színt és egy gyümölcsö;, a megkérdezettek kilencvenkilenc százaléka pirossal és almával válaszol. Ha valaki azt mondja: giccs. majdnem hasonló reflexszel. a közvélemény a kerti törpére gondol, vagy a festményen játszódó an- goracicákra. Ilyenformán az ember már lassan megs ereti ezt a törpét — utóvégre a gyengébbet, a sokat támadottat védeni illik. S kü önben is: ez a törpe nem árul zsákbamacskát. Semmi nem akar elhitetni magáról, csak azt, hogy ő az erdőből kertbe jött cseréptörpe. És most itt van. Kész. Nem akarja elhitetni magáról, hogy a kertben a természet szereltére akarja nevelni a gyerekeket, s azt sem, hogy az erdőben partizán volt. azért vörös rajta a föveg. Szóval, a törpe az törpe, nem különösen szép, nincs u-van semmi funkciója egy kertben, de senki nem hiszi róla. hogy művészi alkotás. Jó lenne, ha minden művészi közhely ennyire csak önmagát adná, s nem akarná becsapni a közönséget! A krimi, az igazi, a jó krimi, hogy úgy mondjuk, a film kerti törpéje: becsületes műfaj. Ha igazán jó, nem akarja elhitetni, hogy valódi emberi sorsokat, igazi drámákat, a valóságban is elképzelhető nyomozókat látunk. Csak arra ösztönöz, hogy figyeljünk és életta« paszatlataink — no meg más krimik tucatjainak ismeretében — következtessünk, játszuk Végig a logikai keresztrejtvényt: ki a gyilkos, vagy hogyan lehet elfogni az általunk már is* mert gyilkost. A rafinált, a „művészi” giccs nem byen, s ezért jóval veszélyesebb is. Minden, a művészettől kölcsönzött eszközével el akarja hitetni a nézővel, hogy most gondolatokat, valódi emberi szituációkat látnak, most megtudhat valamit a közönség az emberi lét és a társadalom nagy titkairól. Sajnos, az utóbbi időben nem kevés, ilyen művészetnek álcázott közhel'yel ta* lálkozhatunk a mozik műsoraiban. Nézzünk meg köze* lebbről néhány példát. Csak előbb arra kell kérni a kedves Olvasót: ne sértődjék meg, ha olyan filmekről is szó esik, amelyek neki ép* pen tetszettek. Sokféleképpen tetszhet vaiami az embernek. Tetszhet. mert nevetni lehet rajta; tetszhet mert kikapcsolta az agyat, s pihentetett; itt most nem a nevetés örömét — vagy a sírás, szorongás izga mát — akarjuk utólag megsemmisíteni. (Ez egyébként soha nem is sikerülhetne.) Pusztán azt szeretnénk bebizonyítani, hogy gok minden, ami újnak látszik, milyen elhasznált elavult, tartalmatlan. Itt van például a Santa Vittoria ti ka című, Olaszországban forgatott amerikai film. Anthony Quinn nagyszerű színész. Anna Magnani nemkülönben. A film jónéhány dialógusa va óban komikus, nem indokolatlanul szórakoznak tehát a filmen a nézők. Csak az a baj, hogy néhányan túlságosan komolyan veszik a tanulságát Valahogyan így: itt van ez a Quinn játszotta, botcsinál a polgármester, akiből, lám, a háborús körülmények hőst faragtak. Ilyesmi, persze, előfordulhat a valóságban — a valóságban szinte minden előfordulhat — s még művészi alkotás is készülhet erről. (Felejtr hetet en például Fábri Zoltán rendezésében Hannibál tanár úr, aki kisember létével szembeszáll a fasizmus embertelen elméletével, még tragikus halála árán is. Az ilyen és ehhez hasonló naggyá lett kisemberekről szóló jó műalkotásoknak se szeri, se száma.) Csakhogy ez a Santa Vi toria titka valójában nem erről szól Ez egy filmközhelyet állít elénk, kitűnően rendezve, nagyszerű színészekkel. Mi a közhely? közhely az a figura, amelyet a német tiszt testesít meg. ö az a gáncs nélküli lovag, aki német létére , megfegyelmezi az erőszakoskodó legényeit, aki tudja, hogyan kell megrendezni egy diszkrét vacsorát, hogyan ke’i egy arisztokrata hölggyel bánni, aki a náci hadsereg tagjaként is utálja a Gestapo'S sőt a háborút is. mert ilyen kényelmetlen helyzeteket teremt; ám, aki szavatartó úriember marad az alantas pillanatokban is. aki felül tud emelkedni ezeknek a ,.hazu- dozó olaszoknak” a kissze- rűségén, aki úriember-volta következtében kénytelen eltűrni még azt is. hogy becsapják. Ez bizony a régi fi mek Úriember-Lovagja, a kalandfilmek gáláns hőse. lányos anyak álma, akine; semmi köze sincs a valósa gos élethez és valóságos em berekhez, s csak pikánssá teszi a tény, hogy egy má sodik világháborús filmbe: német tiszt lehet. Látszó! a: „nem szabvány” ábrázolás: a német tiszteknek. Pedig ez is szabvány, csak régeb bi. mint a második világ- háborús filmek untig ismerős szabvány tisztfigurái. t Nézzünk egy másik példát. Talá kozás a pokolban — ez a címe egy amerikai filmnek, amely ráadásul a, amerikai munkásmozgalom kezdeteivel, ír bányászok harcaival akar megismertetni, Mi ebben a közhely? Majdnem ugyanaz, mint a2 előzőben, csak a főhős nem az európai úriemberek filmsablonjait, hanem a vadnyugati filmek kemény ök- lű cowboyainak szabványát képviseli. Első fellépése a fi mben természetesen egy verekedés az ivóban, amit még több ökölcsata követ, s persze, nem hiányzik a korábban megközelíthetet- lennek tartott, szigorú erkölcsű leányzó jégcsap- szívének megolvasztása sem. A pikantériát itt most az adja, hogy ez a vasból előregyártott „magányos fai- kas” ezúttal rendőrségi besúgó, illetve a film végére már a hivatásos nyomozói rangot is eléri — igaz, némi lelkiismeretfurdalás árán. Ez a közhely-fickó ebben a fi mben kifejezetten veszélyes — mert végkövet- kez etésében azt szuggerál- ja a nézőnek, hogy az elégedetlenkedő anarchista bányászok megérdemlik a sorsukat. mert nem tudtak úgy feltörni, nem tudtak olyan kemények lenni, mint ez a nyomozóvá avanzsált spicli. Ez pedig az amerikai tömegpropaganda legocsmányabb s legtartósabb életű hazugsága! t P ersze a vadnyugati téma is tovább csábít a közhelyekre. Legfeljebb át kell színezni a történeteket, szereplőket, mint az angol gyártmányú Fekete farmerben. Itt a szó szoros értelmében átszínezték a főhőst, mert a bátor, igazságos, szívós, határozott, önzetlen, gyengéd szívű cowboy egy fekete: néger fiú. Ez a fekete Benjámin — így is hívják a filmben — a hagyományos cowboy-jelmezben, a leghagyományosabb cow boy-ügyek közepe -te, lám a faji problémát képviselheti. Mindebből talán következik. hogy e sorok Írója nem haragszik a vadnyugati filmekre. ha azok nem akarnak többek lenni. mint amik lehetnek: vad vágtáit, csípőbő dördülő lövések, gonosz emberek és nemes szívű cowboyok vadnyugati mesehistóriája. amit egy percig sem lehet, de nem is kell komolyan venni. Az a veszélyes, ha egy ilyen film meg akarja téríteni a nézőt, s el akarja hitetni, hogy most itt a faji problémáról látott egy filmdrámát. A példákat, sajnos, hosz- szan lehetne folytatni, nemcsak amerikai és angol fi meken, s egyáltalában; nemcsak filmeken, hanem színházak előadásain, a televízió műsorainál. s még a könyvkiadás egy részénél is. A három filmpélda azonban elégséges lehet a művészinek álcázott közhely természetének bemu atásá- ra. Olvan művek ezek amelyek többnyire a mesterség kielégítő vagy jó színvonalán (enélküi nem lehetne eladni), mesterséges helyzetekben olyan szabványfigurákat vonultatnak fel amelyekhez hasonlót a néző vagy a valóságban, vagy más művekben láthatott, ezért csak a legáltalánosabb tulaidonsága'kat íelzik e művek hogy közbe'yszerű igazságok benvo- isát keltsék. Bemáth littdé <M) A vendéglátói ipari egységeknek nagyon kell ügyélniök a higiéniára. Néhány illetékes szakemberrel a napokban részt vettem egy ellenőrzésen. Elsőként a Lidércfény étterembe látogattunk el. A helyiség tiszta, gondozott, az abroszokról egy rossz szót sem lehet mondani. Mivelhogy nincsenek. Kinyitottuk a hűtőszekrényt, amelyben egy családi fényképalbumot, egy Rejtő-regényt, egy csomag Harmónia cigarettát és egy nagy lábasban, 1892-ből származó pirított májat találtunk. — Miért tartanak a frizsiderben ilyen régen készített ételt, amikor a rendelet szerint a könnyen romló májkészítményt huszonnégy óráig sem szabad tárolni? — tettük fel a kérdést a szégyenlősen mosolygó vezetőnőnek. — Ezt a pirított májat még szépapám készítette, aki korának messze földön hírős szakácsa volt. Ne tekintsék ezt semmi másnak. mint kegyeletes hagyomány- tiszteletnek — válaszolta szerényen. — Az imént felszolgáltak ebből a májból! — Teljesítenünk kell a tervet, ugyebár! Razzia A vezetőnő udvariasan az ajtóig kísért: — Legyen máskor is szerencsém — mondta fogcsikorgatva. Második állomásunk a Kőkorszak cukrászdába vezetett. A kedves kis boxokban szerelmes párok bújtak. Két forró csók között tel’-’-'n mindegy, hogy friss-e az a sütemény, vagy nem friss. A fiatalok remek fogazatokkal rendelkeznek. ők még a kőkemény Stefánia-tortát is elro- vogtatják. Az egyik poháron rúzsfoltokat fedeztünk fel. Midőn fe- ’elősségre vontuk az űz 'etvezetőt így válaszolt: — Elnézést kérek, elő fordul az ilyesmi. De talán legyen szabad felhívnom szíves figyelmüket. hogy a rúzs a legkitűnőbb francia márka. A Megdicsőülés bisztróban a fagylaltmérő kisasszony is, a vani- liafagylalt is másnapos volt. A Jó bar. Jó egészséghez címzett alkoholmentes birkacsárdában a kadarkával töltött pohár fenekén erdélyi rakott káposzta nyomaira bukkantunk. A Vidám Marhafelsál vendéglőben a felszolgáló köpenyére néztünk. Mindnyájan megfogtuk zakónk gombját, aztán együtt mormoltuk a varázsigét: — Kéményseprőt látok, szerencsét találok! Az ellenőrzés befejeztével szigorú büntetéseket szabtak ki a mulasztásokban vétkes vezetőkre: tejenként 15 forint bírságot kötelesek befizetni hathavi részletkedvezménnyel. Családfenntartóknak ár- kedvezmény. Galambos Szilveszter t MCOOOOOOOOOOOOOOOOCOCO'J-OU.
