Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-07 / 5. szám

ö SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. Január 7. Rákosy Gerge7y: TÉMÁK A kézirat mint lelőtt madár hevert közöt­tük. Minden barna volt a homályos udvari szo­bában' — az íróasztalok, re­dőnyös szekrények, a cse­répkályha. a fal a füsttől, még a gyönge világítás is va­lahogy barna volt. — Elég már a pesszimis­ta, egziszteneialista, elidege­nedő marhaságokból — mondta a rovatvezető. — Szempontokat kaptál? — kérdezte az fíó gúnyosan. — Hülye! Már rég túl va­gyunk azon az időn. — Tudom. — Mit tudsz? — kérdez­te ingerülten a rovatvezető. — Tudom, hogy túl va­gyunk. Hát akkor? — Én magam torkig va­gyok már. Kézirataitok só­hajtoznak, amint forgatom őket, betegágyszagúak, a akkor még cipelem őket ha­za is az aktatáskámban, be­viszem őket az ágyamba, ve­lük álmodom. Eh! Mintha nem lenne elég bajom! Az író felélénkült, nem is — élni kezdett, mint az imént még dermedt szív, ha elektromos inger éri, előre­lendült a korosszékben, már csak fólfenékkei ült rajta, s az íróasztalra könyökölve rámeredt a rovatvezetőre. — Mi baj? — A hátam meg a vállam így telente! Reggel összpon­tosítanom kell, hogy meg snerjek mozdulni. *— Kétórás golyőszőrőtűs, vízzel teli lövészteknő — mint réges-régi leckét ha­darta az író. A rovatvezető morgott va­lamit. — Te dög! — mond­ta aztán barátságosan. De jól tudja! Elmondta többek­nek, persze, de ki törődik azzal, amit a másik habrikál, egyik fülén be, a másikon ki. Van abban valami nagy­szerű, hogy mégiscsak akad valaki, aki emlékszik az em­ber egy-két szavára... — Kihúzta a fiókot, kerek pléh- dobozt vett elő. — És a gyomrom! — mondta. — Kilenc hónapig zsizsí- kes borsólevest ettetek, azaz ittatok mert kanál nem volt. Eleinte kiköpdöstétek a zsizsiket... — Igen, de aztán rájöt­tünk, hogy semmi az egész, a légy az más lett volna, pu­ha, maszatolódó, szárnya a meleg lében, mint a gyász­lepel, de a zsizsiknek van tartása, egészségesen roppan, mint a pörkölt kávészem. A rovatvezető levette a doboz tetejét, s beledugta a nyelvét a fehér porba, mint valami hangyász. — Már nem kell nekem se kanál, se késhegy, se víz. Kész. — Add ide! — Az író is belenyalintott, és nagyot nyelt. — Most egyek va­gyunk a szódabikarbónában — mondta. Még egy-két utónyelés mindkét részről. Nézték egy­mást, nevettek. A rovatvezető felugrott, fel-alá járkált a szobában, már cigaretta lógott kezé­ben, rövideket szippantott, leengedte a kezét, de még le sem ért. felrántotta újra, a némafilmek szaggatott, gyors modorában, nem is szívta, ette a cigarettát. — Ma éjjel spekuláltam rajta: Renoir képeket szeret­nék olvasni, nem kémeket, bikacsökös kasznárokat marhavagon rácsos ablaká­hoz tapadó beesett, fehér ar­cokat, amikor a mozdony már nem is gőzt, gázt szisze­gett, nem padláslesöprést, és Andrássy út hatvanat, meg hogy mindenki tudta és sen­ki se tudta, néha már testi rosszullét fog el, hiszen köz­ben elmúlik az élet, és ez nem is marhaság, ma éjjel spekuláltam rajta — Renoir képeket szeretnék olvasni. Az író ismét eltűnt a ka­rosszékben. Kissé lehunyta szemét — éjjel háromig kín­lódott néhány soron, ered­ménytelenül — úgy mondta: — Ajánlanám figyelmedbe a kávénénikéket és a tár- oabácsikat. Csak legyintett a rovatve­zető, nem hagyta magát ki­zökkenteni) — Fiatal lány napernyővel. Ránézel, s — esküszöm — a bőrödön érzed a nap nje- legét, a lányba pedig akár bele is szerethetsz. Álmod­hatsz róla. Vagy a Kertben lányalakja. Ott heverhetsz a két kutya mellett a szűrt fényben, a tavasz kellős kö­zepén. — Ne bagózz annyit — mondta az író, közben ő is rágyújtott, már ki tudja a hányadikra. — Mért ilyesmiket festett, hogy Fiatal lány napernyő­vel, Kertben, Fürdőző nők, s helyettük mért nem azt, hogy Öregasszony szemfedő­vel. a Cinteremben, Sirató­asszonyok, mittudomén. Mi­ért? Rányitotta szemét az író a rovatvezetőre, aki most két kézzel az íróasztalra dőlve kérdően meredt rá, a ciga­retta a szája sarkában, haja a homlokában, mintha bir­kózott volna. Isten, milyen jó barátok lehetnének, csak ne laknának a város két szélső pontján, csak ne len­ne egyikük író. a másik ro­vatvezető, csak... csak ne lenne a sok csak. Hiszen ő is egész életében a Fiatal lány napemyővel-t szerette volna megírni, de ahhoz per­sze legalább egyszer látnia kellett volna, legalább egyet­lenegyszer találkoznia kellett volna vele (az a tiszta de­rengő fény mindenüvé elkí­séri, hogy beragyogná a szo­báját, még tán ezt a kietlen szerkesztőségi barna borút ás), jött az értesítés, hogy már úton van (nagyon mesz- sziről jön, hajóval, a tenger felett vibráló fények meg a delfinek miatt, a korlátra dőlve órákig is szívesen el­nézi a napernyője alól játé­kukat), ez már jó régen volt, aztán a Szuezi-csatoma ép­pen le volt zárva (fekete torlaszroncsok a tiszta kék vízben), a lányt meg ideig­lenesen letartóztatták, sze­met szúrt a napernyője — mért ne lehetne akár álcá­zott géppisztoly?! Biztos, hogy írt is neki onnan a fog­ságából, de a levél a sole cenzori kéz valamelyikén el­sikkadhatott. Később, kerü­lő úton tudomására jutott, hogy a lány ügye tisztázó­dott (fél év, egy év alatt?!). s bár jócskán megsápadt a hosszú fogság alatt, a nap­ernyője is elrongyolódott kissé, annyit forgatták, vizs­gálták, s így az ossz szín­es fényhatás már nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint amikor elindult, de azért folytatja az útját, ha ő úgy akarja, ha még várja egy­általán. „Akarom, akarom, akarom, mindig is várni fog­lak!” — egy egész oldalt írt tele csak ezzel. Ám a Szuezi-csatomában még mindig ott meredeztek a roncsok (máig is ugyan­úgy), neki kellett vágjanak, hogy megkerülik Afrikát. Azóta semmit sem tud ró­la. Talán a nigériai partok­nál feltartóztatták a hajót, megint az ernyő miatt? Meg kellett volna írnia, ne mu­tatkozzon azon a tájon a fe­délzeten. egyszerűen zárkóz­zon a kabinjába, plein air ide, plein air oda. Vágj' már a Jóreménj^ég-foknál vihar­ba kerültek (eredetileg az is volt a neve, hogy Caco Tor- mentoso)? Egyik este mégis úgy gon­dolta, megpróbálja, hátha si­kerül, különben is bármelyik pillanatban megérkezhet, ne­kifogott, örökké várni nem lehet, megírja. Ment is, sőt, feltűnően könnyen — a lám­pa, mint a szúrt napfény, a füst könnyű pára, — s akkor egyszer csak: mintha... mintha valaki, kinn az ajtó előtt (sötét van a lépcsőház­ban, ellopják a körtét, vagy minduntalan kiég, lei tud­ja). Kirohant, kitárta az aj­tót, de senki, csak a ház ne­héz éjszakai szuszogása és egy .villanásnyira, amint a társbérlő a konyhában vizet iszik, hálóingére kapott pon­gyolájában, bojtos papucsá­ban, fülében a két megsem­misítőén meredező vattacso­mó, néma tiltakozás az ő gépelése ellen. Hát hogy is hihette, hogy menni fog sze­mélyes találkozás nélkül?! Ebben csak a tárcabácsik hihetnek, de rikítanak is ám a színek, s fényeik hasoga- tóak. Szégyenkezve vissza­ment szobájába, és apró fec­nikre tépte, amit addig írt. Várt tovább, s mostanában az is eszébe jutott, hogy ta­lán nem is kanyarodtak be a Gibraltári-szoroson... Ta­Simon Lajos: A sebesült Mellém zuhant, mellettem dőrrén újra a gránát, egészen elborít a füst, mint földön fekvő, szörnyű, csonka holtat az újságlap hogy ne lássák az élők a vértócsát, s a fennakadt szemet. Jaj, földre ver a robbanás megint, a füst-lepel egészen eltemet, iílblXHt! A bódulat előtti jaj-kiáltást már a torkomban elfojtja a láz, csak tátogom. hogy adjatok vizet, csak tátogom, hogy jaj, segítsetek, ne hagyjatok a vérben, katonák! Szívem felett a csillag-alakú forradás újra, újra felszakad, messzi anyámhoz száll megint a jaj, ha meghallom a szót, hogy háború. Petőfi iüze — Petőfi életútja Ián a hajó lengyel hajó volt Mért ne lehetett volna? Ak­kor pedig a lány Lengyelor­szágon és Csehszlovákián ke­resztül érkezik meg végül is. Hacsak... Meglehetősen sokára szó­lalt meg. — Ma reggel bemondta a rádió: százhatvanezren fek­szenek Varsóban honkongi influenzában. Menthetetlenül betör hozzánk is. — Naná — mondta a ro­vatvezető. — De enyhe, azt mondják. — Enyhe, na persze. Kivé­ve azt a bizonyos százalé­kot. Azt a bizonyos elkerül­hetetlen százalékot vagy ez­reléket szóval azt a bizo­nyost — Be vagy gazolva? Az író előrehajolt. — Nya­valyát — mondta. — De sze­retném neked megírni még a Fiatal lány napemyővel-t — Ahá! Már azt hittem, felelet nélkül hagyod a kér­désemet — Most azonban egy kis baj van. Elárulom neked, már hosszú évek óta várom a lányt, de eddig még se­hogy sem sikerült megérkez­nie. Tudod, nagyon messzi­ről jön, s a hajójának már nem sikerült átcsúszni a Szuezi-csatomán, a többit elképzelheted. — Elképzelem — a rovat­vezető vigyorgott. — És nem is valami túl gyors járatú az a hajó. — Sejtettem — mondta az író. — Valami régi lerobbant lengyel gőzös, még szénért is minduntalan meg kell áll­jon. Ügy látszik nem tellett neki gyorsjáratú luxushajó­ra. — Nem, nem tartozik a szépségüket kamatoztató lá­nyok népes táborába. — Ugye?! — Biztos lehetsz benne. — Érzésem szerint most végre befutottak Gdanskba, múlt pénteken lehetett, ak­kor álmondtam róla, vonat­ra ült, nyilván azonnal vo­natra ült, hiszen tudja, hogy várom, de csak Varsóig ju­tott el, ott elkapta a hong­kongi. — Mindig közbejön valami — mondta a rovatvezető, a fotel karján ült, onnan fi­gyelte az írót, határozottan kedvére való volt a játék — vagy talán a játék szó nem is egészen pontos eb­ben az esetben? — Most ott fekszik a var­sói kórteremben. Ez aggaszt, bár akik ott együtt vannak vele, bizonyosan örülnek ne­ki. A napernyője ott lóg a láztábla mellett, szinte lá­tom, és azóta mintha egy kis saját nap sütne odabenn... Azokról a bizonyos százalé­kokról most mélyen hallga­tok, legalábbis még gondol­ni se akarok rá — de ag­gaszt még valami. — Éspedig? — Ha majd felépül, s el­indul, még mindig oly hosz- szú út áll előtte, fél Lengyel- ország és egész Csehszlová­kia, annyi minden történ­het — Mire gondolsz? — Az ember már ennyi várakozás után tele van ké­tellyel, remegő izgalommal meg minden. Például nem sütik-e rá, hogy bolond — télvíz idején nyári ruhában és napernyővel közlekedni, méghozzá egy megviselt nap­ernyővel ... F elberregett a telefon, halkan és kedvtele- nül válaszolgatott a rovatvezető valakinek, az író felállt, felvette kabátját s nyúlt a kéziratért, hogy be­teszi a tájkájába. Letette a kagylót a rovat­vezető, és kikapta a kézira­tot az író kezéből. — Mit babrálsz vele? Ki mondta, hogy babrálhatsz vele? Hogy azt mondtam, hogy marha­ság? Meg hogy elegem van sok mindenből? Ettől füg­getlenül átverem, ha a jó­isten és a főszerkesztő is úgy akarja. Aztán majd jön a lány a napernyővel. Vá­rom! — Én is. Komolyan. Már egy emelettel lejjebb járt, mikor hallotta, hogy fenn kicsapódik az ajtó, s egy zilált fej jelenik meg a lépcsőkorlátnál. — Egyek vagyunk a szó­dabikarbónában! — kiáltotta utána a rovatvezető. Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját köszönti az ország, s ezt teszi a ma­ga módján a könyvkiadás is. A Kossuth Könyvkiadó és a Zrínyi Katonai Könyvkiadó például közös vállalkozásban 22 tanulmányt foglalt kötet­be; rész-elemzéseket, ame­lyekből kikerekedik az egész. A „Petőfi tüze” című kötet szerzőinek névsorában a köl­tő életének avatott kutatóit találjuk, így többek között Mártinké Andrást, Lukácsy Sándort, Fekete Sándort, Pándi Pált, a témák sorában pedig a „Versek” kiadásá­nak történetét, a Tízek Tár­saságának krónikáját, Petőfi és a világlíra kapcsolatát, a közgondolkozásban élő Pető- fi-képek változását. Azaz igazi tiszteletadásra, a költő, a politikus tevékenységének elemzésére, munkásságának sokoldalú bemutatására vál­lalkozik a kötet, s teszi ezt nemcsak tudományos alapos­sággal. hanem a legfrissebb kutatási eredményeket is megismertetve. Hasznossága a nagyközönség előtt általá­ban ismeretlen tények, ösz- szefüggések sokaságának köz­lésevei, értéke pedig azzal mérhető e kötetnek, hogy a fölfedezés izgalmát kínálja a felszínnél többet látni aka­ró olvasónak. A könyvet a Petőfi-irodalom válogatott bibliográfiája egészíti ki. a szerkesztést Tamás Anna és Wéber Antal végezte. A „Petőfi életútja” című. nagyon szép kiállítású, gaz­dagon illusztrált művet Már­tinké András állította össze, s a Kossuth Könyvkiadó gondozta. Népszerű a leg­szélesebb körnek szánt ki­adványról lévén szó. aligha kifogásolhatnánk bizonyos engedményeket, ám ez eset­ben ilyenek nincsenek. Szí­nes. sokoldalú kalauzolásban van részünk, megismerhetiük a költő életének minden lé­nyeges mozzanatát, s a la­pokat forgatva hökkenünk meg, mennyi mindent tárt fel csak mostanában e moz­zanatok némelyikéről a tu­dományos kutatás. A jól vá­logatott dokumentumok, a lé­nyegre világító idézetek, a tömör kommentár, a renge­teg kép minden bizonnyal jogos sikert biztosít a könyv­nek. Ml a

Next

/
Oldalképek
Tartalom