Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
ö SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. Január 7. Rákosy Gerge7y: TÉMÁK A kézirat mint lelőtt madár hevert közöttük. Minden barna volt a homályos udvari szobában' — az íróasztalok, redőnyös szekrények, a cserépkályha. a fal a füsttől, még a gyönge világítás is valahogy barna volt. — Elég már a pesszimista, egziszteneialista, elidegenedő marhaságokból — mondta a rovatvezető. — Szempontokat kaptál? — kérdezte az fíó gúnyosan. — Hülye! Már rég túl vagyunk azon az időn. — Tudom. — Mit tudsz? — kérdezte ingerülten a rovatvezető. — Tudom, hogy túl vagyunk. Hát akkor? — Én magam torkig vagyok már. Kézirataitok sóhajtoznak, amint forgatom őket, betegágyszagúak, a akkor még cipelem őket haza is az aktatáskámban, beviszem őket az ágyamba, velük álmodom. Eh! Mintha nem lenne elég bajom! Az író felélénkült, nem is — élni kezdett, mint az imént még dermedt szív, ha elektromos inger éri, előrelendült a korosszékben, már csak fólfenékkei ült rajta, s az íróasztalra könyökölve rámeredt a rovatvezetőre. — Mi baj? — A hátam meg a vállam így telente! Reggel összpontosítanom kell, hogy meg snerjek mozdulni. *— Kétórás golyőszőrőtűs, vízzel teli lövészteknő — mint réges-régi leckét hadarta az író. A rovatvezető morgott valamit. — Te dög! — mondta aztán barátságosan. De jól tudja! Elmondta többeknek, persze, de ki törődik azzal, amit a másik habrikál, egyik fülén be, a másikon ki. Van abban valami nagyszerű, hogy mégiscsak akad valaki, aki emlékszik az ember egy-két szavára... — Kihúzta a fiókot, kerek pléh- dobozt vett elő. — És a gyomrom! — mondta. — Kilenc hónapig zsizsí- kes borsólevest ettetek, azaz ittatok mert kanál nem volt. Eleinte kiköpdöstétek a zsizsiket... — Igen, de aztán rájöttünk, hogy semmi az egész, a légy az más lett volna, puha, maszatolódó, szárnya a meleg lében, mint a gyászlepel, de a zsizsiknek van tartása, egészségesen roppan, mint a pörkölt kávészem. A rovatvezető levette a doboz tetejét, s beledugta a nyelvét a fehér porba, mint valami hangyász. — Már nem kell nekem se kanál, se késhegy, se víz. Kész. — Add ide! — Az író is belenyalintott, és nagyot nyelt. — Most egyek vagyunk a szódabikarbónában — mondta. Még egy-két utónyelés mindkét részről. Nézték egymást, nevettek. A rovatvezető felugrott, fel-alá járkált a szobában, már cigaretta lógott kezében, rövideket szippantott, leengedte a kezét, de még le sem ért. felrántotta újra, a némafilmek szaggatott, gyors modorában, nem is szívta, ette a cigarettát. — Ma éjjel spekuláltam rajta: Renoir képeket szeretnék olvasni, nem kémeket, bikacsökös kasznárokat marhavagon rácsos ablakához tapadó beesett, fehér arcokat, amikor a mozdony már nem is gőzt, gázt sziszegett, nem padláslesöprést, és Andrássy út hatvanat, meg hogy mindenki tudta és senki se tudta, néha már testi rosszullét fog el, hiszen közben elmúlik az élet, és ez nem is marhaság, ma éjjel spekuláltam rajta — Renoir képeket szeretnék olvasni. Az író ismét eltűnt a karosszékben. Kissé lehunyta szemét — éjjel háromig kínlódott néhány soron, eredménytelenül — úgy mondta: — Ajánlanám figyelmedbe a kávénénikéket és a tár- oabácsikat. Csak legyintett a rovatvezető, nem hagyta magát kizökkenteni) — Fiatal lány napernyővel. Ránézel, s — esküszöm — a bőrödön érzed a nap nje- legét, a lányba pedig akár bele is szerethetsz. Álmodhatsz róla. Vagy a Kertben lányalakja. Ott heverhetsz a két kutya mellett a szűrt fényben, a tavasz kellős közepén. — Ne bagózz annyit — mondta az író, közben ő is rágyújtott, már ki tudja a hányadikra. — Mért ilyesmiket festett, hogy Fiatal lány napernyővel, Kertben, Fürdőző nők, s helyettük mért nem azt, hogy Öregasszony szemfedővel. a Cinteremben, Siratóasszonyok, mittudomén. Miért? Rányitotta szemét az író a rovatvezetőre, aki most két kézzel az íróasztalra dőlve kérdően meredt rá, a cigaretta a szája sarkában, haja a homlokában, mintha birkózott volna. Isten, milyen jó barátok lehetnének, csak ne laknának a város két szélső pontján, csak ne lenne egyikük író. a másik rovatvezető, csak... csak ne lenne a sok csak. Hiszen ő is egész életében a Fiatal lány napemyővel-t szerette volna megírni, de ahhoz persze legalább egyszer látnia kellett volna, legalább egyetlenegyszer találkoznia kellett volna vele (az a tiszta derengő fény mindenüvé elkíséri, hogy beragyogná a szobáját, még tán ezt a kietlen szerkesztőségi barna borút ás), jött az értesítés, hogy már úton van (nagyon mesz- sziről jön, hajóval, a tenger felett vibráló fények meg a delfinek miatt, a korlátra dőlve órákig is szívesen elnézi a napernyője alól játékukat), ez már jó régen volt, aztán a Szuezi-csatoma éppen le volt zárva (fekete torlaszroncsok a tiszta kék vízben), a lányt meg ideiglenesen letartóztatták, szemet szúrt a napernyője — mért ne lehetne akár álcázott géppisztoly?! Biztos, hogy írt is neki onnan a fogságából, de a levél a sole cenzori kéz valamelyikén elsikkadhatott. Később, kerülő úton tudomására jutott, hogy a lány ügye tisztázódott (fél év, egy év alatt?!). s bár jócskán megsápadt a hosszú fogság alatt, a napernyője is elrongyolódott kissé, annyit forgatták, vizsgálták, s így az ossz színes fényhatás már nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint amikor elindult, de azért folytatja az útját, ha ő úgy akarja, ha még várja egyáltalán. „Akarom, akarom, akarom, mindig is várni foglak!” — egy egész oldalt írt tele csak ezzel. Ám a Szuezi-csatomában még mindig ott meredeztek a roncsok (máig is ugyanúgy), neki kellett vágjanak, hogy megkerülik Afrikát. Azóta semmit sem tud róla. Talán a nigériai partoknál feltartóztatták a hajót, megint az ernyő miatt? Meg kellett volna írnia, ne mutatkozzon azon a tájon a fedélzeten. egyszerűen zárkózzon a kabinjába, plein air ide, plein air oda. Vágj' már a Jóreménj^ég-foknál viharba kerültek (eredetileg az is volt a neve, hogy Caco Tor- mentoso)? Egyik este mégis úgy gondolta, megpróbálja, hátha sikerül, különben is bármelyik pillanatban megérkezhet, nekifogott, örökké várni nem lehet, megírja. Ment is, sőt, feltűnően könnyen — a lámpa, mint a szúrt napfény, a füst könnyű pára, — s akkor egyszer csak: mintha... mintha valaki, kinn az ajtó előtt (sötét van a lépcsőházban, ellopják a körtét, vagy minduntalan kiég, lei tudja). Kirohant, kitárta az ajtót, de senki, csak a ház nehéz éjszakai szuszogása és egy .villanásnyira, amint a társbérlő a konyhában vizet iszik, hálóingére kapott pongyolájában, bojtos papucsában, fülében a két megsemmisítőén meredező vattacsomó, néma tiltakozás az ő gépelése ellen. Hát hogy is hihette, hogy menni fog személyes találkozás nélkül?! Ebben csak a tárcabácsik hihetnek, de rikítanak is ám a színek, s fényeik hasoga- tóak. Szégyenkezve visszament szobájába, és apró fecnikre tépte, amit addig írt. Várt tovább, s mostanában az is eszébe jutott, hogy talán nem is kanyarodtak be a Gibraltári-szoroson... TaSimon Lajos: A sebesült Mellém zuhant, mellettem dőrrén újra a gránát, egészen elborít a füst, mint földön fekvő, szörnyű, csonka holtat az újságlap hogy ne lássák az élők a vértócsát, s a fennakadt szemet. Jaj, földre ver a robbanás megint, a füst-lepel egészen eltemet, iílblXHt! A bódulat előtti jaj-kiáltást már a torkomban elfojtja a láz, csak tátogom. hogy adjatok vizet, csak tátogom, hogy jaj, segítsetek, ne hagyjatok a vérben, katonák! Szívem felett a csillag-alakú forradás újra, újra felszakad, messzi anyámhoz száll megint a jaj, ha meghallom a szót, hogy háború. Petőfi iüze — Petőfi életútja Ián a hajó lengyel hajó volt Mért ne lehetett volna? Akkor pedig a lány Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül érkezik meg végül is. Hacsak... Meglehetősen sokára szólalt meg. — Ma reggel bemondta a rádió: százhatvanezren fekszenek Varsóban honkongi influenzában. Menthetetlenül betör hozzánk is. — Naná — mondta a rovatvezető. — De enyhe, azt mondják. — Enyhe, na persze. Kivéve azt a bizonyos százalékot. Azt a bizonyos elkerülhetetlen százalékot vagy ezreléket szóval azt a bizonyost — Be vagy gazolva? Az író előrehajolt. — Nyavalyát — mondta. — De szeretném neked megírni még a Fiatal lány napemyővel-t — Ahá! Már azt hittem, felelet nélkül hagyod a kérdésemet — Most azonban egy kis baj van. Elárulom neked, már hosszú évek óta várom a lányt, de eddig még sehogy sem sikerült megérkeznie. Tudod, nagyon messziről jön, s a hajójának már nem sikerült átcsúszni a Szuezi-csatomán, a többit elképzelheted. — Elképzelem — a rovatvezető vigyorgott. — És nem is valami túl gyors járatú az a hajó. — Sejtettem — mondta az író. — Valami régi lerobbant lengyel gőzös, még szénért is minduntalan meg kell álljon. Ügy látszik nem tellett neki gyorsjáratú luxushajóra. — Nem, nem tartozik a szépségüket kamatoztató lányok népes táborába. — Ugye?! — Biztos lehetsz benne. — Érzésem szerint most végre befutottak Gdanskba, múlt pénteken lehetett, akkor álmondtam róla, vonatra ült, nyilván azonnal vonatra ült, hiszen tudja, hogy várom, de csak Varsóig jutott el, ott elkapta a hongkongi. — Mindig közbejön valami — mondta a rovatvezető, a fotel karján ült, onnan figyelte az írót, határozottan kedvére való volt a játék — vagy talán a játék szó nem is egészen pontos ebben az esetben? — Most ott fekszik a varsói kórteremben. Ez aggaszt, bár akik ott együtt vannak vele, bizonyosan örülnek neki. A napernyője ott lóg a láztábla mellett, szinte látom, és azóta mintha egy kis saját nap sütne odabenn... Azokról a bizonyos százalékokról most mélyen hallgatok, legalábbis még gondolni se akarok rá — de aggaszt még valami. — Éspedig? — Ha majd felépül, s elindul, még mindig oly hosz- szú út áll előtte, fél Lengyel- ország és egész Csehszlovákia, annyi minden történhet — Mire gondolsz? — Az ember már ennyi várakozás után tele van kétellyel, remegő izgalommal meg minden. Például nem sütik-e rá, hogy bolond — télvíz idején nyári ruhában és napernyővel közlekedni, méghozzá egy megviselt napernyővel ... F elberregett a telefon, halkan és kedvtele- nül válaszolgatott a rovatvezető valakinek, az író felállt, felvette kabátját s nyúlt a kéziratért, hogy beteszi a tájkájába. Letette a kagylót a rovatvezető, és kikapta a kéziratot az író kezéből. — Mit babrálsz vele? Ki mondta, hogy babrálhatsz vele? Hogy azt mondtam, hogy marhaság? Meg hogy elegem van sok mindenből? Ettől függetlenül átverem, ha a jóisten és a főszerkesztő is úgy akarja. Aztán majd jön a lány a napernyővel. Várom! — Én is. Komolyan. Már egy emelettel lejjebb járt, mikor hallotta, hogy fenn kicsapódik az ajtó, s egy zilált fej jelenik meg a lépcsőkorlátnál. — Egyek vagyunk a szódabikarbónában! — kiáltotta utána a rovatvezető. Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját köszönti az ország, s ezt teszi a maga módján a könyvkiadás is. A Kossuth Könyvkiadó és a Zrínyi Katonai Könyvkiadó például közös vállalkozásban 22 tanulmányt foglalt kötetbe; rész-elemzéseket, amelyekből kikerekedik az egész. A „Petőfi tüze” című kötet szerzőinek névsorában a költő életének avatott kutatóit találjuk, így többek között Mártinké Andrást, Lukácsy Sándort, Fekete Sándort, Pándi Pált, a témák sorában pedig a „Versek” kiadásának történetét, a Tízek Társaságának krónikáját, Petőfi és a világlíra kapcsolatát, a közgondolkozásban élő Pető- fi-képek változását. Azaz igazi tiszteletadásra, a költő, a politikus tevékenységének elemzésére, munkásságának sokoldalú bemutatására vállalkozik a kötet, s teszi ezt nemcsak tudományos alapossággal. hanem a legfrissebb kutatási eredményeket is megismertetve. Hasznossága a nagyközönség előtt általában ismeretlen tények, ösz- szefüggések sokaságának közlésevei, értéke pedig azzal mérhető e kötetnek, hogy a fölfedezés izgalmát kínálja a felszínnél többet látni akaró olvasónak. A könyvet a Petőfi-irodalom válogatott bibliográfiája egészíti ki. a szerkesztést Tamás Anna és Wéber Antal végezte. A „Petőfi életútja” című. nagyon szép kiállítású, gazdagon illusztrált művet Mártinké András állította össze, s a Kossuth Könyvkiadó gondozta. Népszerű a legszélesebb körnek szánt kiadványról lévén szó. aligha kifogásolhatnánk bizonyos engedményeket, ám ez esetben ilyenek nincsenek. Színes. sokoldalú kalauzolásban van részünk, megismerhetiük a költő életének minden lényeges mozzanatát, s a lapokat forgatva hökkenünk meg, mennyi mindent tárt fel csak mostanában e mozzanatok némelyikéről a tudományos kutatás. A jól válogatott dokumentumok, a lényegre világító idézetek, a tömör kommentár, a rengeteg kép minden bizonnyal jogos sikert biztosít a könyvnek. Ml a