Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1973. január 21.

I A z idén hetvenéves Szűcs Sándor író, % " * etnográfus. A

? debreceni egyetemen 5 történelmi, földrajzi és néprajzi tanulmányokat g folytatott. Azután az

I egyetem Földrajzi Intézetébe került, de néhány év után visszatért szülőfalujába, Bihamagyba- jomba, ahol földműveléssel, kertészkedéssel foglalkozott. 1946-ban részt vett a bihar- tordai népfőiskola szer- 8 vezésében. annak igaz- g gatőja lett. 1952-től 1963- § ig nyugdíjba meneteléig

OOOOOOOOŰC

a karcagi Nagykun Múzeum igazgatója volt.

A háborús károk következtében megsemmi- ' sült gyűjteményt pótolta, lényegében másodszor alapította a karcagi múzeumot. Sajtóban százszámra publikált munkái mellett művei: Hogyan utaztak a régi sárrétiek; A régi sárréti betyárok; A bajomi vár; A régi Sárrét világa; Pusztai krónikp; Ludas Matyi cimborái; Háry János bajtársai; Pusztai szabadok; Szól a duda, verbuválnak.

Hetven év számvetése- Az emberek sorsa mindig érdekes. Az olyan emberek sorsa, mint Szűcs Sándor bácsié, lebilincselő és elgondolkoztató. Hallgassuk őt:

— Bihamagy baj ómban

születtem a század elején, 1903. október 23-án egy faluszéli nagy portán álló fehér- falú. nádfedeles, hosszú és széles házban, amely már régebben betöltötte 200. esztendejét. Ma is ebben a régi házban lakom a feleségemmel, sohase is vágytam elköltözni innen. Sokszor gondolok rá, hogy több mint évszázada eltűnt már az a sárréti zúgó nádas, ahol e temp- lomnyi időt megért lakóház fedele termett, s az idelátszó törökhalmi ótemetőben talán még a csontjuk is elporladt azoknak a szorgos nádalóknak, akik vágták. De tolókaszájuk, jégpadkájuk még megvan a padláson. Mert még ma is majdnem olyan ez a padlás, mint valamely kis múzeum, pedig sok-sok tárgyat elvittem már innen igazi múzeumokba.

Családunk múltjából és

egyik-másik tagjáról sok érdekes, a korra jellemző történetet hallottam gyermekkoromban. Ezek a történetek szájhagyományokként éltek a család, a rokonság körében, meg a bajomi öregek emlékezetében. Annakidején érdeklődéssel hallgattam ezeket, elsősorban azért, mert a népi epika terjengős előadásmódja, ki-kitérő részletessége révén a múlt idők furcsaságairól is tájékoztatást nyújtottak számomra. A múltat közelebb hozták, a mához, közvetlen vonatkozásokkal kapcsolva össze a kettőt. Történeti érzelmet éb- resztgették. Röviden felemlítek itt néhányat közülük:

Némely adatok szerint a Szűcsök a török hódoltság alatt pusztulásban lévő Nagykunságból költöztek át a Sárrét mocsarai közt fekvő, palánkkal kerített mezővárosba. Bajomba. A szájhagyomány futásuk viszontagságairól is szól. Több rokon család jött együtt. Maguk előtt terelték lábas jószágaikat. A hadjárat előtt az Apavára körüli nádasokba húzódtak. Egy ideig a Siskás szigeten laktak, földházban. Innen nézték Karcag és Ladány égését. Egyszer portyázó janicsárokat csaltak be az ingoványok közé, nádvágó kaszákkal támadtak rájuk, s elveszejtették őket a süppedő, besza-. kadozó lápokon. A férfiak ezek ruházatába, fegyverzetébe öltöztek, lovaik nyergébe ültek. Az asszonyokat, gyerekeket a lóra ültették. Így indultak tovább a törökjárta határokon. Az volt a szerencséjük, hogy egyikük tudott törökül, hosszabb időt töltött rabságban. Ámde Szerep alatt éppen a török viselet miatt történt egy kis fennakadásuk. A Ferendeki halomnál Szilasi kapitány hajdúi támadtak rájuk: nőket, gyermekeket rabló janicsároknak nézték őket. Amikor aztán kiderült a valóság, velük együtt jöttek be a bajomi sorompón.

— Egyik elődömről Szűcs Istvánról, Birtalan Szilágyi János, bajomi prédikátor jegyzett fel néhány szájhagyományt az 1880-as évek elején készült emlékiratában. Mint fiatal hajdú vitéz, a török tábor kikémlelésével és kóborló kurtán csapatok rajtaütésével szerzett érdemeiért Báthorv Gábor fejedelemnek, majd a híres hajdú generálisnak. Nagy Andrásnak, a bajomi vár kapitányának volt meghitt embere.

A hajdúvirtus öröklődött, s egyszer-egyszer megmutatkozott némely utód természetében. Ennek a folyamata lehet, hogy a falubeli urak és családunk között gyakori volt az ellentét. Valamelyik dédapámat is azért emlegeti a hagyomány, mert a lakossággal kapcáskodó nótáriust galléron ragadva kitette a városházi tanácsterem ablakán. Alacsony épület volt a városháza, s így a nótárius nem félt. hogy nagyot esik, csak a gallérjáért aggódott: „leszakad a gallérom” — „majd felvarratom” — volt a vígasztalás. No de aztán később sokáig is kellett búj- dosnia dédapámnak. Piros- sapkás honvéd vol* a 48—49- es szabadságharcban. De nemcsak a rebellis, hanem a békésebb, jámborabb elődökről is maradt feljegyzés. Öreg nagyapám a templom melletti udvarának egy részét a református egyháznak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy oda iskola építtessen. Jókora rész volt ez, bogy „az oskolás gyermekek játszadozhassanak rajta”. Az iskola felépült, ma is álL Én is tanultam benne, játszadoztam az udvarán.

— Mi késztette Sándor bácsit a népi múlt. a népi élet tudatos megfigyelésére?

— Édesapám kiskönyvtára, mihelyt olvasni megtanultam, megszerettette ugyan velem a szépirodalmat de, hogy mélyebb érdeklődéssel mégis a népi múlt. a népi élet jelenségei felé fordultam .— ez. a hajlam anyai örökség. Édesanyám Nemes Zsuzsanna csodálatos hűséggel őrizte meg emlékezetében a szüleitől, nagyszüleitől és falunk öregjeitől a hallott hagyományokat, a falu. a táj múltjáról. a régi Sárrét életéről, nevezetes embereiről szóló történeteket Nagyon széRen tudott beszélni erről. Kisgyermekkoromban nem mesét mondott nekem — mint általában szokás — hanem e történeteket idézgette. Sokkal jobban is szerettem hallgatni ezeket, mint a mesét

— Hány éves koráoan kezdett a néprajzi gyűjtéshez?

— Korán kezdtem a gyűjtéshez. Amikor a bajomi elemi iskolában elsajátítottam a betűvetés tudományát, piros és kékfedelű irkába je- gyezgettem a szülőfalum öregjeitől hallott hagyományokat. Ezek az öregek fiatal éveikben még részesei voltak annak a sok ősiséget őrző életformának, melyek a Sárrét elzárt mocsárvilágában, meg a szabályozatlan Berettyó és Körös kiöntései

között fennmaradtak egészen a múlt század derekán végrehajtott ármentesítésig. Látva, mennyire szeretem hallgatni visszaemlékezéseiket, valósággal elárasztottak a hajdani pákászok, régi pásztorok szigetszántók történeteivel, meg a népi hitvilágban gyökerező sejtelmes históriákkal.

— Kövér Sándor bácsi is rétjáró volt. Majd pedig amikor a lecsapolt rétnek még a maradványa is kiszáradt a helyét elfoglaló szántóföldeken lett csősz, öt az elásott kincsek érdekelték nagyon, mondván: „az volna a mienk, szegény fejünké”. A végeláthatatlan sejtelmes nádasok rejtelmes történéseiről is szeretett mesélgetni; boszorkányok fondorlatairól, meg a bolyongó vén táltosokról, akik szerinte még a láthatatlan dolgokat is látták. A szőrcsizmás Szabó András bácsi is járatos, sokat próbált ember volt. Réti pásztorok, nyalka betyárok tudományos számadók kerültek ki elődei sorából. Midőn udvarunk nagy eperfája alatt üldögélve felemlegette őket, szavaitól megképzelődve hallani véltem karikásak pattogását, a gonosztól megriasztott ménes dübörgését, s pusztává tágult udvarunk végén sűrű sötét nádas rémlett fel előttem. András bácsi nemcsak elmondta a történetet, ami éppen szóba került, hanem helyt-helyt meg is játszotta egyik-egyik jelenetét: hogyan jött ■ oda a pásztorkunyhóhoz a vénséges vén táltos, akinek alul-felül két sor foga volt, hogyan ereszkedett az ülőhelyül használt lókoponyára, amely abban a szempillantásban felnyerített. Az öreg Balogh Földesinek mint csárdákban forgolódó fuvarosnak betyárokkal, orgazdákkal volt gyakori találkozása. Szabó Farkas bácsi, a földlápi csősz olyan csapdákat, tőröket, ló- szőrhurkokat készített fae- kem, amilyeneket azelőtt a madarászok raktak ki a mocsári szigetekre. Csősz volt az öreg Ratkai Sólyom is, legelső adatközlőim egyike, aki furcsa módon, amellett hogy ősi babonákban bízott, a természet jelenségeinek élesszemű megfigyelője volt Dehát hol vannak már ők, meg a hozzájuk hasonló többiek, a későbbiek; sárréti, kunsági, hajdúsági öregjeim, kiváló adatközlőim.

— Mikor vált tudatossá munkája?

Boroskancsó

A Nagykunság és

„A rétaljon juhnyáj legel, - juhasz a csárdában delel“

— Tizenhároméves voltam, amikor mintha ennek éppen így kellett volna történnie, kezembe került az Etnográfia 1916. évi két füzete. Izgalmas. elgondolkodtató olvasmány volt számomra. Akkor még inkább csak megsejtettem. mint megtudtam belőle, hogy az általam is leírt történetek, mondák, babonák nem csupán érdekességek, hanem ennél sokkal többet érő fontos dolgok, hagyományok; vizsgálatukkal egy tudományág, a néprajz foglalkozik. Ettől kezdve egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni ezeket. Elindultam arra a hosszú „gyűjtő útra” amely jórészt még ma sem ért véget. Nagyon-nagyon sok időt fordítottam erre. még annak rovására is, amit közhasználati kifejezéssel „jól felfogott önérdeknek” szokás nevezni.

— Mondta is egyik rokon: „Mifene az a néprajz?” Ha felnősz még majd ráíratod az udvarodat, mint nagyanád az oskolára”. Eddig csak magamat írattam rá. Bár a jövendőt előre nem tudhatjuk.

Gyakori vándorlásom idővel a hivatalos embereknek is szeget ütött a fejébe. Valamiféle illegális szervezkedést, szocialista, kommunista agitációt szimatoltak mögötte. Ebből kisebb-nagyobb kellemetlenségeim adódtak. Főszolgabíró, főjegyző, kakastollas főtörzs eldiskurál- gatott velem. Dédapámra gondolva szerettem volna őket kirakni az ablakon. Dehát ez a községháza jóval magasabb, mint a hajdani volt. Hogy néprajz? — ezt a bolondságot nem hitték el. Állandóan gondjuk volt rám. A Földrajzi Intézetben eltöltött évek után nem is jutottam álláshoz 1944-ig.

A tanyavilág, a falvak lakóival mindig szót értett Sándor bácsi. Kinyílt előtte a szívük. Ennek is egyszerű a magyarázata:

— Elbeszélgettem velük, elsősorban arról, ami őket érdekelte. Majd aztán a szó kiforgatta azt is. ami engem érdekelt. Igaz. ehhez idő és türelem kellett, meg egy na- gvon fontos körülmény: az általam kutatott terület számomra nem „terep” volt ahová ki kellett „szállnom”, hanem a szülőföld, ahol éltem és élek.

S íme az író vallomása a máról:- — A karcagi Nagykunsági Múzeumtól mentem kevés nyugdíjba. Nyugdíjba. de nem nyugalomba. Nyugtalanság tart fogva, hogy mennyi tennivalóm volna még! írni kezdett könyveim befejezetlenek; melyiknek fele. melyiknek csak harmada kész. Másirányú elfoglaltságom gondba vámolja az időmet, s bétegeskedés ver bilincsbe. S az évek így csapatba verődve, mint a madárraj gyorsabban repülnek már.

• * •

Reméljük hogy Sándor bácsi készülő könyvei — „melyiknek fele, melyiknek harmada kész” — befejeződnek az író örömére, az olvasó gazdagodására. Mellékletünkben korábbi művei közül mutatunk be néhányat:

Oda elő , a régmúlt „vizes világ” idején, a sárrétiek csak hírből hailották, hogy birka is van a viágon. Ök az ősi, magyarfajta rac- kajuhot tenyésztetek. Hosz- szú gyapja volt, s V alakban felálló pödrött szarva nemcsak a kosnak, hanem az anyának, jerkének is. Ö as tartást nem kívánó, nagyon igénytelen ál at volt, mégis bőven tejelt. A tejéből csinált gomolya, túró elsőrendű volt, Gyapjából készült a szűrposztó és a guba, gyapjas bőréből a bunda.

A rétalj i tippanos mezőkön nagy-nagy juhnyájak legelésztek. Télire is kinn maradtak a legelőn. A hó alól kaparták ki a vastag avart, azon is jól eléltek. Éjszakára beterelték a nyájat nádból ültetett, fedetlen kerek karámba. Szigorú télre számítva hodályt is építettek a karám oldalához; alacsony falát zsombékból rakták, fedelét nádkévékből és nádcsörméből hányták.

Kinn a síkon teleltek a juhászok is. A karám bejáratánál állt nagykerekségű nádkunyhójuk, kívül körül- hányva földdel, belől betapasztva. Benn tüzeltek, szolgafára akasztott bográcsban főztek.

Ügy hallottam a múlt időkre emlékező öregektől, hogy a pásztori renden levők közt a juhászok voltak a legjámborabb emberek. Igenám, de azt is hallottam, hogy ezelőtt a sárréti ember azt kívánta a haragosának: „A juhászok töltsék

rajtad a kedvüket!”

így aztán; szóra szó, káderül a teljes igazság, hogy jámbor pásztor volt ugyan a juhász, elfurlyázgatoít a nyáj mellett, de ha megvadult veszett tudott lenni! Ha felhergelték, hamar a fejebúbjára koppantott a kampóval akárkinek. De talán még jókedvében is — gondolhatjuk, ha figye'ünk az idézett szólás-mondásra.

A vén Tőcs már csak jámbor ember volt — ahogy mondják. Húst nem számítva, kenyéren, juhtejen. túrón élt s harminc esztendeig se tette be a lábát faluba. városba. Keve Karcag. Püsoökladány. Bajom közt kerülgette a rét alját a nvájjál. Amikor kimúlt ebből a világból, olyan harmincegy foggal temették el, akár a gyöngysor. A har- minckettedike* sokszor emlegette a bojtárok e'őtt: ..Fickókoromban hagvtam ott a Szeles csárdában, Szeghalom ’alatt. De kedvem szerint megvettem az árát; 'három fej, három szem” Nem úgy élt vele. hogy fogat fogért!

Ha tovább firtatjuk a dolgot. rájövünk, hogy az is juhászi találmány volt hogy amikor csapszékbe. nagy vásárra indultak, zenebonára számítva, jóféle bográcsfeneket borítottak a fejükre, az álladzös kalap alá. Arra aztán hu Ihatott a fokos szaporán, akár a jégeső.

Máig emlegetik az öregek-, hogy amikor Vércse Pista, a nyalka juhászbojtár rebel- liát csapott a füzesgyarmati nagy csapszékben, éppenséggel a fejét vetette a fokosnak. ólmosbotok alá. úgy közelítette meg az ellenfeleit

Ragadványnevén emlegetnek egy Sárrétudvariba való juhászt, bizonyos Tirimpó Pétert. Egyszer a túrkevei vásáron egymaga szétverte a lacikonyhát, egyetlen sátorfa se maradt ál.va. Igaz, hogy jókomái (három termetes kunsági juhász) ott támaszkodtak somfa kampóikon a tetthelyen, s fenyegetőztek , hogy pórul jár, aki gáncsot mer neki vetni. A fejét nem féltették pedig mértek rá fokost eleget. A mit sem gyanító, szájtáti vásározók csak ámuldoztak: „Micsoda kemény koponyája van!” Tudták is ők. mire jó az ócska bogrács körülvágott feneke!... Kivált ha ólommal egy kicsit megnehezítik.

A juhászoktól a foglalkozásuk is megkívánta hogy értsenek a kampó forgatásához. A fickóbojtárt tanítgat- ták rá az idősebbek. „A nádas széléből tolvaj, farkas lese'kedett a nyájra. Ezeket a földbe kellett verni” — mondta Bajomi Csák Márton számadó.

A Sárrét megközelíthetetlen nádasaiban fészkeltek a farkasok, a „nádi-csikaszok”. A juhászoknak ezek voltak, a legveszedelmesebb ellenségei. Kivált téli időben. A hó hátán nyargaló éles. hideg szél hordta-vitte á juh- szagot. Szimatolva jöttek az éhes vadak. Alkonyat táján parázsló szemmel ólálkodtak a nádas szélében. A juhászok hatalmas nádtüzet lobogtattak a karámnál, hogy riogassák őket. Féltek a tűztél. De ha lelohadt, akkor előrontottak, s ha betörhettek a karámba, szörnyű pocsékolást vittek véghez, öthat elszánt bojtárlegénye volt a számadónak meg öthat szegesörvű, borjúnyi komondora. De csontkaparó hidegben is megizzadtak a legények, míg vissza tudták verni a vadak támadását. Az öreg Csák kihúzgá'ta az elpusztított farkasok szemfogát és derékszíját díszítette vele.

4 rots se^ lecsapolása a múlt század derekán végét szakította a rétimódú juhászéletnek. Mostanra a magvar iuhfajta is teljesen kiveszett. Hankó Béla professzor irta 1941-ben meeie- lent munkájában, hogy akkor még élt a T;szántúlon apró falkában háromszáz darab t'sztavérű fekete színű és fehér gvapiú kb két- háromezer. Tudtommal a legutolsó hírmondó Gvőrffy István néprajztudós hatvan darabból álló fekete fa'ká- ja volt amelvet hagyományos ősi módon tartottak, szalmakarámban teleltettek. 1944-ben pusztult el. a túrkevei Ecseg-pusztán.

t

Kunsági fokos Kunsági szűrhímzés Csengő 1