Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. december 10. KRAUTHEIM MÁRIA: LEÁNYFEJ Kulturális hírek 1973. januárjától a frankfurti Volksbühne „színházi és kulturális útlevelet’’ vezet be. Az „útlevél” minden frankfurti színházba érvényes, tulajdonosa nemcsak tekintélyes kedvezménnyel válthatja meg jegyét. de maga elönti el. hogy melyik darabot melyik napon nézi meg. Érvényes az „útlevél” a frankfurti hangversenyekre, múzeumokba, valamint az Állatkertbe, sőt futballmeccsekre is, igen mérsékelt belépőjegy ellenében. Az „útlevél” átruházható, sőt későbbi tervek szerint valamennyi nyugat-európai város színházaiba is belépést biztosít, ugyancsak kedvezményes áron. if Az új színházi évad kezdetével az aacheni Stadttheater kiadta „Theaterkurier” c. újságját, amely képekkel illusztrált cikkekben informálja a közönséget a színházban folyó munkáról. A gondolkodás higiéniája „Az emberek a betegséget már komolyan veszik, de az egészséget még nem” — ölvasom egy újságcilckben, amely riasztó adatokat közöl higiénés állapotunkról. Az emberek nem veszik komolyan az egészséget, vagyis nem vigyáznak rá, hiszen a megbetegedések több mint fele „a személyi higiénés magatartás elmulasztásából keletkezett” — mondja az újságcikk. Röstellem kimondani, de személyenként évente nyolc és féil kisméretű szappant használunk el, egyet-egyet tehát, negyvennegyvenöt napig babusgatunk. Hányszor es főként hogyan mosakszunk? Tessék elképzelni! A fogkefe fogyasztás kívánatos évi normája két fogkefe volna, évente tizennégy millió fogkefének kellene elfogynia, de csak három és félmillió fogy el (egynegyede a normának); a kívánatos negyvenhat millió tubus fogkrém helyett pedig csak húsé millió (fele sem a normának). Hányszor és főként hányán mosunk fogat? Ezt is tessék elképzelni. És még egy adatot; négy-hat forintot költünk egy hónapban, személyenként, tisztálkodó szerekre, alkoholos italokra ugyanennek a tízszeresét. Baj van tehát a testi higiéniával; ám nem az én dolgom, hogy emiatt most dörgedelembe kezdjek. (A dörgedelem egyébként se segít). Inkább eltűnődöm azon, ami az újságcikk olvastán ötlött az eszembe: Hogyan állhatunk a szellemi higiéniával? A gondolkodás higiéniájával? Vajon komolyan vesszük-e a szellemi egészséget, vigyázunk-e rá, s vajon mekkora része származik bajainknak abból, hogy — az újságcikk megfogalmazásával szólva — elmulasztjuk a szellemi higiénés magatartást? A kérdés, első hallásra, szellemeskedőnek tetszhet. Komolytalannak. Mert: van-e egyáltalán — a testi higiénia afféle tükörképeként — szellemi higiénia? S ha van: mérhefő-e állapota? Vannak-e a gondolkodás tisztaságának olyan normái, amelyeknek teljesítése a szappan-, a fogkefe- és a fogkrémfogyasztás egzaktságával mérhető? Habozás nélkül, a legkomolyabban állíthatom: igenis van gondolkodás-higiénia. Állapotának mérhetőségéről már nem merek ugyanilyen határozottsággal beszélni, hiszen a szellemi állapot jóval nehezebben mérhető a testinél, másrészt az ilyesmivel foglalkozó tudomány jóval fiatalabb az orvostudománynál, harmadrészt — és éppen ezért — nincsenek is idézhető statisztikáit arról: mit és mennyit fogyasztunk vagy nem fogyasztunk azért, hogy gondolkodásunkat tisztán tartsuk. Valamit azért így is tudunk persze. Tudjuk azt,, hogy a gondolkodás-higié'-nia ezt jelenti: megóvni magunkat a szellemi restség, az előítéletes véleményalkotás vagy az elhamarkodott általánosítás fertőzéseitől; törekedni a világ megteremtésére, a tapasztalatokon nyugvó ítéletalkotásra, a tények tiszteletben tartására. Mindez segít megóvni bennünket nemcsak saját, örököltén rossz beidegzettségeink, ösztönindítékaink és önös érdekeink támadásaitól, hanem azoktól a támadásoktól is, amelyek kívülről jönnek. Mert ha van légszennyezés, van gondolatszennyezés is: ideológiai harcban élünk, « ez még akkor is így lesz, ha a tömeggyiLkolás fegyvereit egy szálig sikerül netán a tengerbe süllyeszteni. De tudjuk azt is — noha statisztikai adataink hiányoznak, — hogy gondolkodás-higiéniánk állapota korántsem kielégítő. Tudjuk, hogy örökölt gondolkodásnormák nyűgöznek bennünket, amikor a Valódi emberi értékek keresése helyett esetlegességek alapján rangsoroljuk egymást. Tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk újratermelni régi előítéletrendszerünket, sőt termelni újakat is amikor azt ismételgetjük, hogy „pénz beszél, kutya ugat”, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, hogy „az asszony verve jó”, hogy „az is bolond, aki másokért töri magát”, hogy „a cigányok mind lopnak”, hogy „a gyerek neve: hallgass”, hogy „a mai fiatalok már nem tisztelnek semmit”, hogy „hosszú haj, rövid ész”, hogy „az a fontos: a has tele legyen”, hogy „apámnak jó volt, nekem is jó lesz”, hogy „nem kell nekünk semmi idegen, csak az, ami magyar”, hogy „nálunk minden rossz, bezzeg külföldön”, vagy hogy „mi közöm nekem az egészhez, a fejesek úgyis azt csinálnak, amit akarnak”. Tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk a szellemi restségre is, a prakszis túlbecsülésére, az elmélet lebecsülésére, hogy készen állunk csepülni mindent, amit nem értünk, ami idegen, ami új, hogy véletlenadta ízlésünkből normákat gyártunk, s fölényesen lesöpörjük, ami ezektől a normáktól eltér, hogy még büszkék is vagyunk arra, ha valamit nem értünk: idegen szót, másféle szokást, új elméletet, új verset, új zenét, új szobrot. És tudunk azért néhány statisztikai adatot is. Tudjuk, hogy népességünk négy-öt százaléka — lappangva ugyan, de — még mindig analfabéta. Tudjuk, hogy az iskolaköteles korosztályok tizenöt százaléka nem végzi el az általános iskolát. Tudjuk, hogy a felnőtt lakosság esti iskolába áramlásának irama lecsökkent. Tudjuk, hogy a fizikai dolgozók közép- és főiskolákra jelentkező gyerekeinek szár ma sem emelkedett. És azt is tudjuk, hogy az ország lakosságának csak körülbelül húsz százaléka olvas rendszeresen könyvet. Baj van tehát a szellemi higiéniával is, de emiatt sem kezdek most holmi dörgedelembe. Hiszen jól tudom, hogy a szappanfogyasztás meg a könyvfogyasztás valamiképpen összefügg, s hogy szívós lassúsággal mindkettő emelkedik persze. Csak türelem tehát. Bár, tudja isten, reklámozhatnánk és árulhatnánk azért vonzóbban is mind kettőt, nagyobb becsületet adva nácik. A szappannak is, meg a könyvnek is. Faragó Vilmos látszani ünnep Bitskey Tibort költők vezették a színház felé. Még nem gondolt arra, hogy színész lesz, de ha az iskolában olygn verset tanultak, amelyben felismerte saját érzéseit, gondolatait!, kívülről megtanulta a verset. Csodálatosnak tartotta, hogy a költők tiszta, szép szavakba tudják sűríteni a világ ezer bonyolult dolgát. Biztonságot is jelentenek a megfogalmazott mondatok, ebben azóta is hisz. Szívesen vállalkozik versmondásra. Az előadóművésznek — mondja — nem nyújt védelmet a „játék” feloldó tudata. Szembe kell nézni a közönséggel, vállalni kell a puszta szavaknak kijáró esetleges közönyt, és nem lehet meghatódni a megértett gondolatok visszasugárzó fényétől. De a pódiumművészet feszültségét, csendes örömét semmivel! nem lehet összehasonlítani. Első kiugró színpadi sikere is verses drámához fűződik. Illés Endre és Vas István Trisztán-ja eddigi pályafutásának legmaradandóbb élménye. Nemcsak a hős már-már földöntúli tisztaságának szépségét őrzi, hanem a nagyszerű tanár és rendező, Gellért Endre emlékét is. A próbák során — emlékezik — egyszerre érezte magát szárnyaiban szabadnak és bilincsbekötöttnek. Gellért Endre soha nem adott instrukciót részletmegoldásra. mindig az egészet láttatta, és csodálatos módon, a színészek mindig megtalálták az egyetlen jó megoldást. — Mi szükséges a jó színészi közérzet megteremtéséhez? — Bizalom. Ez a színész számára azt jelenti, hogy nem bábuként irányítják, hanem egyenrangú alkotótársként bevonják az előadás egészébe. — Romantikus és modern hősök sorát játszotta színpadon, filmen, televízióban. Ezek közül, nem mint színész, hanem mint magánember, kit érzeti önmagához legközelebb állónak? — Talán a Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényéből írt színpadi változat Dimitrijét említeném. őbenne végletesen kevernednek nagyon jó és nagyon rossz tulajdonságok. Ezért olyan meghatóan emberi. Ugyanezért az összetett ábrázolásért szeretem annyira Miller drámáinak hőseit is, mindenekelőtt Proctort, a Sálemi boszorkányokban. — Szívesebben játszik modern hősöket, mint romantikusokat? — Ezt nem mondanám. A romantikus hősök abszolút, tehát nem létező jóságukkal ugyanúgy példát adhatnak, mint az összetettebben megírt színpadi figurák. Őket eljátszani egyet jelent azzal, mint felkelteni a vágyat az emberekben a tisztaság iránt, a jóra való törekvésre. Színész számára pedig nincs annál szebb feladat. — Az utóbbi időben milyen szerepek eljátszása jelentett élményt? — A kőrszínházbeli vendégszerep’ésemet említeném. Kazimir Károllyal remek összhangban dcV.gozunk évek óta. Jelenleg is játszom a Thália Színházban vendégként, a Csusingura egyik főszerepét alakítóm. Ennek a tő- , lünk oly távoli, idegen ja- * pán színháznak, az úgynevezett kabuki-játéknak megismerése nekünk színészeknek legalább olyan izga'mas élményt jelent, mint a közönségnek. — A Csusingura bemutatója után sokan elhűlve mesélték, hogy az előadás egyik jelenetében fején állva beszélget partnereivel. Nem a legideálisabb póz színész számára... — Ez igaz, a látvány szokatlan a nézőknek, a színészekről nem is szólva. Nekem szerencsém volt, hogy sokat és rendszeresen sportoltam, így nem jelentett problémát ennek a „feladatnak” a megoldása. — Most mit sportol? — Rendszerese,, már nem. De mozgásigényem változatlan, s ezt most a telkemen élem ki. Büszke vagyok arra. hogy magam kaszálom a kertet. — Sokat szinkronizál. Szereti ezt a műfajt? — Nagyon. Jó színészekkel a vetítőben találkozni igazán élmény. Ilyen volt a Hamlet televíziós változata, amelynek szinkronizálása során, úgy éreztem, eljátszottam Hamletet. És gyönyörűséggel éltem át Odüsszeusz kalandjait a nagyszerű Beleim Feihmiuval együtt. — Elégedettnek érzi magát? — Igen. Ebben most egy kicsit a körülmények is segítenek. Nem vagyok agyonhajszolva, így azokat a napokat, amelyeken játszom, ünnepnek érzem^ Beszélgetésünk elején kérdezte, mi szükséges a jó színészi közérzethez? Többek között ez is. Ne fárasztó kötelesség legyen az esti előadás, hanem örömöt adó, szép szertartás. Csak így válhat a színház a közönség számára is minden alkalommal ünneppé. László Ilona BOKROS LÁSZLÓ RAJZA ÚJ KÖNYVEK Egy kisregényt és 12 elbeszélést fog össze „A bánatos bohóc”. Mesterházi Lajos új kötete. Húsz évet ölelnek fel a művek, s ezen belül olyan esztendőket, amilyekre nehéz próbaként emlékezünk. így azután vidám és komor színek keverednek, nevettető és fájdalmas események váltakoznak a könyv lapjain, különösen az „Egy élenjáró termelőszövetkezet kimagasló eredményei”-ben. A szerző, szóljon bár nyíltan vagy áttételesen — előbbire a „Magnéziumláng”, utóbbira a „Jelentés a túlvilágról” a példa, — végső soron azt a tegnapot idézi, amit nemcsak átéltünk, hanem közösen is csináltunk. Hasonló munka a Szépirodalmi Könyvkiadó másik újdonsága is, Hegedűs Géza „Valló Bonifác történetei” című könyve. Hőse szerint „nem az az érdekes, mit él át az ember, hanem az, hogy ki éli át”. Lehet benne igazság, hiszen Bonifácunk — aki tipikus értelmiségi, annak nyitott szemű, minden apróságot észrevevö fajtájából — remek történeteket kerekít hétköznapi esetekről, legyen a színhely egy háborús hómező — „Amikor én görög tolmács voltam”, — vagy egy öreg batár; „Jónás, a személygépkocsi”. Több, mint harminc rövid írás: villanásókból összerakott élet, s ami lényeges, érdekes élet. A Szépirodalmi harmadik újdonságaként Kristóf Attila „Pléhkrisztus”át említjük. A szimbólikus regény — főhőse, az öregember alakját, környezetét körbejárva — arra keresi a választ, hol húzódik a határvonal értelmes és fölös dolgokkal telt sorsok között. Továbbra is a politikai kiadványoknál maradva: a „Napjaink kérdései” sorozat friss kötete Szeben Éva munkája, a „Jövedelmek és termelékenység”. Hasznos összefüggések megismertetője, a legföpb tudnivalók summázata a könyv, így a többi között a nemzeti jövedelem és a személyi jövedelmek közötti kapcsolatoké, a bér-ár mechanizmusé. A szerző nemzetközi áttekintést is ad, s a záró részben a további haladás útjait, módjait vizsgálja. A Kossuth Könyvkiadó egy másik sorozatának, az „Uj falu”-nak most megjelent tagja Zsuffa Ervin tanulmánya, „A termelőszövetkezetek kiegészítő tevékenységének továbbfejlesztése”. E sokat vitatott kérdéskört előnyök és hátrányok együttes elemzésével mutatja be a szerző, félreértéseket oszlat el, — igy az un. ipari tevékenység hasznos és rossz vonásainak egy kalap alá vevését, — s ugyanakkor a szabályozás korszerűsítésének lehetséges módozatait is fölvázolja. Szintén Kossuth újdonság Zoltai Dénes vállalkozása, „Az esztétika rövid története”. A tíz fejezetre oszló kötet valóban vállalkozás, mégpedig annak tömör bemutatására. miként vállalkozott az ókor, a középkor, a felvilágosodás esztétikája, milyen volt a romanticizmus korában, s milyen napjainkban. Az olvasóközönség szélesebb rétegeinek szánt munkáiról lévén szó. Zoltai művét több rész vázlatcssága ellenére is sikeresnek tarthatjuk. A világbajnoki páros mérkőzés, majd a sakk-ol'....pia — s azon a szép magyar siker — minden bizonnyal tovább növelte az érdeklődést e nemes játék, sajátos sport, nehéz művészet, bonyolult tudomány iránt. A Zrínyi Katonai Kiadó Ozsváth András sakkmester könyvének — „Harcászat 64 mezőn” — kinyomtatásával tehát aligha vállalt kockázatot, már csak azért sem, mert a mű témája, a közévjáték elmélete, egyike a legtöbb újat kínáló területnek. A jól tagolt, játszmák leírásával gazdagított munkát hasznos függelékek egészítik ki. M. IÍ!
