Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. december 24. A mai szovjet irodalom nemcsak soknemzetiségű irodalom, hanem sokszerű is egyben. „Sokszerű minden vonatkozásban, például tematikájában. Halászok és parasztok életéről, gépkocsivezetők és faúsztatók napjairól, gyárbeliek és orvosok sorsáról, diákok és katonák öröméről-bújáról, tanítók és papok „problémáiról”, fejőasszonyok és párttitkárok gondjairól egyaránt van mondanivalója” — írja Kardos László, az új szovjet irodalom alakjait bemutató magyar esszékötet bevezető előszavában. Megállapítja továbbá, hogy „az új próza sokszerűsége megérzik az alapok politikai érdekeltségében is. Ez az érdekeltség differenciáltabb sávozatú, mint — általánosságban — a régi irodalom alakjaié. Azt értjük ezen, hogy a szilárd kommunista magatartástól a konok, ellenséges vagányságig több átmeneti tartásforma kap képviseletet, mint a tegnapi irodalomban. A skála szélesebb és variáltabb. Sokféle a nyelvkezelés, az előadás módja is. Az újak nyelvi-stiláris eszközei igen-igen eltérő hangulati hatások felidézésére is alkalmasak. S persze még tarkább a líra világa. Jevtusenkóék, Vinokurovék, Voznyeszenszkijék vagy Rozsgyesztvenszkijék még nagyobb szökkenésekkel hagyják el, vagy érik be egymást, mint a próza fiatal reprezentásai”. Mi ebből a rohamosan változó-gazdagod ó irodalomból kívánunk ízelítőt nyújtani olvasóinknak a Szovjetunió megalakulásának évfordulója alkalmából, afféle kóstolót a majdani Lakomához, az olvasáshoz, hisz örvendetes módon a szovjet irodalom legjavát időben, gyorsan kézhez kapjuk magyarul, hála kitűnő fordítóinknak. A legjobb szovjet könyvek ott sorakoznak a könyvtárak polcain, csak ki kell nyújtani kezünket feléjük, értük. Az ősz elején váratlan telefonhívást kaptam az egyik moszkvai iskolából: szívesen látnának, ha megjelennék irodalmi estjükön. — Merre van az az iskola? — kérdeztem. — Hát tőszomszédságában annak az iskolának, amelynek maga is a diákja volt. — Honnan tudja, hol volt az én iskolám? — Egy pillanat... Sistergés, enyhe zúgás hallatszott a kagylóban, gondoltam, átadják valaki másnak; s valóban, mintha időgép lépett volna működésbe, egy szempillantás húsz esztendővel vetett vissza az időben: megütött az ismerős hang. — Szervusz* Szerjózsa. Persze, nem is tudom. Szerjózsa vagy-e még nekünk. — Szervusz. Nyina. — Eljössz-e hát hozzánk? — Hozzátok?TM — Én tornatanár vagyok itt. — Elmegyek, de még mennyire, hogy el! — Az egykori Maskov utca. a Csisztije Prudi mellett, — Ismerem. — Akkor várunk. Előre is köszönet... — Ne butáskodjTM A vonal másik végén már kattant a készülék, ahogy letették a kagylót, amikor hirtelen, ijedt hangon kinyögtem: — No és te, te hogy vagy?! Húsz éve, mióta az iskolát elvégeztük, nem találkoztam Nyinával. Ráadásul még ezt megelőzően végeszakadt szomszédságunknak is: mi elköltöztünk a Gogol utcába. Az orvostudományi egyetem felvételi vizsgájára készültem, amikor valakitől azt hallottam, hogy Nyina férjhez ment közös osztálytársunkhoz, Jurka Petrovhoz, vagyis nem Lemesevhez, nem Babocskinhoz és még csak nem is Conrad Veidthez, hanem Jurka Petrovhoz, ehhez a nyakigláb csodabogárhoz. aki zörgő csontjait folyton összetörte, hol a kerékpár-pályán, hol a siugró-sáncon, hol meg a Csisztije Prud-i jégen. Nyíllá elhatározásában én afféle grimaszt láttam, már csak azért is. mert korábban semmi hajlandóságot sem érzett a fiú iránt. A háború után teljesen elszakadtam iskolatársaimtól, legjobb cimboráim, Pavlik Arsanszkij, Borisz Lagvejnyikov életüket vesztették a fronton, s nem tért haza Zsenya Rumjanceva sem; a többiek is elkeveredtek a négy világtáj felé. Ha a régi iskolánkat megvu- ~ták volna, az talán még össze-össze hozott volna bennünket néha, de az épületet már régen átadták a Pedagógiai Akadémiának. Egyszer az utcán találkoztam a szőke, aprótermetű Csernovval — legnagyobb ámulatomra fókaidomár lett belőle. Ö mesélte, hogy egyszer megpróbálta lakására összetormbitéLni az osztályt, de leküzdhetetlen akadályba ütközött: osztálytársnőink elrejtőztek a férjek . neve mögött, s nem lehetett megtalálni őket. S most ez a kurta telefonber-ílgetés furcsa módon felzaklatott. Az elmúlt húsz esztendő alatt annvi minden történt, olyan nagyot fordult a világ, s benne az életem, hogy nyomtalanul kitörölte emlékezetemből első és egyetlen iskolai szerelmemet. jobban mondva azt a mélységes, makacs kesergést, amit ez az első, teljesen elhibázott szerelem hozott nekem. Zaklatottságom egyébként hamar elszállt: elvégre húsz esztendő túlságosan nagy idő még egy jó emlékezetű szív számára is. Kissé megkéstem. Nyina az iskola előtt várt; már messziről megismertem — szinte semmit sem változott. — Ilyen hát az, amikor elmúlik a szerelem — szorította meg Nyina a kezemet kicsiny, izmos tenyerével. — Azelőtt sohasem késtél. Menjünk hamar, a fiúk már türelmetlenek. Van a világon két különleges illat, amely sohasem hagv közömbösen: az iskolai fertőtlenítésnek krétaszaggal kevert illata és a ragyogóra vikszelt katonacsizmák szaga — mind a kettő túlságosan sok emléket ébreszt bennem. Ha iskolában vagy katonai egységnél tartok előadást, az első pillanatokban képtelen vagyok koncentrálni. Zavaromat ezúttal még az is foil kozta, hogy, jobbra .tőlem, a falnak támaszkodva, fejét kissé lehajtva ott állt Nyina Bariseva. Miiven fiatalos, milyen arányos, izmos alakja van! Amint rápillant az ember, rögtön megcsapja a tornaterem friss levegője, felvillannak előtte a rugalmas tornaszerek, a sílécek kékes csillogású nyamszalagjai; valósággal árasztja magából a ruganyos izmok üdeségét. amit az ülő foglalkozású emberek egyáltalán nem ismernek. Igen. Nyina semmit sem változott, s mégis egészen más lett. Semmi sem maradt az egykori kislányos szeleburdiságából, maga az érett, kiforrott teljesség állt előttem. A kikristályosodott forma nyugalma lengte körül, s azt hittem, könnyedén, évessé, rűen és zavartalanul beszélgethetünk majd az elmúltakról. Ezen tűnődtem, s közben, szórakozottan figyeltem, mi történik a katedra előtt. Az irodalomtanámő intésére egymás után álltak elő a tanulók, s zavartan, a szavakat elnyelve elmormolták néhány elbeszélésem tartalmát. Aztán eszembe jutott, hogy a gyerekeknek ördögien jő szemük van: azért sem pislogok Nyina felé, nem szolgáltatom ki magam az árgus tekintetű apróságok kíváncsiságának. Helyeslőén bólogattam, mosolyogtam. vapvis úgy tettem, mint akit más sem érdekel a világon, csak a gyerekek szereplése. De ma valami történt velem: a hallgatóság felől különös. aggasztó áramütések ér' k. A harmadik nadban a legszélén barna képű. göndör fürtű, zömök fiúcska ült, s tátott szájjal, holmi déli szépség rajongó, tüzes szemével nézett rám. Szakasztott olyan. mint hajdani osztálytársam, Misa Horok! Tőle balra pedig szinte a plafonig nyúlik cingár. vékony alakjával, hosszai gúnámyakával és égnek meresztett orrával Lida Vakkar, az iskola legjobb tornásza és bukolikus költőnője. S mintha megbabonáztak volna, már-már úgy tetszett, mintha Borka Lagyejnyikovát, Pavlikot, Tyurinát látnám, mintha együtt lenne az egész osztály. Azután az utolsó padban egy nyurga fiún, csaknem fiatalemberein akadt meg a szemem, s valami érthetetlen szívszorító érzés markolt a mellembe, hogy a lélegzetem is majd elakadt. A sudár termetű kamaszon szinte bántóan ismerős volt minden: hosszúkás metszésű, nedvesen csillogó ünőszemet, a hosszú pillák, amelyek mintha az arcát súrolnák minden hunyon'tásra, az arc merészen harmonikus metszése, a szép ívű száj. s a gödröcske a sima áll közepén. De bárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni. Ifire is hasonlít Kamyejev, Pankov, Grizlov. Vorocsilin jutott eszembe egy pillanatra, de nem rájuk ütött a fiú. Töprengve néztem, ahogy mosolyog. végigsimítja tenjrerével fénylő, hullámos haját, súg valamit a szomszédjának, miközben tenyerét a szája elé rakja, és fél szemmel rám pillant. De már vége is volt a találkozásnak, hátralökött székek zörgésp keveredett a lábdobogáss^tl, utána felszabadultan szálltak a hangok, s a nyurga kamasz is előrekiáltott: — Anya! Megyek haza! Légy szíves a kulcsot. — Kapd el! — S Nyina már dobta is a kulcscsomót, fia pedig egy kosárlabdázó ügyes mozdulatával elkapta. — Szóval, ez a nagy férfi a te fiad? — kérdeztem Nyinát. amikor már az utcán voltunk. — Igen. a kisebbik, Borka. Érdekes, hogy nem ismerted meg. mindenki azt mondja, szakasztott anyja. — A hajszínét Jurkától örökölte, ez tévesztett meg. S milyen nagy — egy fejjel magasabb társainál. — Másodszor járja ezt az évet A múlt. évben súlyos beteg volt. Tíz évet elvett az életemből!... — Ahhoz képest remek színben vagy. — Még szép: egy tornatanárnőnek ez elemi kötelessége. Előttünk már látszottak a Csisztija Prudi sárguló fái. erősödött az avar fanyar illata. — S az a kislány, amelyik olyan, mintha Buratino volna, nem Lidáé? — kérdeztem. — Dehogynem: Masenka Vakkar. — És az a fekete szemű, napbarnított arcú fiú. aki megszólalásig hasonlít Misa Horokra? — Az is: Misa Horok. — Misa fia? — Nem. Tol iáé. Misa meghalt a háborúban. — Még őt is elvitték katonának? Micsoda hájas, puhány gyerek volt. folyton aludt. x — Amikor kellett, felél>redt. Berlinnél esett el, a legvégén... Tolja pedig elvesztette a féilábát... Főiskolát végzett, megnősült. A fiát azután Misának nevezte el a bátyja emlékére. — Misa Horok... Jámbor jóság, a légynek se tudott volna ártani!... Hát Pavlikra emlékszel-e? — Arsanszkij ra? Persze, hogy emlékszem! — A legtisztább, a legnemesebb ember a világom! Ö meg Zsenya Rumjanceva a legkülönb ember, akit -valaha is ismertem. — Vagyis azok, akik meghaltak. különbek, mint akik megmaradtak ? Mindig irigyeltem azokat, akik úgy tudnak előre menni. hogy nem tekingetnek hátra, de most jó néven vettem volna, ha Nyina nagyobb tisztelettel beszél a múltról. — Neked nem ez a véleu many ed? — kérdeztem. — Akik meghaltak, azért különbek, mert nincsenek. Mi pedig azért vagyunk különbek mert élünk. Talán mi nem néztünk szembe a — Persze, hogy más. Egyszer szembenézni vele — könnyebb. Lábunk alatt zizegett a lehullott lomb — sárga, bíbor, aranybarna meg vörössel erezett zöld levelek kavarogtak az úton. Nagy hársfalevél szálldogált felénk, .fogazott szegélyével nekiütődve a gallyaknak. A pázsit még zöld. de már a gyepet is megcsípte a dér, megsápadt a színe. Húsz évvel ezelőtt ugyanígy zizegtek itt a levelek. u*n-anígy dermedezett a smaragdzöld fű, ugyanígy árasztotta sz~.'>orkás aromáját az ősz, ez elől nem menekülhet az ember! Kiválasztottunk egy alacsony padot egy mapvar orgonabokor alatt — ennek leveleit is lilásra. érdesre csipte a hajnali dér. A mély pádon jó ülés esett, mintha kényelmes karosszékbe telepedtünk volna. Csak ez az ernyesztö póz hiányzott, hogy most már végérvényesen kapituláljak a múlt előtt. Pedig nem akartam hűtleinül átugrani, letagadni az azóta eltelt húsz — nem könnyű — esztendőt és mindazt, amit azóta átéltem. De nem tudtam már ura lenni magamnak. — Ma sem tudom megérteni. hogy lettél Petrov felesége, amikor Jurka sohasem tetszett neked. — Nem. valóban nem tetszett '— felelte Nyina nyugodtan és készségesen; mintha várta volna, hogy szóbahózzam a dolgot. — S te tetszettél neki? — Ügy látszik, igen... De elmondom, ha akarod, sorjában. Alighanem emlékszel rá. Jurka Petrovnak korán meghaltak a szülei, a nagyanyja nevelte. Alig végeztük el az iskolát.' én is magam maradtam. Szüleim harmincnyolc elején elváltak. Apám nemsokára meehalt, anyám pedig új férjével T -'■'nm-Sdba köUnzőtt. Nem volt kedvem velük menni. Fölösleges ilven szemrehányóan nézned rám: ez is elmúlt, azóta rég kibékültünk. Akkor azonban magam marsdtam, mint az uiiam. Ti mind szétszéledtetek, s akkor megjelent .Torka Petrov... Elhatároztuk. hogy összeházasodunk. E'T.-'Ht mégis csak könn^ei-vVi — Szereted? Nyina jóízűen nevetett — Húsz év után kérdeznek még ilyesmit? Két fiunk van. az egyiket most láttad, a másik pedig akár egy díjbirkózó, magasabb az apjánál, ilyen válla van, ni!... Most végzi az energetikus-mérnöki szak negyedik évfolyamát, s szerintem hamarosan nagymamát csinál belőlem. — És Jurka?TM Nagyon megváltozott? — Hogy is mondjam ne. ked? Teljesen megkopaszodott... — A sportolást abbahagyta? — Megtiltották neki: foszfor-elégtelenség miatt. Emlékszel. mindig eltört valamije. Most más szórakozása van: akvárium, aranyhalacskákkal. Nemrég sikerült létrehoznia a teljes oxigéncserét a vízben, s ez volt a legnagyobb öröme az utóbbi időbeni... — Nyina óvatosan pillantott rám. — De nehogy azt hidd... nagyon jó mérnök Jurka, két rendjele is van. — Nem hiszek semmit, csak nem tudom elhinni: Jurka a sportember, a feltaláló. s most — kopasz, akvárium arany halacskákkal... — No, ami a feltalálást illeti, tegyük fel, az megmaradt. Csak amit feltalál, az mind szigorúan titkos. Bár igaz, kitűnő mérnök, talán egyedüli a maga nemében... De ugyan miért teszek úgy, mintha mentegetőznék előtted?... Szent isten, Szerjózsa, csak nem tetszem neked megint? Ny in a olyan figyelmesen és hosszan nézett rám. mintha most látott volna először. — Megcsókolhatnálak — mondta elgondolkozva —, de az aljasság lenne. — Jurka Petrowal szemben? — Jurka? Ugyan hagyd el!... — vonta fel csodálkozva a szemöldökét. — Veled szemben. Csak nem állsz le csókolózni egy nagymamával. Megölné benned a múlt emlékét!... A múlt emléke! Semmi sem vált számomra múlttá, és nem volt új az az érzés, amely Nyinához vonzott. A Csisztije Prudi fasora, amelyen gyerekkorunkban sétálgattunk, nem ért véget húsz évvel ezelőtt. hanem — anélkül, hogy én magam tudtam volna róla — végighúzódott egész életemen. Húsz év pedig rövid, mint egy sóhaj. De nem ezt mondtam, más került a nyelvemre: — Ügy beszélsz a múltról, mintha közös múltunk lett volna... — Nem csókolóztunk a kapualjban, és nem ölelkeztünk a lápcsőházban. mindezeket gz apró titkokat más fedezte fel neked. De hát rossz barát voltam én a nehéz percekben? — Nehéz percekben pompás barát voltál. Nyina. — Egyáltalán, én csak a nehéf percekben voltam pompás. Egyébként csélcsap kis fruska soltam. Állandóan tetszelegtem, forgolódni akartam különféle emberek között, hogy mindenki engem csodáljon. Néha úgy tetszik nekem, mintha előre éreztem volna, hogy hamar vége lesz az én pünkösdi királyságomnak, s két pofára faltam. Te pedig ijesztettél a ragaszkodásoddal. Ha veled vagyok, akkor mindig jónak kell lenni, s tudtam, hogy erre nem vagyok képes. becsapni meg nem akartalak. — Ezt is köszönöm. — Nem. hidd el. komolyan beszélek — mondta Nyina. — Túlságosan ép, túlságosan egyenes Toltál hozzám képest. Még ha többet rendetlenkedtél volna! — Milyen vakok voltunk egymáshoz^ Ép, gyakorlati ember vagyok, megpróbáltam három főiskolát, egyiket sem végeztem el. s kétségbeesésemben olyasmibe) fogtam, ami eszembe se jutott soha... — Az nem számít, hogy nem jutott az eszedbe — vetette közbe Nyina. — Emlékszel, már akkor mondtam: írj prózát. — Persze, azért mondtad, mert nem tudtam verset írni neked... Zsenya Rumjanceva jobban megértett engem. egy évtized .távolából nyújtotta ki a kezét felém. — Mit jelent ez? — Zsenya megsejtette a zavaromat, a fejveszettsége, met... — Meg kell adni. Zsenyához képest mindenki hitványnak tűnt. ö mintakép volt! — Ember volt Zsenya! — mondtam ingerülten. — Valamennyiünk közül a légkülönb! — Akadnak azért, akik. nem rosszabbak nála — szólalt meg Nyina nyugodtan. — Akár Jurka Petrov... El tudod képzelni, mennyit tűrt Jurka miattam? Amíg a főiskolán tanultunk, már nem a stadionban tördelte a csontjait, hanem a kazáni pályaudvaron — zsákolt! S amikor megszületett az első fiunk, mibe bele nem fogott, csakhogy előteremtse a legszükségesebbet! Még templomokban is vállalt villanyszerelést. Egyébként tudod, milyen jól áll neked ez az őszülő halánték?... Megértettem Nyina bájának titkát: természetes volt, mint maga a föld. A fasorban szemben velük kitárt, világos esőkabátiban elgondolkozva közeledett egy magas termetű férfi. Még fiatalos!, bár helyenként mélyen redőzött, napcserzett arca kombi y, koncentrált és szomorú volt. Ahogy egy vonalba ért velünk, meghajtotta fejét, s lassú erőfeszítéssel mosolyba rántotta össze a redőkc'. az arcán. Válaszoltam köszönésére. — Ki az? — suttogta Nyina. — Nem ismered meg? — Te jó isten, a kedvenc színésziem! Mii-'-- jól ismertem ezt a bensőséges intonációt, a szemeknek ezt a titokzatos bársonyosságát! Barátságunk különböző éveiben így nyilatkozott Nyina lényének egész mélységével Ccnrad Veidtről, Babocskir.iíl, Lemesevről, de az én nevem hallatán soha. Utánaszól ismerősömr nek,' s bemutattam Nyitónak. I" masban ballagtunk az egyi’- oMrifa- an a -1 ” felé, ők ketten hamar >san elém kerültek, élénk hr- - getésbe merülve, én pedig egy fél lépéssel elmaradtam. Azután kissé hátrább húzódtam még nőtt köriünk a távolság. Nyina nem nézett vissza, v^'rirván ,-en eltűnhettem volna: Nyina nem vette volna észre, "zen az e"’M'ektől csordulti« átitatott napon mindvégig nem éreztem ilyen v'’"«osan, hogy a múlt visszatért, mint éonen ebben a pillanatban. Nyina anélkül, hogy akár csak 1 kívánván sejtette vo!. ha. felidézte ifiúsőgom legerősebb. lpvwötT-őhb és legtöbb gyönyörűséget nyújtó emlékképét... S. Nyíró József fordítása * J. Nagibln a mai szovlet-oroaj elbeszélő művészet eevlk legjelentősesbb képviselőié: reáérve* ro—»'lé* evnkran 1elenne!ü rr.ee r------s-n’ Felnőttek iskoláié című n-v-'iíiából magyar ívűim is készült. > halállal, nem is egyszer? — Az más! Jurij Nagibin: HÚSZ ÉV MÚLTÁN