Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. december 17. MÜTEREMSAROK AKT FURULYA SZÓ MELLETT * — Mit fogalmaz maga, Tiszai uram? — Rólad írok egy cikket, Lit ja. — Nehogy valami flancos dolgokat írjon ám rólam, mert tudja, azt nem szeretem... így kezdődne az alkalmi beszélgetés Mészáros Lajos festőművész, mindenki szeretett Lujája. és az újságíró között, ha csak a múlt vasárnap megnyitott kiállítású, hoz írna ajánló sorokat... D0 a párbeszéd, sajnos, nem lehet párbeszéd, legfeljebb egy régi találkozás citálása. A kiállítás elé odakegyetlenkedett az „emlék” szó... Mert Luja már végleg megtért szülőföldjébe, a sályi domboldalba. Ha a halottak álmodnának, Lujänak pasztellszínű szép álmai lennének, amilyen az élete volt: szemlélődő és vidám; szerény és tiszta, akár a harmatos fű a bükki erdők alján. örült a napfénynek, félve, szemérmesen fürdőit benne; alázattal tűrte a rossz időt is, s volt ereje ilyenkor is napfényváróan mosolyogni. Luja mindig , mosolygott. Hallgatott, mosolygott. Gyűj. tötte magában a mondanivalót és amikor kikívánkozott belőle a szó, mindig így ■kezdte: „Szabad fogalmaznom...” Ez volt a szava, járása. Én is így kérdezem meg az emlékétől: Luja, szabad fogalmaznom? Nádi szélben Az ötvenes évek végén egy Szolnok környéki faluban tanítottam. Tavaszutón kivittem néha a gyerekeket a határba, a régi Varsány romjai fölé, keresgélni, a földet vallatni. Mindig találtunk valamit: bronzkori urna darabot, kengyelvasat. kardmarkolatot. ékszert. A gyerekek ügy mondták, kincset. Egyszer aztán tényleg kincset találtam. A Tisza partján csavarogtunk, belebotlottunk egy festőállványba. Rajta a vászon. barkát hullató füzesekkel, a homokban elnyúlt piros-tarka bocikkal. A festő sehol. Már-már rosszra gondoltunk, amikor egy zömök, fekete klottnadrágos, mokánymagyar lábolt ki a vízből, csapzott hajjal, amúgy iszaposán a tegnap még áradó folyó hordalékától. Azt hittem a bojtárgyerek. A festő volt, Mészáros Lajos. Furcsákat kérdezett a gyerekektől. Hogy ők milyen szélűnek látják az eget, a Tiszát, a homokon billegő füzesek árnyékát... S tőlem is... — Maga ebből a földből való, tanár uram? — Igen. a környékről... — De Borsodban tán. már járt? Hát Sályon? Ahonnan én jöttem? — Nem. ott nem. De máshol, Borsodban... — Maga szerint, amikor így. szépen süt a nap. egyforma-e ott, meg itt az ég színe? Nem tudtam, dehogy tudtam, csak hallgattam, hallgattam az ízesszavú bogarasnak vélt korombélit, iajtámbélit, amikor a sályi dombokról, a bükki erdőkről, a borsodi égről beszélt, meg arról, hogy meg akarja ismerni az itteni természetet... Közben felöltözött. Mellkasig nyitva hagyott fehér inget viselt. Azután is. szinte mindig ilyenben láttam, csak ritkán kényszerítette magára a nyakkendőt. Amikor már „fölöttébb muszáj” volt. Különben mindig nyitott ingben járt. A leikébe engedett látni. Védtelen, kicsit gyámoltalan is volt a mai rohanó világgal, de sohasem félt semmitől, mert harmóniában tudott élni önmagával, a környezetével. A szőlő dicsérete „A jó magyar ember csak bort iszik, mert a bor ízén meg lehet érezni a kapás, meg a kötözőasszony kezét. Meg a puttonyosét, meg a préselőjét. Ez a bor lelke. Mert a bor attól jó, hogy dolgoztak vele. Tudom jóanyámról. hogy nyüvi az embert a tőke, a meredek sor. Benne van a borban a mások ereje. Akik mívelték, kezelték, azoké. Amikor köbe vág a kapa, szikrádzik. Az is benne van a borban. Az a fénye. a csillogása. Ezt mind tudni kell a borról, úgy szabad inni. Kortyolgatva, megrágva. Tudják maguk, hogy miért kell a borral koccintani? Fölöttébb csodálom, hogy maguk ezt nem tudják. Hát, hogy hallja az ember a hangját is... Mert ugye. ha szabad így fogalmaznom, az ember a nyelvével. meg a többi berendezésével érzi a bor ízét. A szemével látja a színét. Hát a szavát is hallani akarja az ember. Ezért kell koccintani, hogy tudjuk, mit mond a bor... Na,... isten... isten...” A szekér, — avagy a talyiga Egy kiérdemesült öreg Trabanttal poroszkálta a mi Lujánk az alföldi dűlőutakat, a sárospataki szőlőhegyeket, a sályi dombokat. Szekérnek hívta a kocsit, — amikor az „jó” volt. tehát ment... Amikor meg felmondta a szolgálatot, Luja lefokozta. Akkor csak talyiga volt a neve. Legyintett ilyenkor: áh, rossz a talyigám. A szekér miatt többször galyibába keveredett. Történt, hogy behajtotta a szekeret a cseresznyés-kert mögé. (A cseresznyéskertről tudni kell, hogy Szolnokon, az Irodaházban van, hivatalosan Barátság Klubnak hívják. de a köznyelv, a toliforgatók, piktorok, színészek és egyéb bohém népség sűrű és bőséges cseresznye (pálinka) fogyasztása ürügyén csinált irodalmisággal — szegény Csehov! — cseresznyéskertnek keresztelte el.) A szekér kint, Luja bent. Mi tagadás, súlyos vétség történt volna a KRESZ ellen, ha a szekeret közben el nem lopják. De amikorra Luja befejezte a szőlőről szóló értekezését, a szekér eltűnt. (Mi:na barátai eltolták a szomszéd utcába.) Ennek fele se tréfa, Luja, modtuk neki, be kell jelenteni a rendőrségen a lopást. Dehát az föl^..zö naturális lesz, mondta ijedten, ha ennyire beivottan megyek a rendőrökhöz. Kivágnak, mint a fa*-1--» répát. Telefonon, Luja. telefonon. biztattuk, úgy jelentsd be, csak ne fújtass bele nagyot a kagylóba. Vette a kagylót és borízű hangon kezdte recsegtetni az ügyeletes rendőrtisztnek, hogy főhadnagy uram, ellopták a szekeremet.. Hogy a rendőrtiszt mit mondhatott Lujának, mit nem... Luja gyorsan letette a kagylót és sápadtan dadogta. hogy „ez a rendőr csak megérezte rajtam a bor szagot”. Sály üzenete Ha sütött a nap, vagy szikrádzott a hó, Luja a Zagyva partján állt a vászna előtt. Az alföldi dűlők hangulata mellett, a szolnoki Tabán volt a másik nagy témája. Nem verte nagydobra, ahogy semmit sem önmagáról, de nem is titkolta, hogy nemcsak a festői élmény vonzza a Zagyva partjára, hanem Sály emléke is. Ezek a tabáni házak olyanok, mint a sályiak, magyarázta. Azoktól, meg ezektől majd csak kapok valamit, amit jól ki tudok fejezni. Látja azokat a fölöttébb flancos színeket a vízben — ha én azokat meg tudnám piktorkodni... ajjaj, nagy jó uram, de sok mindenhez buta még az ember... De sokszor gondolom, viszsza kellene menni Sályra... a szőlőbe... — Ugyan Luja uram, néhány igazán szép munkát láttam mostanában magától. — Próbálgatom... így, úgy valahogy... Messzi vagyok még... attól, amit akarok. Dehát csinálja az ember. A héten kint voltam a művelődési autóval a tanyákon. Csináltak ott a kenéseimből egy kiállítást. Az jól esett, ahogy a tanyasiak mondták a képemről... Mintha Sályon lettem volna. Mégiscsak az a művészet, amire a Jani bácsik, meg a Mari nénik is azt mondják, hogy szép... Az ám... Furulyaszónál Nagy magyar volt. Nem magyarkodó, nem bortól acsarkodó, nemzeti gőggel szónokló álmagyar, hanem igaz magyar. Jó barátai voltak szerte Európában, mindenfelé, s ő mindenhol magyar maradt. Bartók és Kodály muzsikája volt a furulyájában, amit olyan álmatagon. olyan szépen fújt, mintha csak mesebeli furulyás legény tévedt volna be a művésztelep fái alá. A Tiszatájon ismeretlen népdalokat tudott. sokat, nagyon sokat, ezeket a hegyek aljáról hozta. Mindig arról tréfálkozott, de félig meddig komolyan is vette, hogy Sály ősmagyar község, ott olyannak maradtak meg a magyarok, amilyennek Árpád alattvalói voltak. Bv'-’-^n vallotta a haladó magyar múltat de soha senkit. egyetlen más népbélit rossz szóval nem illetett. Epilógus Halála előtti estén valahogy nagyon nekibúsult. De lehet, ezt már csak tragikus sorsának emléke érezteti így. Még akkor is tervezgetett a majdani kiállításán, de mintha szomorúbb lett volna a szokottnál. Számolgatta, rendezgette, kinél van festménye a kiállításához. — Tudja, nem szeretem a flancos dolgokat, de ezt a kiállítást azért szeretném jól összehozni... A tárlat egy évvel később megnyílt, de a kedves, mindig mosolygó mokány magyart már csak az önarcképein láthatjuk magunk között... TISZAI LAJOS Mészáros Lajos munkái ÖNARCKÉP IV. FELESÉGEM TABÁN
