Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-01 / 258. szám

1972. november 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Megkezdődött a szolnoki hangversenyévad Vivaldi, Mozart muzsikája a nyitányon Az Országos Filharmónia hétfői bérleti estjével Szol­nokon is megkezdődött a hi­vatalos hangversenyévad, s mindjárt zenei csemegével, a Liszt Ferenc kamarazenekar vendégszereplésével. Kama­razenekarok esetében szinte természetes elvárása a kö­zönségnek, hogy a műsorban barokk zeneművek is szere­peljenek. Most is két Vival- di-művel indult a műsor. A G-dúr szimfónia csak elne­vezésében szimfónia. A mai értelemben vett klasszikus szimfóniát csak 100 évvel ké- ; sőbb „fedezték fel”. Vivaldi szimfóniái inkább a rövid­lélegzetű concerto grossók családjához tartoznak. A G,- dúr szimfónia is ilyen, zené­je tulajdonképpen rendkívül egyszerű felépítésű. Az I. té­tel négyszólamú, a II. és III. tétel pedig csak három vonós szólamból áll. Az I. tétel megszólaltatása talán a zenei alapanyag sokrétűsége miatt nem volt teljesen egységes, az előadók sem élték bele magukat a mű hangulatába, de ez egy másfél perces té­telen belül nem nagy hiba. A II. tétel fájdalmas ária-jel­legű előadása s a III. tétel csipkelődő, játékos tánca már tökéletes volt Ezt követte az est csúcs- ponja, Vivaldi Laudate pueri című, egyházi szövegre írt kantátája. Az egyházi szöveg ebben a kilenctételes műben, akárcsak a preklasszikus ze­nében általában — álcázása a nagyon is világias zenének. Bár hangulatilag alkalmaz­kodik a szöveg egyes részei­hez, zenei mondanivalójában azonban mindig emberi érzé­seket indulatokat ábrázol. Amiért ez a mű az est fény­pontjává vált, az a szólóéne­kes Kalmár Magda előadásá­nak köszönhető. Nagy kultú­rájú, kitűnő zenei adottságú és brilliáns technikával ren­delkező koloratur énekesnőt ismertünk meg benne, A bár­melyik világnagyságot is ala­posan próbára tévő Vivaldi mű előadása hosszú ideig él­ménye marad a szépszámú hallgatóságnak. Kitűnő volt az együttműködés a zenekar­ral és a két zenész-közremű­ködővel, akik most csak mint zenekari tagok szerepeltek, ám mindketten fiatal koruk ellenére is országos tekintély­nek számítanak: Pertis Zsu­zsa csembaló és Czidra Lász­ló oboa- — blockflöte-művész. Szünet után klasszikus re­mekmű, Mozart D-dúr diver- timentója szerepelt a műso­ron. Mozart 1779-ből ránk marad reliquiáiban — ez a mű keletkezésének éve is — hiába panaszkodik szerelmi csalódásról, nyomasztó han­gulatiéi, a munkakedv el­vesztéséről. Az akkor 23 éve3 szerző művei másról tesznek tanúbizonyságot. A hattéte­les D-dúr divertimento az egyik legbájosabb, legvidá­mabb alkotása, a III. me­nüett-tétel pedig a mai napig is klasszikus zenei „sláger”. Emellett igényes, nagy alkotás a D-dúr divertimento. Például utolsó előtti tétele vonósné­gyes és zenekar szembenállí- tásán alapul, a befejező tétele pedig egy komplett hegedű­Unnepi alkalomból jövünk össze csütörtök délután Kar­cagon, a Déryné Művelődési Központban. Tisztelgünk a népművészet mai alkotói előtt, és szeretettel köszönt­jük a városunkba érkező, fennállásának 7. évszázadát ünneplő Özd képviselőit. A ma emberei az elődök­höz hasonlóan keresik az el­térői tájakkal a kapcsolatot. A két város. Özd és Kar­cag. Az eltérő történeti és etnikai tényezők mellett alap­vetően különböznek a termé­szetföldrajzi és gazdasági kö­rülmények is. A keleti palóc vagy barkó néprajzi csoport „fővárosa”, központja Özd. ez az évszázados tradíciókra visszanéző, nagy jelentőségű, modern nehézipari bázis, mely most ünnepli fennállá­sának 700. évfordulóját. Karcag pedig jellegzetesen alföldi, hagyományosan agrár jellegű város, melynek ipara csak most van kibontakozó­ban. Így a fentebb ismerte­tett ellentétes vonzás itt több ponton is érvényes lehet: hegyvidék és alföld, ipar és mezőgazdaság, eltérő törté­nelmi és kulturális sajátossá­gok. verseny zárótételének felel meg. Így nemcsak álma a ze­nekarok első hegedűseinek, hanem „mumusa” is. A Liszt Ferenc kamarazenekar kon­certmestere is e két érzés kö­zött hányódott hol félt a fel­adattól. hol pedig ragyogóan brillírozott. Persze inkább az utóbbi, a nagyszerű, csillogó előadás volt a döntő. A tíz éve alakult Liszt Fe­renc kamarazenekar, amely akkor még főiskolás növen­dékekből állt,' igazi koncert­zenekarrá nőtte ki magát. Eb­ben oroszlánrésze van a hét­fői hangverseny karmes­terének, Sándor Frigyesnek, aki az első perctől irányítja az együttest. Így aztán Sán­dor Frigyes karmesteri mun­káját talán nem is lehet, de nincs is értelme külön érté­kelni. Az idény-nyitókoncert ma­gas mércét állított a hang­versenyévad elé. Kutas János ' A természetföldrajzi körül­ményekből adódó előnyöket már eddig is felfedeztük: Be­rekfürdőre rendszeresen le­járnak nyaralni az ózdiak s nemrég jelölték ki a karcagi pajtások táborát Dédestapol- csány mellett. Ózd azonban nemcsak ab­ban jeleskedik, hogy ipari bázis, hanem abban is, hogy példamutatóan tiszteli múlt­ját, hagyományait. Az ünnep­ségekre felvonultatott gazdag népművészeti kiállítások egész sora hizonyította ezt. A most is alkotó népművé­szek kiállításából mutatunk be egy csokrot a karcagi láto­gatóknak. Szinte valamennyi népműyészeti ág képviselve van itt; a hímző asszonyok gyönyörű kézimunkái, a pa­lócföldi faragó hagyomá­nyokhoz hű munkák és fém­műves remekek. A szép bemutatót novem­ber közepén viszonozzák a Karcag mai népművészetét reprezentáló kiállítással. Azzal a reménnyel üdvö­zöljük vendégeinket hogy alakuló kapcsolataink tovább szélesednek és erősödnek a jövőben. * Dr. Bellon Tibor Hímzések, faragások, fémműves remekek Ózdiak Karcagon FEKETE SÁI\DORi XIV. P6T0PI 6L0T6 „Jött a halál..." Bem féltette Petőfit s ezért minden lehető alkalommal a kormányhoz küldte futár­ként. Debrecenben azonban Petőfi ismételten összeütkö­zésbe keveredett a hadsereg vezetőivel, akik irigykedtek „a lengyelre”, 6 demokrata segédtisztjével előszeretettel éreztették vezéri fensőbbsé- güket. A megsértett költő le­mondott rangjáról. Amikor azonban április elsején je­lentkezett Szebenben pa­rancsnokánál. az tüstént visz- szaadta rangját, sőt kitün­tette hadi érdemeiért. Bem saját hátaslovával, egy arabs ménnel is meg­ajándékozta segédtisztjét, fő­leg pedig előléptette őrnagy- gyá. Sajnos, ez is szerepet ját­szott abban a lehangoló ese­ménysorozatban. amely újabb összeütközésekbe sodorta Pe­tőfit a magyar hadvezetés­sel. Az itt nem részletezhető csúnya viszályok után a jog­talanul megsértett költő le­mondott őrnagyi rangjáról, sőt a katonaságtól is meg akart válni „egészen és örökre”. Eladta Bemtől ka­pott lovát és visszavonult „a polgári életbe”. A fővárost, majd Buda várát is visszafoglalta a hon­védség. A diadalmas tavaszi feltámadás minden igaz ha­zafit bizakodással töltött el. A nagy örömből csak egy ember maradt ki... Pfetőfi. Nem volt elég, hogy a hon­védségből kimarták, hogy is­mét a szegénység fenyegette, a halál is meglátogatta: két hónap leforgása alatt előbb apját, majd anyját vesztette el. Neki sincs már több ide­je hátra, csupán két hónap­ja. A derűre ború jött — a megvert, megalázott Habs­burgok az orosz cártól kér­tek segítséget. S Petőfi, aki a diadal csúcsain visszavo­nult, most a bajban ismét jelentkezett. Újra a harcoló nemzet költőiéként buzdított a végső küzdelemre. Minél nagyobb veszélybe zuhant az ország, annál in­kább szükség lett Petőfi sza­vára. 1849 júniusában Kos­suth is felkérte, segítsen a főváros népének mozgósítá­sában. A főváros mellett vívan­dó „véres, elhatárzó, utolsó lendületünkig tartó csatára” nem került sor. nem Kos­suth gyávasága miatt, hanem azért, mert az adott viszo­nyok közepette egy ilyen üt­közetnek nem voltak meg a hadászati feltételei. A költő becsapottnak érezte magát, megint elkeseredett, s „meg­emlékezvén még előbbeni” se­beiről is, családjával együtt Mezőberénybe utozott, „azon óhajtással”, vajha soha töb­bé „a nyilvános életnek még csak küszöbére se” kénysze­rítse sorsa. De olyan idők zúdultak az országra, amikor Petőfi Sándor nem maradhatott bé­kési magányában. Amikor Fém hívó szava elérte, nem habozás nélkül, de végül is határozottan, eltökélten fel­Felszabadítás Filmeposz, mely könyvtárakkal ér fel Bemutatták — a májusi budapesti dísz- bemutató után csaknem félévvel (!) — a Felszabadítás című szovjet filmeposz negyedik és ötödik, befejező részét. Így már teljes a történelmi tabló; a nézők a filmtörténet eddigi legnagyobb vállalko­zása alkotását láthatják. Két évvel ezelőtt nézhettük meg a mo­numentális filmsorozat első részét (Lán­goló ív). A világtörténelem legnagyobb páncélos ütközetéből meríti témáját, a Kurszk—Orel térségében 1943 nyarán ki­bontakozott stratégiai ütközetből. A filmeposz második része, az Áttörés, az 1943-as döntő fontosságú csaták világ- politikai hatását mutatja be. A Felszabadítás harmadik része — A főcsapás iránya — ez év januárjában került filmszínházaink műsorára. A Nagy Honvédő Háború eseményeinek ábrázolá­sát ebben a részben Belorusszia felsza­badításával kezdik az alkotók. • Zsukov filmjének neveztük ezt a részt, hiszen az adott történelmi szakaszban éppen a Legfelsőbb Főparancsnok helyettesének szerepe a legnagyobb: ő ugyanis Rokosz- szovszkij marsallal együtt — a híres Bagratyion hadművelet szellemi atyja, majd legmagasabb szintű irányítója. Vé­gül is ez a hadművelet juttatta el a szov­jet hadsereget az ország nyugati határáig. A most bemutatott negyedik és ötödik rész, Harc Berlinért és Az utolsó roham, a második világháború — európai részé­nek — nagy fináléja. A negyedik rész az ardenneki csatával kezdődik. Hitler utolsó, legnagyobb erejű nyugati hadszíntér! próbálkozását A ha­lál 50 órája című, ugyancsak nagyszerű történelmi filmből ismerjük. Az angolok és az amerikaiak súlyos helyzetbe kerültek 1944—45 telén. Máso­dik Dunkerque fenyegette a szövetséges csapatokat. Churchill 1945. január 6-án kérő levelet írt Sztálinnak: a Szovjet Hadsereg indítson keleten nagyméretű tá­madást... A szovjet kormány eleget tett a kérésnek. Néhány hónap múlva — szá­mos európai főváros felszabadítása után — a harc már Berlinért folyt — a győ­zelemig. Ennyit a filmsorozat történelmi keretei­ről. Nézzük a továbbiakban a művészi megvalósítás szándékát, hogyanját és a megvalósítás részleteik Tartalmi és formai megvalósításából következően filmeposz. A világtörténelem legnagyobb méretű, legvéresebb csatáit megvívó szovjet emberekről szól e hős­költemény legértékesebb gondolatköre. Húszmillió szovjet ember pusztult el a háború során — hazánk mai népességé­nek kétszerese! — amíg a Reichstagra Jegorov és Kantarija kitűzte ’ a vörös zászlót. A film alkotóit érezhetően az a szán­dék vezette, hogy valósághű történelmi tablót, adjanak. A hadászati cselekmé­nyek pontos ábrázolása mellett az utóbbi évtizedekben különbözőképpen értékelt történelmi személyiségek helyét és szere­pét is megismerjük. Elsősorban Sztálin alakjára gondolunk. Tényszerű ábrázolást kapunk, hiszen a Felszabadítás már olyan politikai légkörben készült, amelyikben a valósághű ábrázolás az elsődleges, és ez bemutatja Sztálin stratégoszi zsenialitá­sát, katonapolitikai nagyságát, történelmi érdemeit a fasizmus leverésében. Dokumentumokra komponált játékfilm. Nagyszerűségét bizonyítja, hogy szinte egyetlen jelenetéből sem érződik semmi­féle rendezői erőltetettség. Kalandroman­tikát ne várjon senki, hiszen az első kép­sortól az utolsóig érvényesül az alkotók elsődleges célja a nyers hitelesség. Más kérdés, hogy a valóság művészi tükröző­dése, a tartalom és a forma mesteri egy­ségével, a brilliáns filmtechnikai eszkö­zök segítségével, olyan lenyűgöző, hogy nincs kalandfilm amely — a szórakoz­tatás területein — többet adhatna. Címünkben azt írtuk, hogy ez a film könyvtárakkal ér fel. Nem az olvasás nagyszerűségét akarjuk háttérbe állítani ezzel, hanem arra célzunk, hogy az el­érhető, vagy számunkra elérhetetlen könyvek tízezreit kellene elolvasni ahhoz, hogy olyan széles körű ismeretanyagot kapjunk a második világháborúról, mint amilyet ez a koncentrált, remek didak­tikai érzékkel is szerkesztett film ad. Az emberiség nagy történelmi sorsfor­dulóinak alapvető ismerete viszont nem­csak műveltségbeli kérdés, hanem jövőt alakító tanulság is. A második világhá­ború eseményeinek panorámikus megis­meréséhez legjobb, élményt is adó eszköz ez a gyönyörű, színes filmeposz. A alkotóit — forgatókönyvírók Jurij Bondarev, Oszkár Kurganov, Jurij Ozerov, (operatőr Igor Szlabnyevics, zeneszerző Jurij Levityin, rendező Jurij Ozerov, leg­főbb katonai tanácsadó Sz. Styemenko hadseregtábornok — Lenin-díjjal tüntet­ték ki. Tiszai Lajos kerekedett, hogy vezéréhez menjen. 1849. július 29-i utolsó le­velében leírta Júliának, ho­gyan érte utói Bem sere­gét: „Bemmel Bércekén talál­koztam; megálltam hintája mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, el­kiáltja magát, és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, s össze­öleltük egymást, „mon fils, mon fils, mon fils! szólt az öreg sírva”. (Mon fils — annyi mint fiam, franciául.) Levele befejezése az utol­só fennmaradt mondatait őrzi: „Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meg­lepjen. Csókolom a lelkete- ket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed Sándor” Ugyanezen a napon Bem visszaadta őrnagyi rangját. Másnap Székelykeresztúrra mentek. Harmadnap, 1849. július 31-én reggel három órakor fújták az ébresztőt — a maroknyi sereg megindult az oroszok ellen. Bem déli egy órakor, a segesvári ütközet veszélyes­re forduló pillanataiban uta­sította Petőfit, vonuljon visz- sza a harctól. A költő azon­ban nem tudott távol marad­ni a sorsdöntőnek érzett üt­közettől. Délután öt óra felé szemtanúk ismét látták a Sárpatak hídjánál. a székely újoncok épp ekkor igyekez­tek puskatűzzel megállítani a mintegy 800 főnyi dzsidás kozáksereget. Egy katonaor- vos kiáltással hívta fel fi­gyelmét az iszonyú támadás­ra, de Petőfi csak legyintett: „Potomság”. Ez az utolsó szava, amelyet meglehetős valószínűséggel hitelesnek tekinthetünk. Ekkor vette észre, hogy ez nem olyan roham, mint ame­lyet Vízaknánál meg Szász­sebesnél átélt, — ezt a túl­erőt nem lehetett feltartóz­tatni, maga a vezér is futás­nak eredt. Ö még látta a me­nekülő Bemet, de a tábor­nokot kísérő lovasoktól Bem nem láthatta őt. Most már ő is futni kezdett. Futni, mert nem volt lova! A fen­tebb említett katonaorvos a domb tetejéről visszapillant­va még egyszer felfedezte a Fej éregyháza és Héj jasfalva közti országúton menekülő költőt: fedetlen fővel szaladt, zubbonya széttárult, lengett, mint valami jelzászló. Mindabból, ami ez után következett, semmit sem tu­dunk hiteles forrásból. Le­gendák. kitalálások, feltevé­sek, jóhiszemű vagy rossz szándékú mesék között vá­logathatunk, de a költőt meghalni egyetlen tanú 6em látta! Ez a fő oka annak, hogy később annyi gyermeteg le­genda született a fogoly, a bújdosó Petőfiről. Minden ilyen történet alaptalan. Ha meghalni nem is, holtan lát­ták a költőt, méghozzá egy kívülálló, érdektelen tanú, az osztrák szolgálatban álló Hevdte őrnagy. Heydte szolgálata abban az időben a csatatereket el­lepő sakálokéval és hiéná­kéval rokon. Eltemette ti a a halottakat, a tisztek ira­tait elrabolja, és így tovább. Az ispánkúti kaptatóhoz ér­ve polgári ruhás halottat vesz észre — a rablásban má" megelőzték kozák szö­vetségesei: a mellén átszúrt felkelőt azok fosztották ki, csak az iratokat hagyták meg. Felszedeti a halottnál talált papírokat, amelyek kétségtelenné teszik. hogy Bem közvetlen környezeté­hez tartozik e polgáriruhás „felkelő tiszt”. Amikor a fo­goly tiszteket kérdezi, azok a megadott személyleírásra egybehangzóan felelik: Petőfi volt! Ö is volt, nem lehetett más. Menekülés közben öl­ték meg, szembefordult a gyilkosokkal, akik az öldök­lést rablással folytatták. Ne részletezzük, hogyan történ­hetett mindez, csak egy biz­tos. elesett. Ügy. ahogy annyiszor el­képzelte. a csatatéren. És mégsem úgy. A fújó paripák holtteste mellett nem a vi­lág szabadság . kivívott dia­dalára száguld tak, a győzel­mes ellenforradalom zsoldo­sait repítették újabb és újabb gaztetteik felé. És mégis, ő győzött. Nem szólam, nem üres vígaszta­lás. övé a diadal. Soha oly világosan nem láthattuk ezt. mint napjaink­ban, amikor születésének másfél százados évfordulóján az egész művelt világ az emberiség nagv harcosainak kijár' úsztelettel emlékezik meg róla. VÉGE i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom