Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-19 / 273. szám

0

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. november Í9.

BOKROS LÁSZLÓ RAJZA

Szómbathy Viktor:

Mikszáthék embersége

A mohorai konyha mélyén üldögélünk Csadó nénivel. Nógrádban. Akkor mar rég elszálltalí fölötte az évek, a. vidám, fiatal esztendők, de az emlékezet madarait röppenteni tudta még és számomra az 6 édes palóc szava is olyan volt, akár a nógrádi madárdal.

Ami ritka emberek közé tartozott, akik Mikszáthot még személyesein ismerték, tanúk lehettek: egy nagy ember mindennapi életének tanúi. Mikszáthék szakácsnője volt ő ugyanis a hor- pácsi kúrián. Abban, az időben „a nagypalóc” ismerőseit kerestem s így bukkantam rá özvegy Csadó Jó- zsefné, született Petrás Margitra nyolcvannégy éves korában. Azon a nyáron, amikor a tudós mohorai gyógyszerésszel dr. Szász Tihamér- ral azon fáradoztunk, hogy a patikaházzá változott egykori Mauks-kúria udvarán védetté nyilváníthassuk a hatalmas gesztenyefát, amely alatt Mikszáth is üldögélt. A hagyomány szerint ..A lobinál fű” című elbeszélését is alatta írta. Csadó néni emlékezetében Mikszáth kétszeri házasságának története a való világ és a képzelt történelem kerek ötvözetévé csiszolódott, emígyen, ahogy a falu szájára került a história:

— Az úgy volt, tudja, hogy

az anyósa nem szerette Mikszáth Kálmánt, mert az csak amolyan egyszerű ember vöt Szklabonyáról. Seprővel

akarta elverni a háztól. Mikszáth egyszer aztán mégiscsak elvitte a lányt, Ilonát, Pestre, Vissza is hozta, aztán eltűnt ő maga megint. Külföldre ment, ott vett magának igen nagy tudományt és szerezte a nagy észt. Egyszer aztán megint hazajött, örömmel fogadták, mert ekkor már volt neki nagy tudománya. Üjra megkérhette a Mauks-lányt, újra el vette, itt, Mohorán, aztán gazdagok lettek, támadtak családjai is, boldogan éltek.

Ügy hangzott ez a történet Csadó néni ajkáról, mint valami tündérkdrályfi-mese. Folytatta is:

— Barátságos ember vöt, mindenkivel szóbaállott ő is, a felesége is. A tekintetes nemzetes asszonynak nem kellett még kezet se csókolni, szerették a népet és a népek is őket.

Csadó néni a hosszú beszéd után kitotyogott az udvarra, hogy újra szemet szórjon a libának-kacsának s eközben a számára legfontosabbat forgatta még elméjében; agya friss volt, szava méz:

— Engwn szakáesnénak akartak mindenáron, de először nem vállaltam. Mert kicsik vótak még a gyerekjeim és, megkövetem, ezt-azt mosni kellett rájuk. De az úr csak hajtogatta: „Annak a keze tiszta, akinek gyerekei vannak!” így aztán elszegődtünk Horpácsra. Az uram lett Mikszáthék kocsisa, de írónő szép lovai vótak és

hogy hajtotta őket! Vácra mentek velük, a vonat-állomásra. Azt a horpácsi kastélyt hét kutyával vette meg, a birtokkal együtt Mikszáth Kálmán Szontágh Páltól. Ha éppen Pesten voltak, onnan küldtek kutyakenyeret. Nagy darabot dobtam a katlanba, megfőztem, azt ették oszt a kutyák válóból. Ügy jóllaktak, két napig feléje se néztek a háznak.

Csadó néni emlékezetében így éltek a novella híressé vált fehér ebed: „Szontágh Pál kutyái”. De a néninek volt még egy emléke:

— Az én apám juhász vót, néha juhsajtot, gomolyát, meg túrót küldött nekem a hegyből. Egyszer éppen akkor bontom ki a sajtos kendőt. amikor az úr betekint a konyhába: „Mi az a kezedbe, fiam? — kérdi. „Friss juhtúró!” — mondom én. „No, fiam, akkor ebédre gyorsan főzzél csak nekem a ti túrótokból friss túrós galuskát!” Főztem neki szaggatottat, töpörtyűvel, kaporral, mert így szerette igen, még sűrű téfölt is kavartam bele. Jól evett belőle.

Csadó néni elmélázott, de az emlék úgy kerek, ha a végit sem titkolja az ember:

— Elkérte ám az úr a túrót, de sohasem fizette ki. Pedig vót vagy egyfélkiló!

— Mibe kerülhetett az akkor?

— Vót vagy tizenöt krajcár. Hát azt bizony elfelejtette, de borravalót meg any- nyit adott rá, hogy mindjárt vehettem egy selyemkendőt Gyarmaton!

te

Sáska bácsira — Sáska Antalra — egy pesti munkásszálláson, akadtam rá, azóta ő is elköszönt már e földi térektől. Egyhelyben való foglalkozást űzött akkortájt Sáska bácsi, portás volt a szálláson, noha fiatal férfi korában ugyancsak mozgalmas ipara volt Pest- Buda utcáin: konfliskocsis volt. Igen előkelő standon állott, a Nemzeti Múzeum előtt. Ott itatta-zabol tatta lovát Arany János bronzszobránál! védelmében, onnan indult fuvarra utasaival. Méghozzá milyenekkel!

— Jött Mikszáth úr kényelmes, lépésekkel a Reviczky tér felől. Nehézkesen helyezkedett el a kocsiban. Csaknem naponta vittem a szabadelvű pártba, vagy az új Országházba. Olyan beszélgetős ember volt, hogy alig tudtam figyelni a forgalomra, folyton beszélnem

• kellett hátrafelé. Ha jól mondtam; szivart adott, meg dupla borravalót. Mondhatom, gavallér ember volt! Szóba elegyedett az még a sarki rendőrrel is, és amikor egy jószájú kofa ballagott át a Calvin téren, azt is megállította. Ha rokonságom érkezett a Kiskunságból — mert kunnak szület- *é«i — az ár az gsésa társaságot maga mellé ültette s egész úton folyton beszéltette őket. Ma már nagyapa az a két suttyó gyerek, akiket odavett a bőrülésre s ha kedvére diskuráltak az úrnak, ezüst egykoronást kaptak.

Sáska bácsi elmosolyodott az emlékezés vidám órájában:

— Örökké szivar a szája szélén, büdös, torokkaparó szivar, pedig soha nem volt jó a torka. Sokszor mondták neiki: „Kálmán bátyám, jutna neked különbre is!” Amire így felelt: „Füstnek ez is jó!” Egyszer aztán így szólt hozzám: „Kéne egy pár szép csikó, mert birtokot vettem”. Ajánlottam neki egyet, másnap meg is tekintette, de nem tetszett neki: „Értek én a lóhoz, fiam!” Elindultunk hát a ihagam pátriájába s vettünk is két gyönyörű sárga csikót. Magam hoztam fel őket Pestre, aztán vittem Horpácsra. Hát ilyen volt Mikszáth úr,. mondom, csupa barátság, jókedv. Mintha ma is látnám-hallanám.

Mikszáthról még valaki jut eszébe Sáska bácsinak:

— Vittem én akkortájt Jókai urat is. A Sándor utcai régi képviselőházból az új Országházba, legalább hetenként. Hát már ö nem volt olyan bőbeszédű! Nagyokat hallgatott. Szép, csendes, finom megjelenésű úriember volt, a kocsiban mindig úgy ült, mintha másütt szálldo- sott volna a lelke. A pénzt olyan tűnődve adta, mint aki sose tudja, mennyit tart a kezében. Néha kezet is csókoltak neki, amikor kiszólt a kocsimból. De csak hagyta, talán észre sem vette.

te

A harmadik tanút, Pünkösti Antal bácsit, Vácott már nehezebb emlékezeti körülmények között találtam; az utolsó tanú, akivel Mikszáth Hórpácson még mint „témaadóval” foglalkozhatott. A falu kovácsa volt a szorgalmas Pünkösti Antal; egész nap csengett kala- pácsa-üllője. Egy-két patko- landó ló, vasalandó kocsi, meg a hozzájuk tartozó kocsis, szekeres örökké álldogált — várakozott a műhelye előtt. Nem messze a Mikszáth kastélytól.

— Nehezen járf már ug;*m a képviselő úr. de mégis át- át ballagott a műhelybe. Kiült az ereszet alá, s hol engem szólaltatott meg, hol a jövőket-menőket. Aztán a gyerekeit küldte át, Kálmánt meg Bercit, pedig ők már felnőtt fiatalúr-számba mentek. Azt mondta nekik: „Lássátok meg, mi a munka, mi a dolog neheze!” Hát. ha a gyerekek a kovácsmesterséget nem is tanulták meg, de azért a szerszámot ők is meg-rr.egfogták, beszélgetni meg éppen olyan jól tudtak, akár az apjuk. Én nem is tudom, hogy fért annyi emberség egy, családba. _

i lovak felkapaszkodni tak a Cserepartra, a szekérderékban asszonyok ültek. Özvegy Magyar Lajosné széthúzta egy résnyre a nagykendőjét, s lenézett a falura. Csak egyszer haza érjünk már,

moccant volna a szája a beszédre, de az asszonyok mozdulatlan dermedtségben kuporogtak mellette. Hiába való itt minden szó, a szél elkapja az emberek hangját, s levágja a kerekek alá. Az újtelep ritkás villanylámpasora egy kilométerre sincs már és a temetőtől az út valamivel jobb. a rohanó szelet is akadályozzák a házak, a fák.

A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távvezetékről a madár, amelyik délelőtt itt verdesett a drótok között, míg csak a sok szikra közül le nem zuhant a földre. Összeszaladtak az asszonyok, mindenki sajnálta, a szép madarat; senki sem akadt, aki azt mondta volna, úgy kell neki, minek szállt a drótok közé. Hallotta valamikor gyerekkorában, hogy beteg madarat szájból kell itatni, hát megpróbálta életrekelleni. de nem sikerült. Még ki is nevették érte, hogy itatja a döglött madarat, hiába. Kár volt azért a gyönyörű állatért, soha nem látott azelőtt még ilyen színpompás tollú madarat! Ha nem szégyellte volna, elhozza haza, de így csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében- Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes. hogy mindig történik valami. .Ma is itt van ez a madár! Miért röpült neki a rengeteg drótnak, épp ott, ahol az asszonyok répát ástak? Ha egy kilométerrel arrább száll a távvezetéknek, észre sem veszi senki, /gy meg mennyien sajnálták! Majdhogynem elsiratták. eltemették. Mint egy embert. Szépen pusztult el. Mert megfoghatta volna egy kóbor kutya, vagy róka is valahol; téli dermedtségében. Ez annál sokkal szebb halál volt. Ha már egyszer el kell pusztulni, az sem mindegy, hogyan.

■k elemerült a gondola- taiba. észre sem vette, hogy a faluba értek, s a szekér megállt a ház előtt. Álom és ébrenlét határán motyogott mága elé tovább, a kocsis szólt hátra, hogy hazaért, szaladjon le. Alig bírt feltápász- kodni, elgémberedett lábába, derekába sehogy sem akart visszatérni az élet- Borzasztó nehéz volt leszállnia a szekérről. Az asszonyok utánadobták a kis zsákban a néhány répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de nem volt ura a kezének, az ujiaira fagyott sár, mint egy páncélkesztyű, megbénította. A csizmájával tolta a répát a hídlás aló. ott - legyen, ne a sárban, az úton, míg érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincsét könyökkel nyomta le. az udvar mély sarát kerülgetve cammogott a házajtóig. Halaszthatatlanul kívánta a lavór melegvíz si- mogatását bokája körül, az előszoba fogasán meg beleütközött egy fenyegetően meredő kőkemény viharkabátba. Bosszantotta hogy idegen van a házban. Belép sárosán, összefagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezét, mintha nem tudná, répaásásból, október vége felé így szoktak hazajönni... A színészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye, ők az istennek sem akarják engedni a téeszbe az anyjukat, de nem lehet neki parancsolni. Keserűen felsó- haitott. Csak lenne egyszer békességrontó erős akarata, hogy kimondaná, itt hazudnak. Este ők állítják be fél hatra csörgőre az órát- Csörög az óra. ébresztő, neki ha enni akar. muszáj minden nap menni a munka- egvségért.

A szobában négyen voltak. Lánya, vasúti altiszt veje az asztal mel’ett ültek, vacsoráztak, levest kanalaztak. Unokáia hasalt a tűr helv melletti heverőn. zsebrádiót szorított a füléhez, loboncos-bozontos nagy fejét úgy lóbálta a zene ütemére, hogy nevetség volt

nézni. A vendég a tisztaszobából áthozott széken ült az ablak előtt. Csend volt. Olyan csend, amin érezni lehet, éppen abbahagyták a beszédet. A sáros csizmáját nézték félreérthetetlenül. A lánya felugrott az asztaltól, megfogta elgém- • beredett kezét, és mint egy bűnjelet emelte meg a vendég felé, és kezdte mondani a maga mentségét. anyja erőszakosságát.

— Hogy azért a harmincnegyven forintért képes, édesanyám... .Mossa meg a kezét édesanyám forró vízben, szappannal. Itt a lavór, tegye rendbe magát, ha- már... Nem lehet magának parancsolnii fiatalasszony a ven- ftj dégére mosolygott, aztán hogy az any- ja nemet intett a kézmosásra, és mutatta, hogy a melegvíztől a hideg ütne a kezébe, széket húzott a tűzhely mellé, kibontotta az anyját a kályhacső keménységű csizmájából, nagyken- dőbő1, ködmönből. leültette, hadd áztassa a lábát.

öntött a többihez a lavórba. Elviselhetetlen volt a csönd, mígnem az öregasz- szony sziszegése lassan beszélgetési alapot teremtett- A lánya mel.é lépett, megsimogatta a haját.

— Jólesik a forró víz, édesanyám ?!

— Jól — mondta Magyar- né — és szemébe próbált nézni a lányának, de az nem állta a tekintetét, másfelé fordult.

Az öregember felbátorodott az időközben visszatért házigazda jelenlététől, megköszörülte a torkát.

— Ami azt illeti, Erzsó, hát én azért vagyok itt, hogy megkérjelek. Két éve özvegy vagyok, te meg kilenc éve. Ügy gondoltam..,

z öregasszony nem tudott lányára, ve- jére nézni. Ügy gondolták. Ügy gondolják. Mind úgy gondolják. Legyen fálu csúfja hatvannégy évesen. Szeretett volna védekezésül az* ura emlékére gondolni, de alig sikerült felidézni magában egy moso'yát, te- kjntetét. A lánya mohó,

LIWŐS IS1VÁ\:

»esi is;

^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ~M

A vendég öregember volt. Fehér bajúszos, széparcú. Örökhagyó, gazdag nagyapa — szája körül biztonságérzettel — mosolygott. Nyerges-hegyes orra szigorúvá tette még a mosolygását is, vízkék szeme kidülledt, aho<*v meresztgette az öregasszony felé. Magyarné sziszegve merítette lábát a forró vízbe, rettenetes fáradtsága mázsás súllyal szorította a székhez. legszívesebben azon nyomban elaludt volna, de tartani kellett magát.

— A céklának való répa a zsákkal meg kint maradt az árokban. Ügy összefagyott a kezem, hogy nem bírtam behozni — mondta, és mutatta könyökig sáros kezét.

— Édesanyám! Ha azt a zsákot elviszik — pattant fel a fiatalasszony, de az ura egy pillantására elcsendesedett, odament a fia mellé, a heverőre ült. meg- paskolta a fiú arcát.

— Lacikám, hozd be azt a répát, még mielőtt elviszi valaki!

— Ki olyan bolond!? — válaszolt a fiú. és nyugodtan hallgatta tovább a rádiót.

— Behozom én — ugrott fel a vendég fiatalosan, s már fordult is az ajtó feléA házigazda utolérte, visszatessékelte a helyére, majd maga indult a zsákért dühösen.

— Ejnye, Lacikám — mondta a fiatalasszony — édesapád holtfáradtan jön haza a vasútról, te meg erre nem vagy képes, hogy ennyit segíts?

A húszéves unoka felült, megvonta a' vállát, egy orkándzsekit vett magára. A konyhaszekrényhez lépett, elhúzta az üvegaitót. a rózsás bögre alól kivett egy húszast ,s elmenőben a vendéghez fordult.

— Maga meg öregúr, szálljon le arról a hülyeségről. hogv elveszi a nagyanyám Érti? Ilyen cirkuszba én nem megyek bele.

Becsapta maga mögött az ajtót. Az anyja riadtan kiabált utána.

— Neked ehhez semmi közöd nincs, kisfiam.

Az öregasszonv a tűzhely mellett tágranyílt szemmel nézett hói a lányára, hol az öregemberre. Az öregember kucsmáját gyűrögette a két térde között, és a fiú után bámu’t. mintha kemény nézésével viszaparancsolhatná a bajkeverőt.

özvegy Magyar Lajosné lemosta a kezéről a sarat, £ még ültében forró vizet

kövér arca táncolt előtte, ha kinyitotta a szemét, ha lehunyta- Az öregember arról beszélt, minden megvan az ő portáján, ami egy komplett kis háztáji gazdasághoz kell. .Magyarné csak szófoszlányokat hallott,

nem volt már dermedt, görcsbe fagyott a keze. lába, de a legbelüT elöntötte valami nagy fojtó hidegség, eltompult, majd megfulladt tőle. Pince, szőlő, tehenek, libák, végvásznak... A lánya bólogatott a súlyos beszédre, a veje folytatta a félbeszakadt vacsorát.

— Fázok — nyögte maga elé az öregasszony, és vacogni kezdett a foga.

A hangos kocogásra a há- zigazda felnevetett, prüszkölve köpte szét a szétrágott babszemeket.

Az öregasszony könyörögve nézett körül, kit hívhatna segítségül. Azt akarta mondani, hagyjatok lefeküdni, hagyjatok pihenni, de nem jött hang a szájára. Csak ült roskadt vál- lakkal, lehajtott fejjel. Aztán váratlanul a tarka tollú madár jutott eszébe; a szerencsétlen pusztu ása.

— Mondjon valamit már ezekre Albert bátyámnak édesanyám...

A lánya mellette állt, ál- nokul simogatta a haját, újra. meg újra sürgette:

— Mondjon már valamit, na. Szólaljon már meg, édesanyám!

Zsebkendőt vett elő, megtörölte arcát, szemét, érezte, hogy a sírás visszaadta az erejét. Legalább tudja most már. mi történik vele. mit kell csinál^ nia. Könyörgött a nyugalomért.

— Egy munkaegységet kerestem máma is ebben a borzasztó szé:ben!

egmosott kezére nézett. Jó volt a tisztaság pillanatnyi öröme, de újra csak a répalevelek hűvös, hideg nyirkosságát érezte tenyerében. A 7 asszonyokra gondolt, akik egész nao mellette haj- longanali. hallani vélte a kések zuhanásét a répafejekre. Miiven jó ülés esik a fonnvadó répalevé'csomó- kon. miiven jó a bizalmas beszélgetés az asszonyokkal. És a munka... Amíg az ember csak mozdítani tudja a kezét, a munka mellette marad, hoz valami szépséget.

örült neki, hogy eszébe jutott ez a dolog. Mert akárhogy is lesz. aki dolgozni szeret, nem maradhat egyedül...•tömne