Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-31 / 257. szám

1972. október 31 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 BUDAPEST HULLÁMHOSSZÁN Nem szerelem a folyatá­sokat. Nemcsak azért nem, mert bosszantó az a kör­mönfont dramaturgiai fo­gás, hogy egy-egy folytatást rendszerint a legérdekfeszí- tőbb résznél fejeznék be, hanem azért is, mert soha­sem tudom, vajon sikerül-e „kifogni” a következőt. (A rádió sajnos nem regény, nem lehet felnyitni a könyvjelzőnél.) S mivel tudom, hogy jó- néhány rádióhallgató tár­sam van hasonló helyzet­ben, érdemes elgondolkodni, vajon mindig szükség van-e erre a szétdarabolásra. Érthető, hogy Illés Béla hatalmas regényéből, a Kár­páti rapszódiából több ré­szeg hangjáték készült, hi­szen egy műsorba sűríteni lehetetlen, s értelmetflen dolog volna, hiszen így is csak epizódokra futotta. Nem zavaró Ónody György Nasszert bemutató doku­mentumjátékának sorozat­jellege sem, noha egy-egy rész mindössze félóra. Ezek lényegében politikai műso­rok. még akkor is, ha hang- játéki eszközökkel, a leg- közérthétőbb formában szól­nak; hosszabb már fárasztó lenne. Az egyes részek ugyanakkor önmagukban is megállják a helyüket; ter­mészetesen hasznos, de nem feltétlenül szükséges, hogy ismerjük az előzmé­nyeket. Kevésbé érthető viszont, hogy miért kellett a 70 éves Illyés Gyulát méltató mű­sort hat húsz perces adásra szétforgácsolni. Az ember még bele sem illeszkedik igazán a hangulatba — már vége is van. Vajon Hegedűs Géza Petőfi Sándorról szóló hangjátékát is félórás foly­tatásokban a leghasznosabb közvetíteni? A részekre bontás — em­lítettük — sokszor elkerül­hetetlen. De tekintsük ezt olyankor is inkább szüksé­ges rossznak, és töreked­jünk a lehető legkevesebb folytatásra. így nagyobb a művek egysége, és a re­mény, hogy a hallgató va­lamennyit végig tudja hall­gatni. A szovjet széppróza hetei Dicséretes vállalkozás. A rádió az elmúlt héten kezd­te meg a szovjet széppróza rádiófelvételeinek bemuta­tását. Közöttük most hangzott el Valentyin Katajev Gyógyír a feledésre című rádiókompozíciója, mely igazi rádiós élmény. A hatalmas változásokra érzéketlen, azt soha meg értő, finom ízlésű, Nobel- díjas író Bunvin és ellen­pólusa, a szikrázó egyénisé* gű Majakovszkij jelenik meg előttünk Katajev em­lékeinek tükrében. A bölcs megértés és a szeretet ob­jektív ítélettel és sajátos lí­rával párosulva különleges hangulatú darabot teremt. Nemcsak a két nagy íróról tudunk meg érdekes életraj­zi részleteket, de a hang­játék műfajának egy külön­leges, lírai változatával is ismerkedünk. — trömböczky — Megyei amatőrfilm s?emle A Ságvári Endre Megyei Művelődési Központ vasár­nap délelőtt rendezte meg a Szolnok megyei amatőrfil­mesek első szemléjét. Tizen­egy kisfilmet neveztek be a megye minden részéről, képviselve volt a termé­szet-, a riport-, a dokumen­tum-, a játék- és az illuszt­ratív film műfaja egyaránt. Kecskés László és Antal Gá­bor (Ű.i szász). Nagy László és Sallós Gyula (Tiszafüred), Kovács János (Szolnok), Uzsoki János (Mezőtúr) és Rónyái Balázs (Szolnok) ni- vódíjat kapott alkotásaiért. A legjobban sikerült mű­vek szerepelnek a kelet­magyarországi amatőrfilm­szemlén, amelyet a hét vé­gén tartanak Nyíregyházán. Téli könyvvásár Gizdag választék karácsonyra A téli könyvvásárra a ki­adók összesen 185 mű meg­jelenését tervezik. E művek egyrésze már megjelent és kapható a könyvesboltokban, valamint a munkahelyi könyvterjesztőknél. A téli könyvújdonságokból 17 klasz- szikus és 24 mai magyar író és költő könyve. A kül­földi irodalmat 45 mű, az ifjúsági és gyermekkönyve­ket 30 új mű reprezentálja. Tizenöt művészeti kiadvány, 54 tudományos, ismeretter­jesztő, illetve szakirodalmi munka jelent, illetve jele­nik meg. A téli könyvvásár listáján olyan nagyfontosságú és ér­dekes kiadványok találhatók, mint a Világirodalmi 'Lexi­kon 11. kötete, a magyar értelmező kéziszótár, Aragon „Kommunisták” című regé­nye, Shakespeare összes drá­mái, a hét évszázad magyar versének legújabb kiadása. A mai magyar irodalmat többek között Bor Ambrus, Lengyel József, Moldova György, Déry Tibor, Garai Gábor, Karinthy Ferenc és Darvas József művei kép­viselik. A Művelt Nép Könyvter­jesztő Vállalat a téli könyv­vásár műveiből több mint másfél millió példányt jut­tat el a könyvesboltokba, „körülbelül 84 millió forint értékben. Nagy Lajos szobra A postagon Bács-Kiskun szobrot állí­tott a megyei Apostag köz­ség szülöttének, Nagy La­josnak. Az író mellszobrát — Domokos József szobrász- művész alkotását — vasár­nap leplezték le, azon a té­ren, amely már tíz éve Nagy Lajos nevét viseli. Az ünnepségen Madarász Lász­ló, Bács-Kiskun megye Ta­nácsának elnökhelyettese mondott beszédet és részt vettek az író hozátartozói iS' ■ Friss operettelőadás MERVE : Nebáncsvirág A Nebáncsvirág szerencsés csillagzat alatt született ope. rett. Olyan, mint egy ol­csó, de törhetetlen anyagból készült, darabokra szedhető és sokféleképpen összerak­ható játékszer, gyorsan meg lehet unni, ám némi idő el­teltével esetleg újra elszó­rakoztat. Bizonyára ez a tu­lajdonsága tartja életben immár egy híján kilencven éve. Néhai Meilhach és Mil­haud urak librettója ugyan gondosan óvakodik az ere­detiség „bűnétől”, de pon­tosan működő, kecses szer­kezet. A cselekmény válto­zatos’ színtereken, klastrom­bán, színházban, kaszárnyá­ban pereg, ez már önmagá­ban pikantériát ígér, sőt al­kalom az álszemérem és a vakfegyelem kigúnyolására, no, nem szatirikus mester­vágásokkal, csupán a fel­szín incselgő visszafelé bor­zolásával. Mindez Hervé muzsikájá­ra, a szövegkönyv kiváltó oIcára is illik. A zeneszerző, akár az orgonista Célestin operettíró Floridorrá a da­rabban, egyházi zenészből lett bulvárszínház-alapítóvá. Olcsón kellett mulattatnia, de ehhez megfelelő kultu­ráltsága és kifinomult ízlé­se volt. Ha ráötlött egy slá­ger-melódiára, mint például a Nebáncsvirág esetében az ólomkatona-dalra, könnyedén feltupírozta egy egész estét betöltő játék zenei anyagá­vá, miközben a zenekar és az énekesek állandó foglal­koztatásával a vígoperai igény illúzióját is képes volt elhinteni, anélkül, hogy kü­lönösebb terhet rakott vol­na az interpretálok vállára. A Szigligeti Színház zene­kara Nádor László vezény­letével avatott tolmácsolója volt ennek a szelíden csik­landozó, bravúrosan csiszolt zenének. Különös, de érthe­tő jelenség, hogy míg az összehasonlíthatatlanul na­gyobb dallaminvenciót, ér- zelemdúsabb muzsikát kíná­ló bécsi és a Lehár—Kálmán féle magyar operett megful­lad saját díszei és a forga­tókönyvek mértéktelenül giccses ostobasága miatt, Hervé lényegesen kevesebb­re vállalkozó kompozíciója élni tud, ha az önfeledt já­tékban örömet találó rende­ző és vele teljes mér­tékben azonosulni tudó tár­sulat valósítja meg. Bor József és együttese méltónak bizonyult a meg­valósításra. A rendezés alap­elve: egy pillanat se teljen el ötlet nélkül, ne szakad­jon meg az akció sodra, mozogjon, vibráljon a szín­pad, ne apadjon el a derű forrása, mert ha a néző gondolkodni kezd, már le­hetetlen visszatalálnia a habkönnyű élményhez, ami még az imént szivárványos Halász László pompás pa­ródiává kerekítette a kakas­kodó őrnagy meglehetősen egysíkú figuráját. Andai Györgyit reprezentatív meg­jelenése és robbanó tempe­ramentuma a második fel­vonás központi alakjává lép­tette elő. A bonviván-szerephez lé­nyegében csak snájdig, hu­száros megjelenés volt szük­séges, ezt Györgyfalvy Péter maradéktalanul „szállította”. A megtévesztésig hiteles, részeges buffót játszott Hol­lóst Frigyes,. belépő dalát Az alakoskodó orgonista és a Nebáncsvirág, (Szombalhy Gyula, Szilvássy Annamária (N. Zs.) pókhálóba fonta. Hervé mű­faját a korabeli szakzsargon musiquette-nek nevezte. Ez nagyon egybecseng a korunk színpadi könnyű műfaját megreformáló musical-lei. Bor József már sok év be­mutatóin csatát nyert kon­cepcióját követve, játékosan átugrott néhány évtizedet és a francia klasszikus operet­tet a musical sok leleményt, fejlett mozgáskultúrát igény­lő szabályaihoz igazította. Nélkülözhetetlen segítséget adott neki ehhez; Somoss Zsuzsa friss és eleven ko­reográfiája. A címszerepben Szilvássy Annamária könnyedén hi­dalta át hanganyaga nyil­vánvaló hiányosságait. Kár­pótlásul elown-os humort, pantomim-igényű arcjátékot és mozgást adott. Szombathy Gyula nagy játékkedwel alakította Célestin-Floridort. igén kultúráltan énekelte el, kár, hogy a rendezés obszcén ötletet is ráruházott. Varga D. József, a tizen­három esztendő előtti Céles­tin ,a színigazgató figuráját is telibe találta. Kis sze­repét Vaszy Bori, Lengyel István és Czibulás Péter egyaránt jó ötletérzékkel formálta meg. Impozáns volt Hubay Anikó fejede­lemasszonya, különösen, amikor a zárdanövendékek tetszetős kórusába ragyogó d lériékhangja bele-bele csen­dült. Székely László díszletei szellemesen karikírozták a szecesszió túldekorált han­gulatát. Gyarmathy Ágnes jelmezei viszont meg sem kísérelték felülmúlni az operett-szokványt, egyedül Andai Györgyi kosztümje sikerült igazán jól. Szabó János FEKETE SÁISDOR: »htífi éiere »All a viharban maga a magyar" Az Élet vagy halál! kez­dő sorainak hatalmas láto­másában Petőfi a harcoló magyarság feledhetetlen jel­képét teremtette meg: A Kárpátoktól le az Al- Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. A harci bíztatást a pákoz- di győzelem sem tette fölös­legessé. A bizonytalankodó hadvezetés nem tudta kiak­názni a sikert, sőt, a bal- szerencsés schwechati ütkö­zetben az osztrákok legyőz­ték és visszavetették sere­geinket. A hátráló honvéd­ség nem tudta megvédeni a fővárost, Pest elesett. A kor­mány Debrecenbe menekült. A márciussal felívelő forra­dalom az év végére mély­pontjára zuhant. Petőfi Erdődön hagyta Jú­liát, maga is Debrecenbe si­etett, részben, hogy a nem­zetgyűlés, a kormány, vagyis a politikai vezetés közelében .lehessen, s azt némileg be­folyásolhassa, részben azért, mert a honvédség októbe­rében kinevezett századosa­ként ott kellett újoncokat oktatnia. Itt írta és közöl­tette újabb és újabb harci riadóit. A kishitűekkel szem­ben, akik az osztrákok olasz- országi és magyarországi si­kereiből azt vonták le, hogy „el van ölve a forradalom”, Petőfi így érvelt, költői ké­pekkel, de a valóságos erők­kel számolva: „Azért, hogy a láng lelo­hadt, még nem alszik ki a tűz, azért, hogy a napot fel­hő borítja el, még nem ham­vad ki a nap... egy szél­roham, s el van fújva a fel­hő, föllobban a láng... Vi­gyázzatok rá, egy pár hónap múlva vagy talán előbb, tal­pon lesz ismét minden élő a művelt világban, s eget­hasító robajjal fogják ost­romolni a poklot, mely nem a föld alatt van. hanem itt a földön uralkodik a zsar­nokok képében...” Petőfi buzdító írásainak számokkal ki nenj fejezhető, de minden bizonnyal óriási szerepe volt abban, hogy a magyar forradalom csak­ugyan összeszedte erőit és később 1849 tavaszán di­adalmasan visszavágott az ellenforradalomnak. A költő ellenségei és irigy álbarátai azonban előbb csak csendben, azután egyre szem­telenebből kezdték gúnyol- gatni „a buzdító dalnokot”, ki másokat lelkesít csatára, de ő maga kerüli a vészt... Petőfihez is eljutottak a szennyes rágalmak, de nem akart mentegetőzni a világ előtt, önmagának vallott gyötrődéseiről, egy versben, amely csak halála után je­lent meg: Oh gyermekem, oh gyer­mekem, Még meg sem vagy szü­letve, S szívemre már is kint hozál S gyalázatot nevemre! Igen, ez volt az ok, amely távol tartotta Petőfit a front­tól: Debrecenbe hozott fele­sége mellett kellett marad­nia a terhesség utolsó hete­iben. Ezért várta, nemcsak mint apa, hanem mint kö­telességét tudó szabadsághar­cos is, gyermeke születését. 1848 december 15-én meg­született Petőfi Zoltán, Egy hónap alatt a boldog apa úgyahogy biztosította család­ja megélhetését, s feleségét és fiát Vörösmartyra bízva, elindult Bem generális tá­borába. Immár tudva, hogy az út végén mi várja a költőt, el­kerülhetetlen a kérdés: csak­ugyan el kellett mennie? Az utóbbi időben egyre többen feleltek nemmel e kérdésre. Szerintük Petőfit beugrasz- tották a harcba, sőt maga a nemzet is felelős; amiért él­pazarolta költőjét a csata­téren. Téves ez az okoskodás, s Petőfi védelme címén való­jában a költő megtagadását foglalja magában. Petőfi, a szó és tett egységének elvét is hitelesítette, amikor kar­dot kötött oldalára. Az ugratok, akik alávaló eszközökkel támadták a köl­tőt, megérdemlik megveté­sünket, de a más bőrére bát­rak visszataszító serege nem azonos a nemzettel. A nem­zet jobb része történelmünk legnagyobb küzdelmét vívta. E harcra eszményre, példára is szükség volt. Petőfi ilyen eszményül ajánlkozott, s aki erre vállalkozik, annak tud­nia kell, mit tesz. Apostol- ságot, prófélaságot nem köte­lező vállalni. De ha vala­ki erre szánja el magát, nem kötheti ki, hogy csak élet- biztosításos alapon hajlandó szolgálni. S nem bíztathat másokat olyan kockázatok vállalására, amelyek alól ne­ki a nemzettől felmentést kell kapnia. Hamis „védel­mezőitől” eltérően Petőfi tudta ezt. Ezért ment az el­ső lehető alkalommal a csa­tába. A csatába — nem a halál­ba. A kettő nem azonos. Vallani a harcot, annyi mint végszükség esetén a halált is vállalni. De a katonák több­sége általában túléli a há­borúkat. Petőfi sem azért ment Bemhez, hogy „meg­haljon” hanem , azért, hogy személyesen küzdjön a hazá­ért. A lengyel szabadságharc hősét nemcsak dicsőséges múltja igazolta a költő sze­mében, hanem erélyes erdé­lyi bemutatkozása is. Amíg a többi fronton seregeink visszavonultak, Bem villám­gyorsan rendbe szedte a rá­bízott csapatokat, s nekilá­tott a szégyenletesen elvesz­tett Erdély visszafoglalásá­nak. Petőfit szeretettel fo­gadták Bem táborában, a ve­zér és a sereg egyaránt. Petőfi ismerhette már Bem képét, metszetekről, leírásokról, de a valóság bi­zonyára így is meglephette: egy nyomoréknak látszó öreg ember állt előtte (pedig Bem csak 55 éves volt), egy ko­mor, zárkózott, mit tagadjuk, csúnyácska férfi, akiből sen­ki sem nézte volna ki, hogy a forradalmi háború zsenijé­vel van szerencséje beszélni. Már amennyit Bem egyál­talán beszélt. Nem szerette a csevegést, tömör, sőt ve­zényszavakon kívüf nem sok mondatot lehetett hallani tő­le. Petőfivel kivételt tett. Néhány hét alatt megérezte benne — ha nem is a nagy költőt, hiszen verseit csak Petőfi hevenyészett francia tolmácsolásában ismerhette — a nagy jellemet és a hajthatatlan szabadsághar­cost. Féltette, óvta, fiának nevezte, s amikor csak lehe­tett, futárként a kormány székhelyére küldte, hogy ad­dig is távol tartsa a csatá­tól... Erre a gondoskodásra an­nál is inkább szükség volt, mert Petőfi nem sokkal meg­érkezése után átesett a tűz­keresztségen, és már első csatáiban a vakmerőségig bátorságot tanúsított. Bem a szelindeki katlanban vissza­szorította az ellenséget, de erősítésért Vízaknára vonult, ahol a túlerő vereséget mért rá. Hátrálást rendelt el, de a csata hevében előre lo­vagló költő nem hallotta a parancsot és meg akarta ál­lítani a visszakozó katonákat. Kivont karddal, „torka sza­kadtából” kiáltotta: Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt ve­szünk is, Előre! Az idézet a Csatadalból van, amelyet Petőfi nemrég ajánlott fel terjesztésre a nemzetgyűlésnek. Itt a szörnyű vízaknai mé­szárlásban tanulta meg is­merni és becsülni Petőfi a lengyel tábornok rettenhetet- len lelkierejét és katonai le­leményességét. Ö, aki soha fejét nem hajtotta hatalmas­ságok előtt, ő, aki még Kos­suth dicsőítésére sem volt hajlandó soha, most „köny- nyes szemekkel” bámulta Bem „lelki nagyságát”. Bemet a vereség nem tör­te meg, helyreállította a se­reget és a diadalmas csaták sorában kiűzte Erdélyből az ellenséget. Mielőtt még el­kezdődött volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelyben Magyarország szívéből is ki­kergették a hódítókat, Bem jelenthette Kossuthnak, hogy felszabadította Erdélyt. (Folytatjuk) Folytatásos rádióműsorok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom