Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-22 / 250. szám
6 SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 1 1972. október 22. ardos doktort mindenki utálta a kórházban. A betegekkel úgy beszélt, mint a spanyol gyarmatosítók az indián őslakossággal, az ápolónőkre meg szót se vesztegetett, csak vicsorgott rájuk, mint egy véreb. A kollégák kikerülték, mintha fertőzött volna. Kardos doktor nagyszerűen érezte magát ebben a közutálatban. Élvezte a mellette legtöbbször némán, köszönés nélkül elsurranó kollégákat, az arcokra fagyott mosolyt, az elhalkuló szavakat, ha egy vidáman beszélgető társaság felé közeledett, és gyönyörködött a pillantására elsápadó nővérekben. Egyébként jó sebész volt. Az igazgatófőorvos így kompromisszumos megoldásra kényszerült Kardossal re. Sárira, aki ahelyett, hogy kitartóan utálta volna egy életen keresztül, inkább elvált, és most boldog szerelemben él egy műanyagkisiparossal. Rokonai messziről utálták makacs elszántsággal, a házban meg senkivel sem volt beszélőviszonyban, így otthonra csak Zsófi néni maradt, a bejárónő, aki hetenként kétszer jött utálni, de az is rendszerint olyankor, amikor nem tartózkodott odahaza. Igazi területe a kórház maradt. Ott aztán felfrissült minden reggel, és ha rosszkedvűen ment be, nyomban helyrebillent a lelkiegyen- súlya, amint kollégáira nézett. Egyébként kinézetre nem volt visszataszító, sőt, a gyanútlan szemlélő egyenesen kellemes külsejűnek láthatgignézett rajta. Mások egy ilyen nézéstől odébbsomfor- dáltak, elsüllyedtek, vagy egyszerűen levegővé váltak, de Bényei csak egy nagyot nevetett. — Ja, te vagy az, akit mindenki utál! — mondta gátlástalanul és jól infor- máltan, majd Kardos vállára csapott. — Nálam ne strapáid magad, öregem, engem nem fogsz elijeszteni! Én szeretni foglak, mintha egy petéből származnánk! És Bényei állta a szavát. Attól kezdve állandóan Kardos sarkában volt. hű vazallusként szegődve melléje, és nem volt olyan goromba sértés, amit ne engedett volna el a füle mellett. A háta mögött, mindenki megrökönyödésére, a legnagyobb szeretettel beszélt róla, állanTóth-Máthé Miklós: -rr s~\ t t k 'WT KOLLEGÁK kapcsolatban;: szívből utálta, mint embert, de becsülte, mint orvost. — Mit tehetnék?! — tárta szét a kezét a gyakorta megismétlődő panaszáradatra. — Én elsősorban, mint orvost tartom nyilván! És azt, hogy jó orvos, bár fogcsikorgatva, a kollégák is elismerik. így aztán mint sanyarú végkielégítést fogadták el és őrizték meg a Kardost teljesen elborító ellenszenvüket. Mást nem is tehették. hiszen ha valamelyikük arra vállalkozott, hogy legyűrve belső ellenállását, emberileg is közeledni próbáljon Kardoshoz, az rövid úton visszabillentette az utálatba. Egyszerűen nem akarta, hogy más légkör vegye körül, csak amit megszokott, és amit már lassait úgy kívánt a szervezete, minjt erős dohányos a nikotint. Otthon ritkán tartózkodott, tekintettel arra, hogy sajátmagát mégsem utálhatta egyfolytában, más teremtett lélek meg nem tartózkodott körülötte. Néha sóvárogva gondolt vissza volt feleségéta, magas, szőke férfinak, aki választékos eleganciával öltözködik, divatos szakállt visel, kicsit hosszabb hajat, éveinek száma közel a negyvenhez. De ez mind csak külsőség, amivel mintegy letakartak egy csomó undorító tulajdonságot, amiket Kardos olyan céltudatos alapossággal szedett össze, mint szenvedélyes vadász a különfaj- ta trófeákat. Egy napon új kolléga érkezett az osztályra. Kardossal lehetett egyidős, de teljesen az ellentéte volt. Vidám, tömzsi fickó volt, olyan apró Szemekkel, mint két ötfilléres. Kardos nem szerette az aprószemű embereket, a nagyszeműeket sem, egyáltalán senkit sem szeretett, ettől az embertől meg egyenesen undorodott, mikor bemutatkozáskor annak puha keze, bélefoiyt az övébe. — Bényei Ernő! — harsogta, aztán csak úgy mellékesen megkérdezte — Nem olvastad a legutóbbi cikkemet. a közlönyben?! Kardos nem felelt, csak felhúzott szemöldökkel védóan dicsérte, és bár ő is jő sebész volt, nem szégyelte a többiek tudomására hozni, hogy szakmailag sokat tanul Kardostól. — Kardoshoz képest, Bernard professzor egy tanyasi böllér! — emlegette többízben a délafrikai szívsebészt, hangoztatva, hogyha Kardos számára megteremtenék a feltételeket, már régen szív- átültetést végezhetett volna Magyarországon. — Kardos, a zseni! Kardos, a nagy! Kardos, a szent! — ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket eregetett, majd lassan, modorában, viselkedésében is kezdte utánozni „barátját”, mire sikerült a közhangulatot teljesen maga ellen fordítani. — Ez egy patkány! — jelentette ki Kókai doktor, tömören összegezve Bényedről alkotott véleményét, és attól kezdve barátságosabban köszönt Kardosnak, akivel végülis mégiscsak régebben voltaic kollégák. Kardos meglepődött, aztán egyre idegesebb lett, végül teljesen elvesztette a fejét. Bényei fokozatosan feldúlta a légkört körülötte, és az eddig ránehezedő ellenszenvet lassacskán magához szívta. G maradt egyedül a bűvös utálat légkörében, és Kardost. mint egy hiányzó téglát az épületbe, beillesztették maguk közé a kollégák. Ezáltal teljesen idegen, közegbe került, szokatlan, furcsa, eddig ismeretlen hangulat vette körül, mintha egy új bolygóra lökték volna. Néhányszor még próbálta visszaszerezni az elorzott ellenszenvet, de minden, kísérlete kudarcot vallott. Modorát a kollégák különcségnek fogták fel, és kezdték magukban megállapítani, hogy a nyers, durva modorral Kardos csak belső érzékenységét takargatja. Kardos ekkora szeretet súlya alatt összeroppant Ügy érezte, elvesztette az egyéniségét. mi több, szakmai . tudásában is kételkedni kezdett, örökösen az járt a fejében, hogy az a pálfordulás a személye iránt csak azért történhetett, mert Bényeit jobb sebésznek tartják, mint őt, érdemesebbnek az utálatra. r jérnán járt-kelt napokig a kórházban, bánatában egyszer még operába is elment Szi- ráky doktornővel, Kákainak kölcsönadott egy százast, az igazgatófőorvossal sakkozott, szóval teljesen elvesztette a talajt lába alatt. Olyanná vált, mint bármelyik kolléga a sebészeten, közéjük ereszkedve a gyűlölet magaslatából. Nem bírta sokáig ezt az állapotot. Mikor már a szike is remegett a kezében, operáció közben, áthelyezését kért.; egy megürült körorvo- si állásba. — Nekünk nem sikerült kiutálni — jegyezte meg Kókai a többieknek, Kardos elárvult köpenyére tekintve, — erre jött Bényei és „kiszerette” innen! Az emberi leleményesség kifogyhatatlan. De mit csináljunk mi Bényeivel?! — Szeressük — mondta Kárász doktor, aid a legjobban utálta Bényeit. FEKETE bÁJSDOR: v, PITÖPI ÓIBTB *Engedd meg, hogy szerethesselek" Háromnegyed év telt el azóta, hogy Petőfi a Pesti Divatlaphoz állt. E rövid idő alatt tüneményes gyorsasággal országos irodalmi nevezetesség lett — az övéhez hasonló hirtelen és meredek felemelkedésre nincs példa irodalmunkban. 1845 tavaszán azután, mintha csak ellenőrizni akarná népszerűségének mértékét, elhatározta, hogy felvidéki körútra megy. Felmondott Va- hot Imrének és 1845. április elsején a gyorsszekéren Eperjes felé indult. Útijegyzeteit erről, az 1845-ös felvidéki utazásról írta Petőfi. Sok irigy írótársát bosszantó, s kicsit csakugyan kamaszosan őszinte, de teljesen jogos büszkeséggel számolt be arról, hogy hány helyen köszöntötték fáklyászenével, ünnepi lakomákkal, mennyire szereti a diákifjúság. Minden ember örül a sikernek, különösen a művészember. Petőfi számára azonban a felvidéki diadalát nem egyszerűen arra szolgált, hogy természetes költői hiúságát kielégítse. Az ifjúság iránta tanúsított vonzalma segítette őt abban is, hogy a maga hivatását megértse, rádöbbenjen történelmi feladatára, amely a puszta költői szerepnél többet követel tőle: tevékeny részvételt az ország felszabadításában, a magyar szabadság kivívásában, az elodázhatatlan társadalmi reformok kiharcolásában. Amikor a költő kezdte megérteni, hogy mit vár tőle az ország, azt is felfogta, hogy egyedül nem teremthet olyan, irodalmat, amely az időszerű politikai eszmék jegyében vállalja a harcot is. Előbb talán csak ösztönösen, később teljes tudatossággal azt akarta, hogy az ifjúírók zárt tábort alkossanak. Baráti csoportosulások, körök, asztaltársaságok máskor is kialakultak a magyar irodalomban. Petőfi nagy újítása az, hogy mozgalommá fejlesztette baráti körét! Mindezt azért kellett épp felvidéki útja kapcsán elmondanunk, mert az üti Jegyzetek egyik nagy meglepetése és újítása az a mód volt, ahogyan Petőfi tartózkodás nélkül „reklámozta” barátait és csepülte ellenségeit. Még jobban megrázta, valósággal elképesztette az irodalmi életet az a mód, ahogyan a régi, elavult költészet elleni támadásait minden teketória nélkül egybekapcsolta a saját népszerűsítésével. A nemesi úri íróvilágban azt követelte az illemszabály, hogy a költő szerény ábrázattal aiánlgas- sa „szerény munkácskáját”, valamelyik nagy úrnak, vagy a „nagyérdemű közönségnek” — Petőfi ezzel szemben azt tartotta, hogy az igazi költőnek joga van sze- rénykedési pózok nékül. önértéke tudatában megnyilatkoznia — saját magáról is. Ha Pesten az egyhangúságot unta meg, felvidéki utazása során a változatossággal telt el, Rimaszombaton „Isten és Gömörmegye kegyelméből” túsz', elet beli táblaíró lett, de azzal meg is elégelte a dicsőséget és kezdett hazafelé kívánkozni. Hazafelé, ami azt jelentette, hogy Pestre. Gyerekként két évet, felnőttként alig egy esztendőt töltött a városban. s mégis igazi pestinek érezte magát, mert ott zajlott az irodalmi élet. 1845 június utolsó hetében érkezett vissza Pestre, tele új élményekkel, bizakodással, reményekkel. Petőfi még nem gondolt politikai forradalomra, amikor versein már a közelgő forradalom előjelei ütköztek ki. A kiváltságosok előbb csak meglepődve figyelték e kihívóan nyers népi hangot, azután hirtelen észbekaptak és rászabadították irodalmi szolgáikat (köztük, mint utólag kiderült, hivatásos rendőrügynököket is) a „botránytokozó” ifjú költőre. Persze nemcsak a reakció, a maradiság emberei sorakoztak fel a költő ellen. Mérsékelten haladó, vagy éppen derék reformbarátok is akadtak Petőfi gyorsan szaporodó ellenségeinek sorában, olyan különben tisztességes irodalmárok is, akik ízlésük korlátái miatt nem érthették meg az új költészetet. Sokakat taszított Petőfi modora, tüskés magatartása is, de a legtöbb irodalmi ellenfélben egy igen egyszerű, igen természetes, ám alantas érzés dolgozott: az irigység. Az ócsárlók kórusába tehát sokféle hang vegyült — a hatalom vak eszközeinek rikoltozásaitól a sanda pályatársak pusmogásáig. De amikor egvütt és szinte vezényszóra zúgott ez a kórus, már nehéz volt különbséget tenni és a költő nem is akart Arany János versei Kilencven évvel ezelőtt 1882. október 22-én halt meg Arany János. INTÉS Jó költőktül azt tanultam, S adom intésül neked: Sose fáradj, sok cifrával Elborítni éneked! Szólj erővel és nevezd meg Ön nevén a gyermeket; Szólj gyöngéden, hol az illik, S ne keríts nagy feneket. Olykor egy-két szó is jobban Helyreüti a szeget, Mint az olyan, aki beléhord Földet, poklot és eget, S ordít, amíg elreked. DAL FOGYTÁN Függ már szögén a hárfa; — Kapcsos könyvem bezárva Mint egy koporsó. Ujjam nehéz a húron, A verset unva írom: Ezt tán utolsó. Mi haszna is, mi haszna Kél egyhangú panaszra Belőlem a dal? Még majd szememre lobban: „Közöld, ha ily bajod van, Az orvosoddal!...” CIVILIZÁCIÓ Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csínyt tesz, összeül és — helybehagyja. MÉG EZ EGYSZER... Még ez egyszer, még-utószót Hadd zendüljön meg dalom; Mért sebeim rejtegetni? Szégyen-é a fájdalom? Tán könnyebbül a nyílt érzés. Ha sóhajban rést talál: Oh, ez örök benső vérzés; Oh, e folytonos halál! Egyedül a társaságban, Ezerek közt egyedül... A SZAJASOK Sokan szeretnék a hazát: De gyűlölik minden fiát, Ha népszerű alkalmakon Oly nagyot, mint ők, nem kiált. Németh János: Európa elrablása című mázas samott faliképé (Fotó: KS) Válaszaival nem csökkentette, hanem növelte ellenségei számát. De a barátaiét is. A közönség gondolkodó részét az elfogult és tajtékzó támadások még inkább az üldözött újító mellé állították. De az új és új hívek között — a dolog természetéből következően — nem sok jómódú ember akadt. Mindenütt Petőfiről beszéltek, rajongtak érte vagy ócsárolták, könyvei azonban nem fogytak olyan mértékben, hogy biztos megélhetését lehetővé tegyék. Felvidéki útján sok helyütt országos nagyságnak tisztelték, de hazaérkezése után nem egyszer napi gondokkal kellett küzdenie. A 45-ös esztendő további csalódásokat is tartogatott számára. Huszonkét és fél éves volt. Gyermekszerelmek, majd az Etelka iránt érzett álomszerelem, s legfeljebb futó fellángolások, ismerkedések, kalandok álltak mögötte, megérett az idő egy igazi szerelemre, ö maga is így érezte, kereste, várta, szinte sürgette az alkalmat, amely végül is elébe hozta Mednyásnszky Bertát, égy hercegi jószágigazgató szőke leányát. Hercegi jószágigazgató... Ha a költő tapasztaltabb, előre tudja, mi vár rá. De talán az sem riasztotta volna vissza, mert annyira akarta már a boldogságot (vagy az új szenvedést...): Oh leányka, ha te nem szeretsz is, Engedd meg, hogy szerethesselek. Berta kisasszony megengedte. Hervadhatatlan érdemé, hogy „közreműködésével” a magyar szerelmes dalköltészet minden korábbi csúcsot meghaladó magaslatra emelkedett. Mindehhez Mednyánszky Bertának nem kellett sokat tennie — kicsit bíztatta a költőt, alkalomadtán háromszínű szalaggal átkötött bokrétát adott neki, meghallgatta az Etelkáról szóló s a régi kedvest az újjal egybeszövő elbeszéléseket, sétálgattak olykor a gödöllői temetőben, a haraszti erdőben — s máris összegyűlt egy kötetre való vers — a Szerelem gyöngyei. A jószágigazgató úr nem avatkozott a dolgokba: egy kis irodalmi csevegés még senkinek sem ártott. De amikor a költő odáig merészkedett, hogy levélben megkérte Berta kezét, a hercegi birtok kormányzóiából kitört az osztalvöntudat és röviden, de határozottan visszautasította Petőfit. „Leányomat sem színésznek, sem poétának nem adom, ezzel tartozom őseimnek” — valami ilyesmi állt az azóta elveszett levélben. A lecke megértette Petőfivel. hogy társadalmi falakba ütközött. Akinek az apja jó öreg kocsmáros, méghozzá elszegényedett kocsmáros, s ezt ráadásul versben világgá is kürtőit, épp a Berta dalokkal egy időben, azt csak tolakodónak tekinthetik a kastélyok világában. iteAJk (Folytatjuk) - *'
