Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

1972. szeptember 3.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

Szenti Ernő: Táj

Töl gyfa-szépség

körtefa-szépség •

w

r

• •

Pillantás a képernyőre (6)

Maci Laci és a

A Teleesetepaté jó példatár. Szinte minden kérdés szobákéról itt, ami a nézőket foglalkoztatja. Legutóbb példáull egy óvónéni tett panaszt, mert az éjszakai vetítésen, a Phaedra című filmet sugározták, és bizony másnap délelőtt az oviban egy kissé meglepő játékokat játszottak a gyerekek.

Ám, ha az óvónéni panaszát komolyan vesszük, akkor tulajdonképpen semmit se szabadna bemutatni, semmilyen, filmet, színdarabot, tévéjátékot — mert ha megnézik a gyerekek, akkor életkorukhoz nem illő élményben lesz részük. Ezt a panaszt már csak azért sem lehet egészen komolyan venni, mert a szülők dolga, legalább a második híradó idején elparancsolni a gyereket a készülék elől, a tévé nem lehet a szülők helyettese. (Mellesleg igazat kell adni annak az újságíró kollégának, aki a Telecsetepatéban, emlékeztetett arra, hogy még híre-hamva sem volt a televíziónak, s a kisgyerekek mégis szívesen játszottak papást-mamást.)

Node, mit tegyünk a gyerekkel, ha nem' tudjuk lefektetni? — kérdezik a legtöbben, merthogy a családok nagyrészében az iskoláskorú gyerekeket már nem igen tudják időben, ágyba dugni. Ez ugyan nem tartozik a televízióra, de tanácsot talán lehet adni. Nem árt például, ha a szülők kiszámolják, hogy gyerekük életkorához képest minimálisan hány órai alvásra van szükség, s ha ezt visszaszámolják a felkelés időpontjától, akkor kiderül, hogy az egészség károsodása nélkül hány óráig engedhetik fennimaradini a gyereket.

Igen, igen, mondjuk, hogy a szülő erélyes, és a kívánt időben, nyolckor, kilenckor vagy tízkor elzavarja a gyereket ‘a készülék elől, de mi van a szellemi egészséggel, hiszen korábban is láthat olyanokat, amiilyeneket nem szabadna. Agresz- szív élményekben van részük, az élet konfliktusait látják. Nem kellene ettől megóvni őket? Nehéz erre válaszolni. És így általában nem is lehet, mert hiszen nagyon sok múlik a gyerek életkorán. Annyi azonban bizonyos, hogy amihez a kis nézőnek nincs elég ismerete, az nem Is nagyon foglalkoztatja. A háborús képek a híradóban például, a négyéves gyereket nem különösebben érdeklik, rendszerint a politikai hírekre sem figyel oda. Később is csak olyan, mértékben, amilyen mértékben felkeltik ezek iránt az érdeklődését. Általában emocionális, érzelmi élményt csak olyasmi jelent, ami érthető, átélhető számára S tulajdonképpen a filmekkel, a tévéjátékokkal a legegyszerűbb a helyzet: ha megfelelően tájékoztatjuk a gyereket arról, hogy mindez játék, színészek munkája, olyan, mint a valóság, a valóságról szól, de mégsem az, akkor ez segít abban, hogy az ilyen élmények ne okozzanak káros érzelmi következményeket. Aki úgy gondolja, hogy ezt a komplikált kérdést nehéz megértetni a gyerekkel, az gondoljon Jancsi és Juliska meséjére, amelyben a két „ártatlan gyermek'’ a kemencébe dugja és elégeti a boszorkányt. De nézzünk tévés példákat. Maci Laci és társulata az egyik legsikeresebb tévé-rajzsorozat. A leggyakoribb rajzos tréfa, hogy valamelyik hőst laposra verik, ráejtenek valamit, a földbe lapítják, és így tovább. A gyerekek sikongatva nevetnek az ilyesmin, de tudják, hogy rajzot látnak. Ugyanezt el lehet érni a filmekkel is, ezzel nem vesz- szük el a gyerekek örömét, de megóvjuk őket attól, hogy rossz álmaik legyenek, hogy a látottakat azonosítsák környezetük valóságával.

Maci Lacival pedig már át is tértünk a tévő gyermekműsorainak hosszú sorára. A legfőbb tanulság egyébként az, hogy a jó gyermekműsorok ugyanolyan népszerűek a nyolc, mint a nyolcvan évesek körében. Maci Laci után vitathatatlanul Flynstone-ék Frédije és Bénije következik a népszerűségi listán. Igaz, ők eleve a nagyobb gyerekek, tehát a felnőttek számára is készültek. Mézgáék népszerűségét jelzi, hogy a figurák már tejcsokoládéra kerültek, (ősszel kezdik az újabb 13 Mézga-íilm vetítését, amelynek most a tudós Aladár gyerek lesz a központi hőse.

Vasárnap délelőtt viszonylag kevesebb felnőtt kapcsolja be a készüléket, de aki mégis megteszi, az rendszerint a rajz-, báb-, mese-filmek mellett a gyerekek sportvetélkedőit is végigszurkolja. Nyáron az óvodásokról is külön gondoskodtak, egy tízrészből álló sorozatban. Nagyfontosságú sorozat volt ez. Az általános iskola első osztályába kerülő gyerekeknek mintegy a fele nem jár előzőleg óvodába. Nagy a hátrányuk, mert ott manapság nemcsak az iskolai jellegű foglalkozásokat szokják meg a gyerekek, hanem sok fontos ismeretet is szereznek már a meny- nyiségekről, a minőségekről, a színekről, a családi viszonyokról, a közlekedésről, a nap- és évszakokról, az időről, és így tovább. Ez a tíz részes sorozat, a Tévé Ovi, vasárnap délelőttönként játékos formában, két kedves színész-óvónénivel, két kutya-bábuval és egy nagyon szellemes gyűszű-bábucsaláddal az óvónéni uj- jain, a lehetőségekhez képest mindarra megpróbálta megtanítani a gyerekeket, amire óvoda hiányában szükségük lehet az első osztályban.

Ez mind nagyon szép — mondják ilyenkor sokan, — de a televízió számtalan olyan dolgot mutat még az Esti mese előtt is, amit nem szabadna megtekinteniük. Van pedagógus, aki egyenesen így fogalmazott: hogyan neveljen ő szépre, jóra, a társadalmi élet pozitív elfogadására, amikor a tévé az életből olyan sok rosszat, helytelent is mutat?

Erre a kérdésre először egy másik kérdéssel lehet válaszolni: vajon értékes

emberi életre, helyes erkölcsi normákra, pozitív társadalmi tettekre, úgy lehet-e eredményesen nevelni, ha mindig csak az élet szép, nemes dolgaira, mint pozitív példára hívjuk fel a gyerekek figyelmét, és ami nem ilyen, azt titkoljuk el előlük? Túlságosan sokan vélekednek így, pedig az emberiség egész története bizonyította, hogy a felnövő új meg új generációkat soha semmikor nem lehetett megkímélni attól, hogy a valóságos, komplikált, ellentmondásos élettel találkozzanak. S egyáltalában nem bizonyos, hogy ezt a találkozást ki kell tolni, mondjuk a középiskola elvégzése utáni időszakra. A televízió vallóban a korábbinál jobban, közvetlenebbül bocsátja be az ellentmondásos életjelenségeket egyenesen a lakásba, egyenesen a gyerek elé. Rombolhat is, javíthat is. A felnőttek dolga, hogy miként az élet ügyeiben, az azt tükröző tévé adásaiban is, megfelelően eligazítsa a gyereket. Ha a televíziót ugyanúgy az élet részeként kezeljük, mint a szomszédokat, a rokonokat, az iskolát, vagy bármi mást, — akitor el lehetne érni, hogy ne pusztítsa, hanem építse a felnövő generáció emberi tartását.

Bcrnáth László

A szobrászművészt, id. Szabó Istvánt, otthonában kerestem fel. Nógrád megyében, a főútvonaltól egy elágazás vezet a kis településre, Benczurfalvára. Benczúr Gyula egykori lakhelye, műterme, hozta meg Szabó Istvánnak az annyira áhított csendet, nyugalmat, amely nélkül az alkotás lehetetlen.

Hosszú, nehéz volt az út a Benczurfalván megteremtett nyugalomig.

Egy Nógrád megyei kis faluban, Cehedén született 1903-ban. Már családja volt, lánya meg fia, amikor a kitanult kerékgyártó mesterséget feladta, munkát vállalt, ingyen munkát egy szobrászművésznél. Tanulni akart. Bányászokat, parasztokat ábrázoló faragott szobrai akkor már a környéken ismertté tették, de a dicsérő szavak csak kétségeit erősítették, és a vágyat, hogy igazuk legyen a dicsérőknek, szobrot, jó szobrot csináljon.

Viaskodott a megélhetésért és a szépségért. A fában, anyagban rejtőző láthatatlan szépségért, amelyet csak a művész érzékeny-látó tekintete ismer fel.

A műteremben álló soksok kisebb, nagyobb szoborral ismerkedem.

Különösen megragadok a portrék. Álszent, jóságos, darabossá keményedet!, pökhendi, mindig nevető — és még sorolhatnám a jelzőket, amelyekkel próbáltam jellemezni „tekintetüket”.

Kérdeztem a művészt, hogyan tudta ilyen élővé varázsolni szobor-szemüket?

— Én mindig csak az emgikát, mert a kövek között utak, sőt, alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt. Voltak kikötő kövek és napozó ■ kövek, spangli-kövek és ruhatár kövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei. Voltak kövek a magasban, ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra.

Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk ösz- sze (például tanács-kő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akciókban az vett részt aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhét éves cezaromániás fiatalember, aki „szervezni akart”, de simán kiutáltuk. Máskor egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, megvertük. Több esetre nem emlékszem. „

bereket figyeltem — mondta. Sokszor észrevettem magamon, hogy akárhol járok, embert vagy állatot mindig úgy nézek: lehetne-e belőle szobrot csinálni? Egy-egy mozdulatot valósággal átélek. A kifejezéseknek annyiféle változata van, hogy azt mind megismerni nem elég hozzá egy emberélet.

Kővel, fémmel is dolgozott, de legtöbbet fával.

— Messze élek mindentől. A kétszázéves Bányásztörténelem című kompozícióm 137 darabból áll. Sok anyag kellett hozzá. Itt, Nógrádban sok a fa. És szeretem, jól ismerem a fát. Faragótőke mellett nőttem fel. Engem az apám, aki kerékgyártómester volk a fával meg a fa tulajdonságaival is megismertetett. Mindenfajta fá- ngk megvan a szépsége. Van tölgyfa-szépség, körtefaszépség.

Bányászok, parasztok, a gazdagon díszített palóc népviseletbe öltözött lányok, asszonyok, az embert munkájában segítő állatok szobormintázata — ez id. Szabó István életműve.

Megrögzött hittel vési- örökíti az utókor számára a már kihalóban levő gyönyörű népviseletet. Örhalmi- kazári-rimóczi népviseletbe öltözött menyecskék állnak fa-pompájukban az állványokon. A cigarettát sodró parasztlegény, immár egy darab történelem, s történelem már a kezét magasba lendítő Magvető, az Ökrös szántás is, hiszen ma traktorral szántanak mindenütt, a hegyekben is.

A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A gerig sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja,. robbanóanyagokat szedtünk össze és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva a Kossuth-híd középső íve alatt úsztunk el (megOttjáratamkor épp belekezdett egy cseresznyefatörzs megmunkálásába.

— Női akt lesz — magyarázta, s megtapintatta velem.

És mutatta, hogyan követi majd a fa görbülete a női váll vonalait, hogyan hajlik majd a karja — csak le kell fejteni a fáról ami felesleges, ott van benne a szobor, készen.

Távol él a tűztől — mint mondotta. De ez nem jelenti azt, hogy ismeretlenül. Gyönyörű szobrai — amelyeken nincsen semmi hó- kusz-pókusz, egyszerűen

„csak” olyanok, mint amilyen az ember — méltán szereztek elismerést, kitüntetéseket számára. Kiállítása évekig járta a világot, szobrai, domborművei az ország sok részén megtalálhatók. Életének főműve, a már említett Bányásztörténelem, amely a bányászat kétszáz esztendejét dolgozta fel fali domborművön, Salgótarjánba került.

1954-ben Kosuth-djat kapott.

Már elmúlt ötven esztendős, amikor egy baleset miatt elveszítette fél lábát. Életében csak akkor feküdt betegen. Amikor hazaengedték a kórházból, azonnal, ülve elkezdett dolgozni.

Azóta készült el a Salgótarjánban felállított, négyméteres krómacélból domborított, Partizán című szobra.

Életéről, munkájáról vall néhány éve megjelent szép könyve, a Fába faragott esztendők.

László Ilona

jegyzéseket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánchíd-romokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első hídpillér között, a vízbe lógó láncok közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, li- mányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót.

Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, s mi, kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, isten, őrizz, ez is íratlan törvényeink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig, a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt.

Az aluljárót, ahol most a villamos haladt át, nem szerettük. Tavasszal s a zöldár idején,, rendesen elöntötte a víz. Különb^, is túl tágas

volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán. hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hivatásos prostituált, Baba tizenhat. A lányokat, mint lovagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, ameny- nyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti közvetlenséggel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk, a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettázások közben. Váratlanul, bejelentés nélkül tűntek el, a szüleiktől „kölcsönvett” pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét megjelent kikenve-ki- fenve, vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Du- naparton. Alig állt szóba ver

lünk, azt mondta, a Macska egy... Azitán. őt se láttuk többé.

Negyvenhétben baljós jelekkel kezdődött a nyár. A révkapitányság átvette uralmát a víz felett. Megjelentek a Dunán az R-motorok. Többízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan, kellett visszagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Dunapart néptele- nebb részein. A vizet már elvették, de a Lánchíd a mienk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván, figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrtek. De már nem volt a hídfőben örömünk, ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-elmai'ado?tak.

Ősszel aztán bekerítették a romokat, és kiűztek bennünket a paradicsomból.

A Roosewelt-téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országét

fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, háború, ostrom; legtöbbünk már rég d-'.gozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng romok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fogadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul.

A gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak, a napozó kövek és a kikötő kövek, a párok kövei és a leshely-kövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban élnek még a fiúk, és emlékezetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom., hogy tartozom vele. A fiúiénak is, magamnak is.

Talán, ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok.

Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kövek.