Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. szeptember 3.

KOVÁCS IMRE:

Tizennégy fehér ing

S

oha. nem látja rosszkedvűnek senki, egykori lánytársai sem látták sírni soha. Igaz, azok közül már kevesen élnek. Hetvennégy éves korában magához vett egy másik öregasszonyt, aki nála töltötte, ágyhoz kötve a hatvanötödik születésnapját. Ágyba vitte neki az ennivalót, mosott, takarított rá. Tejen nevelt malacokat tartott, kendermagos tyúkjain fénylett a toll. Akkor még eljárogatott a tsz-be dolgozni.

Nyári estéken olykor nagy talicska zöldlucernával tért haza és nem engedte, hogy segítsenek neki. „Bírom én...” Egy alkalommal így találkoztunk össze, már néhány nap óta otthon voltunk, tőle pár utcányira. Letette a talicskát, elébem állt: Na, te híres! Már el se jössz a nagymamához, de fölvitte az isten a dolgodat. Aztán jobbfelől — tréfából persze — úgy képen vágott, hogy könnyes lett a gyengébbik szemem.

Egyik karomon elférne, olyan kicsike. Súlyra is mennyi lehet? Negyvenöt kilónyi? Tiszta fekete ruhájában, fekete kendőjében, kicsi arcával valamilyen madárra emlékeztet. Őszülő családapa létemre úgy álltam előtte, mint egy kisfiú. A feleségem nevetett, milyen buzgón ismételgetem: „Megyünk nagymama, megyünk, holnap lesz a napja.” Nem nagymamánk pedig '■— nagyszülői ágon is csak messziről rokon. A nagymama nevet a falu: adta rá. Először a gyerekek nevezték így. Közlük is azok a lelenc- gyerekek. akik régebben nála éltek, némelyik évekig. Kilenc ilyen gyereke van. Felnőttek azóta, s néha írnak: „Kedves Nagymama...” A postás is örül ezeknek a leveleknek.

Tegezi a fél falut. Az el. nököt olykor úgy leteremti a közgyűlésen, hogy az csak vigyorog mint a pap kutyája, s váltig ismételgeti: jól van mama, csak hagyja már abba. Mamának szólítja, mert ahhoz már öreg, hogy a nagymama szót a szájára vehesse. A népek meg komolyan tapsolnak a mamának, s nem irigylik a vidámságát, hanem éppen hogy csodálják.

A számomrfl emlékezetes találkozás után másnap csakugyan elmentünk hozzá. Az ember szívét elszorítja valami, ha belép egy ilyen öregek-lakta portára. Már a kerítés is szívfájdító. Korhadt, szétmálló deszkák.

B

elépsz a kapun és látod: fű nőtte be az udvart. Szemközt a kútnál disznóparéj tanyázik, távolabb innét összedőlt tyúkól. Mögötte karónyi törzsű, csenevész szilvafa, semmi kis ágain ülnek meg a tyúkok, azok a szép, fényestollú tyúkok éjszakára. A düledező fészerben elképzelhetetlen mennyiségű rom. Rozsdaette vasekék. egy hajdanvolt szecskavágó bar- nálló csontváza, szúette vendégoldalak, magától eltört szekértengely, feneketlen kosár, széthányt szalma- és törekcsomók szürkülnek.

Maga a ház, amúgy tágas lenne. De fedelén az öreg cserepek közül ki kellene cserélni legalább a törötteket. És hát a hajdan egyenes tetőgerinc meghajlott máig, nyeregforma mélyedés van a közepén, megnyergel- te, maga alá betörte azt is az idő. A ház előtti kiskertben elvadult minden. Más volt ez régen, más...

Nagymama két férjét eltemette időnap előtt. Egyetlen igazi gyereke, Miska fia mihelyt felcseperedett, elment a faluból. Azelőtt

hazajárt, de már régen nem jön. Régebben, ha vett valamit. hazaküldte, gyűljön idehaza. Másfél évig, amíg bányában dolgozott, apró- dónként három öltözet űj ruhát és tizennégy egyforma fehér inget küldött, mind új, még nem sokszor volt rajta egyik sem. Ezt az asszonyok beszélgetik a kútnál, akiknek nagymamfl sokmindent elmond.

A

lighogy leültünk benn a házban, mindjárt asztalhoz invitált nagymama.

— Sütök tojást, ha megvárjátok, míg megfőzöm, fogok egy csirkét. Vagy legalább elviszitek magatokkal? No, jó.

— Mi újság máskülönben, hogy van nagymama?

— Egy kis baj van. Odalettek a libáim.

Bőbeszédűen, a tőle megszokott, mosolygásra ingerlő szófordulatokkal ' elmondta, hogy világos nappal ellopták három szép tavalyi libáját.

— Szaladok gyorsan a rendőrért, jaj, csak benn találjam, mert egyedül van itt, ő a körzeti rendőr. Szerencse, hogy benn volt, aludt

szegény a rossz vaságyon.

Keltem, keltegetem, hogy jöjjön hamar „ megfogni a tolvajt. Cihelődik ott' nekem, ásítva kérdi, kire gyanakszom, hát mondom a Seres- nére, ott látták ólálkodni. Akinek az a három vaddisznó fia van? — kérdi

a rendőr gyerek és mindjárt azt mondja, nem ér rá. értekezletre kell neki menni. Gsak nem- félsz tőlük édes fiam? — mondtam neki, hát itt vagyok én is, elkísérlek éin!

— Meglettek a ' libák?!

— Azok meg. Csakhát elkéstünk. Mind a háromnak el volt vágva a nyaka, úgy hajították fel az ólpadlásra őket.

— Hát a rendőr?

— Felvette a jegyzőkönyvet. A végin oldalba böktem: na gyere, ne állj már itt te szakaszvezető, legalább segíts megkopasztani a dögöket...

Nevettünk. Mindig szívesen hallgattuk a nagymamát, most is, míg a szavait figyeltük, lassan elmúlt az a szorongás, amit a sötét szobában éreztünk. Odakinn sütött a nyári nap. Benn sötét nyirkot lehelt a szoba vályogfala. Fejünk fölött az alacsony mestergerenda any- nyira meghajlott már, hogy féltünk szinte: most szakad majd ránk mindenestől. A tenyérnyi ablakon alig jött be valami fény. mintha már este, de legalábbis alkonyat lett volna.

— Mikor jön haza a Miska — kérdezte a feleségem.

— Mostmár nemsokára kiszabadul — mondta a nagymama és egyikünkre se nézett. — Bezárták, pedig nem volt bűnös. A többiek, az urak, csupa iskolázott urak keverték bele a bajba. Mert ő intézte a munkások vonatbérletét, azok meg ott a pénztárnál eltökintették a jegyek árát, ez meg szegény, csak vitte, hordta nekik a pénzt. Mit tudom én, két évig, vagy még tovább. De szeretik ám ott benn is nagyon. Elvégez az mindent szó nélkül. És hát ha be is van zárva, csak a bányába jár dolgozni azért. Mert oda kérte magát. Szénhöz. Az ám! Szénhöz.

Már alig láttuk a szemeit, parányi csillogást láttunk csak, csepp hunyorgást. s fátyoltalan, érdes tónusú hangját hallottuk. Hallgattuk majdnem dicsekvő büszke szavait a fiáról, akit szeretnek „ott is”. Ránéztem aztán Marikára, hogy az arcáról próbáljam leolvasni a véleményét. Egy időben sokat beszéltünk Miskáról, akit ő csak az életben egyszer látott, én pedig egyszer sem. Sose jött ki neki a lépés. Dolgozott mint a barom, de a rossz cimborák miatt mindig üres volt a tárcája. Ivott is. A nagymama, igaz, sokat mesélt róla, dehát az csakugyan mese volt. Nem volt igaz a tizennégy fehér ing, a három öltözet új ruha. Meg amit annyit emlegetett: a pénzküldemények. Mielőtt börtönbe került egyszer- kétszer küldött pénzt.

— Hanem most, ha kiszabadul. megnősül ám! — újságolta nagymama lámpagyújtás közben. — Megírta levélben és elküldte már azt az asszonyt is. Már háromszor volt itt, egyszer meszelni. Piros redikülje van, a szája is piros, de még a körme is. A haja pedig mint az arany. Festi a haját.

— Idevalósi? — kérdezte Marika.

— Igen. Volt annak már ura, de otthagyta, mert nem tudtak kijönni.

M

arika rámnézett. Ha ez ugyanaz az asz- szony, akiről évekkel ezelőtt egyszer már annyit beszélt a falu, akkor rég rossz. Két gyerekkel hagyta ott a férjét, az estéit a vasúti vendéglőben szokta tölteni.

— Az a fontos, hogy szeressék egymást — mondta a nagymama. Mintha a gondolataimra felelt volna. — Elmegyünk innét. Eladjuk a házat. Másutt veszünk, messze, közelebb Pesthez, hadd kezdjenek új életet.

— Kinek a nevén lesz a ház? — kérdezte Marika.

— Azt akarják, hogy az asszony nevén legyen.

— Nehogy a nevére írassa! Kisemmizi. mindenéből kiforgatja az a nő.

— Hát. ha csak ez kell a boldogságukhoz... Meddig húzhatom én még? Hiszen elütöttem a nydlcvanat is — mondta egykedvűen a nagymama. — Azért jó lenne még élni. Kitartani. Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha meghalok? Senkije nincs. Aztán a kőtség! Fizetheti a százalékot a házra.

Mintha hirtelen elunta volna a társalgást.

— Mi lesz magával egy idegen faluban? — próbálta lebeszélni Marika a költözésről. — Mégiscsak itt élte le az életét. Itt mindenki ismeri, baj esetén van hová és kihez fordulni.

— Arról én nem tehetek lányom. Ha egyszer el kell menni. Milyen megye az a Pest-megye? Ott is emberek élnek, vagy mi. Azt csinálom, ami jó a fiamnak. Mit csinálhat az öreg?... Na, gyertek, fogunk egy csirkét. Elviszitek, majd megfőzöd aztán.

J

ólesett az udvarra kimenni. Odakinn felfrissültünk a koraestében. Az elvonuló csorda után a lassan elülő porfelhőben fű- és tejszag úszott. Szelíd füstöket pipáltak a kémények, vacsora főtt az otthonokban. A fiatal estét telihold koronázta növekvő fénnyel, még árnyéktalanul. Zajok támadtak és haltak el, vonatfütty, messzi ének, traktorzúgás, amely megfért a közeli halastavak mentén teljesen eluralkodó, mindegyre áthatóbb békakoncerttel, s a tücsök egyhúrú muzsikájával.

Ideje volt már hazamen- nünkf

f

Ui

könyvek

Feliksz Dzerzsinszkij nevét hazánkban is sokan ismerik. Az októberi forradalom egyik vezéralakja, a

fiatal szovjet állam biztonsági szervének vezetője; népszerű s az ellenség szemében rettegett ember. Nyi kólái Zubov könyve az első olyan magvar nyelvű munka amely az életút teljességét mutatja be. a nemesi családtól a forradalom ügye mellé álláson át a hatalom megszerzéséig. megszilárdításáig. Áttekinthető, mert egyértelmű út. ez s Q szerző erénye, hogv ilyennek mutatja. Legendákat oszlat, tényeket közöl, tárgyilagossása méssem száraz, embert és kort hűé-, jellemez. A Kossuth Könyvkiadó gondozta művet Gerő Ernő ford’totta.

Ugvancsak Kossuth újdonság Janis Dellaerammatikas — ismertebb nevén Janis Politis — nagy ténvanyasra éoftett könyve, a Monopni- kanitalizmus és a , harmadik világ”. Az 19*9 óta hazánkban élű s külföldön is sokat mtblikáló szerző mostani, húsz fejezetre távolt munkája meggyőző módon elemzi a tőkés segélyprogramok valódi r élj át. n tőkekivitel szerénél a főbb kapitalista országok e területen követett politikáját Világos okfeités gazdag adattár, az összefüggések megmutatása — ez az, ami az elvontalak tűnő témát az átlagos kénzettségű olvasó számára is élvezetessé. érdekessé teszi. Szintén a legszélesebb körben kéz- hovohető B°rend T. Iván és Ránki Györgv közös műnké ia. A mawar gazdaság ezá-r é”e. auielvet a Kossuth -- a Kö7!«nzdasá«i és Jogi Könvvkiadó bocsátott kö7re.

A két ismert közgazdász rendkívül tömör áttekintése a legfőbb vonásokat rögzíti. ígv o modern tőkés gazdaság kialakulásának iel- lemzőit. a két háború közötti időszak meghatározó tényezőit maid a szocialista gazdaságfejlesztés útiét.

A teriedeiom szabta korlátokon belül valóhan meglelhető mindaz, amit hasznos tudni annak megértéséhez, milyen örökséggel kezdhettük ol ne elmaradott agrárország iparosítását az eddig messze elöltünk iáró remzetgavdasá gokhoz való fölzárkózást.

Történelmet rajzolni? Lehet Ha... akad eev Jean Eftej hozzá.. A Gondolat Kiadó nem vállalt tehát kockázatot amikor közreadta a világhírű, s nálunk is nagyon népszerű karikaturista Képes francia történelmét; a népfronttól narua- inkig azaz 1936-tól 1969ig. A szellemes, utánortia- tatlanul gunvoros rnjzok- hoz — ahol az szükséges — René Andrieu irt kísérő-ma- gvarázó szöveget. Ahogy a többi Éffel kötet, ez is nagy siker lesz; jogosan. I

Meggyes László rajza

To! dalagi Pál:

Megfiatalító harangszó

Ha megszólalnak a harangok, mintha jó hírt jelentenének, zászlók lobognának, és frissen felcsendülne egy rövid ének,

mely miután elhangzik, mégis tovább remeg a levegőben.

Ártatlan és áttetsző hangok!

A múltkor Is hogy meglepődtem:

mint Jób, én is szemétben ültem a rossz gondolatok cserepével vakaróztam, de a harangok megszólaltak, és víg és éber

és fiatal is lettem újra; ezekben a pillanatokban a dicsőséges tavaszoknak nagy erejével felragyogtam.

Major János:

Te csalogatsz haza

Dér csillan, szikrázik, a repkény lángokban — vadrózsás sziklákon mindenütt hópaplan.

A nap, mint a körző, amit én forgatok feléd — új esztendő. Fenyőfán jégcsapok

opál fénye vibrál, s nyurga bokrok tövén jóslataim kristály- gömbje; a kék kökény. Téli csönd tárlata, álomi szép sátor, te csalogatsz hazn városok zajából!

f

Kertész Ákos:

KÖVEK

Patakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiskapu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a Városhoz. az elvontabb haza-fogalom helyét is megteremtő szűkebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk.

A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még többfelé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai Városon. Mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, 6 én értem a nyelvüket.

Egy pontja van a Városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk.) Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el. mintha idegen városban járnék, idegen, tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — Csakhogy másképp festettek abban az időben.

Abban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban még a „galeri” szó nem

volt ismeretes), a geng pedig tizenkét-tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások színhelye. A híd melletti gyepen pankrációz- tunk. kipróbáltuk, amit Ra- du Lukácstól és Tasnáditól láttunk a Sportcsarnokban, itt szívtunk tízen egy spanglit. a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba, és itt beszéltük meg első szerelmi élményeinket.

A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz- vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak esrvmásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos lo-