Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
1972. augusztus 6. SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 7 Szomráky Sándor; ELKÜLDESZ Elküldesz hát? Még nem tudod, milyen a világ nélkülem, milyen az utad, otthonod, ha bútoraid közt nincs helyem. Elküldesz hát? Nem ismered a hangod, ha én nem felelek. A pillantásod is megtagad, ha nem látod rajtam magadat, gazdátlan jószág lesz ruhád, ha nem érzi kezem áhítatát: Hát küldj el, de majd megtudod — csak ott vagy, ahol én vagyok. Pillantás a képernyőre (2.) Kabát nélkül a szobában Az ember ül otthon a szobájában, leteszi kezéből az újságot, kalapácsot, töröl- gető rongyot, vagy ami éppen a keze- ügyében van — ha egyáltalán van valami a kezében —, leül és figyel. Figyel, mert a televízió híradójában elképesztő jeleneteket mutatnak biafrai éhező gyermekekről, a saigoni utcáról, ahol agyonlőnek egy embert, vagy éppen egy hazai balesetről. Aztán vált a kép, a kommentátort látjuk az asztal mögött — már megint egy beszélő ember a képernyőn —, méghozzá zakó nélkül, még jó, ha nyekkendő van rajta. Végülis miféle tiszteletlenség ez, akármilyen meleg van is odabent? A világ- politikát meg a hazait akarja nekünk megmagyarázni ingujjban? Milliókhoz kíván szólni anélkül, hogy külsőségeiben is megadná a tiszteletet a millióknak, akik most ő rá figyelnek! Aztán - itt van a megszólítás dolga. Ezt is szóvátették már az első Telecsetepatéban. Hol híres embereket letegeznek a riporterek, merthogy ők ám jóban vannak, ismerik egymást, aztán hol elvtárs, hol úr, hol bácsi, néni a megszólítás. Az egyiknek tisztelet, a másiknak vállveregetés, a harmadiknak bizalmaskodás. Miféle példa- mutatás ez? No és a szövegek! Miket tudnak mondani! Ilyen és ehhez hasonló kifogása szinte minden második tévéelőfizetőnek volt már. Valahogy nehéz megtalálni a kívánatos modort annak az egyik oldalán áttetsző műanyagborítású ládának, amely betolakodott a lakásunkba. Van az otthonunkban szekrény, asztal, szék, ágy, csillár, kép a falon, esetleg fridzsider a konyhában, varrógép egy sarokban, de egyetlen tárgy sem hasonlít ehhez az üvegszemű ládához. Mindenféle hasonlatot mondtak már rá. Legtalálóbb talán az, amely szerint a tévé képernyőjével a világmindenségre nyílik ablak a családi otthonokban. Dehát képzeljük csak el, milyen sok kényelmetlenség származik abból, ha a világmindenség bekönyököl az ablakunkon, amikor eszünk, vagy lábat mosunk, esetleg éppen ágyban fekszünk. Oldalunkon a hitves, és akkor Takács Marika nekünk, személyesen, az ágyba, azt mondja: ez meg ez fog beszélgetni a riporterrel, a föld méretváltozásairól, családtervezésről. a holdsétákról, az óvodák vízellátásának gondjairól, a mocsarak mikroorganizmusáról, a Fehér Ház külpolitikájáról, és így tovább. Mi, az ágyban — ők a holdon. A példa végletes, de nagyon jól érzékelteti a televízió legsajátosabb tulajdonságát. Élő emberek, gyakran a világ, vagy éppen a világűr másik pontjáról, hozzánk szólnak a szobába, ahol ég a villany, ahol rendszerint mással is foglalkozunk, vagy szeretnénk foglalkozni, ahol nincs közönség, ahol csak mi vagyunk, ahol éppen az előbb vesztünk össze a rendetlen gyerekkel, ahol még saját, munkahelyünkön szerzett sebeinket nyalogatjuk, ahol hangulatunkat, figyelmünket, a televízión kívül annyi minden más befolyásolja. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a műsorok, a képernyőn szereplő egyes személyek fogadtatása gyakran annyira eltérő Valószínűleg ez a különleges nézői alaphelyzet az oka, hogy a képernyőn szereplőktől minduntalan a tisztelet külső, formális jegyeit is számonkérjük. Lélektani magyarázata ilyesmi lehet: hk bejössz, te beszélő ember, a szobámba, hogy idegen létedre, legmeghittebb, vagy legtitkosabb családi és magánügyeim közben hozzám, nekem beszélj, s még rá is akarsz venni valamire, legalábbis arra, hogy elhigyjem, amit mondasz, akkor végy tisztességes ruhát, zakót, nyakkendőt, vágd le a hajad és beszélj szépen, illedelmesén, utóvégre a gyerekek is néznek. / Nehéz lenne ezt az igényt elutasítani, de ismerjük el, a televízió nehézségeit is. Egyrészt nem tudnak ennyiféle hangulathoz alkalmazkodni, ahányféle hangulatban mi egyetlen este is nézzük a tévét. Aztán a megszólítás, a hangnem kérdése Magyarországon a televízió nélkül is nehéz. A magyar nyelv fejlődése, alakulása azt eredményezte — Deme László nyelvtudós megállapításai ezek —, hogy kirekedt belőle az úgynevezett esszényelv, azaz a művelt társalgás nyelve. Van szaknyelv, amely egyre érthetetlenebb a nemszakember számára, s van a hétköznapi beszéd nyelve, a maga slamposságával, elkerülhetetlen üresjárataival, szabálytalanságaival. Van persze írott nyelv is, a szépirodalom és a sajtó nyelve, ezt azonban nem lehet „egy az egyben” élőszóban elmondani. Éppen a televízió képernyője mutatja, hogy a kötetlenebb élőbeszéd, amely érzékelteti a gondolat születését, mennyivel hatásosabb, mint egy szépen megírt szöveg felolvasása. Sőt, a „szép” szöveg, élőszóval előadva, egyenesen életidegen lehet. A magyar élőbeszédnek tehát nincs „irodalmi stílusa”. Érdemes megfigyelni, hogy az egyetemi tanár és az ipari tanuló a maga baráti körében — bizonyos szóhasználati különbségektől eltekintve — azonos hangnemben beszél. S még külön probléma a megszólítás gondja a magyar nyelvben, ami elsősorban nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdés. Ezért aztán a televízióban legtöbbször valami hibrid keverékkel találkozunk. A megszólaltatott riportalanyok rendszerint úgy beszélnek, ahogyan elképzeléseik szerint, az ő állásukban, beosztásukban beszélni illik; ez többnyire hivataloskodó hangot eredményez. (Hetven meg nyolcvan esztendős parasztemberek, mert nem izgatja őket a kamera, s mert nincs „szerepük”, nagyon szépen, természetesen fejezik ki magukat.) A riporterek, hogy a hivataloskodó nyelvet oldják, közelítsék az élőbeszédhez, az írott stílus fordulataihoz nyúlnak segítségért, s ha közvetlenkedni akarnak, akkor az élőbeszéd pongyolaságaiba öltöztetik gondolataikat. Van természetesen kivétel, több is. Jellemző talán Vitray Tamás példája, aki úgy tudja legkötetlenebb gondolatait az élőbeszéd fordulataival előadni, hogy mégsem lesz pongyola a beszéde, s nem hiányoljuk sem a szak-, sem az irodalmi nyelvezetet. Ez már nemcsak felkészülés, hanem az egyéniség titka is. Tudniillik a beszélő ember a szobában akkor nem zavar, ha olyan eredeti egyéniség beszél, akinek szavai mögött érezni személyiségének gazdagságát. Hogy a riporterek ilyenekké váljanak, azt el lehet várni a televíziótól. De hogy minden megszólított riportalany is ilyen legyen, ez természetesen csak ábránd lehet. Akkor már inkább a kötetlenség vonzó, az élőbeszéd lazasága, mint a hivataloskodás, hiszen ha a fordulatok nem is szépek, legalább érezzük, hogy ez a társalgás, kérdéseiben és válaszaiban, ott születik előttünk. S akkor az sem zavaró, ha nemcsak zakó, de nyakkendő nélkül beszélgetnek a képernyőn. Jobb, ha a tiszteletet a gondolatoktól várjuk, mintsem a zakótól. Bernáth László Varga Csaba: Homokágy A kert hátsó részében, a ribizli bokrok mögött veteményes rejtőzött. Anyám paprikát és paradicsomot nevelt az ágyásokban. Gyakran bízta rám a locsolásukat. Apám a hosszú ágyások végéhez öt talicska homokot hordott. Még a tavaly nyáron. Itt raktuk össze a bontásból vett téglákat is. Ezek mögött bújtam el, a homokkupac lett a birodalmam. Nyáron éppen odasütött a nap. A fejem alá nagyobb halmot kapartam össze, majd elnyúltam az átforrósodott homokágyon. A cingár lábam már elérte az ágyások nedves végét. Heteken át hevertem itt. Apám általában éjszakás műszakot vállalt, hogy minél többet keressen. Egy újabb szobával szerettük volna megtoldani a házunkat. Anyám két műszakban dolgozott, a közeli lenfonóban. Amikor délelőttösnek osztották be, senki nem ügyelt rám otthon. Ezek voltak a legcsodálatosabb napok. Ilyenkor korán keltem, pedig nagyon szerettem aludni. Vékony lábaimra gyorsan felhúztam a halásznadrágot. Ugyanis lány létem ellenére mindig fiúsán öltözködtem. Anyám a konyhában hagyta az elkészített reggelit. Világos tejeskávét, vajas és mézes kenyeret. Hamar bevágtam, közben bekukkantottam a kisszobába, ahol apám szuszogott. Mire én kilenc óra felé felkeltem, ő már régen aludt, csak dél körül riadt fel. Szabad voltam. A konyhában ócska, faragott lábú sezlon állt. Alatta jókora bőrönd feküdt. A barna bőröndöt kihúztam, majd felnyitottam. Apám két esztergályos szakkönyve mellett sárga fedelű, kis méretű könyvek sorakoztak benne. Ez volt a könyvtárunk. Anyám két évvel ezelőtt szokott rá a könyvvásárlásra, pedig ő ritkán olvasott, de amikor felvette a fizetését, hazafelé mindig bement a könyvesboltba és találomra kiválasztott egy három forintos, olcsó könyvét. Két tenyerem majdnem befedte a könyvek borítóját. A sárga címlapon embléma hirdette, hogy Olcsó Könyvtár. A bőröndből egyszerre két könyvet vettem ki, hogyha az egyiket megunom, a másik kéznél legyen. A regények cselekményét, szereplőit gyorsan elfelejtettem, csak az olvasás hangulata élt bennem tovább. Hevertem a téglahegy mögött a homokban, a hátam égette a nap, én pedig kitartóan olvastam ... A hatodik osztály befejezése után, egy meleg júniusban olvastam a legtöbbet. Reggeltől estig feküdtem a homokban. A világ kincséért sem bújtam elő rejtekhelyemről. Gyorsan feketére sültem és anyám varrta bugyim kifakult. Akkor már a jonatán almafák is megerősödtek, de a lombjaik árnyéka még nem ért el hozzám. Ha megúntam az olvasást, hanyatt feküdtem és felbámultam az égboltra. Nyugalmat és biztonságot éreztem. Sokszor a szemem is becsuktam és továbbálmodtam a könyvek történetét. Csodálatos kalandokat találtam ki. Erdész lettem, erdőket irtottam, beteg állatokat ápoltam. Királynő voltam, akinek a hős háborúban meghalt a férje és így ő irányítja az országot. Egyszer elképzeltem, hogy lovon ülök, prérin vágtatok, az ellenséget űzöm. Akkor mondtam anyámnak, hogy vegyenek nekem nadrágot, mert én fiú akarok lenni. Aki lovagol. Apámmal viszont nem egyszer igazi háborúba keveredtem. Nem nézte jó szemmel, hogy ilyen sokat olvasok és emiatt anyámnak keveset segítek. Apám délben különben is morcosán, éhesen ébredt fel. Anyám pedig csak két óra után ért haza, de az előző este főzött ebédet másodpercek alatt megmelegítette. A másfél szobás házunk udvarán, a szabad ég alatt ebédeltünk. Anyám mindig kék térítőt tett a tányérok alá. S kerek, fehér tálban hozta a gőzölgő levest. Én meg olvastam. Apám elkiáltotta magát. — Kész az ebéd! Csak néhány pillanattal később válaszoltam. — Még biztosan forró « leves... S hevertem tovább. Apám nemsokára újra üzent a téglahegyen túlról. Már ingerülten, parancsolva. — Gyere már! Anyám kérlelve hozzátette: — Kislányom... Nem mozdultam. Mindaddig, amíg nem hallottam, hogy apám kirúgja maoá alól a széket és értem indul Erre felpattantam és eléje léptem a téglarakás mögül. Hogy haragját lecsillapítsam, elsőként szólítottam meg. — Pont olyan emberekről olvasok, mint te... Erre elmosolyodott. Egyszer aztán váratlanul rácsapott a fenekemre. Fel- jajdultam. Fájt az ütés. — Hányszor akarsz még becsapni! — kiáltotta nekem. Hangosan sírtam. Már azért is, hogy ezzel bizonyítsam, nem akartam becsapni. De már nem hitte el. Szótlanul ette a levest. Befejeztem a bőgést, de még mindig nem nézett rám... fi második fogás alatt sem. Aztán ebéd után megsértődve szaladtam a téglák mögé. A homokágyra vetettem magam. Keservesen felsírtam. Boldogságom szertefoszlott. — Én nem ilyen emberekről olvastam... — szipogtam Apám ekkor sem jött oda hozzám. Napokon át kerültük egymás tekintetét. Ez mindennél jobban fájt. DÓZSA KATONAJÄ (Krautheím Mária rajza) Kiss Dénes: Hetedhét látomás Kék kék ekekék kasza vasa villan kék szilánkot vet az ég régi álmaimban kék a tócsa kék a béka kék szárnyú szél illan Aranydombon aranymáglyák gabonakeresztek kaszakőkék búzavirág mécslángja is reszket aranyember bronz a bőre kaszasújtás ütemére lelkek füstölögnek Kék kék kaszakék szem csikorog hús elég aranytűzvész a vidék süt a föld süt az ég süti a test kenyerét a tarló parazsán az ember tövig ég. Az anyám az apám szobrok a domb oldalán aranybúza aranyrozs halálosra aranyoz A sejtekbe mélyre ás kaszakék villanás hetedhét látomás Jön a gép megy a gép aranytűzben gázol fenn az ég kaszakék mi lett az anyámból otthon ül szeme kék csöndessége menedék visszanéz messzenéz hetedhét nyarából. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA
