Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
1972. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Szenti Ernő: Fűzfák A kultúra otthonai 1950-ben még csak 433 művelődési otthont tartottak számon, 1962-ben pedig már csaknem 3800-at. Ma 3656 művelődési ház működik az országban háromnegyed részük a falvakban található. Számuk tehát az elmúlt évtizedben — látszólag — stabilizálódott, ami a hatékony munka egyik fontos feltétele. Azért csak látszólag, mert az 1968-ban megjelent művelődésügyi miniszteri utasítás értelmében a 3656 intézmény közül mindössze 1913 felel meg a valódi céloknak, a többi még jóindulattal sem nevezhető a korszerű közművelődés ott honának. Ugyanakkor az elmúlt években jelentősen csökkent az állami támogatás összege, amely a legtöbb intézményben ma már a fenntartási költségeket sem fedezi. Ezért aztán a művelődési házaknak nyereségre kell törekedniük. akár az üzemeknek. a termelőszövetkezeteknek, az üzleteknek. S mi hozz« a legtöbb nyereséget? A bál, a beat-hangver- seny, a tánciskola, az operett, az esztrád-műsor. A jelenlegi helyzetben feltétlenül szükség van ilyen rendezvényekre, hogy legyen pénz ismeretterjesztésre, szakkörökre, a klubok fenntartására — azaz a tulajdonképpeni közművelődési feladatok elvégzésére. Szóval arra, amiért létrehozták a művelődési házakat. Nem mondok új dolgot; mikor azit állítom a kultúra. a műveltség, a társadalom fontos produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető feltétele. A szocializmus teljes felépítésének része a személyiség szocialista formálása. a marxista eszmék meghonosítása a tömegek között. A művelődési házak, ha hivatásuknak megfelelően látják el feladatukat, nagyon sokat tehetnek ennek érdekében. A közösségi életforma kialakításának a bázisai lehetnek, az emberek állandó tudatformálásának centrumai. Annak azonban, hogy hivatásuknak megfelelően lássák el feladatukat, tárgyi. anyagi és személyi feltételei varrnak. A3656 épület közül 1743 alkalmatlan „ korszerű művelődési-szórakozási igények kielégítésére. De nemcsak ez okoz gondot; nem kielégítő berendezésük és felszerelésük sem. A művelődési házak negyed részében nincs televízió, , 60 százalékuknak nincs magnetofonja, s mindössze negyed részükben van 16 milliméteres filmvetítőgép. Pedig a korszerű népművelő munkának ezek alapvető technikai feltételei. A személyi feltételek talán még ennél is mostohábbak! A legfrissebb adatok szerint a főhivatású népművelők 46 százalékának van egyetemi vagy főiskolai végzettsége, ezek zöme azonban a fővárosi, illetve a városi művelődési intézményekben dolgozik. A falvakban ennél sokkal rosz- szabb a szakképzett népművelők aránya. Ez pedig kétségkívül kihat a művelődési házak tevékenységére. Az ország anyagi lehetőségei végesek. A megoldás tehát nem elsősorban a művelődési házak állami támogatásának jelentős emelésében keresendő, hanem a működési feltételek anyagi bázisának a társadalmasításában. A művelődési házak helyi intézmények, helyi igényeket elégítenek ki, tehát joggal számíthatnak a helyi erőforrásokra, az üzemek. termelőszövetkezetek, állami gazdaságok. ÁFÉSZ- ek és KTSZ-ek patronálá- sára, anyagi segítségnyújtására. Ez a folyamat néhány esztendővel ezelőtt megkezdődött. s jelenleg már több. mint félezer művelődési házat működtet közösen az üzem. a szakszervezet, a tanács, illetve a termelőszövetkezet. De sok gazdasági vezető még mindig nem akarja megérteni, hogy ezek a művelődési intézmények elsősorban a saját munkásaik művelődését, nevelését és kulturált szórakozását szolgálják. Falun a művelődési házak a centrum szerepét töltik be a kulturális szolgáltatásokat illetően. Ezért a művelődési ház az iskola mellett a legfontosabb művelődési intézmény kell, hogy legyen. Olyan. ami lehetőséget nyújt mindazoknak, akik tanulni, művelődni kívánnak vagy egyszerűen csak hasznosan szeretnék eltölteni szabadidejüket. S hogy sokan vannak ilyenek, mi sem bizonyítja jobban: a művelődési otthonok látogatóinak száma a jelenlegi mostoha körülmények között is évente többmillió! Prukner Pál Pillantás a képernyőre (4) Táncdal fesztivál és kabaré — Láttad a Kovács Kati nyakán az ereket? Hát az rettenetes, hogy erőlködik az a kislány! — ilyen és ehhez hasonló mondatokat százával, ha nem ezrével lehetett volna magnetofon-szalagra venni. Persze, nem most, hanem jónéhány évvel ezelőtt, amikor az első Táncdalfesztivált rendezték. Aztán az „erőlködés” kislány már díjnyertesként énekelte, hogy „Nem leszek többé a játékszered... és egyre kevesebb szó esett a nyakáról. Kovács Kati befutott — azóta színésznőként is —, „befutott” persze, a Táncdalfesztivál is. Igaz, olyan országos tömegroham a készülékek előtt, mint akkoriban söpört végig az országon, már nemigen ismétlődik meg. Hiába, elsőből mindig csak egy van, de azért most sem panaszkodhat a tévé: ha azt nyomtatják ki a műsorban, hogy közvetítés a táncdalfesztivál elődöntőjéről, akkor szombat este ide. nyári hőség oda, a most már kétmillió készülék előtt legalább négymillió ember ÜL A legpesz- szimistább számítások szerint. Mert az sincs kizárva, hogy öt vagy hatmillió ilyenkor a nézők száma. Másnap, persze, mindannyian szidjuk a dalokat, az énekeseket, s jótékonyan elfeledjük, hogy tavaly is szidtuk, meg tavalyelőtt is, aztán hónapokon át részben azokat a számokat hallgattunk szívesein a rádióban, vettük meg lemezen, játszottuk át magnószalagra, amelyeket az elődöntőn még szidtunk. Érdemes elgondolkodni, mitől van ilyen sikere ennek a műsorciklusnak? — Hát persze, hogy sikere van, hiszen itt végre nem beszélnek annyit, mint más műsorokban — válaszolják sokan a fenti kérdésre. Lehet is valami igazság a megállapításban, de önmagában még nem meggyőző érv, hiszen a Fórumtól a Híradóig, a Deltától az Antennáig igen sok műsort végig beszélnek, mégis a legnépszerűbb, legszívesebben fogadott programok közé tartoznak. — Na igen, de itt legalább nem akarnak meggyőzni semmiről, és szórakoztatnak. Azért vettem a tévét hatezerért, hogy szórakoztasson. Úgyis olyan keveset kap az ember a havi ötveneséért, látványban, igazi szórakozásban a képernyőtől. Ez az érv már súlyosabb. Való igaz: — különösen a magyarországi televíziózás kezdetén — az előfizetők jelentős része úgy gondolta, a tévé adjon kabarét, adjon revűt, adjon látványt, általában adjon könnyű szórakozást. Minden, ami beszéd, komolyzene vagy általában csak hang, az maradjon a rádióé. Ez a végletes elképzelés nyomaiban még ma is él, pedig kiderült, hogy sem a beszéd, sem a komoly zene nem idegen a televíziótól, s hogy a kabaré nem az egyetlen szórakoztató műfaj. Sőt, a hagyományos kabarét nehéz átvinni a képernyőre, mert ott nem él igazán. Ezért találta ki a televízió a Humoristák Klubját, amit ugyan megintcsak joggal lehet szidni, nem kevés bárgyú vicce, gyenge poénjai, kisszerűsége, szellemtelensége miatt, ám aligha vitatható, hogy „televíziósabb” műfaj, mint a hagyományos kabaré, amely kollektív közönséget tételez fel, ahol a saját nevetésünk a szomszéd derültségének visszhangjától erősödik. A lakásban nincs ilyen visszhangosító erő, nincs az a közös atmoszféra, amely a kabarék nézőterén oly hamar és könnyen kialakul. (Ezért olyan kínos, hogy a Humoristák Klubja „alá” hangban nevetést kevernek, hiszen mi, a szobában, el se mosolyí- tottuk magunkat.) Ha mégis elégedetlenek vagyunk a Humoristák Klubjával, akkor ez többnyire nem a műsor típusa, formája, hanem a résztvevő humoristák egyikének-másiká- nak formán aluli szereplése miatt van így. — De egyáltalán: miért kellett a kabarészerzőknek kiszorítaniok a színészeket? — Rossz helyen keresgél az, aki arra gondol, hogy a szerzők hiúsága irtotta ki a színészeket ebből a műsortípusból. A tévé jól érezte meg, hogy jobban illik a profiljába, ha a humoristákat személyesen is fellépteti. Más kérdés persze, hogy jelenetekben, tréfákban nem jó a humoristákat látni. A tévé személyes műfaj, minden értelemben. Különálló személyiségek, egyéniségek tudják megnyerni a nézőket. Ezért kerültek kabarészínészek helyére a humoristák, és nem másért. (Az megint más kérdés, hogy nem minden humorista egyénisége vonzó.) S a látvány a képernyőn, az semmi, az kutya? Hát ha nem is kutya, de nem is olyan rendkívüli hatású. Egyelőre legalábbis, amíg a nagy képernyő is akkora csupán, mint manapság. Lehet, hogy ha szobánk falára vetíthetjük majd ki a képernyőről a revűcsapat táncoló lányainak lábait, akkor nagyobb súlyt kap a látvány is, — ma még azonban a tévében a gondolkodó emberi arc a legfőbb látvány, amire hosszabb ideig figyelni tudunk. A gondolkodó, vagy legalábbis önmagát adó emberi arc. S most már a táncdalfesztivál sikerét is könnyebben megmagyarázhatjuk. A köny- nyűzene. a táncdal mindennapi zenei kenyerünk, már-már a hétköznapjainkat fenyegető zörej-hullámok elleni védekezés egy formája, hiszen itt legalább harmonizált hangokat kapunk. Ráadásul itt egyéniségek bontakoznak ld verseny közben, legalább mi ezt reméljük, várjuk. Persze, a fellépőket külsejük alapján is igyekszünk megítélni, mert sok más lehetőségünk a 3—4 perc alatt nincs. (Ezért, hogy a táncdaléneklésben a hangnál is fontosabb az egyéniség. Aki esetleg a leghitványabb szöveghez és legsablonosabb dallamhoz is hozzá tudja adni a maga személyiségének az erejét, felülkerekedik a jóhangú, de belül tartás nélküli személyiségeken.) S ráadásul mindez a köze- títés idejében, tehát a valóságban történik, ugyanakkor, amikor nézzük, majdnem pontosan úgy. mint a sportversenyen. A valóságos idő pedig mindig azzal a bizsergető izgalommal biztat, hátha történik valamilyen váratlna, be nem tervezett fordulat. Ezek együtt hatottak valamennyiünkre: {újságírókra és buszvezetőkre, gépkala- pácskezelőkre és gépírónőkre, orvosokra és áruházi eladókra. Ezért ülünk szorgalmasan a képernyő elé, pedig előre tudjuk, milyen sokat szidjuk majd a műsort... Bernáth László A színházi ember Ha modem festőművész lennék, egy vakító fehér vászonra két hatalmas, csodálkozó, tisztaságot sugárzó szemet rajzolnék. És „festményem” címe ez lenne: Iglódi István. Ha sötét színpadon háttal áll; ha felnagyított premierplan arca betölti a filmvásznat: ha beszélgetés közben lehajtott fejjel fogalmaz, akkor is, mindig csak a szemét látom. Mintha a benne felgyülemlett érzéseknek, gondolatoknak, mondanivalónak valami különös, gyűjtő prizmája lenne ez a két szem. Rendhagyó művészi pályája pedig következetes, átgondolt megvalósítása ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak. 1966-ban végzett a Színház és Filmművészeti Főiskolán. A Nemzeti Színház szerződtette, és mint annak tagja, különleges engedéllyel végezte el a főiskolán a rendező szakot is. 1968-ban kapta meg második diplomáját. Akkor Nádasdi tanár úr így búcsúzott tőle: — Ha sikereid lesznek, dobbants mindig egy hatalmasat. Halld meg, hogy kong alattad a föld, és soha ne próbáld homokzsákokkal kitömni a kongó űrt. Megőrizte, mélyen elrejtette magába e szavakat. Első nagysikerű rendezése a Varsói melódia volt. Szerettem volna megkérdezni, miért akart kezdetben mindjárt rendezni is? Vagy megfordítva a kérdést . ha rendezni akart, miért jelentkezett színész szakra? D® 'már beszélgetésünk elején kiderült, hogy ezek a kérdések feleslegesek lennének. Ezt a szót, hogy „is” — nem ismeri. Csak egy szót ismer, azt, hogy: színház. Számára azon belül minden egyformán fontos, egyformán nélkülözhetetlen, egyformán izgalmas. Jean-Louis Barrault megfogalmazásában, ő az a bizonyos „színházi ember”. Hogy ez a szó a gyakorlatban mit jelent, arról félig tréfásan, de nagyon is komolyan gondolva ezt mondja: — A színész, ha végzett jelenetével, bemegy az öltözőjébe, vagy a társalgóba. Az, aki ott marad és nézi tovább az előadást, akit az is érdekel, hogyan változik közben a díszlet, aki elgondolkodik azon, hogy miért azt a díszletmegoldást választ-tta a rendező és még ezer „miért”- re keresi a választ — talán azt az embert lehetne színházi embernek nevezni. — Hogyan tudja összeegyeztetni a színész szenvedélyét a rendező fegyelmével, szigorú kontrolljával? — Színész típusú rendező vagyok, tehát gátlástalan. Ez a kettősség nem zavar. Sőt. Figyelem magamat, figyelek másokat. Egy próba közben, önkéntelen végzett jó mozdulat ötletek egész sorozatát indítja el bennem, vagy ellenkezőleg, a rendezés közben kialakuló gondolatokat más alkalommal, mint színész igyekszem megvalósítani. Csodálatos körforgás ez, ha kifejezhetem magam így: egyik énem gazdagítja a másikat. — Ügy is mint színésznek, úgy is mint rendezőnek, komoly sikerek fűződnek nevéhez. Mégsem ezek öröméről szeretném kérdezni, hanem a nehéz óráiról. Mitől fél, és mi segíti legyőzni félelmét? — Voltak nehéz periódusok életemben. Amikor megriasztottak a napi gondok, minden előttem álló feladat. Most már tudom ha előre látok, ha csak a célra figyelek. akkor van erőm átlépni a kisebb nehézségeken, legyűrni a félelmeket. Félni csak egy dologtól szabad, attól. hogy egy feladatot nem tudunk jól megoldani. László Ilona Fazekas Magdolna raiza
