Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-13 / 163. szám

1972. július 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Bevált a körzeti rendszer ívad zárás az ország színházaiban Befejeződött az évad hazánk 32 színházában, megtar­tották az évadzáró társulati üléseket, országszerte bezár, ták kapuikat a kőszínházak. Az első — nem végleges — adatok szerint több mint négymillió hatszázezer néző látta a különböző produkciókat, s az előadások száma meghaladta a 11 000-et. Az évad számszerű adatainak értékelése természetesen még nem fejeződött be. a szak­emberek most elemzik az adatokból eredő tanulságokat. Az elmúlt hónapokban azonban a számszerűségeken is túlmutatóan értékes, eleven, szerteágazó vita bontakozott ki a színházművészet jelenére!, jövőjéről. Ennek a vitá­nak tanulságait, az ebből leszűrhető következtetéseket ösz- szegezte dr. Malonyai Dezső, a Művelődésügyi Miniszté­rium színházi főosztályának vezetője a tudósítónak. — A színház körül folyó viták során számos mű és a művekben rejlő sok gon­dolat. adott alkalmat a ren­dezőknek és az alkotóknak arra, hogy azokon keresz­tül közöljék véleményüket, állásfoglalásukat a különbö­ző divatokról. izmusokról, egyáltalán: a színházról Me­lyek voltak azok a gyújtóha­tású kezdeményezések, ame­lyek ezt kiváltották? Elsősor­ban azok a színházvezetői hit­vallások, művészi ars po­eticák, amelyeket egyes szín­házak vezetői a munka át­vételekor kifejtettek. Dön­tőnek tartjuk hogy egy színháznak megfogalmazot- tan is legyen főbb célja, profilja, arculata. A profilón és az arculaton ma már sokkal inkább a „hogyant” értjük, s nem annyira a „mit” kérdését. Hiszen nem kétséges, min­den színháznak elsőrendű dolga, hogy szocialista töl­tésű és mondanivalójú, gon­dolatiságában is progresz- szív műveket tűzzön mű­sorára, legyenek azok akár klasszikus alkotások, akár mai fogantatásé, új művek. — E viták fókuszába ke­rült a rendezői munka és a színészi alakítás is. — Természetesen az egyik legfontosabb feladat, hogy ebben a vitában közös, kö­zépponti rendezőelvet ha­tározzunk meg. Ügy véljük, hogy ebben a vitában — amely az izmusokról, a di­vatokról szól — a rendező­elvnek a regenerált, — és az újra megfogalmazott Sztaniszlavszkij rendszer­nek kell lennie. Ezért azt tervezzük, hogy még ennek az évnek decemberében ren­dezünk egy Sztaniszlavsz­kij konferenciát. Most. el­ső alkalommal a moszkvai művészettörténeti intézet és a Magyar Színházi Intézet közös rendezésében Szta­niszlavszkij egész életmű­vének jelenkori alkalmazá­sáról és felhasználásáról tanácskozunk. — Uj rendszert vezettek be a vidéki színházak éle­tébe; hogyan vált be? — A vidéki színházak éle­tében nagyjelentőségű idei tapasztalat: hogy a körzeti rendszer kaposvári „minta­vétele* szép eredménnyel zárult. A Kaposvárott ren­dezett dunántúli színházak napján. az ott elhangzott referátumok és különböző elemzések pozitív eredményt mutattak. Olyannyira, hogy a vidéki színházak többi vezetői, az irányító tanácsok és a társtanácsak szakem­berei lényegében nemcsak elfogadták ezeket az irány­elveket, ajánlásokat, hanem Az egyetemi oktatás szer­ves kiegészítéseként a hall­gatók nyaranként szakmá­juknak megfelelően két-há- rom hetes gyakorlaton vesz­nek részt. Korábban már minden szocialista országgal létrejött a szakmai gyakor­lat-csere, s* ennek megfele­lően az idén nyáron ismét tanárjelöltek, medikusok, leendő mérnökök és közgaz­dászok százai' végzik szak­mai gyakorlatukat határain­kon kívül is. A legnagyobb számban ezen a nyáron is a buda­pesti műszaki egyetemről utaznak külföldre. Együtt­véve 37 hallgató és 38 ok­tató vesz részt ~a gyakorla­tokon. Legtöbb — számsze­máris a konkrét gyakorlat útjára léptek. Kialakítot­ták az együttműködés sa­játos módszerét, rendsze­rét. Ez az alapelv pedig, hogy kevesebb előadással, maga­sabb színvonalon kell mind nagyobb közönséget megnyer­ni a színházművészetnek. Mindezen belül elsődleges programunk a továbbiak­ban is az ifjúsági nézők számának növelése, illetve a velük való szervezettebb, rendezettebb és alaposabb törődés. — Eddig gyakran egymás ismerete nélkül vitatkoz­tunk egymásról. Kölcsönösen információk. anyagok, cik­kek elméleti anyagok, fo­lyóiratok segítettek a tájé­kozódásban. Ebben az évben megvalósult, hogy nemcsak színházi együtteseket, ha­nem kitűnő színházi alko­tókat — rendezőket és ter­vezőket — is meghívtunk. Közismert, hogv ősszel Tov- sztonogov, a leningrádi szín­ház művészeti vezetője, majd ezt követően Csulej. a Bu- landa Színház vezetője ren­dez a Nemzeti, illetve a Vígszínházban. Ugyanakkor a Vígszínházban Borovszkij, a Taganka Színház tervező­je készíti el a Háro^ nővér díszlétét. rint 13 — csoport a Szov­jetunió különböző felsőokta­tási intézményeibe indul. A Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetemről több mint száz hallgató vesz részt négyhetes tanulmány­úton a baráti országokban. Az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem bölcsészettu­dományi és természettudo­mányi karain ugyancsak megkezdődtek az előkészü­letek a különböző külföldi tanulmányutakra. Legna­gyobb számban a Szovjet­unióba, Moszkvába indulnak. A bölcsészhallgatók népe­sebb csoportja —1• szám sze­rint 64 diák — legutóbb Ko­lozsvárra indult ugyancsak termelési gyakorlatra. Diákok külíöldi termelési gyakorlaton Uj könyvek A hidegháború jellegzetes „terméke” volt Joseph McCarthy. Egy név, de hal­latán korszak idéződik fel az emlékezetben: tudósok, művészek meghurcolása, ko­holt vádak, előre meghozott ítéletek. Az ötvenes évek elejének Amerikája. A dé­mon évei címmel Gregorz Jaszunski lengyel publicista — széleskörű tájékozódásra és személyes élményekre alapozva — pontról pontra nyomonköveti a Rosenberg házaspár perét, Oppenhei­mer kálváriáját, s más, ke­vésbé hírhedt ügyeket, így rajzolva fel a hisztériakeltés ördögi mechanizmusát. Tör­ténelmi érdekességén túl éppen ez utóbbi adja a mű jelentőségét, hiszen — s ezt a szerző jól' érzékelteti — e mechanizmus föltámasztá­sa bizonyos körök kedvére lenne... A könyvet a Kossuth jelentette meg. Ugyancsak a Kossuth Könyvkiadó újdonságai közé tartozik egy igényes mono­gráfia, dr. Farkas László munkája, Egzisztencializmus, strukturalizmus, marxizálás címmel. A szerző nagy ala­possággal vizsgálja a fran­cia marxizáló irányzatok, így Jean-Paul Sartre és Claude Lévi-Strauss gondolatrend­szerének történeti és logikai kibontakozását. Elemzése nyomán az olvasó áttekin­tést kap — a szerző jól megválasztott, szembesítő módszere segítségével — a marxizáló filozófiakoncep­ciók ellentmondásos össze­tevőiről, s ennek kapcsán a téma körül zajló hazai és külföldi viták leglényege- gesebb jellemzőiről. Markáns egyéniség szob­rászművészeink csoportjában Vilt Tibor. Életművét be­mutató, szép kiállítású, al­bum alakú kötetet jelente­tett meg most a Corvina Kiadó, ötvenkét nagymére­tű reprodukció szemlélteti a művész munkásságát, a ké­pes katalógus ad számot va­lamennyi alkotásáról, azok follelési helyéről. A könyv­höz Jean Cassou francia író írt előszót, Kovács Péter pedig tömör, Vilt pályáját, an­nak legfőbb jellemzőit jól érzékeltető tanulmányt. Pintér Tamás: MÓZES REPÜLŐI A nyaraló drótsövénnyel bekerített gyümölcsös köze­pén állt. Harminc napra bé­reltem ki egy idős asszony­tól. Az asszony özvegy volt, a kis házat a gyerekei épí­tették, hogy nyaranta kiad­hassa, és így pénzhez jusson. Jó időt fogtam ki. a har­minc nap alatt egyszer sem esett. A faház megfelelt a célnak, és a bére sem volt túl sok. A fenyőgerendák­ból nagy cseppekben olvadt ki a gyanta, a kis padláson tavalyi fű száradt. Nyugal­mas, békés hely volt, mint az ilyen elhagyatott faházak általában. A kert hátsó ka­pujától gyalogút vezetett a tóhoz, előbb fűzbokrok kö­zött, aztán keresztül egy fiatal nyárfaerdőn. Az út utolsó szakasza meredeken szaladt le a vízig. Hajnalban keltem, hor­gásztam, olvastam vagy csa­varogtam, minden különö­sebb cél nélkül. Találtam egy helyet, félúton a ház és a Balaton között, fent, a meredek partoldalon, ahon­nan az egész tavat látni le­hetett. Gyakran leültem itt, s amíg itt voltam, nem tud­tam semmihez sem kezdeni. A nagy víztükröt néztem, szemben a kék hegyeket, nem csináltam semmit, és itt ez is elég tartalmas do­log volt. Áz első hét végén, az ötö­dik vagy hatodik napon, ar­ra figyeltem fel, hogy piros repülőmodell száll el a fe­jem fölött, a tó felé. Na­gyon korán volt még. talán öt óra. A fű harmatosán rezgett a kis szélben, a víz fölött könnyű, fehér pára állt, lassan oszlott, ahogy kelt fel a nap. A kis gép szállt a tó felé, néztem, ho­gyan emeli magasra a lég­áramlat, hogyan viszi lassan és lágyan a víz fölé. Mögöttem, fent a meredek tetején, egy tizennyolc—húsz év körüli fiú állt. Kifakult farmer és sárCTa trikó volt rajta. Nem vett észre: a bo­kor, amelynek a tövében ül­tem. eltakart. Zsebredugott kézzel állt a fiú, a Balaton felé tartó gépet kísérte a tekintetével. A repülőmodell már jól bent járt a víz fö­lött, az áramlatból kikerül­ve egyre lejjebb ereszkedett, aztán rásiklott a vízre. A fiú sajnálkozás nélkül, kö­zömbös arccal nézte. Néhány nap múlva ismét megjelent. Most egy krém­színű, nagy szárnyfelületű modellt hozott magával. A szél kedvező volt, a gép egyenesen, mintha határo­zott céllal, egy előre kijelölt légifolyosón menne, siklóre­püléssel, távol a parttól le­ereszkedett a vízre. A fiú megfordult, és elment. Érthetetlen, értelmetlen és céltalan játék volt. Még egyszer láttam őt. Ekkor egy kecses, nagyon könnyű építésű modellt en­gedett el. A gépet ismét a tó fölé küldte. Jól láttam, hogy megfigyelte a szél irá­nyát és szándékosan arrafe­lé engedte útnak. A kis gép eltűnt a távolban. A fiú a kavicsokat rugdalva elsétált a betonút felé. összekapkodtam a holmi­mat és utána siettem. Ami­kor megszólítottam, hirtelen felém fordította a fejét, za­vartan végigrr.érfc. Néhány közömbös szót váltottunk a horgászatról, az időjárásról és a tóról. Amikor a házhoz értünk, javasoltam, hogy menjünk le a kikötőbe, bé­reljünk csónakot és hozzuk ki a vízből a modellt. A fiú megrántotta a vállát. — Minek? A harminc nap letelt. Az utolsó délután megjelent a kis öregasszony egy háti­zsákos férfival, aki azonnal hozzálátott a horgászbotjai összeállításához. Átadtam a kulcsokat, fogtam a bőrön­dömet és kimentem az állo­másra. Vége volt. Rossz hangulat fogott el, hogy vége van. öt húszkor kellett megér­keznie a vonatnak, volt még néhány percem. Lementem a parti vendéglőbe, tudtam; hogy nem érek vissza az ál­lomásra időben. A pincér ráért, nagyon bőbeszédű volt, láttam, hogy szívesen társalog. Ittunk. Mintha vi­zet ittam volna, nem múlt el a rossz hangulatom. A nyárnak vége volt. Ä terasz eperfáin már halvá­nyodtak a levelek. Hűvösö- dött, felvettem a pulóverem. Csak néhányan ültek ott rajtam kívül, a tó felől hi­deg levegőhullámok érkez­tek, hallani lehetett, ahogy a víz neki vágódik a kőgátnak. Mindenki bevonult a terem­be. Temetőszaga volt az egésznek. A pincér fáradtan beszélt, a jól fizető idény­munkát sajnálta, szidta a pesti éttermet, ahová nem­sokára vissza kell mennie. Temetőszaga volt minden­nek. Tudtam, hogy a bő­röndömben ott a megkez­dett munkám, változatlanul, abban a féligkész állapot­ban, ahoavan lehoztam. A lapok felkunkorodtak, meg­sárgultak a napon, gyűröt­tek lettek, megviseltek, piszkosak. A következő vonatról is lemaradtam. Hallottam, hogy szól a jelzőharang az állomáson, beérkezett és el­ment a vonat. Utoljára ko­nyakot ittunk, amit már egyikünk sem kívánt. Je­ges konyákat, sörrel. Akkor megjelent a fiú. Most is ugyanabban a far­merben, ugyanabban a tri­kóban volt. Leült az egyik távoli asztalhoz. Azt hiszem, nem ismert meg. FILMJEGYZET Az ördög fogadója A MOKÉP forgalmfazási alcíme „Csempészek akciója egy gésáért” hamisítatlan kri­mit ígér. Az eddig megjelent kriti­kák és recenziók többsége is egyszerűen kalandfilmként fogja föl Az ördög fogadó­ját. Kétségtelen, hogy van benne számos kalandos elem. Maga a történet is megle­hetősen romantikus. Talán a kelleténél többet villognak a borotvaéles szamuráj kardok, kevesebb halottal is kifejez­hette volna a rendező a fi­zikai erőszak iránti gyűlö­letét. — Dehát ugyanezek a kifogások fölmerültek Ma­szaki Kobajasi hazánkban bemutatott előző filmje, a Harakiri ellen is, mégsem minősítette senki kaland­filmnek azt a jelképes ér­telmű. nagyszerű történelmi drámát. (Bizonyára a can- nes-i fesztivál különdíja óvta meg a rangját.) Különös módon Az ördög fogadója párhuzamba állít­ható egy nagyon emlékeze­tes magyar filmmel, a Sze­génylegényekkel. Mindkettő a tizenkilencedik század má­sodik felében játszódik, mindkéttőnek az életterüket elvesztett, de valamiképpen a szabadságvágyat szimboli­záló bűnözők és a közrend (egyben az elnyomás) meg­szilárdításán munkálkodó hatalmi szervezet küzdelme a témája. Több hasonlóság fedezhető föl a formai esz­közökben is. Mindkét film legnagyobb része zárt tér­ben, egy helyszínen játszó­dik, Jancsó Miklóshoz ha­sonlóan Maszaki Kobajasi is szívesen alkalmaz hosszú jeleneteket állandóan mozgó kamerával. (Persze hosszan sorolhatnánk a két film közti különbségeket is. Az örödg fogadójában t nyoma sincs a Szegénylegényekben érezhető nemzeti önvizsgá- lati szándéknak, Jancsó is­mert szűkszavúságával ellen­tétben a japán film szereplői meglehetősen sokat beszél­nek, és vitathatatlan a kva­litásbeli különbség is a ma­gyar film javára.) Az ördög fogadója hősei ■— Mit hozzak, atya? — kérdezte a pincér. — Sört — felelte a fiú. A pincér odavitte a pa­lackot, aztán visszaült hoz­zám. — Micsoda szerencsés fickók vannak — jegyrtíe meg. Először nem tudtam, kire érti. — Ez a Mózes — mondta. Fejével a magányosan üldö­gélő fiú felé intett. — Van­nak, akiknek vágányon megy az életük. Egy ujjúkat sem kell mozdítani. Ez kifogta amerikát... — Hogyan? — Mázlista. Piszok nagy szerencséje van. Más ilyen hozzá hasonló fattyúk a le­lencben vagy miben nevel­kednek, ő meg... Nahát ne­ki a falu hozta meg a sze­rencséjét, Ügy mesélik, hogy ötvennégy vagy ötvenöt tá­ján, már nem tudom bizto­san. lent a víznél, a nád kö­zött találtak rá. Alig pár­napos volt. Ott találták meg, egy rendes pólyába volt bu- gyolálva, és csendesen nyö- szörgött... Tisztára mint a Mózes ... Hát így kezdte. A szüleit nem sikerült meg­találni. Lehet, hogy nem is magyarok. Minden újszülött egyformán sír, bármilyen nációból jött is... Hát így kezdte. És ma?... Ma meg a körzeti orvosnál lakik, a tanácselnöktől kezdve az is- •kolaigazgatóig mindenki a faterja, a nők úgy bánnak vele, mintha a saját fiuk volna. Ennek aztán semmi gondja, megvan itt minde­ne. Most meg. art mesélik, Pestre kerül, megy az egye­csempészek, akik mestersé­gük végnapjait élik. Koráb­ban főurak támogatták őket, mert szükség volt az áru­jukra, de a. kereskedelmi viszonyok megváltoztak, a titokban pártfogolt szállítók­ból nem kívánatos bűnözők lettek, a rendőrség kegyetlen műgonddal építgeti számuk­ra a csapdát. A csempész­banda érzi az egyre szoruló hurkot, tanácsalanul réve­deznek egy megközelíthetet­len szigeten, tanyájukon, az úgynevezett ördög fogadójá­ban. Nem ördögök egyálta­lán. Peremre sodródott, sze­rencsétlen, . primitív embe­rek, akik egész életükben a veszéllyel szerzett pénzt haj­szolták, majd elszórták ér­telmetlenül. Egy váratlan fordulat az­tán — számukra is érthetet­lenül — csaknem hőssé emeli őket. Közéjük csapó­dik egy kétbalkezes, bánatos fiú, aki gésának eladott menyasszonyát szeretné ki­váltani. A csempészeket meghatja a lehetőség, hogy céltalan életükben végre va­lami értelmes cselekedetet végezhetnek. Elvállalnak egy kockázatos csempészmunkát, hogy megszerezzék a vált­ságdíj összegét, de mind egy szálig rajta vesztenek, mert ez a munkaajánlat a rend­őrség csapdája volt. A film alkotói fojtogatóan tragikus légkört tudtak te­remteni. Az ábrázolásban furcsán keveredik a japán filmek két sokat emlegetett jellegzetessége, az olykor vérfagylaló hatású natura­lizmus és a gyöngéd érzel- messég; vadul pergő jelene­tek és lassú tempójú elbe­szélő részek váltogatják egy­mást ritmikusan. Több ja­pán és általában keleti al- kótást kellene látnunk ah­hoz, hogy nagyobb közönség- sikere legyen ennek a film- stílusnak. Gyönyörű a fekete-fehér fényképezés, nagyszerű ka­rakterfigurák a színészek, mozgáskultúrájuk pedig — kivált a vívójelenetekben — egészen magasrendű. Sz. 3. **♦*♦♦♦♦♦ .......*........»........... t emre. Szerencsés fickó, az egyszer biztos. A fiú közben eltűnt, a sörért járó pénzt az aszta­lon hagyta. Már csak ketten ültünk a vendéglő teraszán, a pincér meg én. Arról beszéltünk, hogy jövő nyáron találko­zunk újra, s hogy milyen nagyon messze van az új nyár. A vendéglő éjfélkor be­zárt. Csak hajnalban, kap­tam vonatot. Még nincs egy éve ennek.' Most, nyár elején ott jár­tam, hogy lefoglaljam a fa­házat augusztusra. Elkés­tem: az az öregasszony azt mondta, már régen kiadta az egész szezonra. Más he­lyet, ami megfelelt volna, nem találtam. Nem végez­tem semmit. Az / állomás kisüsti pálinkától és égett zsírtól bűzlő restijében vár­tam a vonatra. Zuhogott az| eső, én voltam az egyetlen utas. Eszembe jutott a fiú. Csak hosszas kérdezősködés után akadt egy ember, aki tudott róla: az állomás vál­tókezelője. Egy fröccs mel­lett mondta el. hogy ősszel a fiú Pestre ment, azóta nem hallani róla. Ha nyo­moztattak volna utána, ta­lán megkerül. De nem nyo^ moztattak. Minek? És ha eddig nem jött vissza, nem is jön már soha sem. A váltókezelő kiitta a fröccsöt. előhúzta öreg Do- xa-zsebóráját. — Tizenhat tíz. öt oerc múlva itt a vo- natia. Személyvonat — tet­te hozzá. — Mindenhol megáll.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom