Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
6 SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 1972. Július 9. BIHARI KLÁRA: ELVIHETNÉL z ' asszony morcosán járt-kelt a szobában. Időnként .Anikóra nézett, aki aprólékos gonddal készülődött a hármastükör előtt. A tizennyolcéves lány lassan, egy előírt szertartás- rend ünnepélyes komolyságával húzogatta a kefét vál- lig érő haján. Elmerülten nézegette magát, hol szemközt, hol profilban. A függöny mögött, a délután tompa szürkeségében hópelyhek hullottak. Mintha odakinn, felmérhetetlen magasságból, egy másik függöny zuhanna alá folytonosan, a minta örök egyformaságával, egy sötétedő háttér előtt. Ez a mozgás még üresebbnek mutatta az utcát, a kis házak távolba tör- pülő sorával, s az ablakok fekete négyszögével. A két bevetett, letakart ágy tetején kis kötöttruha feküdt, széttárt újjakkal, egyetlen * ránc nélkül, kékpiros csíkjai derűjével. Alatta, a keskeny, tarka futó- szőnyegen lakk-szandál fénylett, szétálló orral, az indulás pillanatára várva. Az asszony a lányát nézte rövid nejlon kombinéjá- ban, a szép lábszárakon feszülő harisnyában. Tekintete azután feljebb ugrott és a kefével együtt le-fel járt a hosszú, selymesen fénylő hajon. — Vigyél el: — szakadt ki belőle morcosán, mégis alázattal. Lánya mögött állt, gömbölyűén, takaros tisztaságban, a konyhaajtó előtt, mégis nagy távolságban és mélységben, valahol a nőiesség létrájának alsó fokán. Onnan nézett fel a magasba, Anikóra. Húsos karján, testén feszült a ruha, kezét évtizedek nehéz munkája vaskossá tette. — Vigyél el, T: — ismételte meg lágyabban. A lány keze nem állt meg, folytatta a szálanként elrendezett haj kefélését. A feje sem moccant. Gyönyörködve nézte magát a tükörben. — De anyuka ... Már elmagyaráztam, miért nem le* hetséges. Mit szólnának hozzá a többiek? Ezt igazán beláthatná felelt kis szünet után, hangjában a türelmes ismétlés nyomatékével, mintha gyerekhez beszélne. — Ne mondd azt nekem, hogy egyik lánynak se lesz ott az anyja! Nem hiszem el. — Pedig elhiheti. Mi keresnivalója lenne egy anyának a gyári KISZ-Mubban? Senki sem tűri el, hogy kí- sérgessék, mint valami kisiskolást. Egyik lány se vállalná ezt a szégyent. Meg azután ez elrontaná a hangulatot. Elképzelni is rossz, mit szólna hozzá a- társaság. nulása előtt megállapodtunk. Ez csak érthető, nem? Egyedül is tudok vigyázni magamra. Jól néznék ki, ha nekem ehhez segítség kellene! — Mi lesz ott ma este? — kérdezte az asszony. Közönyt tettető hangja, ahogy felfutott a kérdőjel magasságáig, árulón megrezzent. — Egy kis műsor, semmi más. Szavalat, ének meg tréfás versek, jelenetek. Azután jön a vacsora, utána zene és tánc. , — Zene, tánc.. i — ismételte az asszony sóváran. — Meg előadás... — Ha majd színészek jönnek a városba és a jó darabot játszanak, elviszlek — szólt hátra válla fölött vigasztalón a lány. — Mikor lesz az! — Talán a tavasszal. De októberben biztosan. — Sokat lehet nevetni, majd a mai műsoron .,. — Az asszony hangja inkább tűnődő volt, nem kérdő, mint aki képzeletben ott ül a klubban, szemközt a dobogóval, szórakozásra szomjasan és megpróbálja lejátszani a vidám szavalatokat, tréfás jeleneteket. — Neked nem hiányzik Andris? — kérdezte hirtelen. lány megfordult. Köny- nyedén, mégis ünnepélyesen. Vállával, fejével magasra tartotta szépségét, mint valami drága, törékeny urnát. — Ha jóba lettünk volna a bevonulás előtt, úgy egészen, akkor nagyon hiányozna. Dé így .. r kibírom, hogy tiincs itt — válaszolt tárgyilagosan. A mosoly ereje, ami a pórusaiból, hajszálai közül tört elő, nem csökkent. Vigyázva emelte fel az ágyról az élénkszínű kötött ruhát, akár valami műtárgyat. Kétoldalról óvatosan a markába szedte, ahogyan a harisnya szárát szokás, és belebújt. Anyja a megszokott- ság mozdulatával lehúzta, s a szeretet gondosságával igazgatta simára hátán, derekán, csípőjén. Szakavatott babrálással simogatta el a 'láthatatlan kis ráncokat. •— Hát igazán nem lettél az övé? — kérdezte, míg Anikó feje benne volt a ruhában. Megint lesütötte a szemét. Nem a szégyenkezés késztette erre. hanem valami önmagát illető zavar. — Már sokszor megmondtam anyukám, hogy nem. Pedig ő nagyon akarta. Nem mondom, ha itthon marad... nem várok az esküvőig. De így? Ne nevessen rajtam, ha ott messze beleszeret egy másik lányba. Pesti laktanyában van, ha jól viselkedik kimenőt kap, ismerkedni meg könnyű, ezt tudjuk. Én se akartam annyira lekötni magamat. Mert akkor, ha már minden megtörtént, a fiú az úr. Ezt ismerjük jól. Az is lehet, hogy én csapódok közben máshoz. Akkor meg minek követelőzzön rajtam az első. Anikó odament az ágyhoz, harisnyás lábát beledugta a lakk-szandálba. Derekára kapcsolta az aranylánc-övet és visszatért a tijkör elé. Az iménti ünnepélyes, óvatos forgással nézte meg magát elől, hátul, oldalt, azután megint kezébefogta a kefét, hogy a selyemsima haj félresodródott szálait elrendezze. Az asszony figyelmesen követte minden mozdulatát. A zavar nem tűnt el a szeméből. A keféről azután valahová a távolba siklott a tekintete. — Milyen marha is voltam én — mondta tele önváddal és keserű haraggal. Hatéve halott, részeges ura jutott az eszébe. Meg az egész élete. — Még nem vágyók egészen öreg. Karácsony után leszek negyvenhárom — mondta hangosan. De, azt is tudta, hiába van még néhány éve, éppen úgy leláncolja a tehetetlenség, min,t eddig. — Persze, hogy nem nagyon öreg még, anyuka — hagyta rá a lány, mint egy makacs gyerekre a pillanatnyi hóbortját. Hangja puha volt és sajnálkozó: -1- Az arca is szép, meg sima és a hajában alig van ősz szál. Nem is tudom, miért nem szórakozik, jön-megy egy kicsit. — Szórakozni ::: Hogy ? Kivel? — Az asszony legyintett. A szomszédokra gondolt, 'akikhez olykor átszaladt. Ilyenkor a gondokról- bajokról esett szó, a háztartásról, meg a gyerekekről és unokákról. Vagy utcabeli pletykákat, meg recepteket cseréltek. De éz sem az egyhangúságot, sem a szomjúságot nem szűntette meg. Nem volt olyan sz^l, amin elindulhatott volna. Hogy a társaság, a társas együttlét mit jelent, azóta sejtette csak, amióta Anikó nagylány lett. Olykor elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ő nőket, férfiakat, vagy éppen egyetlen férfit látna vendégül. Hogy leselkednének, szimatolnának körülötte, hogy néznének rá. Ebbe beleborzongott. Érezte, hogy ezt éppen olyan nehezen viselné el, mint most azt,, hogy semmi nem történik vele. — Én csak üljek itthon és kössek reggeltől estig babaholmit a szövetkezetnek, aikár egy gép. Hogy milyen * bolond is voltam én világéletemben — szakadt ki be« lőle. A két panasz nem illett össze. De őszerinte szorosan egybekapcsolódott, mert a jelen a múltból következett, szigorúan és kérlelhetetlenül. Abból, hogy szülei huszonegyéves korában hozzáadták az első kérőhöz, mert attól féltek, hogy a nyakukra vénül. És hogy soha nem volt boldog — de éz is csak mostanában, vált ijesztő bizonyossággá. Nem egyszerre, hanem egy belső, folytonos, de nesztelen mozgás következtében. Mintha valami redőny húzódott volna egyre magasabbra, hogy , fokozatosan felfedje azt a képet, a tényeknek és mulasztásoknak azt a keményvonalú ábráját, amit eddig, mintha vak lett volna, nem vett észre. A lány csak félfüllel hallgatott oda, most az aranyos övét kapcsolta szorosabbra és a karcsúságában gyönyörködött. Az izgalom, a szép ruha öröme, s az a boldog feszültség és várakozás, amiben élt, mint fényes, rés nélküli védőpáncél dobta vissza a panaszt, amit teljes mélységében meg sem értett. Könnyedén és a más világban élő felnőtt vigasztaló kedvességével simogatta meg anyja karját: — Ugyan anyuka, miket beszél.., Az asszonyban a bizalmas érintésre új, szégyenlős reménység gyúlladt. — Mégis, ha elvinnél... Talán lesz ott más anya is ... Elbeszélgethetnénk ... Meg az előadás .,, A lány már felhúzta kis csizmáit, a lakk-szandált egy nylonzsákba tette és belebújt szőrmés kabátjába. A tükör előtt gombolta be, onnan szólt vissza: — Lássa be anyuka, ez lehetelen. Nem tehetem magam nevetségessé. Az asszony megértette, hogy ha ellenkező értelemben is, de a lánya éppen annyira fél a megszólástól, mint ő. — No jól van, nem szekí- rozlak tovább — mondta más hangon, szinte vidáman, .legyűrve előbbi érzékenységét. — Menjél csak, szórakozz és akkor gyere haza, amikor akarsz. Egy szót se szólok, ha soká elmaradsz. ligazította a szőrmegallért, s a kabát vállát- hátát végigseperte a tenyerével. A lány volt az egyetlen, aki ebben az órában elment áz ablak előtt. Az asszony a függöny mögül nézte, amint a jobban világított belváros felé sietett. Szinte repült, mintha ánnak a bátorságnak a motorja vinné, amit az anyja egyre inkább becsült és irigyelt benne. Azután az utca megint üres és mozdulatlan lett. Egyikmásik ablak mögött, sárga, homályos fényt vetve a hóra, felgyulladt egy húszon ötös, vagy negyvenes villanykörte. Ettől az utca még sötétebbé és üresebbé vált. — De később, éjfél felé... a bál után... mégis csak kell valaki, akivel haza ... — mormolta az asszony. Rövid ujjaival az asztalterítőn babrált, szemét lesütötte. — Anyuka... Tudja jól, hogy együtt indulunk el. Hazakísérjük geymást — felelte a lány az előbbi türelmes hangon, de most már lassabban és tagoltabban, ahogyan a nehéz felfogásúnkkal szokás valamit megértetni. Közelebb hajolt a tükörhöz. Megnedvesített uj- jahegyét végighúzta a szemöldökén és a műszempillái ívén. — Ha Andrishoz eljut a hír, hogy egyedül jársz szórakozni, még visszaküldi a jeggyűrűt! Már csak ezért is hasznos lenne, ha veled mennék... — Jaj anyukám':;c hiszen ezt is letárgyaltuk már... Andris nagyon jól tudja, hogy én eljárok a KISZ-mu- latságokra. Mindig megírom neki, kik voltak ott, melyik fiú kért fel. Udvarlóm nincs, de a szórakozásról nem mondok le. Ebben, még a bevoMEGGYES LÁSZLÓ: ILLUSZTRÁCIÓ HÉRA ZOLTÁN: A Sainte-Marguarite sziget pipacsai Ólálkodtok a parton, kémlelitek a tengert, ösvény szegélyén, bokrok közt mutatkoztok. Fut a repkény a romra, peremén lecsorog — tajtékját lesitek. Zárva a kapu, a szurkos szárny halott. Sötét csendjében ott hallgatóztok, űzve zsongó kamillák méheit a néma udvaron ott tolongtok. És mind hevesebben, mind sürgőbben. ' Valami gyülekezőbe^, valami riadóban. Valami tikkasztó ősi kínban. Delel az ég, füstöltök, gyűltök, a rétre kicsaptok. Neki a sövénynek, át a sövényen — hogy nyargaltok! Ki ellen,,mi ellen? Szövődtök lobogóvá. . Arany betűket csókol rátok a Nap. 1 Ó a táncoló tűz-ige ogy nincsen béke az olajfák alatt, hogy lesz még béke az olajfák alatt! KÁLNOKY LÁSZLÓ: Ismeretlen hatalmak Ha dől a fal, a már vállal nem tartható, megmentenek a legbenső világ homályában lakó kis őrszemek. Tárnáim éjjelén nyüzsögnek tettre kész alakjaik, s öblítik szüntelen vérpályám gyülevósz salakjait. Az arc nélküli rém, ha ők lépnek elő, nem' oly merész, s megáll az idegen arcokból rám törő hullámverés. Lelket belém, mikor föladnám a csatát, türelmük önt. Gyümölcsharangjukat így kongatják a fák, ,:,TI2L te tfiz dühöng. MEGGYES LÁSZLÓ; TISZA
