Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
1972. július 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Jurij Nagt bin: AZ ELVESZETT ín MÉSZÁROS LAJOS RAJZA Pillantás a képernyőre (1.) Már megint valaki beszél r\ lt-e valóban az a kis- fiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Saint Exupery kis hercegét. .. ? Én tudom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De, ha csak álmomban találkoztam volna is vele. mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfa-erdő, amely egészen a nyaralóig leért. tele van gombával. Olyanok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy harmatcsöp- pet őriztek. Teleszedtem velük az ingemet és futva vittem haza, majd újra vissza az erdőbe... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldogok. Egyre válogatósabb lettem, nem kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény szárúakat törtem le, s azok közül is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szinte el-, ámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a mocsári növények helyett egyszercsak páfrányokat és zsúrlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is egészen elmaradt és fehéren ragyogtak elő a nyírfák. Alattuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra, a bemaszatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam. hogy nem vagyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzire mentem. És ismét egyre sűrűsödött az erdő, a fák között a gyom már akkora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya formájú virágok — és egyre nehezebben tudtam előre haladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodája. Kisfiú volt, sovány, az arca is, de vastagkeretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaz-tengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amarrább. már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő bottal. — Szevasz! — nézett felém barátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha közönséges üveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja... — Milyen út ez? Még sose láttam... — Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a vállamat, de hozzákezd- tem én is a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangoltan. — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — Meg kell tisztítani. — Dehát minek? — Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor... — Vigye az ördög! — mérgelődtem. — De ez az út nem vezet sehová. — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová se vezet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! Egy ideig hallgatott és gondolkodott, a szemében fájdalom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki. .. utak nélkül az emberek nem találkoznának! Valami hirtelen felvillant bennem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy hogy magam is megelepőd- tem. — Köszönöm — mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. — De már csak reggel... — mondta. — Most már késő van... — Hol laksz? — kérdeztem. — Amott..— intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már elindultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az égerfa erdőig és türelmetenlül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irányban, át az éger erdőn, majd a nyír- és a nyárfák között... de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok —, de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőn, fáradtan és éhesen. össze-vissza karmoltak az ágak, de hiába... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. E gyszer mégis megértettem, hogy mire tanított az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út vezetett. Soha nem sajnáltam rá a fáradtságot, hogy kiszakítsam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán sikerült ez. mert az út másik feléről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Kivel „em fordult már elő. hogy odanyúl a készülék gombjához, és zsupsz ...lecsavarja Q hangot. Csak a hangot! Az a szerencsétlen ember meg ott a képernyőn tátogott. beszélt, beszélt, csak éppen nem le* hetett hallani, mit. Mintha egy akváriumban tátogott volna, s ez néha olyan komikus. hogy alig lehet megállni nevetés nékül. Dehát úgv kell neki, minek beszél annyit? Általában: miért beszélnek anynyit a képernyőn? A kérdést — szóban és írásban — sokan feltették már, s a közelmúltban a televízió egyik új műsora a Tele- csetepaté személyesen is bemutatott néhány levélírót, akik elsősorban a film- és színdarab bevezetők ellen tiltakoztak. Unalmas, vagy érthetetlen; Egyébként is: miért kell lebecsülni a közönséget? Nos, a bevezető a film- vagv a színházi közvetítések előtt nem olyan gyakori, mint ahányszor a tévé képem jepjén beszél valaki. Elvégre majd minden műsorban deréktól felfelé ott látható egy férfi vagy egy nő, aki beszél. Először azonban vizsgáljuk me„ a bevezetőket. Elbert János — maga is „megrögzött’ bevezetőmomdó — az említett Telecsetepa- téban így érvelt: ha egy svéd néző jó fordításban hallja Arany János Walesi bárdok című versét, esetleg tetszik neki, esetleg nem. Ám, ha valaki előre közli vele, hogy Aranv János ezt a verset milyen felkérésre, illetve éppen hogy milyen felkérés ellenére írta, akkor valószínűleg jobban fogja érdekelni a vefs s ez nagyobb lehetőségeket biztosít a művészi élmény, az elismerés számára is. A példa jelzi, hogy bizonyos információk bizonyos tájékoztatás sokat segíthet egy mű teljesebb megértésében. Sőt, néhány kulisszatitok, egy-két érdekesség közi ése az arra érdemes mű előtt, ió szolgálatokat tehet az érdeklődés felkeltésében, abban, hogy egyáltalán megnézzék azt, amit e biztatás nélkül nem néztek volna meg. S aztán a film; a színház olvan művészeti műfaiok, amelyekre a mai tévénézők tekhcécfét nem tanították az iskolában. (Ellentétben az irodalommal, amit általános iskolás korban kezdenek tanítani.) Egv-két szakmai tanács tehát sosem árthat. S hogy mindez lekezelése volna a nézőknek?! Furcsa felté+elezás! H„ egy városi ember lemegy falura, s ott elmagyarázzák -neki. hogyan értek el rekordtermést búzából, akkor ezt a magyarázatot senki sem tartja lekezelő- nek; inkább a vendég iránti tisztelet, megbecsülés jele. Pedig a vendég is „szakértő”, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy a falusi emberhez hasonlóan búza-, azaz kenyérfogyasztó. Ugyanígy egyformán műalkotásfogyasztók vagyunk, de a művészetnek is vannak szakemberei, akik el tudják mondani, miért ilyen, vagy amolyan a termés. Nem lenézésből lebecsülésből inkább a közönség megbecsülése miatt. S akit nem csak a kenyér? Az természetesen nem figyel oda. Elcsayarja a gombot... S a maga módján igaza van. Csak akkor nincs igaza, ha a saját készülékének gombja helyett azt követeli, hogy mindenki gombját csavarják el, azaz egyáltalán ne tartsanak bevezetőket. Miért, hát minden bevezető szükséges, minden bevezető jó? Szó sincs erről. A televízió nem ritkán olyan filmek, olyan színházi előadások előtt is bevezetőt mondat, amelyek enyhén szólva, nem remekművek. S ez még nem lenne baj, ha ezek a bevezetők érzékeltetnék, hogy most bemutatásra ugyan érdemes, de nem éppen hibátlan mű sugárzására kerül sor. Ilyesmire azonban alig van példa, s manapság egv kicsit úgy fest a dolog, mintha mindaz hibátlan remekmű lenne, amely előtt bevezetőt mondanak. S ez természetesen, nem igaz. A tévé magyarországi elterjedésének idején a levélíró nézők néhány l.csú- nva embert” le akarlak parancsolni a képernyőről: úgy vélték, oda csak a külsőre is szép emberek kerülhetnek. Azóta kiderült, hogy a gondolat is lehet szép, érdekes, lebilincselő, s ez a látszatra nem valami vonzó beszélőket is — no. nem széppé — karakteressé teheti. Mellesleg szólva, szörnyű lenne és elkép- telenedne a tévé, h„ „ képernyőre kerülés előfeltétele valamilyen szépségnorma lenne. A beszélő ember tehát érdekes, vonzó lehet, ha a eondolat, ami ott születik előttiiink. érdekes, eredeti, s persze, az előadó média sem unalmas. (Végletes esetben egv dadogó emberre is nagyon oda lehet figyelni, ha fontos és érdekes, amit mond. Persze, ez nem azt jelenti, hogv dadogni kell a képernyőn.) Nem véletlenül kerültek előtérbe olyan „tévé-egyéniségek” a riportereken kívül is, mint Benedek István a tudós orvos, Pálfv József, a publicista újságíró és így tovább. Ezzel azonban már egy kicsit elkanyarodtunk a bevezetőktől, amelyek tehát jók is lehetnek, szükségesek is illetve rosszak és fölöslegesek. Ez utóbbiakat érdemes szidni, elmarasztalni, de nem magát a műfajt! S hogy mi a helyzet a beszélő emberrel a képernyőn más műfajokban, arra a sorozat vasárnaponként következő darabjaiban talán sikerül válaszolni. Oroszból fordította: ANTALFY ISTVÁN KISS ATTILA RAJZA BERNÄTH LÁSZLÖ Rabindranath Tagore: Virágiskola Mikor viharfelhők morajlanak az égen, és leszakad a júniusi eső, nyirkos keleti szél kószál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett, akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen. Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben. A tanterem ajtaja zárva van. és aki korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti. Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak. Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak óriás kezükkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak. Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok is laknak. Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza? Nem tudod, miért sietnek annyira? Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy. Kopácsy Margit fordítása
