Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

1972. május 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Gohbi Hilda emlékbeszéde Kedves Barátaim! Hetvenegy éve, hogy Spa­gattner Zsigmond órásmester fia, Mihály világra csodál­kozó szeme meglátta Jász­berény városát, ahol úgy látszik másképpen susognak a nyírfák és zenél az akác, ha fúj a szél.,. De az is lehet, hogy csak az ő dallam­dús lénye hallotta meg az Élet zenéjét... Igaz ember volt, nem tartotta meg kin­csét, hanem szórta-szórta- szórta szét mint magvető ke­ze a búzát, vagy pipacsot az ószi szél! És ő énekelt... Játszott és énekelt. Budapesten. Párizs­ban, Szegeden, Moszkvában, Jászberényben hangzott: „Itt megtisztul a lélek E táj varázsa szent. zengett Sarastro áriája a Va­rázsfuvolából. .. Énekelt Bécsben, — New Yorkban, Pécsett Baján, Le- ningrádban, áldott humorá­val szólalt meg a Szöktetés a szerályból Osminja: „Viva Bachhus, Bachhus! Ö találta fel a bort!” Énekelt Glindebourneben (Gleinbömben), Salgótarján­ban, Barcelonában — az épülő Kazincbarcikán — Dunaújvárosban — San Fran­ciscóban zengett-zúgott Mu­szorgszkij Borisz Godunov- ja! Aztán Bartók Kékszakál­lú Székely Mihály. Bartók Kékszakállú... „Szépek, szépek, százszor­szépek, mindig voltak, mindig él­nek, sok kincsemet ők gyűjtöt­ték, virágaim ők öntözték. Birodalmam növesztették, övék minden, minden, minden...” És végül 30 éven át Don Carlos Fülöpje... Az átélés csodája... Megrázó élmény erejével hatott... Tragédiá­jává sűrűsödve, halálának napján, amikor felzúgott hangja... „Majd alszom én Ha véget ér a kín Majd ha e test A végső útra indul.” Székely Mihály halott.. ] Elindult végső útjára... Valami olyasmit mondott utolsó interjúja alkalmával: „hogy szeretné megőrizni a sikert és az eredményeket, a klasszikus éneklés titkát át­adni a fiataloknak. A technika csodája, hogy a mi múlandó művészetünk maradandóvá válhat... Szé­kely Mihály nagysága a ma- radandóságot halhatatlan­sággá varázsolta... Jobb lett volna, ha ő ma­ZENEI NAPOK JA'SZöERE'MT Diskay Lenke metszete ga adja át tudását az ifjú­ságnak, de zsenijének félt­ve őrzött emlékei örökre lefektették a klasszikus ének­lés titkát. A zsenik elmúlása az élet nagy tragédiái közé tarto­zik. .. Nélkülük értelmetlen és rideg a föld... Mindig jönnek újak... hogy élni tudjunk... De a régiek megőrzésétől lesz dúsabb a kalász, kékebb az ég... sze- lidebb, vagy igazát keresve vadabb az ember. Mindenütt a világon az kovácsol nemzetet nemzetté, ha hőseit, művészeit megőr­zi és felhasználja a kultúra és humanitás alapkövének a a későbbi nemzedékek szá­mára. Nézzünk szerte a világ­ban. .. Mozart szobája Salz­burgban — kotta, zongora — Goethe háza Weimarban — lúdtol] az íróasztalán — Stradtfordban Shakespeare házában a világ zarándokai­nak találkozóhelye... Legnagyobb angol színész Garrig szobája Londonban. — Ha az ember belép. — szinte zúg a taps — ami vé­gig kísérte életét. Sztaniszlavszkij moszkvai emléklakása — Wagnert Bejrutban őrzik, — Goldonit Velencében. Bajor Gizit Jászai Marit, és Márkus Emíliát Budapes­ten — és én tisztelettel haj­tom meg fejemet Jászberény lakói és vezetői előtt, akik emléket állítottak e föld szü­löttének, hazánk rendkívüli fiának, akinek emléke az egész világon megmarad, a szépet, kultúrát, emberséget, — vagyis a muzsikát kedve­lők szívében. Rá emlékezve, csak így búcsúznék: „És ő csak száll, lobogva egyre fel. Már nem hallani — sír, vagy énekel? Már nem látni — hol van, merre tart? Csak magasabbról hallani a dalt. A láthatárra, égre száll, s tovább: — csillagok közt zengi a föld dalát” * Elhangzott a Jászberényi Székely Mihály emlékszoba megnyitásakor Lear király szabója — Meglepett és megörven­deztetett a Jászai Mari-díj, amelyet a közelmúltban kap­tam — mondja a Nemzeti Színház fiatal jelmezterve­zője, Vágó Nelly. Hogyan kezdődött? — A mi szakmánkban leg­fontosabb a képzelőerő. Gyermekkoromban „mesét öltöztettem”, azaz a hallott és olvasott mesék alakjait beleképzeltem különféle ru­hákba és lerajzoltam őket. Érettségi után „háromszori nekifutásra” sikerült csak bejutnom az Ipái művészeti Főiskola jelmezszakára. Schaffer Judit volt a taná­rom. Azóta kollégák lettünk, öt évig tanultam a főisko­lán. Az ötödik és második — úgynevezett gyakorlati — féléve szerencsét hozott: Márk Tivadar mellett dol­gozhattam az Operaházban. „Inas éveimet” Szolnokon töltöttem. Kezdőként több évadon át voltam jelmezter­vezője a Szigligeti Színház­nak. Én terveztem többek között az 1964-es nagysikerű Lear király jelmezeit is, az­óta is egyik legemlékezete­sebb munkám. Majd még „meleg diplomával” a zse­bemben a Nemzeti Színház­ba szerződtem, s azóta is itt dolgozom. — Film? — Krúdy világa, a „Szind- bád” jelmezei. Jelenlegi fil­mes munkám: Örkény Ist­ván „Macskajáték”-ának jel­mezeit tervezem Makk Ká- rolynak. — Vidék? — Nem szakadt meg a kapcsolatom Szolnokkal sem. Az idén Csehov Sirályának jelmeztervezője voltam: dol­goztam a pécsi Nemzeti Színházban is, a veszprémi Petőfi Színházban is. Két ízben a Szegedi Szabadtéri Játékok „Az ember tragé­diája” jelmezeit is én csi­náltam. Nem vidék ugyan, de szintén „vendégszereplés”: az Állami Operaháznak Rán- ki György „Az ember tra­gédiája” jelmezeit ugyan­csak én rajzoltam. Most a József Attila Színház új mu- sical-je, a filmen is játszott „Legénylakás” ruháit terve- aem, — „Kedvenc” munkái? — Brecht: „A vágóhidak szent Johhanája”, Peter Weiss: „Marat halála”, Schil­ler: „Stuart Mária’’ és Ka­tona József: „Bánk bán”. Az utóbbi dráma jelmezeit Grú­ziában, Tbilisziben is meg­tapsolták. — Mit kell tudni a jel­meztervezőnek ? — Tisztában kell lennünk a kor divatjával, de időn­ként el is kell felejteni a kor konkrét öltözködését, hogy „igazat”, ne csak valódit ad­junk rá a színészekre. A jelmez kiskátéja aszerint módosul, ahogyan a darab mondanivalója kívánja, aho­gyan a néző asszociációit be­folyásolni kell. Színpadtör­ténetet, stílusismeretet — azaz művészettörténetet kell állandóan tanulni. A jó íz­lésen túl történelmi szabá­szatot is tudnunk kell. Hogy ez mit jelent? A korabeli képek és a szobrok alapján a korabeli szobrászatot is rekonstruálni kell: stílusban, színben, formában „koope­rálva” a díszlettel és a mű­vész egyéniségével. aki majd viseli a jelmezt. A jelmez- tervező szakmájában döntő a szövegkönyv ismerete. A szövegkönyv felett triumvi­rátus meditál: a rendező, a díszlettervező és a jelmez- tervező. A rendező tájékoz­tat, milyen a darab szelle­me, s ő mit kíván a jelmez­től, mit a díszlettől, hogyan és mit akar kifejezni a jel­mez révén. Shakespearet például lehet korabeli stí­lusban, lehet korabelies, de modern változatú vagy ép­pen mai öltözékben is elő­adni. A díszlettervezővel va­ló egyeztetés után a terve­ke': készítem el. Ezt a mun­kát a költségvetés összeállí­tása követi. A rajzok kivi­telezéséhez különféle kellé­kek felkutatása szükséges. Kiválasztom a fémet, gom­bot, szalagot, tárgyalok a ci­pésszel, kötőssel, szűccsel. Ismerni kell az anyagokat, tisztában kell lenni az anyag „távolsági viselkedésével”. Az anyagokat megfelelően kel' festeni, gyűrni, redőz­ni ahhoz, hogy „színképe­sekké” váljanak. De térjünk vissza a jelmez-tervekhez. A kész terveket megmuta­tom a rendezőnek, a színé­szeknek. Így az első olvasó­próbán minden művész lát­ja, mi az a jelmez, amit majd viselni fog. Együtt kell működnöm a beszerző­vel is, aki vásárol. Be kell járnom a műhelybe, ahol a terv alapján varrják a ru­hát, gyakran jelen vagyok a ruhapróbákon. A premier­re való felkészülés ideje kb. másfél hónap, ennek utolsó két-három hete a jelmezes próbák ideje. Ilyenkor derül ki, ha valami nem olyan, amilyennek lennie kellene. A főszereplőtől a statisztáig minden szereplő ruházata az én „vállamat nyomja”. Egy- egy igényesebb jelmezen — amely már inkább kelléknek számít — a díszlettervező­vel közösen dolgozom. Ér­dekes példa Shakespeare Lear királya, ahol a katonák jelmezét egy hatalmas pajzs alkotta, a pajzs pedig tulaj­donképpen kellék. A próbák során sokszor támadnak újabb ötletek — nemegy­szer a színésztől származ­nak — amelyek módosítják az eredeti terveket. Az utol­só stáció a főpróba. Ott már összhatásban érvényesülnek a jelmezek. A főpróbáig együtt élek a szövegkönyv­vel, a rendezővel, a díszlet- tervezővel, a színésszel, az előadandó mű minden moz­zanatával. — Sajátmagának tervez-e, varr-e? — Soha. Annak ellenére, hogy ha újra kezdeném, új­ból csak ezt a nehéz, de na­gyon szép hivatást választa­nám, nem szeretek magam­nak tervezni. — Hobbyja? — A munkám. Ezen kívül szeretek festeni. Mindent, ara: megmozdítja a fantázi­ámat: tájat, alakot. És min­dennel: szénnel, tussal, olaj­jal. Szeretek múzeumba járni — ha van időm rá. És finom ételeket főzni, fő­leg extra ételeket. Gáspár Judit RIDEG GÁBOR: t/A szolnoki képzőművészet története 11. A közelmúlt eseményei és a Szolnoki galéria Az 1954. november 20-án megnyílt országos vidéki képzőművészeti kiállítás kapcsán sürgetően vetődött fel az évenkénti hasonló tárlatok szükségessége és az az igény, hogy a kritika többet foglalkozzék a vidé­ki művészek munkásságá­val. Ugyancsak ekkor fi­gyeltek fel hivatalosan ar­ra is, hogy nem megfelelő a vidéken élő képzőművé­szek szociális és szellemi helyzerta sem. Hogy a vidéken élő művészek 95 százaléka tanár, ez lehetetlenné teszi számukra a nyugodt alkotó munkát Hogy szellemi lég­üres tér veszi őket körül, s hogy mindez együttesen mindenképpen a provincia­lizmus szürkeségével fenye­geti őket. A szolnokiak kö­zül ezen az 1954-es kiállítá­son Chiovini. Patay, Botos mellet már P. Bak János is szerepelt. Egy évvel ké­sőbb, 1955-ben a Csók Ga­lériában a Bajáról Szolnok­ra telepedett P. Bak önálló kiállítással a fővárosi kö­zönség 'előtt is bemutatko­zott. Ebben az évben távo­zott a szolnoki telepről Be­nedek Jenő, s a következő esztendő újabb, részben szomorú változást hozott a telep életében. Patay Mi­hály halála és P Bak Já­nos távozása azt jelentet­te, hogy a régi tagok, közül csupán Bótos Sándor és Chiovini Ferenc maradt a telepen, de két év múlva, 1958-ban Bótos is távozott. Az eltávozottak helyébe azonban hamarosan új mű­vészek jöttek, 1956 őszén telepedett Szolnokra Gácsi Mihály, 1957-ben Bokros László, T leggves László, Fazekas Magda, Nagy Ist­ván, és Simon Ferenc, 1958- ban Antal Ilona és Palicz József, 1960-ban pedig Szabó László kezdte meg a munkát Szolnokon. A régi ■, tagok közül 1957-ben Bárá­nyé Sándor is visszatért a művésztelepre, majd a hat­vanas évek közepén a szol­noki születésű Berényi Fe­renc végleges letelepedésé­vel, aki korábban vendég­ként már járt a művészte­lepen, kialakult az a mű­vészi gárda, amelyik az időközben Budapestre távo­zott Antal Ilona és a nem­rég tragikus hirtelenség­gel elhunyt Mészáros Lajos kivételével ma is Szolnokon él és dolgozik. Az 1956-os esztendő nemcsak azért jelentős a művésztelep, életében, mert az eltávozott régi művé­szek helyett ekkor kezdő­dött az új, fiatal művészek Szolnokra telepedése, ha­nem azért is, mert egy olyan határozat is szüle­tett az év szeptemberében, melynek megvalósulása e sorsdöntő módon befolyá­solta volna a telep tevé­kenységét. 1956. szeptembe­rében a Szolnok megyei ta­nács és pártszervek, vala­mint a Művelődésügyi Mi­nisztérium közös intézke­dési tervet fogadott el a művésztelep fejlesztésére E határozat végrehajtását azonban meggátolta az el­leni orradalcm. Ügy gondo­telepen folyó munka sok­színűségét kívánták elősegí­teni azzal a megállapodá­sukkal is az illetékesek, hogy helyet biztosítsanak szobrászokkal is. (Ez azóta meg is történt). Továbbá szükségesnek találták írók vendégül látását is, akik így közelebbről megismer­hették volna a megyét, és az így szerzett élményeiket a képzőművészekhez hason­lóan feldolgozhatták volna alkotásaikban. Az akkori tanácskozás egyik legnagyobb eredmé­nye, hogy a minisztérium és a helyi szervek illetékesei elhatározták, hogy a múze­ummal közösen kiállító-he­lyiségeket biztosítanak az állandó szolnoki képzőművé­szeti kiállítás céljaira. Már az ötvenes évek elején fel­merült hasonló igény: s 1960-ban e határozat nyo­mán meg is született a Szolnoki Galéria, amelynek anyagát részben a Nemzeti Galéria állandó letétéből, részben a Művelődésügyi Minisztérium vásárlásaiból, valamint a Damjanich Mú­zeum gyűjtéséből és a mű­vésztelepen dolgozó művé­szek letétéből állították ösz­nak. Heinrich. Lángnak,. Grimm "Rezsőnek, valamint Bőhm Pálnak és a szolnoki születésű Üjházi Ferencnek.a művei kerültek. A második éL teremben Deák Ebner és Bi­hari volt a ^hangadó/”, de íTFTTéíyeziék él Munkácsy a Siralomház betyáralakjához készített tanulmányát is. A ,, harmadik teremben Hege­dűs László, Mih.alik és Ol- gyal művei, a negyedikben *-/ Fényes _ Adolf és Koszta festményeit láthatták a lá­togatók. Az ötödik terem- ^ ben Pólya Tibor. Szlányi, Vidovszky, Zádor. Perlmut- ter, Nyilassy. Szüle és Rud- nay a hatodikban Tornyai) (o Koszta, Mednyánszky, vala­mint Nagy István képeit helyezték el. a hetedik te­remben Aba Novják és Ivá- ^ nyi-Grünwald, a nyolcadik­ban az akkor Szolnokon élő művészek alkotásait mutat- . ’ ták be. A szolnoki képzőművé­szet történetének vázlatos is­mertetését talán egy olyan kívánsággal fejezhetjük be) Bótos Sándor festménye sze. A Szolnoki Galéria azóta sajnos helyhiány miatt megszűnt. De talán nem ér­dektelen annak leírása, hogy milyen volt. hogy remélhetőleg hamaro­san ismét megismerhetik a szolnokiak és a városba lá­togatók a képzőművészet történetét sokkal szemléle­lom azonban, talán nem lesz lényegtelen, ha ismerte­tem az említett határozat főbb törekvéseit; annál in­kább, mert hiszen egves pontjait azóta az „élet” végre is hajtotta. Az illeté­kesek elhatározták a mű­vésztelep teljes rendbeho­zását; továbbá, hogy bené­pesítésének kétharmad ré­szében állandó művészekkel, főleg fiatalokkal kell meg­történnie, a műtermek egy- harmadát pedig az eddigi gyakorlatnak megfelelően beutalt művészek számára j kell biztosítani. A művész­Az állandó kiállítás kép­anyaga nyolc teremben ke­rült elhelyezésre. Az első négy teremben a válogatás és a- rendezés a hangsúlyt főleg a Szolnokon dolgozó művészek és az itt készült alkotásuk bemutatására he­lyezte, a második négy te­remben ez a szempont olyan értelemben bővült) hogv az alföldi születésű művészek munkái, elsősor­ban természetesen azoknak a művészeknek az alkotásai, akiknek valamiféle kapcso­latuk volt Szolnokkal kap­tak helyet ezekben a ter­mekben. Ennek megfelelően tehát az első teremben Pettenko- fen és körének Müller Adolf­v tesebb éppen ezért meggyő­zőbb módon bemutató kiál­lításon. a Szolnoki Galéria újjászületésével.* A város képzőművészetének története az ismertetéssel korántsem szakadt félbe. Most íródik ez a történet, és meggyőződé­sem. hogy a legutóbbi 15 esztendőben is születtek már olyan művek a szolnoki mü- vésztelenen. amelyeket egy későbbi krónikás joggal so­rolhatna majd e táj művé­szetének maradandó értékei közé. *(AZ űj galériát május el­sején már meg is nyitották. A szerk. megjegyzésé)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom