Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. április 16. Tersánszky I. Jenő rr ANG YALARCU NO Fazekas Magdolna rajza PARDI ANNA: DEL a dél tizenkét kakas kései rikoltása vonalak fekvőtámasza a horizont felrobbantott alagút tétovasága a nap csapdája előtt a dél világváltozások szenvedélyével és a nyugalommal középarányos percnyi híd napkelet és napnyugat a tűnt idők tündöklése és árnyéka között 1LUH ISTVÁN VERSEI: HATRA VARIÁCIÓ / U | . n csak egy egyszerű rendőrbiztos vagyok. Iskolázottságom nem több, mint amennyit ahhoz kellett kimutassak, hogy be- álljak az államrendőrséghez. Csak a józan eszemre, meg arra támaszkodhatom, amennyit a pályám alatt tapasztaltam. Hát ezzel a fikciós esettel is csak a tapasztalatom öregbítettem. Ha meghallgatják! ☆ Három, vagy több hete, hogy poszton állok a Szent Margit utcán, ahol a 95-ös villamos jár. A kalauz egyszerre ott a szemem előtt lecsöngeti a villamost... Na, mi az? Semmi zavart nem látok. Csak azt, hogy a kocsi zsúfolva van. Az utasok velem együtt ámulnak-bámulnak rajta, mi is történt? De az egyik kalauz, a hátsó kocsiból int nekem és szólít: — Legyen szíves biztos úr! Ide! Ide! — Mi baj? Mi baj? Hát a kalauz egy ötkoronást mutat. Hamis ötkoronás. .. Igaza van! A rendelet az, hogy akitől kapta: rögtön előállítani! — Hát kitől kapta? Egy fekete kaputos, elég kopottas úrféle az. Rámutat a kalauz. Essek le a lábamról, hogyha én is nem mindjárt akármi gyanút rá nem fogtam volna első tekintetre. Olyan zsivány nézése és tartása volt neki. , — Magától jött az a hamis ötkoronás, barátom! Azt állítja a kalauz! Velem kell jöjjön! — Én persze rögtön hivatalosan teljesítettem a kötelességemet. De ez az úri egyén mondhatom nem is nagyon hábo- rogva felel erre a kalauznak: — Hát kérem! Ez az ötkoronás tényleg tőlem lehet. De bocsásson meg, maga meg is kocogtatta a lyukasztóján előbb az ötkoronást, mikor átvette tőlem, és aztán elfogadta és visz- szaadott belőle. Most utólag kereskedik már rajtam ? — Naja! — felelte erre a kalauz: — Ha meg is ko- cogtattam a pénzt, mikor átvettem, nem hallottam jól ebben a tolongásban, lármában, hogy nem cseng, hanem kocog. És alig van különbség mostanában a hamispénz között, olyan ügyesen csinálják. Az embert mindennap becsapják, és sajnos, többször észre sem veszem. Itt van, ez a másik ötkoronás, így cseng és ez mellette: tessék! „A kritika a művészet fejlesztését szolgálja, elősegíti eszmei tartalmának, a művész mesterségbeli tudásának elmélyítését”. A Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. Kongresszusának beszámolójából idézi ezeket a szavakat a Szovjetszkaja Kultúra című hetilap egyik 1971 december végi száma, amely nagyszabású nyilvános vitát indít a művészeti kritika szerepéből, egyúttal felhívást intéz az irodalmi, színházi, film, képzőművészeti kritikusokhoz, általában az írókhoz, művészekhez, minden érdeklődőhöz, hogy kapcsolódjanak a vitához és ehhez rendelkezésre bocsátja a lap hasábjait. A Szovjetunió minden részéből tömegével érkeznek a hozzászólások, cikkek, a lap számos interjút szervez, több alkotó szövetség önálló vitát rendez. A szovjet művészeti közvéleményt heteken keresztül ez a problematika foglalkoztatta. A vita során szinte nem akadt olyan cikk, felszólalás, interjú, amely a kritikusokat, a kritikát terhelő mulasztásokról., hiányosságokról A kalauz egy másik ötkoronást ütöget oda a lyukasztójához, és mikor a mi zsiványképű pasasérunk kérdi: — És azt mikor és kitől kapta? — Ettől a kisasszonytóL Igenis! Mit akar tőle! Az az ötkoronás, amit tőle kaptam rendesen cseng’ Ötét is meg akarja gyanúsítani? Hát akire a kalauz ráintett, az ott egy kis gyö- nyörő úrilány. Tizennégy-ti- zenöt éves, ránézvést. Ügy pirul el és úgy néz ijedten csakugyan: mit akarnak őtőle?... Még az én zsiványképű pasasérom is azt mondja: — Dehogy gyanúsítom én a kisasszonyt. De utóvégre akárkit is becsaphatnak. — Nade gyerünk, kérem! — kiabál a kalauz: — Nem tarthatom fönn a kocsit! Erre én persze a pasasé- romnak hivatalosan: — Kérem csak Tessék, szálljunk le! Gyorsan, gyorsan kérem! Az persze tiltakozik szóval erősen, míg mozdul: — Csak nem akarok közbotrány okozója lenni! De ez mégiscsak sok! Hogyha tegyük föl, valahol be is csaptak hamis pénzzel valakit, hát ezért letartóztatják? Nem elég az igazoltatásom ! Hiszen megidézhetnek aztán a rendőrségre! Micsoda komédia ez? — Rendelet kérem, rendelet! Ha valaki ártatlan, úgyis elbocsátják rögtön!... Elég az hozzá, hogy a posztomról bekísértem a pasasomat. Szavalni szavalt a fülembe egész úton. De csibész gazember is mind szaval, mind neki áll följebb, míg rá nem bizonyul a bűne. Hát csak éppen a hangosabb szavánál förmedtem rá: — Nyughasson kérem, míg jól van! Szerencsém is csak az volt, hogy nem nyomtam oda neki egy bökköt, mikor egyre piszkolódott ránk, a hatóságra, a lehetetlen rendeletekért... És erre, meg arra!... Mondjam meg miért volt szerencsém? Mert azért a pasasért, ahogy lehordott engen a felügyelő úr, hát olyant keveset kaptam. ne szólt volna. Ez volt az egyik központi kérdés. Jól érzékelteti ezt cikkünk alcíme, amely igen szemléletesen kifejezi a kritika elmarasztalását. B. Metalnyikov neves filmdramaturgtól származik az idézett jelképes megállapítás. Egyébként nemcsak a filmkritikusoknak szánta, hanem általános érvénnyel akarja kimondani, hogy a mai kritika túlságosan szürke, sablonos, egysíkú és jóval elmarad a művészeti élet sokrétűsége, színes világa és főképp a művészeti élet követelményei mögött. A viták, eszmecserék másik sarkalatos kérdése a kritika feladata, szerepe, felelőssége volt. Abban mindenki megegyezett, hogy ez a szerep rendkívül jelentős, s egyúttal olyan tényezőnek minősítette, amely nélkül elképzelhetetlen az alkotó tevékenység, a művészi munka, a kulturális élet fejlődése. Szinte kivétel nélkül a vita minden résztvevője eljutott a következtetéshez: eszmeileg, szakmailag színvonalasabb, elmélyültebb, felelősHiába védekeztem „hogy: rendelet rendelet: aszerint intézkedtem! — A rendelet az, hogy gyanús viselkedésű és külsejű alakokat kell azonnal behozni. De nem olyasvalakit, aki fényképes igazolvánnyal igazolja magát! Maga (ilyen meg olyan!) — így háborgott rám a felügyelő úr: — Ide cipeli nekem ezt a jeles embert, ártatlan! Hát nem ismeri ennek a nevét? Sohse olvas újságot? Most adják a darabját a Nemzetiben és lap- szerkesztő, ismert író! Igazolta magát maga előtt! Hát feleseljek vele erre? Hogy hamis igazolvány minden zsebtolvajnál van. Még úgy is eresztett el már kollégám bűntevőt, hogy a cinkostársa méltóságos urazni kezdte és ilyen igazolványt mutatott is fel a ri- pők! Igen! Vagy kezdjem azon? Hogy: ha valakinek kiköpött zsi- ványképe volt valaha, hát ez a lapszerkesztő, előttem is, a kalauz előtt is, az utasok előtt is, szinte a bilincs után kiabált!... Hát szóval megjártam ezzel a szerkesztővel! De várjanak, várjanak! Nincs vége itten ennek a históriának. Mert elvezényeltek három napja múlt tegnap az Álmos vezér térre, egy nyomozáshoz, Elég csak az , hogy ott a postahivatal és bank egymás mellett van a sarkon és az autóbusz- és villamos- megálló együtt. Nagy a forgalom mindig ott. Egyszerre, mintha megütnének, megismerem a pádon, két lépésre tőlem, azt az angyalarcú kis úrilányt.. Nem is a pádon. Hanem áll a pad túlsó végén és egy csomagját teszi le a padra. Azután pedig a csomagjára rá a re- tiküljét. Na! Jön úgy néha az embernek. hogy mintha a szeme úgy akadna meg valami csodán, hogy számot sem tud adni magának, mi az? Ez a rétikul sokkal nehezebb, úgy látom, ahogy ez a 'kislány leteszi, mint ami könnyű, semmi, vicik-vaca- kot tartanak ilyenben nőségteljes kritikára van szükség! Az író nem ismer magára A Szovjetszkaja Kultúra szerkesztősége indította vitában a kritikusoknak ugyancsak kijutott, a művészeti társadalom és a nagyközönség is alaposan „letámadta”. A kritikusok saját bőrükön tapasztalhatták, milyen hatást vált ki a bírálat. Raszul Gamzatov hírneves író a Lityeraturnaja Gazet- tában publikált interjújában elmondta: gyakran találkozik olyan kritikai írásokkal, amelyek hemzsegnek a kiagyalt problémáktól, a kritikus az író által ki nem mondott gondolatokkal, ötletekkel tűzdeli tele az alkotást, „megmagyarázza" azt, ami nincs, sokszor bírálja olyasmiért, ami csak a kritikusok agyában született meg, de a bírált műben nem található, vélt problémákon rágódik. Az ilyen kritikus nemcsak a mű hitelét ássa alá, — a szerző az ilyesfajszemélyek... Mi lehet ennek ebben a táskában? Odafordulok, de nagyon barátságosan, ehhez az úrikisasszonyhoz és mondom: — Meg tetszett a múltkor ijedni a 95-ös villamoson. Az az úr, a hamis ötkoronással, kiabált... Abban a szent pillanatban, még be sem érem fejezni, hogy kivel állok szemben, amit mondok, már tudtam, Csak ahogy rám nézett és rám formed t: mit akarok tőle? És ahogy félrekapta a fejét. És egy fiatalembert hívott volna magához. De az hirtelen, mintha nem látná; megfordult és elloholt. .. volna! Már készen voltam a dologgal: — Ne csináljon lármát, édes, ne csináljon botrányt, mert magának rosszabb! Ne mutasson semmi igazolványt drága! A retiküljét mutassa csak, drága!... Halló, fiatalember! Jöjjön csak!... Mit meséljem tovább? Benne volt a többi az újságban is. Negyvennyolc darab hamis, hét darab jó ötkoronást találtam a retikülben. Ezeket már beváltotta a kis nő. Hárman gyártották: egy lakatossegéd és egy műszerész Pesthidegkúton ezt a hamis pénzt. És ez a kis angyalarcú nő, akit én is, nem több mint legfeljebb tizenöt évesnek néztem, hogy olyan zsenge kis alakja és olyan finom, úrilányos ruházata volt, mint az iskolásnövendékeknek!... Hát ez már két éve élt, persze balkézről, a műszerészszel és volt egy kislányuk is... Ez járt, meg a bátyja, akivel ott megcsíptem, beváltani az ötkoronásokat... Húszat elsütöttek könnyen naponta! Tudom, hogy fölterjesztettek a jutalmon kívül előléptetésre is, hogy ilyen ügyes fogást csináltam... Hát persze, hogy nem volt érdemes szájaljak a felügyelő úrnak nagyon, hogy: Na tessék látni, ez már nem a rendelet szerint volt gyanús külsejű, ez a kis angyalarcú nő! El mertem csípni mégis!... Míg a rendelet szerint csak szidást kaptam a lapszerkesztőért!. .. De itt már mégis elmeséltem ezt a dolgot maguknak, ahogy történt. ta elemzésekből nem tud ráismerni saját írására, — hanem egyszersmind igen rossz szolgálatot tesz a kiritikának is, — állapítja meg Gamzatov. A Szovjetszkaja Kultúra vitaindító szerkesztőségi cikke az uniformizált kritikát marasztalja el. A cikkíró szerint az ilyesfajta kritikából az ember tulajdonképpen sokszor még azt sem tudja megállapítani, hogy bírál, vagy dícsér, mivel „egyensúly” helyzet teremtésére törekszik, a bíráló megállapítást rendszerint elismerés követi. És így sorozatosan minden mű azonos kaptafára húzott „kritikát" kap A színházi és filmrendezők azt is szemére vetik a kritikusoknak, hogy egy film, vagy darab elemzésekor rendszerint nem választják külön a forgatókönyvíró, a dramaturg, a rendező, a színész munkáját, mindent egy kalap alá vesznek, holott az alkotók szerepe nagyonis különböző lehet, érdemeik, mulasztásaik lényegesen eltérhetnek egymástól. Ljudmila Sagalova színművésznő szerint a színészek tejesítmé- nyével, munkájának értékelésével a kritika igen keveset törődik. Ha a színészről egy színházi kritikában, egy előadásról írt cikkben egy egész bekezdés hangzik el, nagyon kell örülnie, mert általában csak egy-egy monÉn minden este Felkészülök A holnapra Ez abból is kitűnik Hogy nem felejtem el Órám csörgőre húzni Hatra dattal kell beérnie. Az esetek sokaságában azonban a kritikus még ezzel az egy mondattal, észrevétellel is adós marad. i A kritika lelkiismeretét terheli sokak szerint az is, hogy csak a kiemelkedő műveknek szentel figyelmet, a közepes, vagy annál esetleg gyengébb művekről nem vesz tudomást, holott az alapos kritikai elemzésre az utóbbiak alkotóinak nagyobb szüksége lehet. A nem szakmai hozzászólók többsége a kritika professziónál izmusát ítélte el, s főleg azt hangsúlyozta, hogy a kritika nemcsak néhány beavatott számára készül, széles körökben olvassák sokak eligazítását, irányítását kell szolgálja, s ennek megfelelően nem kevés bosszúságot okoz, ha az értékelés írója a szakzsargon alkalmazásával. érthetetlen utalásokkal. ködös megfogalmazásokkal lehetetlenné teszi, hogy az érdeklődők eligazodjanak rajta. A kritikus tartsa „színvonalon" az írót A már említett Haszul Gamzatov író képletesen szólva azt mondta, hogy a kritikus a széllel szemben szálló madár, amelynek a hamis írói ambíciókkal, a Hat nap műszak Kettő szabad Hat éjszaka Hat délután Kettő szabad Hat délelőtt Hat délután Kettő szabad Hat éj után Hat délután sablonnal, a leegyszerűsítéssel, az alkotói gyengeségekkel kell megküzdenie, a kritikusnak az a feladata, hogy a mérce emelésével, az igények hangoztatásával, gondos elemzésekkel, eszmei segítségnyújtással „színvonalon tartsa” az írót, a művészt. Ennyi mindent igényel a kritikustól az író, ugyanakkor bevallja, hogy ami őt magát illeti, egyik kedves jóbarátja jóslata vált valóra, aki őt a „Dagesztán népi költője” sokra kötelező és nagy megtiszteltetést jelentő cím elnyerésekor a következő szavakkal üdvözölte: „Szegény Raszul, rólad sem ír többé a kritika!” A jóba- rát ezzel a kritikának arra a tulajdonságára célzott, hogy bizonyos szinten felül már nem kritikát, hanem méltatást publikál az írókról, azaz valójában nem segíti őket tevékenységükben. A kritika szerepét mások úgy fogalmazzák meg, hogy kijelentik: az író és a kritikus egy ügyet szolgál, együtt kell dolgoznia, s ami a legfontosabb: az irodalommal. a társadalommal szembeni felelőssége is azonos! A Szovjetszkaja Kultúra kezdeményezésében lezajlott vita kétségtelenül felszínre hozott egy sor időszerű problémát, egyes elvi tanulságai bizonyára jól hasznosíthatók nálunk is. Ordas József Terítéken: a KRITIKA „Filmjeink már színesek, a kritika pedig ma is íekete-íehér alapon dolgozik!"
