Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
1972. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Á szocialista mozgalom kezdetei megyénkben BészJet egy készülő tanulmányból RIDEG GABOR: L/A szolnoki képzőművészet története 9. Az élet megindulása 1894-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt országos vezetősége határozatot fogadott el, melynek lényege a következő: „...tekintettel arra, hogy Magyar- országon a parasztosztály proletarizálása óriási méreteket ölt, és hogy a mező- gazdasági proletárok ma már Magyarország jelentékeny részét képezik, és ezek a kapitalisztikus kizsákmányolás ugyanazon törvényének vannak alárendelve, mint az ipari munkások... a szociáldemokrata párt egyik fő törekvését képezze a mezőgazdasági és ipari munkások testvéries, szolidáris összetartását fejleszteni.” (Magyarországi Szociáldemokrata Párt III. pártgyűlésének határozatából.) Ugyanebben az esztendőben a belügyminiszter 322- es rendelkezése „az egyes helyeken előforduló munkásagrár communisticus izgatásokra és mozgalmakra való tekintettel” — minden gyűlést betiltott. Jász-Nagy-Kun-Szolnok megye főispánja a belügyminiszternek küldött jelentésében ekkor még azt közli, hogy az 1894. április 26- án kiadott rendelkezést a megye területén végrehajtotta, de kéri annak mielőbbi hatályon kívül helyezését, mivel a megye területén „semmilyen izgató szocialista mozgalom nem volt”. A következő évben azonban a főispáni jelentés már három olyan megmozdulásról szól, amely „figyelme tárgyává lett”. Zavargások voltak a M. Kir. Államvasutak szolnoki javítóműhelyében, ahol nagy számú munkás dolgozott; a jelentés szerint ezt ,a vasúti tisztviselők meg nem felelő bánásmódja váltotta ki”- A másik nyugtalanító esemény a főispán számára az, hogy Szolnokon egy szobafestő (a nevét nem közli) szocialisztikus nyomtatványok terjesztése céljából saját lakásán iparosgyűlést hívott össze. A főispán közli, hogy ezt a csendőrség leleplezte. A harmadik esemény, amely a főispán figyelmét felkeltette az, hogy Kisújszálláson 1894-ben „egy órásiparos mozgalmat indított meg a megye kunsági részében oly célból, hogy a karcagi határban levő kincstári birtokot fel kell osztani.” Néhány év múlva, 1898- ban már a következőket olvashatjuk Jász-Nagy-Kun- Szolnok megye főispánjának bizalmas jelentéséből: „A megye területén a gyülekezési jog megvonása ellenére a szocializmus veszélyesen terjed, sőt a vármegye egyes vidékein teljes szervezetet nyert pár hó leforgása alatt. Szocialista izgatok jelennek meg a szomszédos megyékből (Békés, Csong- rád, Pest). A földeken, mezőkön titkos megbeszéléseket tartanak. Főleg a tiszai alsó járásban hat áz eszme.” ☆ A századforduló utáni nehéz gazdasági helyzet hatására, s a Mezőfi Vilmos által 1900-ban létrehozott újjászervezett Szociáldemokrata Párt agitációs és szervező tevékenysége következtében ti megye területén újabb földmunkás, ill. szociáldemokrata helyi szervezetek jönnek létre. Így Jász- Nagy-Kun-Szolnok megyében az 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Mezőfi- féle ún. újjászervezett szociáldemokrata párt egyaránt jelentős eredményeket ért el eszméinek terjesztésében és szervezeteinek kiépítésében. Ezt bizonyítja a főispán 1904-es jelentése is: „Az újjászervezett pártnak itt a megyében erős szervezetei vannak, amely a munkabérek nagy emelkedését fogta maga után vonni a mezőgazdasági munkálatoknál. A pártnak a következő helységekben vannak szervezetei : Törökszentmiklós, Kisújszállás. Karcag, Kunhegyes, Dévaványa, Kenderes, Abádszalók, Mezőtúr (1902- ben itt tartotta a párt a III. országos kongresszusát is, amelyen 107 helység 186 képviselője jelent meg- Szabad Szó 1905. jún. 22.) Túr- keve, Tiszaszőllős, Tisza- szentimre, Tiszaörs, Tisza- derzs, Fegyvernek, Kunmadaras, Kuncsorba, Nagykörű, Nagyiván, Tiszaföldvár és Taskony. A megyei pártvezetőség Kisújszálláson van, elnöke Monoki Áron kisújszállási lakos, jegyzője Faragó Károly kunmadarasi lakos, tagja: Rácz Imre mezőtúri, Péntek János tisza- szőllősi, Papp Bálint déva- ványai lakosok.” A nemzetközi pártnak (az 1890-ben megalakult MSZDP-meg- jegyz. KK.) megyénk Jászsági részében van bázisa: Jászberény, Jászkisér, Jász- fényszaru, Jászdózsa, Jász- ladány, Jászalsószentgyörgv. E mozgalmat a jászberényi „Testvériség” munkásképző egylet irányítja. A megye székhelyén, Szolnokon is van e pártnak mozgalma, jobban az iparosokra terjed ki. s már egy kőművesbérharcban nyilvánult meg. A párt két vezérembere: Pol- lák Frigyes szobafestő mester és Bihari József cipészmester.” Kiss Kálmán 1945 tavaszán teljes lendülettel indult meg a rom- eltakarítás, a város élni akart. 1945-ben megindult, ha erősen korlátozott keretek között is a művészeti élet újjászerveződése is. Üjra megalakították a Művésztelepi Egyesületet, melynek két alelnöke Zsemlye Ferenc, a város polgármestere és Hegedűs LaJos lett. A Művésztelepi Egyesület azonban ekkor még csak a művészek eszmei összefogását biztosíthatta, és nem rendelkezett semminemű anyagi erővel. Az újra megalakult művészeti szervezet csak azt bizonyította, hogy a művészek is jelen vannak az élet kialakulásánál és ismét készek, hogy munkásságukkal részt vegyenek az élet megújuló folyamataiban. A Szolnokon maradt képzőművészek egyéb pénzkereső foglalkozás után néztek. Benedek Jenő, Baranyó Sándor tanított, Chiovini Ferenc pedig 1946—48-ig a megye építési és közmunkaügyi igazgatója lett. Ilyen minőségben a város és a megye területén nagy lendülettel meginduló közmunkákat, építkezéseket irányította. Hivatali tevékenysége közben sem feledkezett azonban meg a művésztelep sorsáról, ö hívta fel a figyelmét Darvas Józsefnek, az akkori kormány építési és közmunkaügyi miniszterének, aki a szolnoki tüdőkórház átadásának alkalmából tartózkodott a városban, a telep romos, pusztuló voltára. A miniszter megtekintette a bedőlt falú hiányos tetőzetű műteremlakásokat, és ígéretett tett négy műterem helyreállítási költségeinek biztosítására. Erre a célra még abban az évben ki is utaltak 200 000 forintot, és megindulhatott a munka, A város lakossága az építkezést kisebb fajta közadakozással is támogatta- A tetemes összegű állami támogatásból helyreállították a két épület tetőzetét,, és 1949-ben négy műterembe beköltözhettek a művészek. A szolnoki művésztelep felszabadulás utáni első lakói Benedek Jenő, Chiovini Ferenc és Patay Mihály voltak. öt év után tehát ismét megindulhatott a művészi munka a telepen. A művészek pedig már 1947 májusában jelentkeztek első kiállításukkal. A felszabadulás utáni első szolnoki kiállítást a vármegyeháza közgyűlési termében rendezték 1947. május 15—24-e között, Szolnok a magyar képzőművészetben címmel. A kiállítást a szolnoki kulturális napok alkalmából nyitották meg, a szolnoki kulturális egyesületek és a kultuszminisztérium közös rendezésében.1 Ez a kiállítás keresztmetszeti képet nyújtott a szolnoki művésztelep történetéről,' Deák Ebner, Fényes, Bihari képei mellett az 1937—1947 között Szolnokon dolgozó képzőművészek alkotásait is bemutatták. A tárlatot elsősorban a budapesti Szépművészeti Múzeum anyagából állították össze, de szerepelt rajta néhány, a művészek tulajdonában levő alkotás éa a művésztelepi képtár anyagából megmentett alkotás is, A művésztelepen dolgozó festők 1949-ben, tehát a négy újjáépített műterem átadásának évében újabb kiállítással léptek a nyilvánosság elé. A szolnoki „Ipartestület” épületében megnyíló kiállítás — bár méreteiben szerény volt — már híven tükrözte a városban meginduló művészeti munkát. Antal Gábor: Császármorzsa A világ — ahogy mondani szokás — „összeszűkült”. Elvileg, néhány óra alatt el lehet jutni Európából Amerikába. Mégis, vannak olyan — még nem is öreg — ismerőseim, akik évekig nem jártak tágabb otthonuknak, a vidéki városnak ebben vagy abban a szegletében. — A tévé behozza nekem, például, Alaszkát — magyarázta az egyik ismerősöm — és márcsak a tévénézés miatt sem jutok el addig a házig, ahol születtem. Amely, méghozzá nincs is messze a mostani lakásomtól. Sőt, megvallom — tette még hozzá, egy kicsit elmerengve — kifejezetten közel van... Én különösen sok mentséget sorolhatnék fel, amiért több mint két évtizedig nem kukkantottam be annak a régi pesti háznak a kapuján, amelyhez pedig emlékek fűznek. A fő mentség: Budapest mégis csak nagyváros, ha úgy tetszik, egy kis ország, és már az is eredmény, fcoflV őzért életem patakja keresztülcsordogál néhány „megyé"-n, ha nem is nyitottam be a hűvös kapualjba, ha nem is mentem fel a lekoptatott lépcsők során, nem felejtettem el azt a „Kindergarten”-t vagyis „gyermek-kert”-et a második emeleten. A régi kertet, ahol én is virág voltam valamikor. Egy Trulde néni nevű, ajka fölött, kis bajuszt hordó, komor ,nö szerint mákvirág, szerintem azonban rózsa, eseteg szekfű. Bizonyos pillanatokban meg ibolya. Kishivatalnok szüleim dolgoztak, és mert Trude néni testvére kolleganője volt a mamámnak, nyilván valamivel olcsóbban vehettek -be engem a gyermek-virágok kis közösségébe. Ott találkoztam először — közvetett, már majdnem hogy „flui- dikus” tormában — azzal a ténnyel, hogy az emberek között anyagi és egyéb különbségek vannak. Különbségek és ellentétek. Nem voltunk „klasszikus” szegények, de engem nem autón hoztak az „ovi”-ba. És nem banánt vittem magammal tízóraira. Előfordult, hogy amikor egy Ricsi nevű virágtársam két egész banánt falt be (hat évesek voltunk), ibolyái voltomból hirtelen tűzpiros pipaccsá váltam. Nem Ricsi banánjára voltam éhes, hanem — azt kell mondanom — magára Ricsire. Ott, a „Kindergerten”-ben — ott is — születhetett meg hisztériám. De azért sok szép emlék is maradt meb bennem. A szerelemé, például. Romokban vagyok, de ha ezt a nevet hallom: „Vera”, most is zenét hallok: semilyen szinfóniávál össze nem hasonlítható vera-zenét. Pedig, arra, hogy milyen volt Vera arca, vagy haja, vagy pláne ruhácskája, — már nem emlékszem. Nem feledhetem azonban, hogy Verával lenni sem volt mindig öröm-zene. És amikor Vera egyszer éppen a banános Ricsinek adott igazat — pedig nekem, egészen biztosan nekem volt igazam! — sértettségemben leszöktem az udvarra, ahol egy kőangyal állott. Először az arcát bámultam a régen betemetett márványkút káváján őrködő lénynek, aztán megtapogattam a kezét is. És így derült ki, hogy a vigasztaló mosolyú angyal balkezéről hiányzik a kisujj. E felfedezett hiány azonban csak fokozta a vigasztalást. Lehet, hogy azt éreztem, rajtam is eltörtek valamit, de most megtaláltam rögtön a példát: el lehet azt viselni mosolyogva is. A kőangyalon, Trude nénin, Verán, Ricsin és banánján kívül a „császármorzsa” nevű tésztára is emlékszem a régi „Kindergarten”-bői. Gyakran ettük ezt. és én nagyon utáltam, pedig akkor még nem voltam antimo- narchista. Túl édes volt1 Vagy éppen túl száraz? Inkább talán azt volt a baj, hogy — mert Trude néni keze majdnem mindig beleért a tálba, amikor hozta a tésztát — olyan képzet támadt fel bennem: a néni újjá. is meg kell ennünk. Ezek utólagos feltevések, ám tény, hogy a „császármorzsa” — ügyben is többször szöktem le a kőangyalhoz, hogy megsimogassam csonka kisujját. Azután, hogy ilyen pontosan emlékszem ilyen — nem túl lényegesnek tűnő — tényekre, furcsa bevallom, hogy nagyon sokáig nem tudtam pontosan, melyik utcában is van az a ház. Azon a környéken ugyanis — a régi Pest egyik szigete ez — több hasonló utca és számos ódon ház található. Felvillant bennem, hogy egyszer végigjárom majd azokat az utcákat, de ez a szándékom is csak törekvés maradt. És ha nem ismerkedem meg egy idősödő, potrohos mérnökkel — egy keserű pofával, akkor nem tudom meg (legalábbis nem „ingyen”), hogy a B. utcában, a 6-os szám alatt volt valaha a „Kindergarten”. A mérnök azonban — rögtön az első alkalommal, hogy fenn jártunk nála — elpa- naszolta, hogy milyen gyorsan szivárgott el az ifjúsága, az élete, és annak bizonyítékául, hogy „lám, én, a kiürült lelkű öreg is voltam valaha cuki gyerek”, elővett egy csoportképet a „Kindergarten”-bői. Nem ismertem fel Trude nénit, Ricsit, Verát, nem a későbbi mérnököt, még magamat sem. Az egész együtt — a „gyermekkert” illata — mégis megcsapott. Kérdezősködtem és.... és a mérnök megadta a címet. És amikor már precízen felírtam egy papírra, akkor jöttem rá', hogy valójában mindig is pontosan tudtam a címet. Csak éppen tartogattam, mint ahogy a banánt is valaha, amit azért mégis kaptam egyszer-kétszer, és amit mindig csak akkor ettem meg, amikor már majdnem teljesen elmúlt a nap. De megvolt a cím, s most már nem lehetett nem elbandukolni a régi házba. Bementem a még mindig hűvös kapualjba, a kis udvarba, és megálltam a kőangyal előtt. Örömmel voltam tele, hogy bár a házat — láthatóan — renoválták, (még liftet is vágtak bele), a kőangyal mégis megélte a világ darabokra törését, majd — már említettem — összeszűkülését. — Ha van öröklét, — gondoltam — ez a jelképe. Megvigasztalva éreztem magam, s rózsa-sza- gúnák, banán-illatúnak a világot. Meghatottan nyúltam oda a kőszobor hiányzó kisujjához. És rögtön tudtam, hogy tévedtem, hogy nem vagyok rózsa, hanem mákvirág, sőt inkább kaktusz. És az udvar is hirtelen száraz lett és émelygő, mint a „császármorzsa”. Arra csak valamivel később ébredtem rá, hogy a kőangyal kezét szintén megreperálták. De akkor már mindent betöltött — S nemcsak az udvart — a kisujj hiányának hiánya.^ Vidovszky Béla: A Pityé Meggyes László rajza