Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

1972, április 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ' 5 LEBONTOTTAK „Itt éltem hétéves koromig” (József Attila) Ha József Attiláról van szó, bármilyen tekintet­ben is, tárgyilagos nem tu- BoiT-Lenni., javára elfogult fagyok mindenben, még az emlékének adózó tisztelet- adásban is. Hogy* sorjában kezdjem. Áll Öcsödön egy házikó, a faluszélen, öreg házikó, már százéves, vagy több is ta­lán. Ablaka, egyetlen szeme a szemközti üres térségre néz, ahol hatalmas legelő terül el. Itt találkozik a fa­lu a határral. Fehérre me­szelt falára 1955-ben már­ványtábla került, hirdetve, hogy e háznak, a Gombai­család tulajdonának neveze­tessége van: keserves gyer­mekségének négy szomorú évét itt töltötte hajdanán József Attila, elesett gyer­mekből itt cserepedett isko­lás fiúvá. A községen átve­zető főútvonaltól alig száz méterre van beljebb Gom­baiék háza. S évek óta már az unoka lakja. Gajdos An­tal és családja Azazhogy csak volt. azaz­hogy csak lakták. — Lebontottuk, öreg is volt, kicsi is volt. Családi örökségként maradt ránk — ezzel fogad Gajdos Antal. A háznak pedig már se híre, se hamva. Helyén as új épület alapjait ássák. Szerettünk volna szebbet Is, jobbat is. Mindenki épít, mi sem akartunk lemaradni — toldja meg a feleség férje szavait. — .És a tábla, ami a ház Zalán volt, azzal ml történt? — Elvitte a tanács embe­re. Talán majd kezdenek ve­le valamit Azt mondják. Lehet, hogy az iskolában helyezik éL Minket már nem érdekel, Csináljanak: vele, amit akarnak, — Gaj­dos Anfejl, hangjában, kese­rűséig van. — Első gondola­tijuk volt hogy felkínáljuk a tanácsnak, vegye meg: Többször is kertjük a tanács elnökét, vásárolják meg. Mi szívesen elfogadunk he­lyette egy építésre alkalmas üres telket A ház árát pe­dig egyenlítsék M. A ház maradjon meg emléknek. Így szerettük volna. Még a járásnál is megfordultunk ebben az ügyben. Es tudja mit kaptunk mindenütt? Hogy nem műemlék, mit kezdjenek vele, a tanácsnak nincs rá pénze. Ha bontjuk, hát bontsuk; —■- Mennyit kértek volna a házért és a telekért egybe­véve? *— Negyvenezer forintban szívesen kiegyeztünk volna. A tanácsházán ax elnököt kerestem, súlyos be­teg — közölték velem. Épí­tési ügyekben különben is Rónyai Ferenc előadó az ille­tékes. — Jól ismerem Gajdosék problémáját, a bontásra az 'engedélyt mi adtuk ki. Ter­mészetesen előzőleg a ta­nácstitkár elvtárssal építési szempontból mindent elren­deztünk. Az Arany János utca 5. szám alatti Gajdos­ház a műemlékek listáján nem szerepel, így semmi akadálya sem volt a lebon­tásának. De menjünk át a titkár elvtárshoz, ő bővebbet tud mondani errőL Átmentünk. Ismerősként fogadott. Ugye maga volt, aki a minap a szerkesztő­ségből telefonált a József AlUla-haz dolgában? Bevallom, éti voltam. Az­tán előrebocsátom, hogy eb­ben a kérdésben elfogult va­gyok. És, hogy amikor erre­felé járok, hacsak tehetem, mindig útba ejtem, illetve ejtettem azt a bizonyos há­zat, ami mar nincs. Erősít- getem, hogy a proletárköltő iránti tiszteletemmel koránt­sem vagyok egyedül. A költő emlékét szép hagyományok őrzik Öcsödön is. Csontos Lajos bácsitól tudom, — At­tila egykori játszótársától — alti most vadőr a faluban, hogy bolgár, román rendszá­mú kocsik is gyakorta meg­állnak, hogy utasai azt a há­zat keressék, ahol gyermek­korában József Attila lakott. — Azért nem volt az olyan felkapott. Kapott ugyan valamikor egy táblát, és el volt felejtve. Néha ki­mentek az iskolásgyerekek megnézni, ennyi volt az egész. — Nem lehetett volna mégis valahogyan megmen­teni? Esetleg egy takaros fa­lumúzeummá átalakítani? Ügy tudom az egyik tanár­nak gazdag gyűjteménye van, amely akár egy helyi múzeum alapját is képez­hetné, ha volna helye. — Valami efféle megfor­dult a fejünkben. A járást is megkerestük, mielőtt döntöttünk volna a bontás ügyében. Mondják meg ők is, mi a véleményük. A já­rási művelődési osztályhoz fordultunk, foglaljanak ál­lást ők is. Az e tárgyban elküldött levelüket mutatja. Tartal­mát ne részletezzük. Szabá­lyos mindenben. Fontosabb a válasz. Ezt is mutatja. A járási hivatal tehát állást foglalt: „Tekintettel arra, hogy az épület nincs a mű­emlék vagy a műemlék jel­legű épületek nyilvántartá­sába felvéve,, a bontási en­gedély a lakóépületre kiad­ható.” — Pénzűnk se lett volna rá, hogy megvegyük. A mai gazdálkodási nehézségek ide­jén. honnan tudtuk volna előteremteni a 40—50 ezer forintot. Ha talán lett volna rá valami jogcím, de jogos ók nélkül? — Mondja, titkár elvtársi *— fordultam hozzá, mielőtt elbúcsúztunk volna. — Mű­emlék van a faluban? — Tudomásom szerint igen, a templom, az egyetlen. A* olcnyomozé riport itt akár be is fejeződhetne. De mint a drámában szokott lenni, váratlan fordulattal más irányt vettem... Tudtam én, a titkár által emlegetett anyagiakra visszatérve, hogy az öcsödi termelőszövetkeze­teknek nem megy a legjob­ban, sok gonddal küszköd­nek. De feltámadt bennem a gyanú: lehetetlen, ha ar­ról lenne szó, hogy a költő lakta házból egy falumú­zeumot hozzanak létre, ne ta­lálnák meg mégis a segítés módját. És a többiek is... Az ÁFÉSZ, a ktsz jelentős ter­melő üzemek, vállalatok. Ugyanazzal a kérdéssel ko­pogtattam be tehát az emlí­tett helyekre, fogadatlan prókátorként. Tudnának-e anyagi áldozatot hozni most és nem holnap erre a célra. Az ÁFÉSZ elnöke: Falu­múzeumra. József Attila- házra; arányosan minden­képpen részt tudnánk vállal­ni az anyagi terhekből. Mondjuk 6—7 ezer forinttal. Legfeljebb ebben az évben lemondanánk egy új presz- szógépről. Persze a közgyű­lés határozatával. Zilahi Antal a Szabadság Tsz elnöke: — Százhetven­ezer forintót szántunk kultu­rális célokra ebben az évben. Százharminckilencezerből üdülőtelket szeretnénk ven­ni. Ebből a pénből az emlí­tett célra néhány ezret mi is lecsippenthetnénk. A ktsz KISZ-titkára: Szö­vetkezetünk is tudna adni; ha másképpen nem, mi fia­talok fognánk össze, hogy né­hány nap keresetét ajánljuk fel. Pénzgyűjtő körutamat nem folytattam tovább. Bizonyí­téknak ennyi is elegendő: akj keres, talál- S ez alól Öcsöd sem kivétel. A községben több in­tézmény viseli a nagy prole­tárköltő nevét. A Szabadság Tsz KISZ-szervezete is Jó­zsef Attila nevét vette fel. Titkára mozgékony fiatal­ember, a brigád-faliújságra szenvedélyes hangú cikket írt a napokban. Rombadön- tötték egy újabb illúziómat! — ezzel a címmel jelent meg. A tsz-irodájában találkoz­tunk, ahol társunk volt a be­szélgetésben a Kossnth Tsz KISZ-szervezetének vezető­ségi tagja is. — Háf halijuk! Ki, vagy mi dönthette romba egy vi­dám fiatalember illúzióját? Válasz helyett átnyújtotta cikkét. „Az első vers, ame­lyet kívülről megtanultam József Attila De szeretnék gazdag lenni című költemé­nye volt... Mormolgattam magamban, s mikor nem lát- tott senki, sírtam. József At­tilában magamat sajnáltam? Hiszen mi is nagyon sokan voltunk testvérek és nagyon szegények’l Majd néhány sorral alább: „Már most azt nem tudom és sokan érezzük így, hogy az a ház, amelyben itt élt ő. a nagy proletárköltő, miért lett le­bontva?” — Amikor arról volt szó. hogy a házat lebontják, ma­guk tudtak a tervről? — Mi már csak a kész té­nyekről szereztünk tudo­mást. Pedig KlSZ-alapszer- vezetünknek együttműködési szerződése is van a tanáccsal — jegy 2d meg a KISZ-titkár. Majd Kovács András hozzá­teszi, jelentőségteljesen: Tudja, mit mondok én? Az összefogás, a társadalmi ösz- szefogás, az hiányzót* innen. Ha meglett volna, ma is áll­na a ház. Volt e«ry Öreg ház Öcsö­dön, a falu végén. Tulajdo­nosa szebbe* szeretett volna, joga volt hozzá, hát lebon­tották. A tanács is szabályo­san. annak rendje és módja szerint cselekedett, mikor megengedte. A járási tanács pedig hozzájárulásával iga­zolta a törvényességet. A ház *z csak ház és nem műem­lék. Bontsák csak le Gajdosék. Csakhogy ebben a házban négy esztendeig József Attila lakott! Yalkó Mihály APÁK ÉS FIÚK Tizenévesek és negyvenesek egyvenöt tavaszán JV végképp be kellett ülni az iskolapadba. A telet még ellógtuk, de inkább szükségszerű csa­vargás volt ez: romot ta­karítottunk, fuvaroztunk, fe- ketéztünk, katonák mellett dolgoztunk a vágóhídon, a pékműhelyekben, a fahidat reperálgattuk, kóbor apró­jószágokat lövöldöztünk a tanyák között. Valahogy meg kellett élni. Tizenéves fejjel mi voltunk a családfenntartók. Apánk még messzi volt, azt se tud­tuk, él-e, hazajön-e... Nehéz volt újra beülni az iskolapadba. A táskákban több volt a kézigránát, a pisztoly, a világítólövedék, mint a könyv. E urőpa győztes és meg­vert seregei voltunk, ruházatunkról ítélve. Fényes Luftwaffe csizmá­ban, román és magyar ba­kancsban, ejtőernyős birger- liben jártunk, pufajkát, gim- nasztorkát, utász-zubbonyt, hajózó-overált, köpenyből, sátorlapból szabott szoknyát hordtunk'... Amit lehúztunk a halottakról, amit a rak­tárakból loptunk, amit az utak mellett találtunk... Lőszert dobtunk a kályha izzó parazsára, ha ‘ a tanár feleltetni akart. Hórihorgasak voltunk és kerti manók: mindnyájan inkább csak 50 kiló alatt. A szél elhordott. Utáltuk a né­met pótkávét, a margarint, a szacharint, a melaszt, a görhét, a máiét, a B-rizsL Gyengék voltunk és va­dak. Éjszakánként felriad­tunk, gyötört a tavalyi bom­bák, a katyusák, a bofor- cok, villámgéppuskák emlé­ke. Benne maradt idegeink­ben a háború. Kitörölhetetle- nüL Negyvenöt tavaszán aztán már felejtettük a halálmars indulót: „Erika... Valahol Oroszországban... Jóska lel­kem. .Más nótákat tanul­tunk, minden új ránkragadt, ezekkel szelídültünk. Azóta huszonhét tavasz sorolt el felettünk. Kikké lettünk, egykori 45-ös diá­kok, mai negyvenesek. A múltkoriban becsöppen­tem egy ifjúsági klubba. Szép, nagy, háromsávos mag­nó „nyomta”. Jött a Beat­les, a Lokomotív, a Cliff Richard, meg a Jézus tudja miféle muzsika... Egy csendes sarokban be­szélgettem a gimnazistákkal. Kortyolgattuk a Cocát, ciga- rettázgattunk. Aztán, egy- szercsak „elpárologtak” mel­lőlem. Táncolni mentek. Tavasz Berekíürdóa 7» 7 éztem őket, izmosak, szépek, jól öltözöt­tek. Irigy voltam rá- bajok, amikor irigykedni kezdünk a fiatalokra. Egy sudárszőke kun B. B. — biztosan megsajnált egye­düllétemben, — táncolni laí­vott. Saj nos, nem tudom, hogy járják ezeket a tán­cokat, mondtam. Nem baj, nevetett a kislány, lehet ezeket öregesen is járni... Szegény kis B. B., hamar észrevehette, hogy én bi­zony öregesen, sem nagyon tudom... A tánciskola a mi időnkből valahogy kimaradt. A mi időnkből? Melyik is a mi időnk, mai negyvene­seké? Rosszul fogalmaztam, nem így gondoltam, ez pontatlan. Legfeljebb arról van szó, hogy nekünk nemigen volt a mai értelemben vett fiatal­ságunk. _____ Nem értünk rá, vagy ko­rán öregedtünk? Ez a meg­fogalmazás is megtévesztő, nem is teljesértékű. De az föltételenül igaz, hogy ha­mar nyakunkba szakadt minden, amit „élet” cím­szó alatt szoktak összefog­lalni, nagy É-vel. Érdekes volt az a beszél­getés abban a klubban. Irigylem magukat, mondta az egyik fiú. Én meg éppen nem, — így egy másik. A miértek következtek, amiből nagy vita kereke­dett. Azért irigyeljük magukat, — kisbarátom többes szám­ról beszélt — mert emléke­ző részesei a legnagyobb tör­ténelmi eseményeknek. Ma­guknak Ivan, Sztyopa, Pá- vel . és többi, négyszögletes kenyeret osztogató, nem re­gényalak, nem kötelező ol­vasmány, hanem valódi em­lék. Maguk még kézzel ta- pinthatóan érzik a különb­séget a múlt és a jelen kö­zött. Ott voltak a hatalom- átvételnél is! Mennyivel na­gyobb lehet a maguk öröme, akik hosszútávon futották végig az akadálypályát... Mi már úgy érezzük, hogy csak az utolsó száz méteren állhatunk be stfétavivőnek, magyarázta nagy naivan egy tüzesszemű gyerek. O tt voltak tásnál, a földosz- SZIT-esek voltak, tüntethettek a reakció ellen, sorolták. Maguk voltak a fényes sze­lek. És... És... Miért is mond­ta, hogy éppen nem irigyli a mai negyveneseket, kér­deztem a félmonatot ejtő fiútóL Zavart magyarázkodást vártam, generációm szoká­saihoz híven, és kereken fo­galmazott szókimondó fejte­getést kaptam. Apámnak nagyon sok ko­rabeli barátja van, mondta a gyerek. Megfáradt, bete­ges emberek, ha úgy tet­szik, többségük idegroncs. Valahogy az látszik rajtuk, hogy korán elhasználódtak. j mikor visszaidézem magamnak ezeket a mondatokat, akarat­lanul is belebonyolódom az emlékek gubancaiba, a 45-ös, 46-os diáktársak életsorsába. Bokor Feri, Hőgye Pista, Nagy Jancsi, Szép Feri apja odamaradt... ök kerestek a testvéreikre..; Szíjjas Tibi 19 éves korá­ban már gyárigazgató volt, Dudás Pista 20 évesen őr­nagy, repülőoktató. Fekete Erzsiké 18 évesen városi ifi- vezető. Gajdos, Kiss, Szabó, Vágó, Ulviczky — a többiek­re nem emlékszem — négy polgárival ültek be az egye­temre, egy éves szakérett­ségi után. Gajdos érdemes orvos, Vágó dr. tábornok, Ulviczky dr. egy mammut- üzem pártbizottságának tit­kára. Béres Gyurka 56-ban sza­badult* csak évek múlva tud­ta meg, hogy állítólagos iz­gatásért csukták le. Most juk? Talán csak nem, — hi­szen akkor kezdődnek a erdészeti főmérnök, megyei tanácstag. Károlyi Sanyi 56 miatt ült három évet, Végh Jóska, új­ságot árult a Westbahnhof előtt, mór nem volt ideje hazajönni, elvitte a rák. Kik „mentek még el?” Kör­mendi Jóskáért kétszáz dol­lárt kapott az apja. Valahol a Szaharában ölték meg, lé­giós volt. Nagy Feri elis­mert tsz-elnök, — volt. A második infarktus vitte el. Dezső Lórival is ez végzett. Szépe Karcsival is... Az egyik főkönyvelő volt, a má­sik rendőrtiszt. Kádas Imrét és Hódos Ár­pádot 56-ban halálra kínoz­ták, Szánthó Miska a rádió­nál kapott golyót. Hegedűs Feri camion so­főr, Gál Jóska esztergályos művezető. Ö is ült egy da­rabig az 50-es években, mert szerb lányt vett feleségül. Zsomboly Mari tanár, Peresz­lényi Lajcsi szintén, G. Kiss Piri szintén ... Kenyeres dé­delgetett focista volt, disszi­dált. P. Szabó elzüllött, most is raboskodik. Fehér Gyuri fontos állami funkcióban van, a beosztásáról nem sokat tu­dok, Bárányos tanácselnök, Gonda pártmunkás..; ☆ a derékhad vagytok, mondta mindig a fi­ataloknak Bártfai Sanyi bácsi, volt karcagi tsz- elnök. Nektek már jobban kell csinálnotok, mint ahogy mi csináltuk. Nektek arról is van tapasztalatotok, ami volt, és ésszel iskolával is bírjátok, amit most kell csi­nálni. Szépen összecsengenek ezek a gondolatok a beatklubbéli vitával. Bár mi negyvene­sek gondolkodnánk mindig olyan lényeglátóan és igaz­ságosan a mai tizen és hu­szonévesekről, ahogy ők ró­lunk. Ök tényszerűen gondol­kodnak, a matematika iga­zával. Elhasználódott emberek va­gyunk-e? Ezt az érvelést sa­rokba szorították. Többet tudnak rólunk, mint mi gon­doljuk. Nehéz gyerekkort élt, sok mindenen keresztül mént emberek a mai negyvenéve­sek, mondták a klubbéliek. Éppen ezért nagyon is ta­pasztalt, idegességében is nyugodt, megfontolt nemze­dék ez. Bár mi is ilyenek le­gyünk negyven éves korunk­ra. Nem álLhattam szó nélkül, hogy ne mondjak el nekik valamit a mai negyvenesek gondolataiból. Azt, hogy a mai derékhad akkor lesz tényleg „nyugodt nyugdí­jas”, ha a húsz év múlva élő negyvenesek a maiaknál sok­kal nagyobb tudásúak, sok­kal képzettebbek, a társa­dalmi kérdések horizontján gondolkodók lesznek, dina­mikusan cselekvőképesek... És nem utolsó sorban: sok­kalta egészségesebbek mint mi. Így lesz-e? Hiszem, hogy így lesz, mert ha összevetem 27 évvel ezelőtti önmagun­kat az évfordulót ünneplő szép fiatalságunkkal, azt mondhatom, minden javukra szól: ^civilizáltabbak, kultu­ráltabbak mint mi voltunk, gondolataikban tisztábbak és kegyetlenül őszinték. Kell ez, önmaguk és a világ vizsgálatához. Ahogyan az okosan értelmezett hűség kell. S ők hűségesek az okos szó­hoz, megvetik, elutasítják a demagógiát, a szellemi elma radottságot. E z a fiatalság —- ha megfelelően segítjük egyéniségük kristály- iyó válását, — a legmaga­sabb szinten is képes lesz a szocializmus építésére. ‘Tiszai Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom