Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)

1972-03-22 / 69. szám

1972. március 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Még egyszer a Verseghy Diáknapokról Tavaszi napsütésben — nzs — A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar hangversenye Hétfőn este a díszbemuta­tóval befejeződtek ugyan a Verseghy Diáknapok, de most kezdődik az iskolákban az események értékelése, a kö­vetkeztetések levonása. Nem hiábavaló dolog tehát, ha a bemutatók ürügyén megkí­séreljük áttekinteni, hogy milyen színvonalon áll a me­gye diákifjúságának amatőr művészeti mozgalma. Az első benyomások ked­vezőek. A résztvevők legjobb tudásuk latbavetésével ver­sengtek, pedig a Verseghy Diáknapok győztesei nem jutnak tovább semmilyen or­szágos döntőbe. A díjak ér­tékét a verseny színvonala adja meg, s lassanként a hagyományok ösztönző ereje is egyre jobban érvényesül. A programban végrehajtott néhány változtatás előnyö­sen befolyásolta az összké­pet. A tánczenekarok, tánc- dalénekesek hagyományosan gyenge bemutatóját kevesen hiányolták. viszont a népi táncosok újbóli megjelenése egyértelmű sikert aratott. A kórusok versenye magas színvonalú és rendkívül iz­galmas volt. Jónéhány kon­cert-színvonalú produkciót hallottunk — különösen a kamaraegyüttesek, mutattak be igényes, élvezetes műsort. Természetesen egy ilyen be­mutató nem lehet problé­máktól mentes. Mindenekelőtt szót kell ej­tenünk a műsorválasztásról. Néhány együttes képességeit meghaladó műsorral jelent­kezett, s ezzel igencsak meg­nehezítette a zsűri — amúgy- sem könnyű — munkáját. A karvezető legfőbb feladata, hogy tisztában legyen együt­tesének képességeivel, s an­nak megfelelő műsort vá­lasszon. A maximalizmus — rossz tanácsadó. A másik probléma a kó­rusok hangzás-készsége. Ttií sok a. harsány, érdes hang­zású együttes, — s ebből ki­tűnik, hogy viszonylag kevés kórus foglalkozik rendszere­sen hangképzéssel, iskola­gyakorlatokkal. Természete­sen akad kivétel is: a kun­szentmártoni gimnázium ka­marakórusa éppen a szép, igényes intonációval tűnt ki a mezőnyből, s e téren min­den elismerést megérdemel a kisújszállási Móricz Zsig- mond Gimnázium két arany­érmes kamara kórusa is. Meg kell emlékeznünk a Jászberényben és a jász­berényi járásban folyó zenei munkáról — Bakki Ka­talin és Bakki Magdolna rendkívül eredményes tevé­kenységéről. A Kállai Éva Gimnázium férfi- kamarakó­rusa éppúgy a bemutató iz­galmas meglepetése volt, mint a Lehel Vezér Gimná­zium kamaraegyüttesének ér­dekes, igényes bemutatkozá­sa. Mindenképpen szót kell ej­tenünk a szolnoki Verseghy Gimnázium kórusáról, mely Kodály: Vejnemöjnen mu­zsikál előadásával igen nagy sikert aratott. A szólóénekesek, duók-triók produkcióira általánosság­ban ugyanazok jellemzők, mint az énekkarokéra. Ez nem véletlen, hiszen a szó­lóénekesek, sőt a hangszer­szólisták és zenekarok is rendszerint ugyanazokból az iskolákból jöttek, ahol ma­gas az ének-zenekultúra egy-egy lelkes, hozzáértő ta­nár munkája nyomán. A versmondók most ke­vesebben voltak, mint a ko­rábbi diáknapokon. Az in­dulók számának csökkentése jó hatással volt a színvonal­ra. A műsorválasztásban is volt valamelyes előbbre lé­pés. Kevesebb volt az azonos verset mondók száma, érde­kesebb, változatosabb volt a műsor. A népi táncosom többsége Tör,ökszentmiklósról jött. Egy-egy iskola több bemuta­tót is tartott, így olykor kis­sé háziverseny jellegű lett a műsor. A zsűri nem is az egyes táncokat jutalmazta, 'hanem az iskolák össztelje­sítményét vette figyelembe. A két törökszentmiklósi kö­zépiskola megérdemelten ka­pott aranyérmet. A prózamondók bemuta­tója néhány szép egyéni tel­jesítménytől eltekintve in­kább bosszúságot, mint örö­met szerzett. A városi ta­nács nagyterme úgy látszik, nem alkalmas ennek a ver­senynek a megrendezésére. A prózamondás talán az elő­adóművészet legintimebb mű­faja. Az ősi mesemondás ké­sői leszármazottja, amely megőrizte a beszélő és hall­gató közötti közvetlen kon­taktus igényét. A színhe­lyül szolgáló terem túl nagy ehhez, s túl hangos is. A for­galom zaja szinte elnyomta a beszélők hangját. A jubileumi vetélkedő a Verseghy Diáknapok egyet­len nem művészeti jellegű versenye volt, bár jellegével jól illeszkedett a diáknapok koncepciójába. A résztvevő csapatok között azonban túl nagyok voltak a felkészülés­ben különbségek, ezért iz­galmas verseny nem alakult ki. Sok volt az általánossá­gokban mozgó, semmitmondó válasz, amit a zsűri nagyon helyesen nem értékelt. Leg­közelebb nagyobb gondot kell fordítani a csapatok fel­készülésére, hogy igazán iz­galmas, színvonalas verseny alakuljon ki. Az irodalmi színpadok be­mutatóit is a végletes kü­lönbségek jellemezték. Egé­szen gyenge, zavaros, ötlet- telen műsorok mellett kitű­nő produkciókat is láthat­tunk. A négy aranyérmes csoport négy eltérő stílust képviselt. A zsűri, nagyon helyesen, nem a felfogást, hanem a teljesítményt értékelte. Így kaphatott aranyérmet a Ver­seghy Ferenc Gimnáziumnak az észt Kalevipoeg motívu­maiból szerkesztett üde népi játéka, a mezőtúriak hagyo­mányos elemekből felépített Dózsa emlékműsora, a török­szentmiklósi szakközépiskola népi komédiája és a tisza- földváriak Bányai Kornél ,,Búzák születése és halála” című ciklusából összeállított műsora. Ez utóbbi még a legjobbak közül is kiemel­kedett. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy megrázó drámai élményt adott. Az együttes nagyszerű mozgás­kultúrája, a rendezőnek ko­rábbi műsorokban is meg­mutatkozó ötletessége, hatás­teremtő képessége tovább finomodott, gazdagodott. Sze­replésük a diáknapok kie­melkedő eseménye volt. ZsebköiiYv gépkocsivezetőknek A magyar autózás törté­netében első ízben jelenik meg az autózás minden te­rületére kiterjedő hivatalos zsebkönyv, a magyar autó­klub és más, az autózás fej­lesztésében érdekelj intéz­mények, vállalatok közre­működésével. A 352 oldalas munka ma­gába foglalja az autózással, járművezetéssel, szereléssel, karbantartással kapcsolatos tudnivalókat. Ismerteti az összes kapható gépkocsitípu­sok műszaki adatait és vá­sárlási feltételeit. A veze­téstechnikai fejezet a gép­kocsiba történő beszállástól kezdve a síkos úton veszély- helyzetben szükséges tudni­valókig a gépjárművezetés valamennyi szükséges ele­mét ismerteti az autósokkal. Az idegenforgalmi fejezet tizenkét ország legszebb tú- ristaútvonalai mellett az utazással, vízummal, devizá­val és a gépkocsi kivitelé­vel kapcsolatos tudnivalókat is tartalmazza. A belföldi idegenforgalmi fejezet 29 térképszelvénnyel illuszt­rálja hazánk természeti szépségekben, történelmi nevezetességekben gazdag idegenforgalmi területeit. A szeptemberben megje­lenő zsebkönyvet megkapják a Magyar Autóklub tagjai és októbertől az összes Ma­gyarországon értékesítésre kerülő gépkocsi kesztyűtar­tójában megtalálható lesz. Hétfőn este ismét szép koncertet adott a Szolnokon már jól ismert debreceni együttes a Szigligeti Szín­házban, Németh Gyula ve­zetésével. Németh Gyula ki­tűnő karmester, vérbeli mu­zsikus. Ismeri a szimfonikus zenekari munka minden ap­ró fortélyát, azokat a karna­gyi „titkokat’', melyek se­gítségével a zenekar képes megduplázni erejét, felül­múlni önmagát. Mindenek előtt a szárnyaló, az ünnepi zenei hangzások mestere; rendkívüli arányérzéke segí­ti a művek építkezésének megrajzolásában; éppoly energikus, mint amilyen fe­gyelmezett dirigens. Minden mozdulata határozottságról s magasfokú zenei érettségről tanúskodik. A műsorválasztás pontosan megfelel a karnagy alkatá­nak. Händel csodálatos, ün­nepélyes Tűzijáték-szvitjé­nek előadása szépen sikerült; főként a gyorstételek szólal­tak meg remekül. Egy-egy zenei finomság azonban mintha itt-ott elmosódott volna; kisebb pontatlansá­gok is akadtak, de ezeknek okát nehéz lenne egyértel­műen megállapítani. A ze­nekar második önálló pro­dukciója, Szabó Ferenc ro­mantikus hangvételű Ludas Matyi szvitje érdekes alko­tás, a közelmúlt magyar ze­nei termésének egyik nép­szerű darabja. A befejezésül előadott Csajkovszkij Olasz oapricco kétségkívül az est fénypontja volt. Annak ellenére, hogy véleményünk szerint a vo­nóskar nem volt elég tömör, — a mű bemutatása nagyobb létszámot igényelt volna. Le­számítva még néhány ké­nyes, kevésbé sikerült réz­fúvós-megszólalást, ez a mű maradéktalan élményt jelentett. Külön kell szólnunk Bár­sony Lászlóról, kitűnő fiatal brácsaművészünkről, akit Stamitz D-dur brácsaverse­nyének rendkívül precíz, stí­lushű előadásával aratott nagy sikert. Ez az invenció­gazdag, gyönyörű muzsika s ez a remek megszólaltatás ismét bizonyság volt arra, hogy a vonós-család szerény „alt”-tagja, a brácsa sem­mivel sem kevesebb testvé­reinél. Hazánkban Lukács Pál fáradhatatlan munkája révén vált népszerűvé, mint szólóhangszer, s kapta meg igazi rangját. Bársony Lász­ló pedig a nagy művész igen tehetséges, már jelentős elő­adóvá érett követője. Molnár László B. A.—M. L. A Győr megyei Építőipari Vállalat 1971-ben kezdte meg a műszaki főiskola építésének előkészületeit. A terv szerint 1973-ban a Rába-parti „iskolaváros” min­den épülete a tanulók rendelkezésére áll. (MTI Fotó Hadas János felv. — KS) Tiszai Lajos: VÖRÖS KÖVEK ML A hadnagy alig tudta' a nadrágpaszománytól tartani az ujjait, úgy remegett a keze. — Na?! — kiáltott rá újra az ezredes. — Hogy állsz? Rosszul vagy? Sokat ittál, mi, betyár — Nem, ezredes úr, je­lentem Nem az ital... Ha kérhetnék egy pohár bort, az még jót is tenne. Az ezredes töltött. — Tessék, az istenedet, mondjad már! Belement? A hadnagy egyhajtásra magába öntötte a nehéz vö­rös bort. — Ezredes űr, ezek kőből vannak... ezek tényleg kö­vek, ezredes úr... Vörös kö­vek... — Nem érdekelnek a kö­veid, a kérdésemre adj vá­laszt, ne locsogj össze-vissza. Na! Szedd már össze ma­gad, vagy.,., vagy... ülj be a Belvárosi Kávéházba, a tejszínhabos nénik közé. A hadnagy még mindig révülten állt, vitustáncot járt kezében az üres pohár. — A vasutasruhás, az... ezredes úr, az..., az kő. Utoljára is azt mondta, hogy kommunista... így mondta... Az ezredes összekapta a fiatalember mellén a zub­bonyt, és úgy rázta mint szél a falevelet. — Te... te, tejfeles' szájú, hát nem érted... Nem érde­kel a dumájuk. Ide figyelj, térj most már magadhoz, mert én még azt az egy csillagot is letépem rólad... Azt mond meg nekem végre, hogy azzal a mélákkal mi van? Belemegy, vagy nem?! A hadnagy nagyon csen­desen, vontatottan beszélt. — Megkövetlek, ezredes úr... Én ilyet még nem él­tem át.». — A lényeget, fiam, a lé­nyeget! — Jelentem ezredes úr, belement. Vállalta. Könyö­rög, sír. — Na! — jött tűzbe az ezredes. — Hát ez kell, ez! Neszé, még egy pohár bor. Tessék, idd meg, úgy ni! Na, még egyet, helyes. Ülj is le, fújd ki magad, őr­nagy úr, hány perc nálatok teljes harckészültségig — riadó után? — Az őrnagy megmondta. Az ezredesnek nem tetszett a válasz. — Ez elég sok, őrnagy úr! Jól lehet szabadcsapat jel­leggel fungálunk, de a leg­szigorúbb fegyelem szüksé­geltetik. Állandó permanen- cia, mindig szem előtt tar­tandó. Ez hadihelyzet szá­munkra. Na! Hadnagy úr, te most két őrrel lecipelte­ted ezt a nagvdarab senki­házit a pincébe. Kemény, katonás eljárást kérek, de egyben figyelmeztetlek is, nehogy csontja törjön, mozgásképtelenné váljék. Ha bent van, az ajtó lakat­ját „mellécsukjátok”, érted... Persze, hogy érted, világo­san mondom. Na! Ezután az őröket elvezényeled a kuko­ricás szélébe. Ott rejtőztök. De töltsétek még egy po­hárral. Na! A Kormányzó Ür parancsaira! Egészség- tekre. tiszt urak! Bejött a segédtiszt, oda állt az ezredes elé. A csá­kóját a csípőjéhez szorította, fővetéssel tisztelgett. — Jelentem ezredes úr, minden rendben! Ez többet nem csinál bajt hazánk el­len. — Jól van fiam, megdi­csérlek. állj kényelmesen. Hadnagy... Te vagy a pin­cér. Tölts a százados úrnak! A fiatal tiszt elvörösödött, de nem mert szólni. Oda­vitte a bort a segédtisztnek. Az ezredes az ablakhoz ment. háttal állt a többiek­nek, úgy adta ki a paran­csait. mintha kék és piros zászlókkal megjelölt had­műveleti térképen mozgatná a csapatokat. — őrnagy úr, a te fel­adatod: abban a pillanat­ban; amikor ketten, hárman előbújtak a pincéből, riadóz- tatod a legényeidet! Igazi, harctéri riadó legyen, ami­lyen fogolylázadás esetén szokásos. Hadnagy úr, te azzal a klozet-huszárral tö­rődsz! Meg ne ugorjon ám! Megértetted! Elképzelhető, hogy az átéltek hatására elsőnek szalad majd ki. Szemben a kukoricás, ké­zenfekvőnek látszik, hogy arra rohan. Elintézni. Na! De hangtalanul. Ezt még csendben. Utána jöhet a 'csinadratta. Mert a csapa­tok ekkorra, igaz őrnagy úr, bekerítő csatárlánc kialakí­tásához fejlődtek fel. Szol­gálati utasítás, II. fejezet C pont. 3. bek., igen. így őr­nagy úr! A lázadás esetén alkalmazott eljárást. Száza­dos úr, ön egy rajjal beha­tol a pincébe és az ott ma­radottakat a kijáraton tör­ténő távozásra kényszeríti. A mozgásképteleneken ott helyben végrehajtják a nemzet jogos és megérde­melt ítéletét! A holttesteket felhozzák. Na! Hát így! Ér­ted már őrnagy úr, — mondtam, mindenhez kell egy kis fantázia —. hogy miért kellett ez a kis já­ték? Ez így szökés, lázadás! Ez esetben mindennemű hadijog fegyverhasználatot engedélyez. Tessék... Ez is egy lehetőség, tiszt urak. Végrehajtani! A tisztek hátraarcot csi­náltak és elsiettek. A kürtös néhány perc múlva már fújta a riadót. Minden úgy történt, ahogy az ezredes tervezte. A fog­lyok, akik csak mászni is tudtak, feljöttek a pincéből. Az eszméletleneket odalent lőtték agyon. A segédtiszt ekkorra már felsorakoztatta a trainkocsi- kat... A faluban már kukorékol­tak a kakasok, de rikoltozá- sukat elnyomta a kutyák vonyítása. A kocsik elindultak. Azo­kat is foglyok hajtották. A kivégző osztag mögöttük lo­vagolt. Az ezredes elégedett volt; megdicsérte a segédtisztet és a hadnagyot, majd az őr­nagyhoz fordult: — Ügy gondolom, őrnagy úr, ez a riadó jó szolgálatot tett az egészséges nemzet­nek. Hatékony eljárás, más­kor is alkalmazhatjuk. Tisz- ta------------------Nromuk se ma­rad* hí------>nd-juk se... . ( Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom