Szolnok Megyei Néplap, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

1972. február 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Emberi méretű vágyak Ágyúdörgés és üvöltő szi­rénák fenyegető közelségében, J944-ben adták kb első ver­ses kötetét. Akkor tizennyolc éves volt. Simon István Kossuth-díjas költő, ma a Kortárs szerkesz­tőbizottságának elnöke, or­szággyűlési képviselő. Szerkesztőségi szobájában az eddig megtett életútról be­szélgetünk. Bazsi községben született. Az első meséket a Bakony- vidék gyönyörű erdőségei kö­zött fekvő kis faluban ál­modta újra. Gimnáziumba Sümegen járt, a meredek magasan emelkedő sümegi vár szomszédságában. Játé­kaihoz ötletet itt a történe­lem adott. Gyerekkorában nagyon sze­retett rajzolni, barkácsolni. A festészet vonzotta, de a festéshez szükséges vászonra, ecsetre nem volt pénze a családnak. Ám a fantázián nem fog­hatott ki a szegénység. Se­gítségére jöttek Petőfi, Ju­hász Gyula, József Attila, akik megismertették a sza­vak erejével, akik megtaní­tották arra, hogy szavakkal is lehet festeni. Megpróbálta. El: 5 verseinek élménye az ismerős és szeretett táj szí­neihez, formáihoz, hangula­taihoz fűződik. Az ember helyévei a tár­sadalomban, az erpberi ér- zésefc közösségével is az iro­dalom ismertette meg. És a vággyal, minden művész kö­zös akaratával — rendezni, jobbá tenni maga körül a vi­lágot. Boldog, amikor tizen­hat éves korában megjelen­nek első versei. Első kötetének örömét meg­bénította a háború, majd a három éves hadifogság, ahon­nan 1947-ben tért haza. Egy évvel később beiratkozott az Eötvös Lóránd Tudománye­gyetemre, ahol magyar—né­met szakon végzett. Egyete­mi évei alatt két verses kö­tete jelent meg. A beszélgetés során, egy­szerű szavakkal elmondva is érzékelhető egy még gyerek­fiatalember vállára neheze­dő élmények súlyai Hogy bír­ta el, hogyan tudta feldolgoz­ni a költő, aki Szabó Lőrinc szavaival „szinte hivatássze­rűen érző ember"? Versei zengő fűrészről, ha­láltáborról, virágzó cseresz­nyefáról szólnak. A Virágzó cseresznyefa című versében leírt gyönyörű mondatról — s a szívemből a számon át hullt ki pár tisz­ta szó, — nem illik kérdezős­ködni. Olvasni kell a verse­ket. Megállni egy percre a rohanásban. Hogy láthassuk mi is azt, amit ő... Nem kérdezek semmit Jegyzem tovább Simon Ist­ván pontosan fogalmazott, tényeket közlő adatait önma­gáról. Közben gyakran cseng asz­talán a telefon, és tudom, hogy többen várnak rá. De a kérdésre, hogy hogyan tud­ja összeegyeztetni az írást a közéleti ember ilyen fokú el­foglaltságával — mosolyogva válaszol:' — A nehézségek csak na­gyobb ellenállást fejtenek ki bennem a leküzdésre — mondja. És beszél tovább életéről. A fiatalon kapott Kossuth- díj megtisztelő bizalmáról: újságírói évekről, amikor ri­porterként járta az országot, felfedezve magának sorsokat, embereket, hogy felfedezéseit prózába írja. Az évek múlásával nőtt a felelőssége is. Már nemcsak a leírt szó felelőssége, hanem a főszerkesztőnek, többi író­társáért érzett felelőssége, mint országgyűlési képvise­lőnek egy nép sorsáért való aggodalma. Az író—olvasó találkozá­sok komoly tanulságot jelen­tenek számára. — Azt, hogy mennyi min­dent nem teszünk meg azért, hogy olvassák a műveinket — mondja. Hogy ne csak szűk réteg igénye legyen a vers, hanem mindenkié. Érdekeltté tenni írásainkban az olvasó­kat — ezt tartom a mi na­gyon fontos feladatunknak. Ez a felismerés késztette a Kis magyar irodalomtörténet megírására, bízva abban, hogy aki így megismerkedett Móricz Zsigmonddal — egy­szer a könyvét is elolvassa. Vágyait „emberi méretű vágyaknak” nevezi. Csak annyit kívánt mindig, ameny- nyit adni js tudott. LOVAK (Cs. Kovács László rajza) Történetek az ezeregyéjszakából Nemzedékek kifogyhatat­lan kincsestára az Ezeregy­éjszaka; minden kor, min­den nép megtalálja benne a maga szórakozását. A mese varázsa? Minden bizonnyal. Pontosabban; az is. Mert ugyanakkor e történet-füzér vonzásában része van annak is, hogy a mesék mögül ki­bukkan a reális tanulság. A Magyar Helikon gondo­zásában most megjelent szép kiállítású kötet az Ezer­egyéjszaka két történetét tartalmazza: a teherhordóról és a három lányról, illetve a tengerjáró Szindbád uta­zásairól szólót. A két, ön­magában is kerek egészt al­kotó mesecsokor olvasása­kor nemcsak arra vagyunk kiváncsiak, miként került a három lány házába a há­rom koldus, fél szemmel, nyírott szakállal mindhár­man, hanem arra is. hány­féle forrtlában bukkan föl a jó és a rossz, a hűség, és hűtlenség, igazság és gonosz­ság összecsapása. Ahogy tengerjáró Szindbád sem csupán hihetetlen kalandjai­val szórakoztat, hanem pél­dázatokkal is szolgál: ki­tartásra. a barátság be­csületére, a mindenhatónak tartott pénz való értékére. A két történetet Honti Re­zső fordította, a kötetet Würtz Ádám színes nyo­matú illusztrációi díszítik. A TANÍTÓKÉPZÉS MÚLTJA Az elsősegélynyújtás a tantárgyak között Jóllehet az ismeretek és tapasztalatok átadása egy­idős az emberiséggel, a rendszeres tanítóképzés alig 250 éves múltra tekint visz- sza. Az első tanítóképzőt Franciaországban nyitották meg a XVII. század végén. Magyarországon — több kez­deti lépés után — az 1843— 1844 évi országgyűlés mond­ta ki. hogy elemi iskolában csak tanítóképzőből kikerült hallgatókat lehet alkalmazni. Az 1840-es évek elején már 13 tanítóképző működött az országban: köztük _volt az esztergomi. Hegedős Raj- mund, az esztergomi taní­tóképző intézet tanára sok érdekes dokumentumot adott közre az 1842 novemberében nyílt „mesterképző intézet” történetéből. A tanítói pályára általá­ban a szegényebb szülők gyermekei mentek. Akadt a diákok között, aki maga­sabb iskolát végzett. leg­többen azonban csupán hat osztállyal rendelkeztek. A tanulók különböző életkora ellenére sem volt baj a fe­gyelemmel. A korabeli fel­jegyzések büszkén állapítot­ták meg. hogy a fegyelme­zés divatos eszközét, a cár­éért, az intézet soha nem is­merte. Ki gondolná, hogy már akkor oktatták az elsőse­gélynyújtást. Ez „rögtöni estekben az emberekkel és barmokkal való bánásmód” címen szerepelt a tantár­gyak között. A tanítóképzők közül az országban elsőként oktattak építészetet és terv­rajzolást. A gyakorlati okta­tás ősét is megtalálhatjuk. A „kézi műtan” keretében a különböző házi iparokkal, íg; többek között a tinta és tollkészítéssel, könyvköté­szettel, házi szövéssel, szal­mafonással, óraigazítással, aszalással és selyemhernyó tenyésztéssel ismerkedtek meg a hallgatók. Naponta | egy óra „hangászati oktatás” volt. Az összes tantárgyakat j az intézet két tanára taní­totta. A házirend kimondta, hogy kéthavonként ..részle- | tes próbatétel tartatik az ez idő folytán tanultakból”, az | ötödik és tizedik hónap vé­gén pedig „az egész félévi pálya általányos vizsgalattal ünnepélyesen fog béfejeztet- I ni”. Az akkori falu egyetlen I művelt emberének sok min­denhez kellett értenie. A képesítésből kitűnik, hogy ] ő volt egyben a falu jegyző­je is. A tehetségesebb és szorgalmasabb tanulók mes­teri és jegyzői” címet kap­tak. A kVenes diákok „ta­nítói és jegyzői”, a gyen­gébbek „tanítói”, a leggyen­gébb növendékek p dig j „segédtanítói” hivatalra J nyertek képesítést. */v - "‘•i** Palicz József: A SZOLNOKI TABÁN 1972-ben Könyvtáraink a XXI. század küszöbén Az ember a . diktafonnal kezdi:, bemondja a kért könyv szerzőjének nevét, a mű címét. (Ha például Sza- rr.árbőr helyett kutyabőrt mond, az elektronikus agy a rokonértelműség, s az író neve alapján — automa­tikusan helyesbít.) Az önki­választó mechanizmus- — emberi közreműködés nélkül — azonnal munkához lát, s a könyv néhány pillanat múltán az olvasófülkébe ke­rül. A fülke berendezése la­boratóriumra emlékeztet. Az olvasó nem is érinti a köny­vet. Az egyes sorok az asz­tali képernyőn jelennek meg előtte. Aki kímélni akarja a szemét, elektroni­kus fölolvasó segítségével hallgathatja a szöveget. Ha idegen nyelvű a könyv, egyetlen gombnyomással közbeiktatja a gépi fordító­berendezést. S az sem jelent számára problémát, ha csak bizonyos fejezetre, szereplő­re, mozzanatra kíváncsi. Az elektronikus motívumkereső ugyanis pillanatok alatt el­igazítja, mely oldalakat kell .elolvasnia”. Olyannyira, hogy valamely fontos rész „átugrása” esetén az auto­mata figyelmeztető . vörös négyszögében fölvillan az oldalszám., ahová vissza kell .lapoznia”... Talán fölösleges bizony­gatni: a fönti könyvtár — nem utópia! A tudomány úgyszólván minden szüksé­ges „berendezését” fölfedez­te. A sajtó nemrég adta hí­rül, hogy Belgiumban már megnyílt az első elektroni­kus könyvtár, amelynek gé­pi adattárolóiba az atomfi­zika XX. századi szakirodai­mát táplálták be. Második munkahely ? A következő évtizedekben mégsem a technika forra­dalmasítja elsősorban a könyvtárakat. Sokkal inkább- társadalmi szerepük gyöke­res megváltozása! Az emberi munka struk­túrájának átalakulása mi­att: a szinte napról napra gazdagodó tudománnyal va­ló lépéstartás — anyagi erővé válik. A jövőkutatók becslése szerint századunk végére a dolgozók 15—20 százaléka foglalkozik tudo­mányos kutatással. Azaz közülük majdnem minden ötödik számára a könyvtár szinte második munkahely lesz. Nemcsak a nélkülöz­hetetlen szakmai tájékozó­dás miatt. A tudományos anyag — a mai fejlődés üteme melletti — tízéven­ként megkétszereződik: egy mérnök tudásának fele egy évtized alatt ilavul; s fele annak amire tíz év múlva szüksége lesz. ma még he záférheletlen — állapítja meg Marx György. Az ál­landó tanulás tehát bizonyos foglalkozási ágakban immár manapság is elodázhatatlan'. S az elhaló, illetve maga­sabb szinten újjászülető szakmák köre napról napra bővül. Egyes futurológusok szerint a XXI. század ele­jére 10—15 „alapszakma” lesz, amelyre a technikai fejlődés következtében gyak­ran változó speciális foglal­kozási ágak épülnek. Ami persze azt tételezi föl, hogy a munkásokat és techniku­sokat egész életük során a napi munka kényszeríti is­in ( reteik szakadatlan bőví­tésére. Mindezt Traven igazolja: ■„Az a munkás, amelyik son­ka nélkül nem tud élni, de könyv nélkül igen. nem tar­tozik azok közé, akik a kö­vetkező század világtörté­nelmét irányítani fogják”. [ Az európai harmadik hely Traven az egyén felelőssé­gét fogalmazta meg. Holott a társadalomé sem kevésbé fontos: biztosítja-e a lehető­ségeket? Nézzük a józan számokat. Az 1970-es statisztika sze­rint az országban 3428 köz- művelődési könyvtár van. (1949-ben 2486 volt.) Tíz­ezer lakosra tehát átlagosan 9 könyvtár jut. A könyvál­lomány az 1960-as 11,1 mil­lió kötetről 25,5 millióra nőtt. Ez azt jelenti, hogy az országban ezer lakosra át­lagosan 2477 könyvtári könyv jut, 110-zel több, mint 1969-ben. Az olvasási statisztika számai is impozánsak: év­ről évre növekszik a köl­csönzött kötetek mennyisé­ge. 1966-ban 52,7 millió, 1969-ben 54,3 millió, tavaly pedig 55 millió könyvet vett kölcsön a 2,2 millió beirat­kozott olvasó. Az ezer la­kosra számított kölcsönzési átlag — 5333 kötet — az európai rangsorban igen elő­kelő: csupán Anglia (több, mint 8 ezer kötettel) és Ausztria (kb. 6 ezer kötettel) előz meg bennünket. Az adatok könyvtári rend­szerünk fejlődéséről tanús­kodnak. Tegyük tüstént hoz­zá: szerény fejlődésről van szó, a hatvanas évek vé­gén bekövetkezett megtorpa­nás után. Nem érdektelen azonban föltenni a kérdést: vajon megfelelő ütemű-e a fejlődés, különösen a jövő szempontjából? Vajon kellő­képp megalapozzuk-e a jövő század modern hazai könyv­tárait? Telex és lelefakszimile Az egy évvel ezelőtt lezaj­lott III. Országos Könyvtár- ügyi Konferencia ajánlásai a feladatok között külön szakaszt szentelnek a gépe­sítés-automatizálás. moderni­zálás problémáinak. A leg­fontosabb: „a könyvtárügy egészére kiterjedő, a szak- irodalmi tájékoztatásüggyel összehangolt gépesítési kon­cepció álljon mielőbb ren­delkezésre, s fokozott ütem­ben folyjék a felkészülés a számítógépek alkalmazásá­ra”. A gyakorlati tennivalók közül az első helyen a köz­ponti szolgáltatások gépesí­tése áll. Az úgynevezett nagy dokumentumbázisokat — az­az a többi között a megyei könyvtárakat — a tervek szerint néhány év alatt kor­szerű másoló-sokszorosító berendezésekkel látják el. A fontiek kapcsán a szak­sajtóban egyre több szó esik a technikai korszerűsí­tésről. Elsősorban a gyorsa­ság miatt: mind sürgetőbb például a könyvtárak egy­mással való érintkezését megkönnyítő telex-hálózat, illetve telefakszimile-rend- szer meghonosítása. Az utób­bi segítségével néhány perc alatt „kikölcsönözhető” egy rövidebb könyvrészlet, vagy folyóiratcikk a központi könyvtáraktól akár többszáz kilométerre lévő, vidéki fiókkönyvtárakban is. Ez főleg a mind nagyobb szá­mú — a fővárostól távol élő — értelmiség számára lesz óriási jelentőségű. Kevesebb könyvtár? A könyvtári centralizáció világjelenség: a sok kis egy­ségből álló hálózat egyre korszerűtlenebb. A mi hely­zetünkhöz sok tekintetben hasonló Dániában például törvény írja elő: 4—5 ezer lakosnál kevesebb számára nem szabad önálló könyv­tárat fenntartani. Ez esetben ugyanis a szolgáltatás hiá­nya előnyösebb, mint a meg nem felelő — „népkönyv­tár:” színvonalú — kölcsön­zés. Dániában 33 könyvtár látja el a városi és — a vonzáskör alapján — a re- rigonális feladatokat. Az utóbbiért a megyék fizetnek, ami kiegészíti az állami segélyeket. A Szovjetunióban, a szo­cialista országokban ugyan­csak arra törekednek, hogy csökkenjen a könyvtárak száma. Az NDK-ban — a mi terveinkhez hasonlóan — 5—8 falvas körzeteket ala­kítottak ki. amelyek közpon­ti könyvtárából fífoglalko- zású könyvtáros irányítja a mellékfalvak cölcsönzőit. Az elmondottakból köny- nyű kiolvasni: egyelőre csak a kezdet kezdeténél tartunk a könyvtárak korszerűsítése felé vezető úton. S az idő sürget. Gyorsítani kell lép­teinket, ha nem akarunk le­maradni. Ez korántsem csupán pénzkérdés. Az anvagiak mellett az is perdöntő, a társadalom föl­ismeri-e azt. hogy a könyv­tárak a modern kor szelle­mi, társadalmi fejlődésének nélkülözhetetlen bázisai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom