Szolnok Megyei Néplap, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 7. szám
Kiss Attila rajza JLLUH ISTVÁN VERSEI Ököllel védjük A múlt tenyerén Didereg még ez a környék Bűzt okádik A szennycsatorna ránk Eső marja a házak bőrét É ököllel védjük Magunk igazát. Akkor... A nagyképűek Mindig elébünk állnak De ha a halál Kuglizik velünk Mögénk húzódnak akkor S mi előre megyünk. Végrendelet Végrendeletbe’ megírta szegény: Torzsalkodásnak nincs helye! A lomok között üresen hever Életének rozsdás perselye. Nem osztozunk, busás vagyon Nincs! Nem hagyott hátra... Maradunk a szegénység ágán Magasan, mint a Mátra. „ Kudarcaimmal Megkövesedett kudarcaimmal Kriptám kicsempézem Úgyse én tikkadok benne Ha hihetek a jósnak Kisajátítják helyem egy szende Protekciósnak. Fazekas Magdolna rajza SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP i 1972. január 9. Miért megyünk múzeumba? Szociológiái vizsgálatok Az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a múzeumok látogatottsága. Hozzájárultak ehhez a változatos kállítások, a megnövekedett szabadidő, a történeti és művészeti múlt emlékei, hagyományai felé fordulás. A múzeumok közönségre gyakorolt hatását kívánta megvizsgálni a Budapesti Történeti Múzeum három intézményében: a Vármúzeumban, az Aquincumi Múzeumban és a Kiscelli Kastély- múzeumban folytatott szociológiai felmérések. Az elsőrendű cél a múzeumok és a közönség kapcsolatának vizsgálata — kik, mikor, milyen körülmények között, milyen céllal, milyen eredménnyel járnak múzeumba —, valamint a látogatók képzőművészeti ízlésének felderítése volt. A felmérés eredményeképpen kiderült, hogy a látogatók nemek szerinti ösz- szetétele 53-47 százalék arányban a nők javára oszlik meg. Életkor alapján a 18-30 és a 41-50 évesek a leggyakoribb múzeumlátogatók. A 18 éven aluliak jobbára csak iskolai látogatás formájában keresik fel a múzeumokat. Hasznos adatok kerültek napvilágra a látogatók igényeiről: a kiállítások rendezésére, a felíratok tartalmára, a propaganda intezitására vonatkozó megjegyzéseik kapcsán. Több katalógust és reprodukciót igényelnek a mellék- helyiségek, büfék és pihenőhelyek kialakítása mellett. Magyar kálváriák „Magyar kálváriák” című dolgozatával a négy első díj egyikét nyerte el Szilágyi István szombathelyi építész a Magyar Építőművészek Szövetsége és az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium közelmúltban kiírt építészeti témájú tanulmányi pályázatán. Hazánkban ez az első irodalom a népszokásból kialakult áhitatgyakorlat építészeti kellékeiről, a kálváriákról. A fiatal szakember évek óta szenvedélyesen tanulmányozza a kálváriákat idehaza és külföldön s a róluk szóló nemzetközi, főleg olasz és német irodalmat. ötvenhét old akis, öt fejezetből álló pályaművében áttekintést ad az itthoni kálváriák keletkezéséről, építészetéről. Hazánkban a 17. századtól talált rájuk vonatkozó emlékeket. A jezsuiták, a ferencesek és a pálosok jeleskedtek létrehozásukban. A legkorábban a Nyugat-Dunántúlon, a Felvidéken, Budapesten és környékén épültek. A Selmecbányáit a kőszegit és a kismartonit a legértékesebbek között tartják számon. Művészettörténetileg a budapesti úgynevezett epreskerti ér a legtöbbet. Elterjedésük a barokk korra esik, ezért zömük ezt a stílust testesíti meg. Körülbelül hatvanra becsüli azoknak a számát, amelyek műemlékileg számításba jöhetnek. Ezek szervesen hozzátartoznak a magyar barokk és klasszicista építészethez. A hegyoldalban álló kőszegi kálváriát most tatarozták. Hengeres, fazsindelyes három tornyával, sze- cessiós stációival a provinciális barokk kimagasló példánya. A mellette lévő remetelakot is helyrehozták, régen ugyanis a tekintélve- sebb kálváriáknál remeték laktak. Ahogy a kőszegiek heivtörtén étéből ismert — a hegyoldal szőlőit, gyümölcsöseit őrizték s búra valamint rozs járandóságát kantak ezért a várostól. Vihar esetén kötelességük volt harangozni a „rossz felhők,, ellen. Hallama Erzsébet: A íőépítésvezető vikendje* A tó fölött átcikázott valamilyen madár. Bár lehet, hogy csak káprázat volt, a vakító napfény-foltok nega- tívja. A főépítésvézető behunyta gyulladt szemét, úgy lebegett tovább a vizen. Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki egy hajóroncstól menekül. A hajóroncs roskadozott a betontól: ABC- áruházak, irodaházak, panelek és panelek, á-típus és bé-típus, egy emelet differenciával, sufni-lakások tömegével, amelyeknek a főépítésvezető mindig úgy ugrott neki, mintha a puszta akaratával kitágíthatná a falakat. A hajőroncs tetején, száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztalilámpák, gomolygó telefonhuzalok és mészillat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca. a tervezőé, akinek a főépítésvezető élete főművét, a nagykórházat köszönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető is számba- veszi egy szívroham lehetőségéi. Krónikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt a fiatal, sikeresnek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít. Egyszer egy fiú lenézett a nyolcadik szint állványzatáról, és meglátta, hogyan csipegetik a daruk hpsszú csőrükkel a betonelemek, falak, gerendarakások szend- vicsszeléteit... Hány nagykórház van egy főépítésvezető életében? A kétszintesekbe fekete csempét hozattak, gyönyörűt. A pirosruhás nő becsapta a nagy. állami kocsi ajtaját, orra alatt a fekete pihék energikusan rezegtek. .. A fürdőszobába úgy kérem, hogy egy fekete, egy halványrózsaszín, egy fekete pihék energikusan re- szín, egy fekete... láthatatlan tűk döfködték a főépítésvezető hunyorgó szemét... hogyhogy szó se lehet róla, mit képzel maga, kivel beszél? .. az igazgató húsos homlokán gurulni készültek az izzadságcseppek... az istenedet, teremtsd elő azt a francos csempét! ...az új munkást begyömöszölték a betonkeverőbe ,. .hogy az úristenüket maguknak .. .sörösüvegek. . .az asztalokon piros terítő és aszoarágusz .. .tenyerek, kriptahideg. izzadt, puha, kemény, erős és lanvha kézfogások... fehér selyemmel bélelt dobozkákban vörös, zománcfényű csillagok... A vízben lebegő ember sóhajtva leállt, s tapodni kezdte az iszapot: A tó tükre valószínütlenül ragyogott, a gumimatracok úgy himbálóztak rájta, mint az örökkévalóság bójái. Egy kövér ember állt a combigérő vízben, s óvatosan kenegette nagy, fehér hasára a vizet. A főépítésvezető pislogott, mint aki mély álomból ébredt. A parton látszott a kockás pléd, amin a családja üldögélt. Egy világoskék gumikarika, egy szatyor, egy feleség, két piros gatya. Az egyik piros gatva naevokat ugrott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogy fo- gvott lába alól a víz, úgy könnyebbedéit egvre, egészen valami különös, szokatlan könnyűségig. Mint ama mesebeli szamár, aki sóval teli zsákiával a vízbe ment, és sulvtalanul sétált ki belőle. Kimostam magamból a sóimat, gondolta meglepődve a főéoítésvezető. Kiderül hát. hogy fölöslegesen cinekszik az ember. Mint a szamár. Nedves homokbuckákon léndelt át. a re el veknek csúcsán ak^rlevá] lobogók kor- nvadoTtak. A kockás oléd rneTWt fíniv>rq állt, rázta a füléből a vizet. — Pont olyan vagy, minta Judy — mondta gyönyörűséggel a fia. A felesége rászólt a gyerekre, de ő csak nevetett. Fülében megpattant a zúgás, beléáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefeküdt a földre, hagyta, hogy a hangyák átbukdácsoljanak a lába szárán. — Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége, — Most kialszom magam —mondta a főépítésvezető, és bizonyságul lecsukta a szemét. De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A főépítésvezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerekkora jutott az eszébe. Résre nyitotta a szemét, a távoli dombok erdőbundáját figyelte. A sűrű lombok között egy-egv világosabb folt virított. Miféle fa lehet az? A főépítés vezető nem tudta, mivelhogy nem volt erdész. Ahogy az ősZes fákat nézte, jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához, megtaoogatni a kérgét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét. Fölült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De edzett asszony volt, csak azt mondta: — A gyerekeknek víz kell, neked meg pihenés. Eszel szőlőt? A fia kicsit odébb ácsor- gott a homokban, térdig beásva, s vizes testére kétma- rokkal hordta fel a homokot. — Nézd mit csinál — figyelmeztette a felesége. — Nem kellene rászólni? — Dehogy — mondta a főépítésvezető, és feszülten nézte a gyereket. Dolgozik, gondolta, be kell, hogy fejezze, szépen, rendesen. Megmagyarázhatatlan izgalommal figyelte a fiát. Az éppen a hóna alá kukucskált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá pacskolt egy marék homokot, aztán óvatosan kiemelte a lábát, lefeküdt a homokba és gondosan meg- hentergett. A főépítésvezető arca fölragvogott. — Csak ülsz és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az isten áldjon meg. — Hiszen azt csiálom — sóhajtott a férfi és enni kezdte a szőlőt. — Hol a kicsi? — Ott ni a vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na, amellett, a kék karikával. A gumicsónak mellett ténvleg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány nedves feie Forgolódott a kis kókuszdiófej. A főépítésvezetőt megrohanta a meggyőződés, hogy jóvátehetetlen dolgok nincsenek. A boldogságtól föl kellett ugrania. — Béluska! — kiáltotta — gyere, építünk várat! — Te csak ne ém'ts semmit! — tiltakozott a felesége. — Legalább itt ne építs ha már. Béluska nyomában már eev másik kisfiú is ott téb- lábolt. fölaiánlotta vödrét a vízhordáshoz. — Nésv bástyát én'fi ink — rendelkezett a főénífós- vezető, — a keleti bástyára kerül majd a zászló. Béluska máris zászlő után akart nézni, de az apja leinfeffette. — Majd a gleiehninél. — mondta. Ettől a gyerekek elragadtatottsága csak nőtt ToTias odaadással dolgoztak. Néhőnv bámészkodó is érkezett. a főénítésvezatő felesége nedig meghéVéHen mosolygott. s kiürített egy nylonzacskót, hogy abba is lehessen vszed hordani A párás vízpart, a gyerek- csivogás, a jó kézbesimuló vizes homok megállította az időt A főépítésvezető fürdőit ebben az időtlenségben, nem gondolt semmire, csakis arra, hogyan lyukasszon mutatós lőréseket a várfalakon. A baj riadt hullámverése alig érte el a partot, de a főépítésvezető azonnal érzékelte. Gerincén ismerős, hideg áramütés futott végig. Már állt is fel, szájába kapott egy cigarettát, indult. A vízpafttól párszáz méterre, a vikkendtelep egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítésvezető odaért, a sovány fürdőnadrágos orvos már fölegyenesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata összébb húzódott. A főépítésvezető körbejárta a félkész házat, megvizsgálta az illesztéseket. Gyanúja igazolódott. Tudta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, de el kellett fordítania a fejét. A fiú horzsolásos, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezítláb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki se kereste. — Kicsoda maga? A tulaj? — kérdezte reménykedve az orvos. A főépítésvezető megmondta a nevét. A bámészkodók mögül kövér, harcrakész férfi csörtetett elő. — A tulaj én vagyok. Farkasszemet néztek, a főépítésvezető meg a tulaj. Aztán (popps dzsipjén .befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen magyarázni kezdett."1“ A rendőrség fényképezett, jegyzett, a főépítésvezető hallgatott. Nem nézett a halott fiú felé. Hallotta a saját szívdobogását, a távolban ködös hajóroncs úszott, a parton egy apró váracska féligkész lőrései tátongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok indultak meg és szétterültek a ráncai közt. — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek szegénynek meg már végeredményben mindegy. .. A tulaj a gerenda alatt heverő holttest felé pislan- tott. Az orvos csak bólintott. kényszeredetten. Egy kislánv az ácsorgók közt ni- tyeregni kezdett, az anyiq fölkapta. A főépítésvezető szája, mint egv önálló lény. megmozdult és hangot adott. — Én leemelem. Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbenés letörölte a kihívó tiltakozást. Az orvos elmosódó vonásaiból egv személvt°1e- nül csillogó szemüveg fordult az őrmester felé: — Rábízhatja... ö építette a nagvkórbázat. A neve kint van a falán. — Nahát, akkor... — kezdte az őrmester olvan hangon mint a holtfáradt ember, aki végre rátámaszkod- hatik valamire. — Máma ez a harmadik balesetünk, szerencsére a többi... A főépítésvezető érezte vállán a mázsás súlyokat. Hozzám vannak nőve, gondolta, nem olyan ez, mint annál a szamárnál. A mesékkel mindig ez a baj, sántít a tanulság. Ha kimossuk a zsákokból a sót, megmenekülünk, de a sót, amit valahová el kellett volna vinnünk, elhordja a víz.4, •A Központi Sajtószolgálat 1971. évi tárca-novella pályázatán megosztott harmadik díjai nyert elbeszélte?
