Szolnok Megyei Néplap, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-23 / 19. szám

6

SZOLNOK MEOYEI NÉPLAP

1972. ianuár 23.

Csontos Gábor:

A mintás és a kőműves

Néhány kis ház áll a dombon, éppen a két gyár között. Ha erre néz az ember, a ládákba szögeit gépekkel megrakott vagonokat látja, amarra meg az óriási darukat. A daruk a panelokat emelgetik és sorba rakják a gyárudvart átszelő sínek mellett.

— Mi lesz már, meddig várjak? — dugta ki fejét a gödörből a sapkás kisöreg. A szemüveges elszakítja tekintetét a gyárakról, aztán lead két csorba téglát. Csupa ringy-rongy tégla halmozódik mellette kupacban. — Egymásra helyez néhány ép darabot, leül és előveszi a gyújtóját,

— Hagyd egy kicsit! — Gyújtsunk rá — szól le a másiknak.

— Mindjárt — jön a gödörből a hang. Már derékig ér a hézagosán felrakott fal. Az emésztőgödör oldalát így kell kirakni, hogy a víz elszivároghasson belőle. A sapkás a féltenyérnyit érintkező téglák alá egy-egy pötty cementes maltert ejt. mind a két végéhez. — úgy nyomja rá a következőt. Amelyik nagyon csorba vagy rövid, azt ledobja a gödör közepére.

— Ne adj le háromnegyeden.sél kisebbet — szólt fel a szemüvegesnek. — A csonkák később jönnek. Azokat majd sűrűbben rakom.

— Jó, nekem mindegy. — Gyere már fel — türelmetlenkedik a szemüveges.

— Egyáltalán nem mindegy.

— Nem a fenét! Vincseft- re áll így is..

— Mi áll vincseftre? — mordul fel a sapkás. Kiegyenesíti a derekát és körbevizsgálja mind a négy falat.

— Egy fene áll vincseftre! Azzal fellép a rövidebb oldalra, felnyújtja a kezét, a szemüveges meg kihúzza a gödörből. Mindketten leülnek egy-egy stósz téglára.

— Nem azért mondom, de ennek csakugyan mindegy

— jegyzi meg engedékenyen a szemüveges. Várja, hogy a sapkás megkínálja cigarettával. Kiemel egyet a csomagból, tüzet ad, majd maga is rágyújt. Megkönnyebbülten fújja ki a füstöt. Ismét kötekedővé válik a hangja. — Pöcegödömek jó. Azt még meg tudod csinálni.

A sapkás rákapja társára a tekintetét, de csak legyint. Nem akar mérgelődni. Később mégis azt mondja:

— Hogy mit tudok megcsinálni, azt hagyjuk.

— Persze, hogy hagyjuk

— somolyog a szemüveges. Tudja-, hogy a másik egykettőre felcukkolódik. Mélyeket szív. s elnéz a gyár felé. — ahol a panelokat emelgeti a daru. — Házat már nem építhetsz úgyse. A házakat már nem téglából csinálják.

— Van azért, améket abból — morran a saokás. — Mi az istent akarsz tőlem?

— Én? Az égvilágon semmit.

Szótalanul szívják a cigarettát kerülik egymás tekintetét. A sapkás is arranéz, ahol a daruk dolgoznak, utána a másik gyár felé, végül ingerülten legyint

— Nálatok tán fából csinálják a mintákat, mi?

— Frászkarikát! Műhabból. Műlap, műbőr, még a fogaskerék is műanyagból van. Minden a fene műanyag.

— Na látod l — A sufni előtt, a meghosszabbított tető alatt munkapad áll, előrebukott rozsdás satuval. Egy vállfa van beleszorítva.

— Nem lehet még kifogni?

— Az enyv nem malter. Legalább négy óra, hogy fogjon.

—- Nem is csodálom, hogy

4 fenének se kell a fa. Meg

az enyv. Lassú! — Bólogat a sapkás.

— Mégis idehozod ragasztani a nyavalyás vállfádat. Pár forintért adnak műanyagból valót.

— Sajnálod azt a kis eny- vet, vagy mi? — néz dühösen a szemüvegesre. — Az megrántjú a vállát.

— Nyavalyát. De hát ez az igazság.

A sapkás maltertól fehér ujjhegyei közé veszi a csikket, szív még egyet belőle, aztán leejti a fűbe. Rátapos. Közben a házat vizsgálja a simlédere alól. Elég nyomorúságos kis ház. Ä veranda külön van hozzátoldva, de így se nagyobb egy becsületes tyúkólnál. Belül egy szoba van, bár most a veranda és a szoba közötti kcyiyha is szobának szolgál. A gázpalackos főzőalkalmatosság a verandán áll, nyáron legalábbis.

— Lebontanám én egyszer ezt az egészet.

— Micsodát bontanál te le!? — hökken meg a szemüveges— Ezt a te házadat. De a tövéig. Aztán vadonatúj téglával megalapoznám az újat. Feljebb azért beépíteném a régit is. Olyan takaros házad lenne...! Holnap lerajzolom, ahogy gondolom.

— Te csak ne rajzolj le semmit!

— Azt rajzolok amit akarok — fürkészi a másik arcát. Hunyorog: most neki sikerült íeldühítenie a másikat, aki olyan most mintha csapdába esett volna. Gyá- molotlanul széttárja a karját:

— Jó ház ez. Mit akarsz?

— Jó. Éppenséggel háznak is hívhatod. De én egy hónap alatt felépítenék neked egy olyat,.. De olyat! Amért azt mondod, hogy csak pöce- gödröt tudok építeni.

— Nem úgy gondoltam — visszakozik tétován a szem-_ üveges. A sapkás se kihívó már csendesen eU'é ved ezik:

— Ha még egyszer házat építhetnék! Ha valaki szólna... Akár ingyért is...

— Te csak ne kísérletezz én rajtam!— csattan a szem. üveges.

— Miért lenne az kísérlet? Hányat építettem azelőtt!?

— Azelőtt! Hol van az már?! — Most csakugyan mérges a szemüveges.

— Persze neked az is vin- cseft lenne. Neked minden vincseft!

— Az hát! Hol tudsz te valamit egyenesre felrakni? Még a szemed is vincseftre áll. Rakod, mint a bolond, pedig elég ránézni...

— Egy mintás ránéz és szemre tudja.

— Tized millimétert is észreveszek, ha tudni akarod!

— Észrevettél! Valamikor! Azt aláírom — emeli fel ujját a sapkás. Azzal feláll és körbejárja a gödröt. Hunyorogva vizsgálja a falát. Mintha örülne, amikor megállapítja: — Tényleg vincseft. Itt, ezen a sarkon.

— Nem beszélek és a levegőbe — morog maga elé a másik. De az előbbi szavak szöget ütöttek a fejébe. Lopva a házat nézi, a veranda sarkát, ahol megbontották a málladozó nedves lábazatot. Itt megy majd be a cső a tenyérnyi vécébe, amelyet már hetekkel előbb leválasztottak. Az ajtóra gondol, hogy ideje lenne már megcsinálni.

— Min gondolkozol? — kérdezi a sapkás.

— Az ajtón — mondja. — Le kellene már gyalulni az anyagot.

A sapkás kiemeli a fejét a gödörből, hallja hogy sziszeg a gyalu. Lehajlik és rakni kezdi a téglákat. Hamarosan rájön, hogy nincs kéznél anyag, elfogyott a malter is. Kimászik.

— Elfogyott? — jön ki a sufniból a szemüveges.

— Te csak gyalulj!

— Add ide...! Mit ma- kacskodsz? — Elveszi a vedret és hátramegy malterért. Azalatt a sapkás a gyalupad mellett tiblábol. Belemarkol a friss forgácsba és az orrához emeli. Épp jön a szemüveges a vederrel.

— Ezen nemrég még fütyült a rigó — mondja neki.

— Ilyet árulnak;..

Jó óráig dolgoznak ismét. A sapkás már fel sem jön a gödörből, csak felnyújtja a kezét, ha tégla kell, vagy a vedret, ha malter. A fal már vállig ér. A felső sorokban sűrűbben vannak a téglák. ide már megfelelnek a csorbák és a felek is, elég. ha lent szivároghatnak a hézagok.

— Elég is lesz már — mondja a szemüveges.

— Egy sort még rárakunk, passzentosan...

Szó nélkül készü'nek el a felső sorral is.

— Add le a kis létrát — mondja a sapkás. A vederbe dobálja a téglatörmeléket meg a kalapácsot, felnyújtja. A létrát óvatosan megtámasztja a rövidebb falnál, kimászik, majd felhúzza maga után. Együtt nézik a kész gödröt.

— Tűrhető azért — mondja a sapkás.

— Csak egy baj van — vakarja a fejét a szemüveges. — Elfelejtettem én is. Ezen a sarkon meg kell bontani a csőnek.

— Majd megbontjuk. Ez legyen a legnagyobb baj.

■— Persze — vigyorodik el ismét a szemüveges —. a kőműveseknél ez a rend: előbb építenek, aztán meg bontanak. — Ijedten abbahagyja, mert el kell kapnia társát, aki hirtelen meginog és csaknem beleesik a gödörbe. Elhúzza onnan és a fűbe fekteti; — Rosszul vagy? Mi a szentség van veled? Fetelj már!

A sapkás kábultan nyito- gatja a szemét, felkönyököl, majd fel is ül. A homlokát törölgeti. Egy idő múlva megcsóválja a fejét.

— Váratlanul szokott jönni.

— Mi szokott jönni? — Szédülés?

— Magas lehet a vérnyomásom.

— Vigyáznod kéne...

De a másik most nem törődik vele. Maga elé motyog:

— Épp a gödör fölött...

— Ne beszélj hülyeségeket! — formed rá a szemüveges. — Ö is odatelepszik a fűbe. s átfogja a másik vállát. — Egy Ms szédülés. Semmi az! Azt hiszed, én nem szoktam szédülni? Afelől még különbül megcsináljuk. amihez hozzáfogtunk, mint ezek a mai szakmunkások...!

A szakmunkás szóra gúnyos rezdüléssel mosolyodik el a másik is. Aztán hallgatnak jó darabig. A szemüveges a maga gyárát nézi, a hosszú vagonsort a ládákkal, a sapkás meg amarról az óriás darukat. Bólint, majd nyögve feltápászkodik.

— Mi még meg tudunk csinálni valamit. Meg. Ügy. ahogy kell. — Elnéz a gödör irányába, messze megkerüli, úgy ha'ad a kapu felé. — Isten ádjon. öregem, ledőlök egy Mcsit. Csak szólj, ha kell valamit segíteni.

A szemüveges ül tovább a fűben.

SZENTI ERNŐ RAJZA

Á bibliográfia tör’énetéből

A bibliográfia, ha nem is ómegája, de alfája minden tudománynak, amely nélkül a legnagyobb tudós is csas: vaktában tapogatózik. De amilyen túlzás a bibliográfiát, a „tudományok ko- roná-jának tekinteni,

ugyanolyan túlzás a lebecsülése is. Fajtájától függetlenül módszere szempontjából kétféle bibliográfiát ismerünk: A leíró bibliográfiát, amely megelégszik a publikáló szerzőjének, címének, megjelenési adatainak a feltüntetésével s az értékelő bibliográfiát, amely a fentieken túlmenően tartalmi ismertetést és értékelést is ad. Bár az előbbi is nélkülözhetetlen minden kutatáshoz, feladatát maradéktalanul csak az utóbbi tölti be.

■V“

Már a XVI. század könyvtermése olyan mennyiséget ért el, hogy a bibliográfiának szükségképpen meg kellett születnie. Az első bibliográfia 1545-ben látott napvilágot ,,Biblioteca Universalis’” címmel és Conrad Gesner. a sokoldalú humanista tudós volt a szerzője. Ezerháromszáz oldalon ezer- kettőszáz munkát irt le és te ’talmi ismertetést Is adott, Éz az első egyetemes és egyúttal válogató bibliográfia. Áz 1555-ben kiadott második kötet már 3000 címet tartalmazott, a . harmadik rész azonban nyomtatásban már nem látott napvilágot. Gesner a feldolgozható 40.000 kötetből 15.000-et dólgozpít fel s már ez az első kísérlet is azt mutatja, hogy a bibliográfiának teljességre kell törekednie ugyan, de ez csak ritka esetben érhető el. A humanizmus nyomdászai, akik legtöbbször kiváló tudósok is voltak, sokáig nyomdai katalógusokkal pótolták a bibliográfiákat, amelyek a nagy könyvkereskedelmi központok közül Frankfurtban 1595 és 1749 Lipcsében pedig 1594 és 1860 között rendszeresen megjelentek.

☆

A magyar bibliográfia bölcsője a XVIII. századból való. Az első magyar bibliográfia Czwitíinger Dávid (1676—1743) nevéhez fűződik; „Specimen Hungáriáé Litteratae” c. munkája (1711) 350 magyar író életét és munkásságát ismerteti Bőd Péter „Magyar Athé- nás”-á ban (Bécs 1775—1777) már közel ezer írót dolgoz fel; kiegészítése csak az első. kötetig jutott el. Mellettük meg kell még említenünk Weszprémi István orvosi bibliográfiáját (1777— 1787), Molnár János „Magyar Könyvesház”-át (1783). Wallaszky Pál könyvészeti adattárát (1785), valamint Cornides Dániel és Benkö József bibliográfiáit.

☆ /

A magyar 'blbliógráft’á'“.- tulajdonképpeni megalapozása a XIX. század második feléhez fűződik. Ekkor rakták le a nemzeti bibliográfia alapjait is. Szabó Károly: Régi magyar könyvtárak az 1711-ig megjelent hazai és magyar szerzők külföldön megjelent munkáit dolgozza fel; pótlása és kiegészítése most folyik. A későbbi korszakok nemzeti bibliográfiájának elkészítése

Petrik Géza (1712—1800, 1860—1875, 1886—1900 közötti évek). Kiszlingstein Sándor (1876—1885 közötti évek), Barcza és Petrik (1901—1910 közötti évek), valamint Kozocsa Sándor (1911—1920 közötti évek) nevéhez fűződik. Az 1921— 1944 közötti évek könyvtermésének bibliográfiája meglehetősen hiányos; az Országos Széchényi Könyvtár most dolgozik a pótlásán és kiegészítésén.

A kor alkotása volt minden idők legnagyobb magyar bibliográfusának. Szí~ nyei Józsefnek „Magyar írók élete és munkái" című 14 kötetes bibliográfiája (1891—1914), amely 29,553 magyar író életrajzát és bibliográfiáját tartalmazza. Kár. hogy pótlása és kiegészítése, amelyet Gulyás Pál készített, a hatodik kötettel abbamaradt.

☆

Hazánk felszabadulása, a kulturális forradalom gyökeres és igen eredményes változást hozott a bibliográfiában is. Eből az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia és kutatóm tózeteink, tudományos egyssüfctejBk egyaránt ki veséik a részüket. Nagy haladást jelentett az 1946-ban megindult és ma is megjelenő két könyvészeti folyóirat a Magyar Nemzeti BibHonrá- fia, amely a könyv- anyagot regisztrálja s fia. amely a köny- könyvanyagot regisztrálja s a Magyar Folyóiratok Repertóriuma. amely a cikkanyagot dolgozza fel.

Dr. Kies Artur:

Az „új osztály44 — fantázia, vagy valóság?

ár maga a kötet címe izgalmas problémakört jelez, és aki olvassa, nem is csalódik. A könyv lépten-nyomon érinti mindennapi valóságunkat, örömeinket, gondjainkat, mindazt, amivel esetenként magunkban is vitatkozunk, de másokkal mindenképpen. Az clvasó érzése, hogy a felvetett kérdések nagyon is ismerősek számára, nap mint nap találkozik velük. Alapvető információink kapcsolóórák a témához és olvasás közben akaratlanul is gondolatunkba ötlik, hogy nálunk is vannak, akik — ha halkan is — mondogatják az ./’j osztály” létezését, nem szólnak ellene, nem vitatják azt.

A könyv ezért is hasznos vitairat. Nagy tudományos igényességgel oolemizál közben lényegi tendenciák komplex megragadására törekszik. Maga a szerző írja a bevezetőben:

„...nemcsak azt kell megvizsgálni. mennyire hibás a gyilaszi analízis és ne mcsak az-1 kell kimutatni. melyek ennek az elméletnek a gyengéi. hanem egyben pozitív választ is kell adni azokra a kérdésekre, amikből i- lasz és a hozzá hasonló teoretikusok élős'zöinek.” (20. oldal)

Esetenként a mindennapi tapasztalat hajlamossá tehet bennünket arra, hogy közvetlen környezetünk egyedi esetleges jelenségeit általánossá tegyük. A szerző nagy realitás érzéke segít ennek az egyoldalú általánosításnak az eloszlatásában. Nem szépít és — főleg a kötet második részében — a maga ellentmondásosságában adja a szocialista építés hétköznapjait. De nem 1 vagol a hibákon még akkor sem, amikor a gondokról szAl. Hangvétele, mondanivalóiénak kicsengése optimista, így nem végez el. nem is halványul a szocializmus igazi, pozitív lényege.

Dr. Kiss Artúr a könyv első részében szenvedélyesen érvel és meggyőzően bizonyítja. hogy:

„az «új osztály» elméleteket mindenkor a marxizmus —leninizmus álláspontjával szembeni ellenséges erők

fogalmazták meg..., hogy

azokat felhasználhassák a szocialista rendszer elleni

harcra.” (37. oldal)

a lehetőségeit és

/J szerző keresi önmaga kifejezésének amikor kritizál, a marxizmus klasszikusainak tanításaira hivatkozva megvédi annak tisztaságát s egyben szigorúan vallatóra veszi

szocialista valóságunk hétköznapjait. Vitatkozik a revizionistákkal. a dogmatikusokkal és cáfolhatatlan tényekkel bizonyítja, hogy a

szocializmus építése során badarság a kommunistákat ,új osztály” tagjainak tekinteni. a pártot osztály jellegű közösségnek nevezni, mert:

„Valófában önfeláldozó harcukért a kommunistákat semmiféle anyagi vagy egyéb kiváltság nem illetheti meg és nem is illeti meg. A kommunista pártok számtalanszor deklarálták és az életben valóra váltják azt az elvet.... hogy »a kommunisták semmiféle előnyt nem élvezhetnek a pártonkívüliekkel szemben.« Először is: a párttagság nyújtotta kiváltságok elkerülhetetlenül lazítanák és megbontanák a párt és a pártonkívüliek egészséges kapcsolatát. Másrészt. azzal járnának, hogy a pártba olyan elemek *ódulnának, akiket csak a karrier és ér- dekhajhászás hoz közel a mozgalomhoz. Ez szükségszerűen rombolná a párt, élcsapata jellegét.” (59. oldal)

A tények fels orakoztatása nem szenvtelen anvagközlés. hanem az elkötelezett marxista gondolkodó, az elvhű kommunista őszinte hitvallása a szocializmus építésének ügye mellett. Tisztán látszik célja: elmondia. mi az igazság a szocializmus valóságáról, örömeinkről, gondjainkról. A mű nemcsak kijelent. nemcsak egyoldalú eredmény felsorolás. nemcsak esetleges korábbi túl-