Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-07 / 263. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1971. november 7.

ORBÁN ERNŐ:

ÉVFORDULÓ

Bazsóné palacsintát süt. Gumicsizmában, bő szoknyában és magas nyakú, alul harangosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony csikótűzhely mellett. Arcán enyhe pír. Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-össze fut. ahogy a kész palacsintákat tányérba fordítja.

Azt mór tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egykor. Odakünn araszos a hó, a szél is feltámadt, egyre va- dabbul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a mély utat és hát — a delet is rég elharangozták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebéd.

— A kislány miatt. — mondja Bazsóné. — Most várom haza. A nyolcodik általánost végzi.

— És a férje?

— Ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fiammal együtt. Mind a ketten villany- szerelők. Még utóbb elakadnak a busszal, ha ez a bolond szél még jobban nekivadul.

Erre csak bólintok.

Az égett zsír szaga émelyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsé- tája. Finánclábas a cigarettám is. Perzselt szőr-füstje köhögésre ingerel. Az ősi, divatjamúlt sémát veszem hát elet hogy a megrekedt beszélgetést előbbre lendítsem:

— Ejnye, kérdezze már meg, miért zavarom?

Bazsóné még tudja az illemet.

Mosolyog, a csípőjét is — megringatja kissé, és a vállán át veti oda:

— Majd megmondja a ... kartárs.

Meg is mondom:

— Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen ziman- kós napon megmentette egy szovjet tiszt életét. Egy félhalott, súlyosan sebesült ember életét. így volt?

Bazsóné csak félszemmel pillant, rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja és a serpenyőt ismét a lángra helyezve kérdezi:

— Ki beszélt magának erről?

— Egy szovjet tábornok, Moszkvában. Ismeri, föl is kereste magát. Pár nappal azután, hogy a páncélossal visszafoglalták a falut. Nem hiszi ?

— Nehezen ... Hogyne, jártak minálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel, egyikük, de ... engem akkor még nem hívtak Ba- zsónénak.

—‘Tudom. A lánynevét jegyezte meg a tábornok. A többi az én bűnöm. Ügy jöttem ide, hogy előbb a tanácsházán puhatolóztam.

A tornácon dobaj, helyben- tánc, topogás, majd nagyot zörren a megvetemedett ajtó, és a konyhába a ház nyúlánk, hólepett iskolás lánya viharzik be.

— Hű, micsoda pocsék egy idő! — süvölti. — Tisztára jegesmedve lettem, anya!

Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak a hangját fogja halkabbra:

— Csók-lom.

— Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd komóttá magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem palacsintával, Zsuzsa.

A kislányon takaros műbőrkabát. Leveti, és a havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibészes holló-hajáról, és bájos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezes-lábasa ujját tűri föL Nem, nem

az evésnek gyűrkőzik neki, lavórt kongat, lábast emel le a tűzhelyről, meleg vizet vesz és karjára törülközőt csapva kézmosáshoz lát.

Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mélytányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikák. De két egymásra borított lapos tányér között ott a palacsinta tésztája is. Továbbá kát mázas cseréptál. Az egyikben szilvalekvár. a másikban pedig tejfeles túró. jól megszórva, kristálycukorral.

— Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszekrény sarkának veti, kezét karba fonja, és csak most fordul ismét felém.

— Szóval... tiszt volt az a sebesült — mondja.

— .Nem tudta?

— Künn, a kút mellett, egy hókupac tetején jajveszé- kelt, az árva. Se ing, se zubbony rajta. Egy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek a német tankok . •. Szergej. Igen: Szer- ge.inek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húsz évesnek se néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat. Mi Is csupa egy vér lettünk, amire fedél alá, be a hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

—Bújtak. Hátul a kertben. A krumplis veremből csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ételt melegíteni tartózkodtam a házban, amikor a kútnál jajgatni kezdett Szergej.

Csend, csak a kislány kanala koccan oda egyre ritkább időközökben a tányér széléhez, és a szélvihar huj- jogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé.

— Tehát... a szomszéd bácsi segített becipelni Szer- gejt, — igyekszem ismét tovább lendíteni a beszélgetést. — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bazsóné fölhúzza, majd ler ejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi el onnan, mert úgy vert, úgy robailott az akna. mintha az ablak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg... bekötöztem Szergejt. Ahogyan tudtam. Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bu- gyogott. Lüktetve. Biztos valami fontos eret szakított a golyó.

— Honnan volt kötszere?

— A kútnál találtam. Mondom. hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöttek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásli. Volt egy szép nyári ruhám, a bérmakeresztanyámtól kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam. De... azt se nézhettem, hogy elvérezzék nekem a sebesült.

Bazsóné elmosolyodik és et_ tői a fanyar, fura kis mosolytól valósággal serdülő lány- nyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyján. azt nem nagyon bánta, annak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel.

— Az is tönkrement?

— Persze. A toll is, nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől Két vánkosunk

meg egy dunyhánk bánta, hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szergejt.

— És a németek? A halálfejes SS katonái ? Ök mit szóltak a maga sebesültjéhez? Vagy ... nem is látták? El tudta rejteni előlük?

Bazsóné tekintete felhős lesz. Dús, szépen ívelő szem- öldökének( hirtelen szárnya törik. El is fordul. A tűzhelyen matat valamit, és tompa, megfáradt hangon mondja:

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem illet. Meg azt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám.

Megdöbbenek, a szavak is cserben hagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszolás árán tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen.

— Nem, nem tudtam elrejteni a sebesültet, — mondja. — És hová is rejtettem volna? Még félmeztelen volt, épp egy öreg pulóvert próbáltam rákinlódni, amikor az SS-ek beállítottak.

— Hányán?

— Ketten. Egy szakállas meg egy egészen fiatal.

— És?

— Tárgyaltak. Pusztuljon a ruszkl, egyből szétveri a fejét mondta a fiatal. Mire a szakállas: úgyis kaputt, hagyja a fenébe.

— Maga tud németül?

— Értek. Vegyes község voltunk, játék meg napszám közben ragadtak rám a legszükségesebb szavak.

— Aha... És aztán?

— Könyörögtem. Állva is, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabbik halál- fejesnek. Mert csak ütött volna, hiába mondott mást a társa... Á, nem lehet meg nem is érdemes elsorolni, hányán jöttek még aztán! Volt köztük rendes ember is. Volt. A legrendesebb vagy két tucat ultraszeptil-tablettával is megajándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség... ?!

Bazsóné legyint, és ismét elhallgat.

— Meddig tartott ez a szörnyű állapot? — faggatom.

— Három nap — három éjjel.

— Hogyan birta?

— Nem tudom. Annyi bizonyos. ha aludtam is. csak ülve. a Szergej lábánál aludtam, egy-egy verset.

— És a bátorság? Hogyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi SS-sel?

— Nem volt az bátorság. Sajnálat. Sajnáltam Szergejt. Ha elfogta a sebláz, szegény feje folyton az anyját szólo- gatta. Meg sírt is. Mama, mamka és csak úgy patakzott a könnye.

Bazsóné ismét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven ez a derengő, keserédes mosoly. — Valójában hány éves volt maga akkor?

— Tizenöt múltam.

— Mennyi?!

Valami nagyot koppan. Zsuzsa, a kislány ejtette el a kanalát, és csak néz, bámul, az anyját bámulja, mintha megbabonázták volna.

Tekintetében ijedtség, imádat s hitetlenség is.

Bazsóné rászól:

— Egyél, életem. Mér’ nem eszel? — mondja. — Mind megfásul tisztára cipőtalp lesz az a palacsinta.

MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA

Eleid re n a szekrényben

Képzeljünk el egy

teljesen zárt kis szekrényt, melyet belülről két részre oszt egy fal. Ezen a faion van egy kis lyuk. Most még azt keil elképzelni, hogy a kis lyukon . át egy parányi anyagi részecske rendkívül nagy sebességgel szaladgál ide-oda. A kérdés az. hogy az idő egy megmérhető pillanatában hol van ez “a kis elemi részecske; a szekrény melyik részében? Azt gondolnánk. a válasz csak kétféle lehet: vagy az egyik felében, vagy a másikban. Pedig, ha a részecske elég kicsi, a sebesség pedig elég nagy, akkor a kétféle válasz közül egyik sem igaz; a részecske, mint energia, mint egy állapot, a szekrény mindkét felén egyszerre van jelen és egyszerre hiányzik. Elképzelni ugyan elég nehéz ezt, de a tudósok bebizonyították. Annyira ez a valóság, hogy a legpontosabb tudomány, a matematika képleteivel le is lehet írn: ezt az állapotot. Magyarán: számolni lehet vele, építeni rá, mint a fizika egyik törvényszerűségére.

Mi köze a fizikának a művészetekhez'? Talán több, mint első pillanatban gondolnánk. A fenti példát, a szekrénylyukon át szaladgáló elemi részecskével, a modern fizika egyik legkiválóbb képviselője, Heisenberg írta le, hogy magunkfajta laikusok előtt megvilágítsa, miért oly nehéz szemléletessé tenni és megértetni a modern fizika alapelveit.

A példa mellett másról is írt. Arról, hogy Koppenhágában, ahol fiatal kutatóként, munkatársaival új fizikai törvényszerűségekre jött rá, egy éjjel pihentető- ül sétálva tette meg az utat hazáig. A természet csábítóan hirdette a tavaszt, az élet megújulását. S akkor megrettent. Vajon felfodezé- t seik nem fogják-e szétrombolni az emberekben a hí tét erről a hamóniáról? A feltett kérdésre nem válaszolt, de élete bizonyítja, hogv ha a tudomány meg is iied íj felfedezéseitől, az nem aka- dálvozbatja meg az ismeretek nyilvánosságrahoza tálátVégülis miért érdekes mindez a művészetek szempontjából? Azért, mert az emberek úlnvomó többsége ma már elhiszi, hosv a világ a természet nem olyan, mint ahogy harminc, vagy ötven évvel ezelőtt az iskolákban tanultuk. Elhisz- szük, hogy a természetben nemcsak harmónia van. hanem diszharmónia, nemcsak logikus törvényszerűségek, hanem a logikának ellentmondó részletek, nemcsak változatlanság, állandóság, hanem szüntelen változás és az állandóság hiánya — egyszerre. Igen. ezek az ellentétes dolgok egyszerre vannak jelen a természetben — mint az elemi ré-.

szecske a szekrény két oldalán. Mármost ugyanazok az emberek, akik a tudománynak már mindezt elhiszik, nagyon gyakran tiltakoznak, ha a művészet sugall valami hasonlót. „A művészet hirdesse a harmóniát!” — hangzik gyakran a kifogás a mai alkotások ellen. „A diszharmonikus zene nem zene! Hol néz ki így egy emberi test, mint ez a madárfejű szobor? Miért olyan a ló nyaka a képen, mint egy fahasáb? Miért nem az elején kezdődik a színdarab, s miért nem a történet végével fejeződik be? Miért nem tudhatom a filmben, hogy ez a jelenet a valóságban játszódik-e le, vagy a hős képzeletében?”

Rendszerint így fogalmazzák meg a kifogásokat, a modern zene-, képző- és színház, vagy filmművészet egyes produkciói láttán. Ismételni' kell: gyakran

ugyanazok fogalmaznak így, akik .nagy izgalommal olvassák például az Élet- és Tudományt-t, s benne a kozmikus tér görbületéről, a jövő űrutasainak földön kívüli ..időeltolódásáról” szóló cikkeket. Ám a művészetben ugyanennek a tükörképét nehezen, vagy egyáltalában nem ismerik fel.

Miért? Hát ugyanarról van szó a modern műalkoo- tásokban is. mint a korszerű tudományban? Ieenis, meg nem is. Egy műalkotás — akár régi, akár új — ritkán, vagy alig vállalkozhat arra. hogy a tudomány úi felfedezéseit népszerűsítse. Nem ez a dolga. A művészet mindig az emberről és az ’emberi kapcsolatokról. vagy éppen azok hiányáról. eiientmondáso—*«á- ró! szól. (S Dersze a társa- daiomt”-’ — J->vok is szolgáltatnak éooen erről elég sok úi információt.! Ám azok az emberek ak'ket a mai művészet ábrázol. mi vagyunk. A ma. a most élő emberek. Akik —a művészszel együtt — többet tudunk a világról és magunkról, mást a világ egészéről. mint ötven. vagy száz ^-Heje.

lufijuk véldánl,

hogy e század a technika' civiláció nagy korszaka. s azt is, hogy a világtörténelem legnagyobb ember- máglváián ugyanebben a században ötmillió emberi test füstje szállt a levegőbe. Megértük, hogy az első ember a Holdra lépett, miközben ugyanennek a■nemzetnek a fiai, ugyanakkor bombákat szórtak a gyerekekre és asszonyokra. Ismerhetjük Heisenberg magyarázatát a szekrényben cikkázó elemi részecskéről, és láthattuk a modern fizika nagyobb dicsőségére a gomba alakú felhőt meg a hfrosimai emberroncsokat. A képernyőn látjuk, hogy

i

ugyanabban a percben a Föld túlsó oldalán ki lő gólt az ellenfél kapujába, s nem tudjuk, hogy a szomszéd lakásban három napja elhagyatottan meghalt egy öregasszony!

Mert mindez együtt van

jelen a világ „szekrényében” Ami egy pillanatra sem jelenti azt, hogy nincs progresszió, hogy nincsenek félreérthetetlen tendenciák, hogy az emberiség nem egyértelműen halad most már — Ma szavaival — egy valódi, e v igazi történelem felé. Mert ugyanebben a században zajlott le a forradalom, amely kaput nyitott efelé az új történelem felé!

De csak harmóniát szá- monkérni a művésztől, amikor tudja, hogy a természet sem csak harmonikus, csak atlétatermetű szobrokat kívánni, amikor a művész tudja, hogy e század félelmei milyen görcsbe ránthatják a legdeltásabb férfi-szépségeket, mereven ragaszkodni az elbeszélt esemény időrendjéhez, amikor a rT'"iró«;z tudja a nszi- chológustól, hogy a jelen minden tettében képviselve van a múlt, s az űrhajóstól. hogy ha egy kicsit eltávolodunk mée a Földtől és a Holdtól, mennyire más időszámítást kell alkalmaznunk, mindezt számonkérni ilven ismeretek mellett: a művészet egyoldalú korlátozását jelentheti!

A művest: estik n rosszul, a torzat, a logikátlant, az időtlenséget ábrázolhatja? ~z tálán még egyoldalúbb és képtelenebb követelmény lenne, mint ez a mostani, elég széles körben megfogalmazott

igény: „A művészet úgy szórakoztasson, pihentessen, hogy közben harmóniát sugalljon, — mert ez megnyugtat. Erre a nyugalomra pedig olyan nagi szükségünk van a mai zaklatott, zajos világban. mint egy falat kenyérre.”

A kívánság lényege itt alig- herem a ozás

végén bújik meg. Aki munkáját csak fárasztó nyűgnek érzi, emberi kapcsolatai ziláltak. vagy egyáltalán nincsenek. vagy akár csak észszerűen fáradt — s nem kevés ilyen ember van —. rendszerint az tiltakozik fennhangon a modern művészetek bizonyos formái, stílusjesvei ellen. Meg lehet érteni ezt a a tiltakozást, s talán segíteni is kell, hogy afféle szódabi- carbónát és idegnyugtatót pótló művek is szülessenek. Csak abba nem szabad beletörődni, hogy ez legyen a művészet mércéje, hogy ezek a tiltakozások szabják meg a művészet fejlődését, ennek megfelelően kapjon támogatást, vagy szégyenbélyeget egy-egy mű.

BeroáUt Láatli